Délmagyarország, 1964. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-14 / 138. szám

„l\em tudom megoldani a problémákat..." Interjú Friedrich Dürrenmatt-tal A Les Lettres Francaises-böl átvett alábbi interjú néhány, a körülötte zajló viták szempontjából igen érdekes kérdésben szólaltatja meg Dürrenmattot. A kommentár nélkül közölt válaszok értékelése és értelmezése bizonyos mértékben benne rejlik azonban az újságíró kérdéseiben; nem véletlen, hogy az irodalom funkciója, a lázadó ember ábrázolása, vagy éppenséggel Dürrenmatt optimizmusa állnak — ha nem is mindig tételesen kifejtve — a kerdező érdeklődésének középpontjában. Olyan vonatkozások ezek, amelyek figyelmes vizsgálata eligazíthatja az olvasót a drámaíró életművének ellentmondásos problematikájában. A párizsi Théatre National Populaire nagy sikerrel játssza Dürrenmatt A nagy Romulus című darabját. Lia Lacombe, a Les Lettres Francaises munkatársa felkereste a Párizsban tartózkodó írót. Beszélgetésükből közlünk néhány részletet Dürrenmatt először az említett darab keletkezéséről beszél: — 1948-ban írtam a darabot, kevéssel a háború után... Túl fiatal voltam még ahhoz, hogy mindent megértsek. A háború Svájchoz egészen közel zajlott És ez volt az én első benyomásom a valóságról. Láttam az emigránsokat, a zsidókat... Aztán, mindenki számára világos volt, hogy mi történt Németországban. A valóságra, az emberekkel való érintkezésre van szükségünk, nem teóriákra. — Állandóan fenntartottam a kapcsolatot barátaimmal. És azt kérdeztem magamtól: hogy kell reagálni egy bűnös állammal szemben? Romulus megadja a választ: Fel kell számolni a birodalmat! — Mindenekelőtt — folytatja Dürrenmatt — egy embert, egy politikust akartam teremteni, aki szilárdan ül a trónján, és világos gondolatai vannak. Egy embert, aki fel akarja számolni a birodalmát. — ön problémákat vet föl, de sohasem ad megoldást — szakítja félbe L. Lacombe. — Nem tudom megoldani a problémákat. A probléma: leegyszerűsített valóság... Ha meg akarjuk oldani a problémákat, ott a filozófia. Az író másféle feleleteket ad — történetekkel. Olyan ez, mint a fénykép, amely nem a valóság, hanem csak egy „metszel". Tehát dokumentum. S az emberiségnek a fejlődéshez dokumentumokra van szüksége, színházra, regényekre, a művészetekre általában. — Feleletet adni... Nem adhatok választ mindenki számára. Magamnak, talán... Legboldogabbnak a színházban érzem magam: a hatások, benyomások — kövek, amelyekkel építeni lehet, ós a színészek — megannyi ragyogó szín a palettán! A beszélgetés az inS és a müvei közti viszonyra terelődik. Dürrenmatt kiemeli, mennyire fontos számára a valóság — Hogy bemutassa? — Hogy konstatáljam. De az ember és a valóság közötti viszony egyre bonyolultabbá válik az élet folyamán. Az ember „gondolkodni" kezdett. Miért? Hogy rendet teremtsen. Fantasztikus, nem, felfedezni a gondolkodást? S azután lehetetlen visszalépni. Űjra meg kell teremteni a rendet, s ez ötven éven át tart!... Leírni egy mondatot annyi, mint gondolkozni. írni, az ember egyik nagy próbálkozását jelenti, hogy újra feltalálja a rendet. — De hát akkor a maga, vagy a mások számára ír az ember? — A válasz az egyéntől függ — mondja Dürrenmatt — Magam is csak egy feleletet adhatok — s ez egy kérdés: milyen rendet akarunk feltalálni? Én tudományosan gondolkodom és azt mondom : A világ rendjét nem lehet felborítani. A természetben nincs rendetlenség Az emberiség van zavaros, kusza állapotban. Én tehát csak a magam számára teremthetek rendet. S mát jelent írni, ha nem azt, hogy rendet teremtek önmagamban? Üjabb kérdés következik: mit tart a lázadó emberről? — A lázadó? Az embernek mindig védekeznie kell. Egész élete folyamán. Ez épp oly nehéz számára, mint amilyen nehéz a paraszt számára elvégezni ugyanazokat a munkákat újra és újra, hogy megélhessen. — Nehéz lenne megmondani önről, hogy pesszimista-e, vagy optimista? — Én — feleli az író — hiszek az ember biológiájában, A világ sokkal bölcsebb, mint az embereknek róla alkotott elméletei együttvéve. — Ez az optimizmus egyik formája lenne? — Ha úgy tetszik — mondja Dürrenmatt, és hozzá teszi: — de abban, amit írok, renKOKAS IGNÁC: HEGESZTŐ geteg a pesszimista részlet. Ez a valóság. A beszélgetés visszakanyarodik az író és műve közötti viszony kérdésére: — Azt mondhatnám, hogy ez már a gyermekkorban megkezdődik. A gyermek „jeleket" lát, amelyeket még nem értelmez, de amelyeket elraktároz. Egy nap véletlenül lerajzoltam gyermekkorom faluját — hajdan festőnek készültem —, házak voltak itt, völgy, két, egymást keresztező út, egy bank, egy iskola, egy templom, egy mészárszék ... Színházam összes elemei feltalálhatók itt. íme, minden felépül már a gyermek lelkében. A gyermek kezdettől fogva megragadja az élet színházának minden elemét. A beszélgetés végén Dürrenmatt a következő darabját említi, az Üstökös-1, amelyet még nem fejezett be. — Egy egész évre van szükségem egy darab megírásához — jegyzi meg. A darab formájával kapcsolatban azt mondja: a szerkezetnek nagyon világosnak kell lennie. Akár Moliérenél. Miért ne írhatnék valamit Moliére mintájára? A színházban mindig változtatni kell. Az író nem ilyen vagy olyan színházat alkot, hanem Színházat... VÁ\CV A gondolatok csúcsára elérni és szétnézni a messze fénylő tájon, hol roppant ormok kékes váza látszik és könnyű szél jár köztük, mint az álom. A szerelem nagy mélységébe szállni és hallani a csönd halk dobbanását és megtelni a belső láng hevével, mint illatos olajjal karcsú vázák. Átölelni a kettős messzeséget megérezni a végtelent egy percben és zengő űrhajóval elsuhanva megtudni mi van más, új égitesten. S egy emléktornyot rakni ha a földön a gyűlöletnek, háborúnak vége és szerszámokat adva a kezünkbe majd megtanít az életre a béke. TAVASZ 1964 Felajzott vérű csődörök röhögése zúg át a tájon, kitörő, zöld gejzírként jegenyék robbannak az égre s a délibábon bukdácsoló bokrok lebegnek, fölsejlő, még csupasz vázlatuk ide látszik, ahogy hullámzónak a dombok tetején a lüktető testük fényben ázik. Sárgás elfoszló remegés a vidék falvak, városok idegcsomói rajta és testébe az utak durva fonalával beleszőve a megújulás növényzöld gyapja. A mezítláb vánszorgó nyomor lábanyomát ez a táj füveivel már rég teleszórta sebeket beforrasztó tavaszok vasdübörgésű láncolata telt el azóta ... Vonatként robajlik a sors, de mi raktuk kerék-rengetege alá a vágányt s a mozdonyként fölsistergö tavaszok szivárványíves sok csarnoka vár ránk. Ez a tavasz is egy üvegpalota: határait nem látod, de megtervezett csodáját bőröddel érzed, tenyereddel merítheted a fényt mely habzó tengerében fürdeti a vidéket. Túl a hajlaton, ahol a föltámadt szel bölényeivel küzd a nyárfa palántázó lányoknak csattog, villódzik kendőjük lobogása. Szikrázó hajuk tömegét s combjuk fehér húsát innen látom, amíg vízesésként zuhog a fény és felajzott vérű csődörök röhögése zúg át a tájon. [Ü FODRÁSZ I LÁNY I

Minden lámpa égett, minden fénycső világított. A tükrök csillogva verték viszsza a fényt Az utca zaját erősen megszűrte a vastag kirakatüveg és a sűrű I

függöny. Csak az ollók csattogása és a villamos nyírógép eurrogása hallatszott Estefelé már a fodrászok sem beszédesek. Fáradtan hajoltak munkájuk fölé. A faragott karfájú és magas támlájú régimódi I

fodrászszékek olyanok voltak, mint a királyi trónok, az agyonvilágított fodrászüzlet mint egy szűk, alacsony trónterem. Fehér palástjukkal vendégek pihentek a I

székeken, mint a három királyok. A falak mentén a várakozók pedig úgy festettek, mint kihallgatásra váró miniszterek. De ebben a trónteremben dolgoztak. I

Két férfi és egy fiatal szőke lány, Zsuzsi. Jól állt neki a fehér munkaköpeny. Nő létére hihetetlenül szófukar volt és szokása szerint a vendéget csak a tükörben I

nézte meg. Ha nagyritkán szót váltott valakivel, akkor is a tükörbe nézett, mintha onnan várna feleletet Pedig a hang egészen más irányból jött. Már sokszor megfigyeltem, hogy a venI

dégek nem szívesen ülnek a keze alá. Most, hogy rám került a sor — a tükörből jól láttam — Zsuzsi befejezte munkáját, és miközben megfordította a széken a kerek bőrpárnát, ezt mondta csendesen: | ken l± — Kérem a következő vendéget. Nem vállalkozott senki. A vendégek szorgalmasan olvasták az újságot. Zsuzsi arca enyhén elpirult nagy, szőkére festett haja alatt. Kissé felrántotta a vállát, összehajtogatta a fehér nyakbavalót és hátra ült a kályha mellé. Fejét mélyen lehajtotta és a körmeivel bíbelődött. Idősebb ember lépett az üzletbe. Nehézkesen vetette le a kabátot és mikor Zsuzsival találta magát szemközt, ideges, elhárító mozdulatot tett és leült a várakozók közé. Mintha kissé meg is sértődött volna. Zsuzsi ismét visszaült a helyére. A két másik fodrász, a férfiak gúnyosan összenéztek. Az én fodrászom megállt a munkában — pardon, szólt nekem— és rágyújtott. Orrán-száján fújta ki a füstöt s csak úgy mellékesen odaszólt a lánynak: — Zsuzsa, seperjen össze... A lány felállt a kályha mellől, fogta a seprőt és dolgozni kezdett. Ügy sepregetett, hogy ne zavarjon senkit. Messzire elkerülte a várakozók lábait. Ismét nyílott az ajtó. Jóképű, magas fiatalember lépett be. Megállt és alaposan körülnézett. Számbavette a várakozókat, mitsem törődve azzal, hogy hellyel kínálják. Zsuzsi megfordította a széken a kerek bőrpárnát, aztán egészen halkan megszólalt: — Tessék helyet foglalni... Nem volt nehéz észrevennem, hogy mo6t már nemcsak én figyelek. A fiatalember végignézett a lányon és elmosolyodott: — Ugyan, kislány! Jobban áll magának a seprű. Inkább várok — s azzal leült. Zsuzsi most kissé elsápadt és megint visszaült a kályha mellé. Elhatároztam magamban, hagy többet nem figyelek oda és lehunyom a szemem. Mi közöm hozzá! Nemsokára úgyis készen leszek és elmegyek. Egy újabb ajtónyitásra azonban ismét felpillantottam. Középkorú ember köszönt és tétovázva körülnézett Mindjárt láthatta a helyzetet, mert egyből odaszólt a lánynak. — Kisasszony, lenne szíves... Csak borotválás —és már benn is ült a fodrászszékben. Zsuzsi felállt, arca ismét piros lett. Megigazította magán a fehér köpenyt és szerényen elmosolyodott. A várakozók megmozdultak a székeken, az öreg sértődötten morgott valamit, a fiatalember letette az újságot, mellén keresztbe fonta a kezét és feltűnően szemügyre vette a lányt Zsuzsi fürgén kipakolt mindent a tükör elé. Szerszámokat, üvegeket, ecseteket, szappant, kenőcsöt. Többet, mint kellett. Szapora mozdulatokkal szappanozta a férfi arcát, s közben mosolygott. Mindenki a lányt figyelte, és ő ezt tudta. Felnagyított. széles és túlzottan gyors mozdulataiból látszott, hogy most nemcsak dolgozik. Fente a borotvát. Siklott a penge a szíjon, közben megvillant a lámpák fényében. Aztán csak a férfi arcbőrének sercegését lehetett hallani. Zsuzsi dolgozott és mosolygott. Senki sem vette észre, hogyan történt, hogy vágta el a kézét. A lány sápadt volt és az arca szomorú, mikor odaszólt remegő hangján az idősebb borbélynak: — Berti bácsi, tessék befejezni... Egyik ujjából ömlött a vér és súlyos cseppekben hullott a szürke mozaikpadlóra. — Mossa le gyorsan!— szólt rá az én fodrászom. — Nem szabad!— szólt közbe az öregember, aki az imént visszautasította a lány munkáját. — Menjen orvoshoz és csepegtesse itt a vérét. — Ugyan — szállt veie vitába a jóképű fiatalember. — Nem olyan mély a seb. Biztosan van itt valami kötszer. Zsuzsi csak állt és szorította vérző ujját. Mintha jól esett volna neki, hogy most vele foglalkoznak. — Ne ácsorogjon már itt —szólt rá a fiatalabbik fodrász. — Itt van egy kis timsó ... — Hogy képzeli?! — kiáltott most már az öreg vendég. — Én nem nézek ilyet végig. Zsuzsi összehúzta a szemét és gúnyosan az öreg felé tartotta vérző ujját. Aztán hirtelen kikapta a fodrász kezéből a timsót és a nyitott sebre nyomta.. . A hátamon végigfutott a hideg. Az öreg elkapta a tekintetét. Zsuzsi sápadt volt, de mosolygott. Lassú léptekkel hátra ment az üzlet végébe. Hallottam, amint megnyitotta a vízcsapot, aztán csend lett. A két fodrász szótlanul dolgozott tovább. A várakozó vendégek jelentőségteljesen összenéztek, csóválták a fejüket, aztán ismét az újságokba mélyedtek. Már fizettem, mikor a lány visszatért az üzlet homályos végéből. Sérült ujján ragtapasz világított. Övatosan megigazította a haját és halkan megszólalt: — Kérem a következő vendéget... Egyszerre állt fel a várakozók közül a sértődött öreg és a mosolygós fiatalember. Egymásra néztek. A fiatalember volt a fürgébb. Gyorsan beült az üres fodraszszékbe és várakozóan nézett a föléje hajló lányra. Mikor kiléptem az ajtón, még hallottam az öreg méltatlankodó, haragos morgását: — Ez a mai fiatalság ... Semmi udvariasság nincs bennük ... ORAVEC JÁNOS 71 J .Vasárnap, 1964. június 14, DÉL-MAGYARORSZÁG 7