Délmagyarország, 1964. február (54. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-02 / 27. szám

Andris mozdulatlanul állt a szántás szélén és az egeret figyelte. Annak először csak az orra. látszott. aztán a két kis fekete szeme. Végül egész szürke testével kibújt « lyukból. Andris leguggolt, úgy nézte. A mozgásra az egér megijedt, elszaladt. és elbújt egv barázdában. Andris várt. Az egér nemsokára elő is jött. Felemelte fejét, beleszagolt a levegőbe, aztán gyorsan előreszaladt majd hirtelen megállt. A földhöz lapult és valamit rágott. Andris felállt. — Kisegérke — mondta halkan és az egér felé nyújtotta kezét. — Gyere hozzám, kisegérke. De az egér megijedt,' viszszaszaladt a lyukhoz és belebújt Andris nevetett. Akkor ért hozzá apa. Apa szántott. Reggel óta ült a dohogó traktoron.. Most egy kicsit pihent. — Na kisöreg — emelte karjaiba a gyereket — Mit csinálsz? Andris nagyon szerette apát. Még a szúrós szakállát is szerette, a mindig borszagú lehelletét, meg a cigarettás száját. Átölelte apa nyakát, szorosan odabújt hozzá. — Mit csinálsz? — kérdezte megint apa. — A pásztort nézed? — A pásztort? Az micsoda? — Nézd csak. Ott jön — mutatott apa a domb felé. Andris a dombra nézett és sarkig kinyílt a szeme a csodálkozástól. Mintha muzsikát hallott volna. A dombról kicsi bankák ereszkedtek alá, lassan lépegetve és legelészve. Körülöttük egy fekete kutya futkosott A dombtetőn sovány, szakállas öregember állt Kezében hosszú botot tartott, fején szőrös süveg volt nyakában tarisznya lógott. Valahol kolomp szólt — Mikulás! — csodálkozott Andris. — Igazi Mikulás. — Dehogyis — nevetett apa. — Pásztor. Ö őrzi a nyájat Letette a gyereket • földre. — Na eredj oda hozzá. Beszélgessetek — mondta és visszaballagott a traktorhoz. Andris ott maradt a szántás szélén. Nézte a legelésző barikákat a futkosó kutyát és a dombtetőn álló öregembert. —Úgyis tudom, hogy Mikulás — mondta ós nem mert megmozdulni. — Bundás! — kiáltotta ekkor az öregember. Erős és vastag hangja volt — Bundás! Gyere ide! A fekete kiskutya gazdája szavára hirtelen megállt, az öregember felé fordult és kilógó nyelvvel szaladni kezdett a dombtetőre. Félúton járt még, amikor az öregember újra kiáltott — Arra te! Felemelte a kezét, mutatta az irányt a kutyának. Andris is arra nézett Néhány birka elkódorgott a nyájtól. A kutya hangos ugatással hajtotta őket vissza. Amikor megint együtt volt az egész nyáj, az öregember is elindult lefelé a dombról. Lassan, nehézkesen lépegetett Botját minden lépésnél beleszúrta a földbe, s rátámaszkodott Néha szája elé tartotta a kezét, köhögött Bundás ott ugrált köirülötte. — Kuss te! — mondta az öregember, amikor egyszer véletlenül belebotlott a kutyába. — A fene essen beléd! Bundás azonban nem tágított s míg az öregember le nem ért a dombról, ott lábatlankodott körülötte. De amikor az öreg végre megállt a domb aljában, s ütésre emelte a botját, a kutya gyorsan a birkák közé futott. Az öregember leterítette subáját. Gailyakut és száraz fűosomó't szedett össze. Aztán leült és meggyújtotta a rőzsét Tarisznyájából szalonnát vett elő, felszúrta egy vékony pálca végére, s a tűz fölé tartotta. Amikor a túz fellángolt, Andris megindult az öregemberhez. Valami valósággal húzta arra. Nem tudta, mi az, de nem is védekezett ellene. Ment, engedte, hogy vigye az ismeretlen erő. Amikor tüUSs uÉUttt egészen közel ért a tűzhöz, megállt Az öregember, mintha észre se vette volna, sütötte tovább a szalonnáját. Andris nem mert szólni. Mozdulatlanul állt nézte az öregembert, ahogy a szalonnáról egy darab fekete kenyérre csöpögtette a zsírt Aztán nagysokára mégiscsak kinyitotta a száját — Te vagy a Mikulás? — kérdezte és a szíve erősen dobogott Az öregember a pöttömnyi legényre nézett — Már azt hittem, megkukultál — mondta erős ós vastag hangján. — Köszönni nem tudsz? — Dehogynem — mondta ijedten Andris. — Kezét csókolom. — Nagyranőjj! — mondta az öreg. — Pásztor vagyok, őrzöm a nyájat Még sohasem láttál pásztort? — Nem — mondta Andris és ijedten nyelt egyet. — Egészen kis fiú vagyok én. — Látom — mondta az öreg és úgy nevetett, hogy mozgott a szakálla. — Gyere, ülj ide mellém. Ahogy leült Andris mindjárt jobban érezte magát Szorongása eltűnt, s kíváncsian nézett széjjel. — Hogy hívnak? — kérdezte az öreg és leszedte a szalonnát a pálca végéről. — Andrisnak — felelte a gyerek. — Balogh Andriskának. És te ki vagy? —- Mondtam már. Én pásztor vagyok. Éhes vagy? — kérdezte aztán. — Gyere, egyóL Andris nem volt éhes, de elfogadta az öregtől a kenyeret és a szalonnáit A kenyér fekete volt és száraz. .Andris még sohasem evett ilyet. Otthon mindig puha és fehér kenyeret kapott. De ez sokkol jobb volt Csámcsogva majszolta. Amikor befejezték az evést, az öreg felállt — Indulnunk keH — mondta. Kiáltott * kutyájának. Bundás lógó nyelvvel hevert a fűben. A kiáltásra felugrott, néhányszor körülszaladta a nyájat, s a birkák lassan elindultak visszafelé, a dombtetőre. Andris egyedül maradt Nézte az elvonuló nyájat, a kutyát és az öreget, amint lassan haladtak fölfelé. Szomorú lett Aztán mintha valaki megfogta volna a kezét, ő is elindult Megint valami ismeretlen erő vitte. Hirtelen jókedvű lett és ugrálva futni kezdett Legelőször ő ért a tetőre. Ott szétnézett és meglátta apáti Apa meszsze, a föld közepén szántott. Andris kiabált és integetett néki. Apa észrevette, s ő is integetett és kiabált, de Andris nem értette, mit Közben a . nyáj, a kutya és az öreg félért a dombra. A birkák gyorsan átvonultak a keskeny tetőn, az öreg még ottmaradt egy ideig. Alit mereven ós előre nézett. — Gyere ide — mondta Andrisnak és megfogta a vállát — Láttál már ilyet? — Felemelte kezét és a távolba mutatott Andris még sohasem járt a dombon túl. Most arrafelé fordult amerre az öreg mutatott és ő is a távolba nézett. A muzsika, amit akkor hallott először, amikor meglátta az öreget, megint megszólalt és áradóan zengett. A táj, amit látott nagyon szép volt. Sík volt a vidék. Zöld fák, bokrok és kanyargós, poros dűlőutak voltak benne. De a legszebb az volt, hogy az ég kék, tiszta üvegharangja ráhajlott a tájra, összeért a földdel. Andris szeretett volna ott lenni. Ott lehet a legjobb a világon. — Mi most elmegyünk — mondta az öregember. — Hová mentek? — lépegetett után Andris. — Messzire. Nagyon meszszire. — Ti mindig mentek? — Bizony, mi mindig megyünk — mondta az öreg. — Nekünk mindig menni kell. — És arra mentek, ahol az ég összeér a földdel? — Arra, Egyenesen arra megyünk. — És el is értek oda? — Egyszer majd elérünk. Mi mindig megyünk, s egyszer biztosan odaérünk. Akkor nekünk lesz a legjobb a világon. Andris elámult. Az öregember ugyanazt mondta, amit ő gondolt. — Jaj, de jó! ,— ujjongott. — Veletek megyek én is. Ha én veletek megyek, biztosan gyorsabban odaértek. Aztán elindultak és sokáig mentek a kanyargós, poros dűlőutakon a zöld fák és a zöldbokrok között. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy lépést tartson velük. A birkák most jóval gyorsabban haladtak, s az öreg is ugyancsak lépegetett; egyszer sem köhögött. Andris néha egy kicsit le is maradt, s a birkák nyomán szállongó por majdnem teljesen eltakarta előle a nyájat, a szaladgáló kutyát és az öreget Andrisnak ilyenkor eszébe jutott a hely, ahol az ég összeér a földdel, gyorsított és mindig utóiérte őket Sokáig mentek, egy óráig, kettőig, háromig vagy talán még tovább. Andris nem tudta, mert azt se tudta, mi az óra. De azt látta, hogy az égen ragyogó Nap lefelé hajlik, s hogy az ég átlátszó kék színe lassan elhomályosul. Lábaiban fáradtságot érzett, szájában szomjat Egyszer egy kúthoz értek, s mindnyájan sokáig ittak. Andris akkor mát- nagyon fáradt volt, s leült egy fa alá, hogy egy kicsit pihenjen. Azután majd indul a nyáj, a kutya és az öreg után. De nem ment Elaludt. Arra ébredt,- hogy valaki a karjába emeli. Apa volt. — Kis bolondom — mondta apa. és Andris örült, hogy megint érzi apa borszagú leheletét. — Hát veled ml történt? Hova Indultál? Alig tudtalak megta!:"-ii. Andris el akarta mesélni apának az ég és a föld találkozását, hogy ott a legjobb a világon, meg hogy a pásztor és a nyáj a kutyával egyszer odaér. De aztán hallgatott. Úgyse lehet ezt apának megmagyarázni. Apa csakugyan nem tudta, hogy a gyerekek mindig azokkal tartanak, akik meszsze, a végtelen felé vezetik őket. Azt mondta: — Ugye, többet soha nem mész el? Andris fáradtan bólintott és szorosan odabújt apához. SZANTÖ IMRE UDVAR POLNER ZOLTÁN: AFRIKAI Bűnöző minden angol! A kikötőket hajnalra felfalják az eszelős cukornádföldek. Vonagló gyémánt villan s a banyák égő poklait összezúzza a haragos forró égöv. Kisüt a fekete dzsungel az éjszakákból. A hold tam-tam dobjára Afrika riadót tánooL A széles szavannákon tengernyi láng nőtt Bűnöző minden angol! Iáten óvja a királynőt! KELEMEN JÁNOS: LELEK Megfogom a nap egy sugarát S mint egy szitakötőt Tenyerembe szorítom a fényt Elkapom röptében a szelet S mint egy fűszálat Ujjamra csavarom Elfogom a lelked S tűnődöm sokáig Mint egy gondolaton Két fiatal, dicsőségre áhító művész folytatott elvi vitát. — A legfontosabb ma, hr az ember rendk \ legyen — jelentette ki az első — elvileg, persze. — Csipiszt az orrára ... — szögezte le a másik művész, még elvibben. — Kollega úr, ön egyszerűen szamár, ha ilyesmiket mond. Az első éppen veszekedés kedvében volt A másik ugyancsak. — Egyebekben — javasolta a másik — próbát is tehetünk. Játssza ön egy délutánon át a rendkívülit, én pedig a hétköznapi embert. Este majd találkozunk és. kicseréljük benyomásainkat. Helyes? — Helyes. (JZendktciill aaqy, hétköznapi ? — Tyűh; a mindenit! — kurjantott bosszúsan az első művész. — Kolléga úr, önnek úgy látszik, igaza volt. Nem kifizetődő rendkívülinek lenni. Fekete tógát öltöttem, parókát tettem a fejemre, s hallgatagon, keresztbe font karokkal sétáltam az utcán. Már több száz métert tettem meg, amikor végre megállított egy rendőr. — "Mit csinálsz?* — kérdezte. "Sétálok.. .* — válaszoltam. "Vagy talán nincs jogom sétálni?* A rendőr kissé bizonytalanul bólintott, azután utamra bocsátott, de telefonon mindenesetre értesítette a városi elmegyógyintézetet. Megjöttek, összecsomagoltak és ... alig sikerült megmagyaráznom, hogy az egész csak... játék. — Tyűh, a mindenit! — rikkantott a másik művész. — Éppen arra készültem, hogy őszintén bevalljam önnek: nem érdemes hétköznapi embernek sem lenni. Fölkerestem egy nagy lap szerkesztőségét és követeltem, hogy írjanak rólam. Azt mondották: "Mi csak rendkívüli emberekről írunk* Hiába magyaráztam nekik, hogy művész vagyok és már évek óta tisztességesen végzem munkámat. "Ja, művész ... hát... önről is írhatunk. De... ölje meg a feleségét. raboljon ki egy bankot, vagy szaladgáljon félmeztelenül az utcán ... Még le is fényképezzük...* Most már mindkét művész ellenkező álláspontot képviselt, s hozzá annyi elvszerűséggel, hogy végül összeverekedtek. Másnap a lapok tudósítottak /.. verekedésükről. Miodrag Todorovics NEM DAFKE Könyveim összevisszaságában próbáltam rendet csinálni, de minden vesződségem hiábavalónak bizonyult, mert egy délutánnyi időből nem futja. Bánatosan nézegettem a nagy széjjelséget, de egy enyhe kis vigaszt találtam: szerencsémre nem vagyok hivatásos könyvtáros. Ez különös kegye a sorsnak, mert ilyen szakszerűtlen munkáért már régen elcsapott volna egy szőrösszívű revizor. Addig páskálódtam a könyvhegyek között, amíg böngésző olvasásra vitt rendcsináló munkám kilátástalansága. Ügy olvastam, mint a magát kellető úriasszony: a könyvcímek között sorjáztam, fejemre meg befelé hulló átkot szórtam, hogy nem futja időmből semmire... Mindjárt elhullatom a csikófogaimat és egy selejtszámba menő antikvárius tájékozottságát sem vallhatom magamónak. Mennyivel jobb sorsa van egy virtigli erdőkerülőnek, mert két birodalomban is otthonosan téblábol: az erdők világában meg az irodalmak és történelmi izmusok bozótos, tekervényes világában is, ha ehhez kedve szotytyan. Idő van bőven, mert az erdő nem szalad el, mint ahogyan én előlem futnak a napok és az évek egymás után. Tudom, hiába emlegetem fel az ilyesmit, mert úgysem fogadna fel a Boda Jóska, a lefőbb erdész az Alföldön; megbuknék az alapfokú szakmai vizsgán. Ha kérdeznék ottan, hogy mi a különbség a bíbictojás meg a kakukktojás között, meg az éger- és a juharfa között... Csak fülelnék, mint lyuk szélén az ürge. Igaz, ha csak ezen a vizsgán bukik meg az ember, nem keserediik meg szájában a túrósbéles, de ha az élet nagy vizsgáján szekundéi be, akkor még az ananászból is az epecseppejk keserű ízét érzi. Az élet nagy vizsgája jutott eszembe a könyvrakosgatás közben, mert a kezembe akadt Nagy Sándor A szabadulás napja című novellás kötete, amelyet a szerző enyhe iróniával dedikált éppen ma három esztendeje: „Siklós Jancsi népi kádernek, ifjú veteránnak dafke azért, mert neheztel rám és a saját művéből «iem küldött". Nem, vagyok ifjú veterán a megjegyzés ironizáló édtelmében, mert még nem savanyodtam meg, mint arnyam téli káposztája, tudok még örülni és nevetni is, egéspségesen nevetni — amit a fiatalság legnagyobb ajándékának tartok. Éppen úgy hiszek a dolgaimban, mint ltfúsz esztendeje és tetteim legfőbb bírájának ma is saját lelkiismeretemet tekintem. A koravénségre utaló célzás/ engem nem illet. Neheztelni sem tudok. Lehet, hogy ez baj, de nem tehetek róla. Őszinte emberi vonásnak tartom a szeretetet, a másik ember becsülését, vagy sajnalását — vagy nem szeretését és nem becsülését. A neheztelés a se hús, se hal típusú ember lelkiállapotának valamiféle érdekes tünete. Nem e tréfás szavak jelzik Nagy Sándorban ezt az érzést. Ha már így van, neheztelés helyett én őszintén sajnálom Nagy Sándort sorsáért és életútjáért. Nem udvariaskodó sajnálkozással, mint temetéseken szokás az „együttérző részvét" nyilvánítása, már csak azért sem, mert nem temetés, inkább a feltámasztás pici támlája szeretne lenni ez a tárca. Nagy Sándor úgy jött a bajai tanyavilágból az irodalmi életbe, mint ahogyan ismeretlen üstökös érkezik tündöklő csillagrendszerekhez; fénylő csillag, de mégis elüt azoktól, erősebb lényével, csóvájával, hogy jobban megcsudálják a csillagászok és órdeklődően szemrevételezzék az emberek. Jött, mert megvolt az útja 1945 után, jöhetett, mert új rendet vágott a hazában a felszabadulás. Nagy Sándor hevülő lelkesedéssel, kitárulkozó paraszti lélekkel állt az újak sorába, fölbuzgott benne a készülő rend szépenhangzó lelkes dicsérete. Hajnali vita című írása a bemutatkozást szolgálta: előkelően, illendő eleganciával, s a mai lét érdekes, új mondanivalójával. Az első esztendőkben már „befutott" az írói hírnév nehezen elérhető bűvkörébe, nem küzdött meg keservesen érte, minden gyorsan történt. Tehetsége magas ívben röpítette a pálván, írásaival meghódította a szakembereket és az olvasó közönséget Rendkívül erőteljes írói egyénisége jól érvényesült a kinyílt élet szabad pályáján. Érzékenyen reagált a kor problémáira, atmoszféra-teremtő ereje, jellemábrázoló készsége olyan vérbő figurákat teremtett, amelyek nagysándori típusok maradnak. Aki olyan elbeszélést írt, mint a Bocsáss meg mamka... vagy A kiskirály hidja... és a Megbékélés.... az nem botcsinálta művész és nem is alkalmi tollforgató. írói pályájának útját korán érett babérok szegélyezték. Juhász Gyula, Tóth Árpád, Krúdy Gyula, Tersánszkz Józsi Jenő és mások után ő is Baumgarten-díjat kapott írói munkájának magas fokú elismerése gyanánt. Alig múltak a hónapok, a Kossuth-díj tulajdonosa lett az író és három évvel később megkapta az irodalmi Sztálin-díjat. Akkor.írta le, hogy szívébe mártott tollal írja népe boldogulásának javára mindazt amit meglát és elles az életből és törjön el a tolla, hogyha népe ellen fordítaná. Megrázó vallomás volt ez 1952-ben, az alföldi tanyavi6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 19«4. február 2.