Délmagyarország, 1964. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-05 / 3. szám

JÜRGÉN WITTDORF BÉKÉT! NIKOLÁJ BRAUN: A kortársakhoz Már századunk túlsó partjára keltünk, mely, mint a Rubikon, utunkban állt. De mi a (öld sorsát vállunkra vettük: nem Róma vár most életet, halált. Korunk határokat rombolt halomra, nincs kiilön út, nem dönthetsz egyedül — a szárazföldek kórusába fonva szól, s várja, mit mondunk feleletül. Választanunk kell: vetiink-e jövőre, vagy gyomos kertünk ellepi a por, s a szél játszóterek fölött körözve, hulló hamut, liült parazsai sodor. Csak rajtunk múlik, hogy az ég boruja. felszakadjon, megtörjön ereje, s baráti kezünk háztól házra nyúlva a széles földgolyót áteri-e, s lefogjuk a kést. mely villog a kezében s békés Kubánk szívébe döfni ész, s álljt mondani az összes nép nevében ne üljön szóló ajkunkra a félsz, hogy ne az atom füstje gomolyogjon nyugalmas és meleg tűzhelyeken, s ne uralkodjon többet soha Kongón korbácsot bordó gyűlölt idegen. Rajtunk múlik, rajtunk és senki máson, hogy végre béke szálljon le közénk — a föld figyeli reménykedve, várón: testén talán felenged már a jég. Fordította: KELEMEN JÁNOS — Telefonált Karola néni — sírta Eszter keservesen. — Itt lesz egy félóra múlva. Dermedten álltak perceken át. Eszter fogadkozott, hogy világgá megy, Kálmán pedig azon háborgott, hogy miért nincs nálunk idegenlégió. Ö most azonnal jelentkezne. Az óramutató közben száguldva jelezte a múló perceket, valamit tenni kellett. És ekkor az udvaron hangosan bömbölni kezdett Szúnyog Sanyi, a házfelügyelőék vásott gyereke. — Sanyi! — kiáltott le neki hirtelen támadt ötlettel Kálmán. — Akarsz egy forintot? — Noná! Kettőt nem lehet? — Legyen kettő — egyezett bele Kálmán, és magyarázni kezdte Sanyinak, hogy jön ide nemsokára egy csúnya öregasszony, álljon elibe, és mondja neki azt, hogy Icut sürgősen orvoshoz kellett vinni, csak késő este jönnek haza. — Az a boszorkány, akit utálnak? — kérdezte Sanyi flegmán. — Ki mondta, hogy utáljuk? — próbálta Eszter letorkolni a nyegle kamaszt. Sok beszédre már nem volt idő. Bezárkóztak a lakásba, s most Sanyin volt a sor. Kálmán és Eszter dermedten álltak az előszobában, mikor meghallották az öreges, fáradt léptek kopogását, s nyomában Sanyi bosszantó hangját. — Szűcsék nincsenek itthon. Halk női hang kérdezett valamit. — Ha nem hiszi, csak nyomja a csengőt. Nyomhatja ítéletnapig — hallatszott Sanyi hangja. A csengő hosszan berregett, majd néma csend támadt. A fáradt, öreg léptek távolodtak, s akkor újra megszólalt Sanyi: — Mondja, mama, mit macerálja ezeket? Az előbb mondták, hogy a pokolba kívánják magát. Eszter idegrohamot kapott. — Ez a te ötleted volt. Ezt azért mégsem kellett volna. Gyötrődve telt el egy negyedóra, s akkor kinyitották az ajtót, s beviharzott Karola néni. Szokatlanul kedves volt, valósággal ragyogott az arca. — Mégse tudtam megállni, hogy el ne jöjjek. Szegény kis Icu. S tudod, te gonosz — mondta Kálmánnak — nagyon meghatottál ám azzal a konyakmeggyel. Hoztam belőle a kis betegnek is. E6Zter egy fotelbe zuhant, Kálmán kitámolygott a folyosóra, becsöngetett a házfelügyelőékhez, Sanyit kereste: — Te szörnyeteg, kit küldtél el? — Hát azt a vén szipirtyót. Pedig két nagy kosarat is cipelt. — Ilonka néni! — Bődült fel Kálmán és futott, hogy Eszternek elmondja a rettenetes hírt. Mikor belépett az előszoba ajtaján, éppen megszólalt a telefon. Fejes telefonált. — Nem várunk nyolcig, gyerekek. Hétre ott leszünk. Ugye, nem dobtok ki? F

iatal cseresznyefa állt a telek sarkán, az út mellett Törzse ferdén nőtt, északnak, enyhén északnyugatnak dőlve az uralkodó délkeleti széljárástól, mely tavasztól késő őszig árasztotta az áztatókban rohadó kender szagát. Páro6 keréknyom volt csupán az út, a gyepen mind mélyebbre maródva az üledékes talajba, mert akkor kezdtek szaporábban járni a téglát, cementet, meszet meg vasbetongerendákat fuvarozó kocák a házhelyekké szabdalt kertekbe. A fákat imitt-amott kivágták. De a fiatal cseresznyefa karvastagságú ferde törzsével, vékony, bordós-6zürke bőrével és rengeteg virágával élt, lélegzett, itta a napot, mely az épülő telep fölé emelkedett, és árnyékőt vetett egy cserépkorsóra. A korsó mélyfekete volt, korom színű, itt-ott karcolt. Komor, egyszerű és patinás, mint egy történelmi emlék, múzeumi tárgy, elmerült korok, emberfajták és életmódok tanúja. Vaskos és tömör volt anyagszerűsége, mintha kőből lenne. Közönséges csöcsös cserépkcrsó volt pedig, nyílván már több emberöltőt kiszolgált Barnáné hozta ki reggel nyolc óra tájt, miután a gyárból hazament, elkészítette s kisfiával útnak indította a reggelit, ő meg ott az áztatóslakásnál a fúrt kútból megtöltötte ártézivízzel. Ugyanolyan nyújtott egyenletes léptekkel, egyenes, majdnem hátrahajló felsőtesttel, de derékból kissé oldalt dőlve s jobbkezét eltartva jött, mint ahogyan mindig hordozták ezt a korsót, mióta a mester kemencéjéből kiszedte s kormát lecsiszolta. Sohasem lehetett tudni, hogy milyen messze visznek a léptek, a falu határába csupán kapálni, részért aratni, vagy éppen az ország másik végébe lrendert áztatni. A korsó a kis vályogház hagyma, egér és földszagú kamrájából engedelmesen útnak eredt a földre, a gyárba és a városba. Most hát Itt állt a virágba borult, ferde törzsű cseresznyefa alatt, hasában a vasízű gyári artézivízzel. B

arna Mihály letette a kanalat meg a téglát, mikor meglátta a menyét. Kezét nadrágja oldalához dörzsölte, aztán leverte a nadrágjáról a port. Nagy, száraz keze volt, ha ritkán rácsöppent egy borsószemnyi malter, mindjárt megszáradt. Kezefejével félretörölte bajszát, és szájához emelte a korsót. Aztán rágyújtott és viszament a falhoz. Derékmagasságban jártak már. A fia meg hat társai, hat munkás a gyárból. Kettő téglát hordott. Az idősebb kajla kalapját hunyorgó szemére tolva — éjszakás műszak után voltak — emeletesre rakta a talicskát. A másik, egy fiatal gyerek, vetélkedni próbált. Vörösen, kimeresztett szemmel káromkodott. — Ne pakolj annyit, mert megszakadsz — figyelmeztette az öreg. A talicska nyekkenve fölugrott a másik pallóra, de megbillent és leborult. Nevettek. Aztán tovább rakta a falat fiával. Még egy munkás falazott, egy keverte a maltert, kettő meg kézreadott min-» dent. Ezek hallgatagon dolgoztak, csak olykor-olykor szóltak, ha kellett valami. Aki a falat rakta, egyokrú volt a fiatalabb Barnával! beosztottja; igyekezett mindenben a kezére járni, és be nem állt a szája szaktudását fitogtatva. A maltert Horog keverte, izmos, fekete fiú. Folyton mozgott, kérdezősködött vállalkozott. Csúfolták, hogy nagyot mond, és ráadásul el is hiszi. Valójában szerette volna, ha izgalmas. kalandos, különleges események történnek vele. Bokszolni is járt — innen ragadt rá a név —, de korán megnősült és abbahagyta. — Igaz, hogy félkézzel fölemelt egy zsák búzát. Miska bácsi? — kérdezte felelevenedve. — No — szólt egykedvűen az öreg. — Aztán? — Hogy csinálta? — Hát úgy, hogy fogadtunk. Abba a zsákba. Kellett. — De valamilyen fogasa csak volt? Az öreg kurtán nevetett. — Volt. Megszoktam a nehezet. De ne sajnáld a meszet, te! Majd én is így teszek, ha neked építünk, aztán megnézheted. Horog nekivadult a munkának, csak amikor már nagyjából elkeverte, lassított. — Nekem? Honnan lenne ahhoz pénzem? — Félre rakod. — Ki bírja azt kivárni? Megöregszik az ember, akkor meg már minek. Élni is kell! — No, mit gondolsz, én nem éltem? — bosszankodott az öreg. — Azt hiszed, csak az él, aki szórni tudja a pénzt? — Menjen el áztatni — mondta a fia —, akkor hamarabb összejön. Igaz, hogy amíg a szezon tart, minden nap, hajnaltól estig, meg kell mozgatni azt a százötven-kétszáz mázsát. — Azt hiszi, Gyuri bácsi, én nem bírnám? Csak ott nincs szabadidő. Később Barna Mihály megállít, rágyújtottak. — Valamikor árért mentünk el áztatni a faluból, mert nem volt munka. Meg ha akadt is, mit fizettek a gazdák? Itt, ha mocskos is volt, húzós is, H§METK R&mc-: valamivel több jutott. Aztán megszoktuk. Szabad idő? örültünk, ha nem volt szabadidő, mert akkor volt munka! — Az a világ megszűnt! — heveskedett Horog. — Jó, hogy nem kívánja éljünk úgy, mint az özönvíz előtt. — Nem, azt nem kívánom. Az megszűnt — bólogatott az öreg—, de nem a munka! Te meg csak úgy hipszhopsz szeretnél mindent elérni. Nem ártott volna csakugyan egy kicsikét élned az öznövíz előtt is. A

mikor a gyümölcsfák fölött fehérlő távoli toronyban delet harangoztak, fölkenték, amennyi malter volt, azután hazamentek aludni. Az öreg még maradt, tett-vett, elrakta a szerszámokat, ásogatott a kertben komótosan, mert annak nem sok értelmét látta, hogy egymagában rakja a falat. Hiszen másnap úgyis jönnek újra, s ha egyiknek más dolga akad, örömest segít helyette más. Meg aztán a föld nem várat magára. A fák, amelyek most virágzanak, majd termést hoznak, det addigra itt ház áll, benne laknak, mintha mindig így lett volna. Hadd teremjen a föld is akkorra, úgy lesz otthonosabb az új ház. — No kis fa — dünnyögött, amint a cseresznyefa környékét ásta —, hát te megmaradtál. Rossz így egyedül, mi? Ne félj, majd ültetünk melléd társakat, csak becsüld meg magad, nőj nagyra, teremj sokat! így vigasztalta a cseresznyefát. Ha bárki hallotta volna, még a fia is, nem hisz a fülének. Mindig kemény és komor volt, mint a feketére égetett cserépkorsó, s inkább goromba, semhogy elérzékenyülni lássák. Mikor a fia még kicsi volt, a maga módján játszott: birkózott vele. Nagy sokára hagyta magát legyűrni, és akkor a gyerek harsogó öröme halvány mosolyt csalt a szája sarkába. De hallgatott. Utoljára hagyta azt a két tenyérnyi gyepet, melyen a korsó állt. Akkor tűnődve rágyújtott, majd az ásó nyelére támaszkodva megpihent, és nézte az öreg agyagkorsót. Az megelevenedett a füvön, megcsillant koromfekete arca, mesélni kezdett mindazokról a helyekről, ahol járt. Az öreg elszívta a cigarettát, aztán odább tette szelíden a korsót, és azt a helyet is fölásta. B

arna Mihály korábban kiért, mint a többiek, nem kellett iparkodkodnia, hogy első legyen, megszokta. Állványt raklak a falhoz, úgy folytatták. Miután már a gyerek kihozta kerékpáron a reggelit, nyolc óra tájt jött Barnáné is az úton ugyanazzal az egyenes tartással, hozla a fekete korsót. Az öreg lekászolódott az állványról, ivott, a korsót visszatette a cseresznyefa tövébe, azután rágyújtott A menye adogatta kezébe a téglát. Horog, amint egy láda maltert kevert, újabb kérdéssel jött elő. — Ezt meg tudja-e csinálni, Miska bácsi? — Félkézzel kinyújtotta a keverőt. aztán lassan leengedte. — Még a hétvágást is! — mosolygott szája sarkából az öreg. — Az mi? — Menj el huszárnak, majd megtudod. — Az is abban a fatengelyes világban volt. • — Nono. Ott aztán legénykedhettél volna. — Hol volt az? — Oroszországban. — Oda meg hogy került? — Behívtak, fogságba estem, kitört a forradalom, beálltunk a Vörös Hadseregbe. Ott. — Az igen! — lelkesedett Horog. — Ott lehetett véghezvinni hőstetteket. De ma? — Már megint tüzelsz! Közben öszszekutyulod a maltert, csupa ruskó. Hol jár az eszed, te? — csapta le a kanalat. A fia elmosolyodott homlokát ráncolva. — Miféle hőstett kéne magának, Horog? Vállat vont — Hát mit lehet itt tenni? Dolgozunk, hazamegyünk, eltöltjük valamivel az időt. Legföljebb röplabdapályát építünk. Dehát miféle izgalom van ebben? ' — El vagy tévedve, ha azt hiszed, mi az izgalmat kerestük ott. Éppenhogy nem! Haza kívánkoztunk, és nyugodtan akartunk élni. Érért harcoltunk. Horog visszaballagott a malterosládához. Csak jó idő után szólalt meg újra. — Ha rajtam állna, fiatalon kapná mindenki a nagy dohányt, hadd éljen legalább, öregen már úgysem ér sokat. — Bolond vagy — válaszolt élénken az öreg. — Az élet mindig sokat ér. De nem elég a pénz, tehetség kell hozzá. Nekem hányszor nem volt pénzem! Mégsem untam. És ma sem unom, mert nem ment el úgy napom, hogy ne akartam volna valamit Azt elérni, az az érdekes. Horog elábrándozott. Kavargatta a maltert, de képzelete csakugyan meszsze járt. — Tavaly a Balatonnál láttam egy unalmas pofát, nem igen lehetett öregebb nálam.. Tíz óra tájt reggelizett a szálloda teraszán egy szőke filmszínésznővel. A képe benne is volt egyszer a moziújságban. Nem is bort ittak, hanem valami töményét, srélesszájú, talpas poharakból, azt mondta a pincér, két olyan egy piros. Hát egy ezrest úgy megittak ott unalmas képpel, mintha mi sem történt volna. Aztán beültek egy nagy fehér sportkocsiba, aminek az ülései gombnyomásra leíekszenek ágynak. Kétszáz méterre volt a strand, de ők autón mentek. Vitorlásba ültek, a nő kifeküdt a hajó orrába. A pofa hátatfordított neki, pipázott és unatkozva bámulta az eget. Azt mondta a portás, százezer dollárra van bebiztosítva az élete, az apja valami gyáros. Éppencsak átutaztak Ausztria felől a jugoszláv tengerpartra. Ha kitöri a nyakát, még valami emlékművet is kap az ilyen. Én persze teszek az emlékműre, de árért csak kóser lehet úgy unatkozni. Annak bezzeg eszébe sem jut, hogy ér-e valamit az élete, csak bámulja fapofával az eget... H

irtelen Barnáné kiáltására rebbentek föl. A téglát elhajítva futott apósához. Mintha mi sem változott volna, az öreg éppen helyére nyomott egy téglát. De a mozdulat megállt, mereven a falra támaszkodott. Mind odarohantak. Óvatosan leemelték, a cseresznyefa alá ponyvát terített valaki, arra fektették közben egyikük orvosért szaladt. Esetlenül álltak körülötte. Mereven, nyitott szemmel feküdt, ugyanolyan kemény, cserépszerű arccal, száját is összeszorította. Mégis, volt valami ismeretlen benne. Fia a kabátját tette a feje alá, a cserépkorsóból vizet öntött a "tenyerébe és mgnedvsítette a halántékát. Ekkor váratlan dolog történt. összerándult az arca, szeme teleszökött könnyel, sírás patagzott ráncai közt. testét megrázta a zokogás, míg fia kezébe kapaszkodott. Szája kétszer is megnyílt erőlködve, hogy szavakat szüljön, de a zokogás mindkétszer érthetetlenné kuszálta vonaglását. Dermedten álltak mindannyian, mint olyan ieterség előtt, amelyben kivételesen í átvillantja egyik rejtélyét a természet. Pár pillanatig tarthatott szenvedélyesen, akaratosan, elmúlni nem akaróan ez a megindulás, közben menye és fia kétségbeesett vigasztaló szavakat dadogott, ós mindegyre azt í&mételte: — Apus, hiszen sohasem... Apus, hiszen sohasem ... Akkor hirtelen ugyanolyan kemény és konok lett az arca, mint a cserépkorsó, és szeme nyugodtan nézett a virágzó, napfénnyel játszó cseresznyefára. Megérkezett az orvos. Kilépett a a kocsiból, odasietett. Megtapogatta pulzusát, meghallgatta, aztán szótlanul lecsukta a szemét. Barnáné fölzokogott. Horog ekkor hevesen előrelénett. Virágos ágat tépett a e.seresz'vefáról, majd lehajolt, de •-zerá • ' 1 át az idegenné vált testtől. Az ágat leejtette a fekete korsó mellett a földre. Hirtelen megfordult, s vonagló arccal szaladt a falak mögé. Vasárnap, 1964. január 5. DÉL-MAGYARORSZÁG 7 t