Délmagyarország, 1964. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-19 / 15. szám
I belügyminiszter ^T^hetS^ a város közönsége előtt tolmácsolni a kultuszminiszter úrnak azt a kívánságát, hogy a Stefánia-sétányba ékelt Tisza-parti nagy háznak, a kultúrpalotának a hivatalnokait alkalmasabb javadalmazásban részesítse. Kz a csöndes kívánság azután annyi port vert fel, annyi vizet kavart meg, hogy el lehet felöle mondani a régi franciával (szabad-c vajon ma még francia citátumokat alkalmazni?) hogy: tant de bruit pour une omelette. A közgyűlés termében a heiyi vihar szele zúgott, s nem lehet mondhatni, hogy ez a szél valami kellemes zephyreket hozott volna magúvnL Részben céltalan volt. részben bántó. Ismeretes az a mondás, hogy soha sem eshet le az az ember a fáról, aki nem mászik föl a fára. A múlt heti közgyűlés eseményei után azt kell látnom, hogy ez a régi magyar mondás sem egészen helyes már a mai világban. Mert én nem másztam föl a fára, mégis le akartak róla verni. Hát ez egy kicsit bántó s kellemetlen dolog. Azt mondja ugyan a rác (szabad-e ugyan még a mái világban szerb citátumot alkalmazni?), hogy: szvaJci csuda tri dána, hogy minden csuda csak három napig tart, de azért még sem kellemes dolog. ha az embernek csak három napja is kellemetlenné van téve akkor, amidon semmi elfogadható okkal sexn szolgált rá az ilyen elbánásra. Nagyon jól meg tudom érteni, hogy a közbizalom által valamely helyre odaállított tisztviselő legyen felelettel minden dolgáért, de azt semmi indok sem teheti elfogadhatóvá, hogy miért történik meghurcoltatás ok nélkül? Ha okkal történik, hat az egészen más. Ha a kezem alá adott két intézetben bármiféle tarkamacska adódott volna elő, teszem azt, hűtlenség a közvagyon kezelésében, rendetlenség a szolgálati szabályzatban vagy pedig valamely ordító szamárság az állami hatóság által megkívánt tudományos működésben: — hát akkor jól van. akkor csak előre a nyilvánosság előtt a legszigorúbb bírálattal. De tudtom szerint semmi ilyesmi nem történt. A „boltok", az én két kedves és szeretett, „boltom" csakúgy méri a pántlikát, ahogy eddig mérte, ahogy méri azon tizenhét év óla, amióta bennük a város közönségének bizalmából helyet foglalhatok. Tudtommal nem történt rendetlenség a két intéaet körül a múltban, s nem a jelenben sem. amidőn minden szolgálata most is úgy áll, mint békeidőben. pedig most az amúgy sem sok hét emberből három oda van a harctéren. Mégis kellemetlenségek érnek, amik felől valóban nem tudom megmondani jó leiekkel, hogy mivel szolgáltam rájuk. Mert az, hogy az állami szakértő hatóság az intézetek által elért eredményeket annyira kedvezőnek tartja, hogy ezért a benne alkalmazott tisztviselőknek a jobb javadalmazását szeretné látni: hát ez csak nem tekinthető bűnnek, véteknek, kihágásnak? Azonban némely részről annak nézik, pedig ez nem jól van ám így sehogy sem. Mert az ilyesmi semmiesetre sem jó arkánum a tisztviselői ambíció ébrentartására. Mert hiszen íme a logikai következtetés: ha olyan jól dolgoznak, hogy Budapesten is észreveszik, akkor a szegedi közgyűlésen meghurcolnak, ergo beszüntetem a jól dolgozást, mert akkor nem vesznek észre Budapesten, amiből ismét az következik, hogy akkor nem rángatnak meg ok nélkül a szegedi gyűlésen. Mert a legenyhébb szóval sem lehet rángatásnál kisebb jelzővel illetni azt, hogy nincsen meg a középiskolai tanári minősítésem, és semmiesetre sem juthatnék az oszlopos hivatalnokok tisztes státusába. De hát ki akart valaha oszlop lenni? Elhárítom magamról azt a vádat, hogy a világot én teremtettem volna, s azt is, hogy oszlop akarnék lenni. Elég nekem a karói foglalkozás is, csak hagyjanak benne békén dolgozni. Azonban ... akármennyire szeretnék is élcelődni, kitör az emberből az etimológus. Mi az az oszlop? Fordítása a latin coíumnd rimák. Szó, amely a középkorban a papi rendben az elöljárókra vonatkozott, később átment a közéletbe is, de semmi szabály vagy törvény nincsen afelől, hogy ki oszlop, és ki nem oszlop. A fordítás egyébként nem nevezhető szerencsésnek. A typographia például azt a spatiumot, amiben itt a lapban ezek a sorok is helyet foglalnak, latinul szintén eolumtiának nevezi, de a magyar fordítását hasábnak mondja. Ez helyes szó, ez a hasáb, ajánlom is elfogadásra. Ebben az esetben igen csinos lenne, ha a tisztviselők fölosztanának hasábosokra és nem hasábosokra. Szép dolog ez, olyan, mint a gumilásztikum, hogy nyúlik. S a nyújtása közben odajutunk a Kállay kegyelmes viccéhez, aki midőn bizonyos urak beosztattak a közigazgatási bizottságba. azt mondta felőlük, hogy nem tud köztük rangkülönbséget tenni, mert az egyik úr csizmában jár sarkantyú nélkül, míg a másik úr pantallóban jár, ás a kalucsniján viseli a sarkantyúját. A tréfát fé rátéve is megállapítható azonban tény gyanánt, hogy mikor Somogyi Károly esztergomi kanonok 1883ban a negyvenháromezer kötetnyi könyvtálát Szeged közönségének adományozta, a hivatalnoki státusból a városi főjegyző, ügyvédi diplomával és igazolt történetírói működéssel minősített férfi helyeztetett át oda könyvtárnoknak. Szerelmes istenkém, mily gyorsan felejtenek az emberek ebben a háborús világban ... Ezzel aztán oda is értünk a minősítéshez, amely szintén alapos rángatásban részesült Nem is rángatásban. hanem vádban. Mégpedig hát nem is csak magunknak jutott ki belőle. Mert ha igaz az a minősítetlenség, akkor micsoda jusson választott meg bennünket a városi tanács, s micsoda alapon végezte a minősítést az állami hatóság s a budapesti három országos könyvtár igazgatóiból összeállított ad hoc bíráló testület? Hiszen akkor ezek valamennyien hibáztak, s végeredményben egy hajítófát sem ér a két intézet, mert nem minősített tisztviselők mellett tudományosan bizonyára minősíthetetlen állapotban vannak. No. Lám, milyen szép következtetéseket képes levonni az ember így nyáridőben, mikor a nap hosszú. De hát tényleg furcsa dolog is ez. Aminek ott van a magyarázata, hogy a magyar könyvtári és muzeális szolgálat egészen újabb keletű, s egységes rendszerbe oklevelet, továbbá a latin nyelven kívül még egy élő nyugati nyelv ismeretét. Eszel aztán fölveszik, ha van rá hely, gyakornoknak, beteszik a kedvenc szakmájába, amelyben azután ott is marad, s ott módjában van elsőrendű szakismerővé fejlődni ki az elöljárók vezetése mellett A vidéken ez nem megy, nem lehet megcsinálni, mert nincsen rá pénz. itt az új alkalmazott azonnal felelős állásba jut, s így a minősítés egészen más alapokon Indul ki. Mikor a múlt század végén az intézethez kerültem segéd-könyvtáros gyanánt, ehhez az álláshoz csak a városi segéd- és kezelőszemélyzettől megkívánt minősítés volt szükséges. Mert az igazi könyvtáros az igazgató volt, akire nézve azt a direktívát tartalmazza a Somogyi-féle alapító oklevél, hogy a város közgyűlése által csak a budapesti három országos nagyTömörkény István: A Tisza-parti nagy házból utasították a fizetésjavilást. Szeged két klasszikus íróját a város, amelyet életmüvükTómörlíeny egykori írói és fizetési osztályba kerülne a tudós műhelyében, a Somo- város tanácsnokaival (.'), elgyi Könyvtárban folyik a utasította a miniszteri óhajt, nagy író életmüvének bet a- Szígyártó Albert felsőiparis- kel szolgáltak, nem tartotta karitása is. Ennek során kolai igazgató és Balassa Ar- méltónak arra. hogy anyagi„Könyvtári divatok" címmel min ügyvéd, lapszerkesztő gondjaikon kötetet állítottam össze köny- hasztalan kelt az ügy és a vekről és könyvtárügyről szó- két nagy magyar író védel könnyítsen. A Szeged és Vidéke másnapi vezércikkében, névtelenül ló írásaiból. Ebből mutatok mére. Szígyártó méltatta ér- bár. Juhász Gyula emelte föl be egyet, amely a Szegedi demeiket az olvasószolgálat Napló 1915. augusztus 2-i fejlesztésében, a múzeum gya_ számában látott napvilágot, rapításában. ..Ilyen emberek- nem tudják azok a többségszavát e korlátolt, kultúraellenes döntés ellen. „Talán ben levő urak ott a torony alatt, hogy a legnagyobb élő Tanulságos írás. nemcsak, vek — mondotta — kik a rmert a nagy író és jeles városnak becsületet szerezkönyvtáros értékes ön élet- nek, módot kell adni, hogy magyar írók egyike Tömörrajzi érdekű vallomásait őr- minden tehetségüket a hiva- kény István, és ha lesz még zi, hanem a korabeli szegedi tásvknak szentelhessék... A szobor Szegeden magyar író művelődéspolitikai viszonyok kultúrpalota könyvtárosa számára, akkor az a Tömörhiteles dokumentumaként is. nyolc évig volt egy fizetési kény szobra lesz?.... Mi, tárKülönösen akkor megdöbben- osztályban a pusztai rendőr- sai az írásban, büszkén és tő, ha arra gondolunk: másfél biztossal. Hát nem lehetetlen boldogan gondolunk rá, hogy évvel az író halála előtt tör- dolog ez? A közgyűlésnek vele egy városban élünk, tént mindez, amikor Tömör- méltányolni kell az ö nagy hogy elmúlandó földi alakkény nagysága a hazai olva- szellemi munlcájukat. Ha én ját láthatjuk... Spórolni kell, sókőzönség és irodalmi köz- tehetném, a saját zsebemből mert hogy miből fizetjük tudat számára vitathatlan és fizetném, s a városnak köte- majd azt a szobrot, amit a országosan elismert volt. lessége is ezt megtenni." Ba- halála után nem sajnálunk S ekkor, 1915. július 30-án lassa Ármin — Becsey Ká- tőle, vgye pajtikámT a szegedi városi közgyűlés- TOÍV ügyvédnek közbevetésé- Juhász Gyula keserű púben fölolvasták a kultuszmi- re, h<y9V Tömörkény és Móra nyű próféciája valóra vált. niszter leiratát, amely azt munkaköre nem olyan fon- Halála után kezdték megbekivánta a várostól, hogy a '"s, mini a páros „oszlopos rsülni Tömörkényt és Mórát muzeum és a könyvtár a tisztviselőié", a tanácsnokoké is. A Tisza-parti „sok ablakos Közművelődési Palotában. — többek közt így érvelt: nagy ház", a Közművelődési egy vezetés alatt működő két ..Ök vannak olyan oszloposok, palota, melyet ök tréfás kedtestvérintezmény — tisztvi- minl bárki más. A kultúra vességgel „boltnak", „pántliselőit, az igazgatót, Tömör- tulajdonképpeni fokmérői a kény Istvánt, és a könyvtá- könyvtárak. És a tisztviselők, rost, Móra Ferencet, léptes- akik azt ügy kezelik, mint ök, se magasabb, a VII., illetve a azok oszlopos VIII. fizetési osztályba A Mindketten olyan fényt ad • szegedi tanács azonban taka- a ZlTZ^Tíftf^ kUUutzuk ápolásával igyekezt a megkulonboztetest... „_.. jr, - , rekossagra hivatkozva, s ar- A szegedi városatyák 46 1 , Va ra, hogy így az igazgató egy szavazattal 40 ellenében eVkamérésnekf becézgettek, ma büszkélkedik két nagy nevű | igazgatójával, s a mostoha tisztviselők, város vétkeit életmüvük tudományos szolgálatával és Péter László még nem alakulhatott. Amíg a magyar háromszáz évig verekedett a törökkel, addig a nyugaton háromszáz éves kulturális közszolgálat fejlődött ki. Zürichben a városi könyvtár bádogszekrényei úgy vannak kiakasztva az utcasarokra, mint nálunk a királyi postáé. A polgár csak belevet egy darab papirost, amire ráírta, hogy ezt meg ezt a könyvet szeretném ismerni, s nyolc-tíz óra alatt házához viszik neki Mikor jutunk mi oda? Talán sohasem ... Különösen mikor a muzeális fejlesztést oly sikeresen ambicionálják az emberben, mint ahogy ezt a szegedi közgyűlésen tapasztalni lehetett, ahol föltornyosodott a szörnyű vád, hogy nincsen középiskolai tanári,minősítésünk. Hát persze, hogy nincsen. Zeneakadémiai sincsen, konzuli sincsen, nagyköveti sincsen, sőt még kazánfűtői, béltisztítói és hullamosói sincsen. Mert hát mi közöm volna ezekhez? Semmi. A középiskolai tanár egy egész csomó olyan dolgot tartozik tudni, amit én nem tudok, és nem is tartozok tudni, ellenben az én minősítésem egy egész csomó olyan dolog tudását követeli meg. amit a középiskolai tanár nem tartozik tudni, s ha rátörné a kő rőt arra, hogy de a jó reggelét neki, most már azért is megtanulom: akkor sem tudná némely részét megtanulni, mert könyvből nem, csak hosszabb gyakorlati működés útján sajátíthatók^ el. Ilyenek például a gyakorlati archeológia, a numismaticai determinatió, a hamisítástan, a nrenarálás, a konzerválás és az egész bibliotheconomia_ Époen ezen az alapon Itt körülbelül azt lehetne kimondani minősítésül, hogy mindenki annyit ér, amennyit tud, amenynyit dolgozik, és természeteser: — milliós értékű közvagyon megőrzéséről s önzetlen fejlesztéséről lévén szó —, amennyi becsülete van. De azért vannak minősítések. Egyik helyen ilyen, a másik helyen olvan, mert egységességről a föntebb említett okok miatt még mindig nem lehet szó. Éppen itt Szegeden, ahol a minősítés hiányát emlegette a közgyűlésen Becsey úr, ennek a minősítésnek a szigorúsága szinte a túlságba megy. Budapesten, ha egy fiatalember életpályául ambicionálja a múzeumi szolgálatot, megkívánják tőle a bölcsészettudori könyvtár igazgatóinak a jelölése alapján választható meg. De rövidesen azután nyélbe ütődött az intézetnek állami fölügyelet alá való helyezése. Nem ment simán, mert sokan úgy vélték, hogy majd túrós lesz a közös lónak a háta De mégis azután emez a felfogás győzött a közgyűlésen is, s nem vallottuk kárát A kétfelé való adminisztrálás ugyan nem éppen kellemes, de az intézetre is jótékonyan megnyugtató az, hogy az egyik fölöttes hatósága olyan szakemberekből áll, akiket ötévenkint maga a fölséges úr nevez ki, illetve erősít meg ebben az állásban. Azzal azonban, hogy állami fölügyelet alá kerültünk, állami jogok is érvényesülni kezdtek. Az állaim azt mondta: ha segélyt adok, bele is akarok nézni a dolgotokba, hogy miként sáfárkodtok. Ekkor jött most már a Somogyi-féle kikötés mellé az állami passzus, hogy a kultúrpalotához hivatalnokul csak az választható meg, akit az állami szakhatóság erre minősít ESzerint két testületnek van rrStSEsi joga, s csak azután jön a választás. Érte mondtam, hogy ilyen szigorú helyzet talán sehol sincsen. De az állami hatóság maga is előkészítette a talajt. De kellett rakni egy egész sor szakvizsgát. Így 1900ban paleográfiait, könyvismerettanit, könyvtártanit és bibliográfiait, 1901-ben a természetrajzit az összes ágakból, 1903ban ősrégészetit, embertanit, általános és hazai néprajzit és néprajzi múzeológiait / Ezekhez aztán jöttek még a külön minősítések, különösen a magamfajta, még a régi státusból átvett emberrel, mert a könyvtáros már az új státusból való. A könyvtáros állami minősítése 1884-ben, amikor a városi tanács, amelyre ezt a jogot a közgyűlés átruházta, megválasztotta, illetve a természetrajzi szakmunkásból előléptette, ez volt: egyetemi végzettség a bölcsészeti szakon, igazoll irodalmi működés, igazolt előző múzeumi gyakorlati működés, a magyar s a latin nyelv mellett még egy élő modern nyelv ftordításképes ismerete. Első helyen való minősítés volt. De az enyém, ugyanabból az időből, sokkal tarkabarkább volt. Akkor megüresedvén az igazgatói állás, az én minősítési ágyúim az alábbiak voltak: a gyógyszerészeti tyroeinium oklevele, öt évi könyvtárosi és nyolc hónapi helyettes igazgatói gyakorlat, tizenhárom szakmából szaktanfolyam, tudományos és szépirodalmi működés, több könyv, köztük egy átdolgozott vegytan is, amelyet a fölsőbb lányiskolák részére tankönyvül approbált az akkori kultuszminiszter, továbbá a latin, német, és francia nyelvek fordításképes ismerete mellett még a délvidéki köteles nyomda termékek kezeléséhez szükséges délszláv nyelv ismerete is. Több nem volt. De azt lehetett volna hinni, hogy egy vidéki kultúrház kezeléséhez elég ennyi is, és a dolog rendben van. Az ám. Egy ilyen alkalmas nyári napon, mint a mostaniak is, megjelenik egy délelőtt a „boit"-ban az állami hatóság képviseletében dr. Fraknói Vilmos püspök, onszágos főfelügyelő, vele van a titkárja is, dr, Schönherr Gyula akadémikus. Megnézik a gyűjteményeket, rendben van minden, a dél is elérkezett, s mondja a püspök úr: — Ebéd után én mindjárt följövök ide, jöjjön föl ön is. A titkár úrnak nem szükséges följönnie. — De följöhetek — mondja Schönherr —, hiszen ráérek. — Nem, nem — mondja Fraknói — nem szükséges; csak magánbeszélgetésem lesz a könyvtáros úrral. Nem tudtam elgondolni, hogy mit akarhat. Ebéd után fölmegyek a boltba, kisvártatva jön a püspök, a magyar történetírásnak ez a kimagasló alakja. Azt mondja: — Hajlandó-e előttem vizsgát tenni? A kérdés készületlenül talált, szinte belezavarodva kérdeztem: — Miféle vizsgát? — Nono — mondta a püspök —, hiszen nem köteles vele. Szó sincs róla. De én nagyon szeretném, ha vizsgázna. A német azt mondja az ilyesmire, hogy ez virágnyelv. Ki lehetett belőle érteni, hogy: vagy vizsgázol, vagy pedig nem minősítünk. Hát persze, hogy vizsgázok. — Akkor — mondta megint a püspök úr — kérek egy latin, egy német és egy francia könyvet. Elhoztam. — No most vegyen tintát, tollat, papirost, üljön le, és fordítson ezekből a könyvekből szótár nélkül. !gy is voll. Harminchét éves voltam akkor. És harminchét éves koromban, helyettes könyvtárigazgató létemre, úgy kellett írásbelit vizsgáznom a föl és alá sétáló főfelügyelő előtt, mint valamely érettségizó diáknak. És csak mikor ennek vége volt, akkor történt meg az állami hatóságom részéről az igazgatói állásra való minősítésem. No. Hát nálunk, a Tisza-széli házban így megy a minősítés. Erre már csakugyan nem mondhatja senki, hogy ne volna eléggé pontos, szigorú, és ne volna lelkiismeretes bírálat tárgya. Azonban azt nem bírom véges közpolgári ésszel fölérni, hogy miként állíthatja valaki a közgyűlésen azt, hogy a város kultúrhivatalnokainak nincsen meg a megfelelő minősítésük? (1915) Illionois állam egyik kis városkájában a detektívek már leestek a lábukról. Három napja eredménytelenül nyomoztak Charlie Stoke elB. MORMAREVI: STATISZTIKA eredményt. Beidézték tűnt vagyontárgyai hát ismét Stoke-ot, után. Stoke ugyanis hogy újabb felvilágoazt állította, hogy elloptak tőle egy személyautót, egy televíziós készüléket, egv fél hordozható rádiót, 130 darab tojást. 80 kiló húst, makarónit, cukrot, s sításokat kérjenek tőle. — Gyanúsít-e valakit? — kérdezte a seriff. — Hm... — mormolta Charlie. aki, mint minden átlagegyéb élelmiszert amerikai, tudta, hogy meg ipari cikket ösz- a rendőrség nem szeszesen hatezer dollár reti a hosszasan poértékben. fázó ügyfelet. A házkutatások -• , . . meg néhány gyanús ~ Mlert tertott munkanélküli letar- om^ élelmiszert a tórtatáfca nem hozott lakásán? — folytatta a kihallgatást a serif! — Nem tartottam. — Honnan lopták el? — Art én is szeretném tudni... — Mondja meg világosan, tulajdonképpen mire alapozza, hogy meglopták? — Az újságra — mondotta Charlie. és elővette a zsebéből a helyi lapot, amelynek egyik cikke pontosan felsorolta, hogy városunkban az egy főre eső évi fogyasztás: egy személyautó, egy televíziós készülék, fél darab hordozható rádió. 130 tojás és egyéb élelmiszer meg árucikk, összesen hatezer dollár értékben. — Hol van hát az én részem? — kérdezte Charlie, de nyomban megbánta a merész kérdést. — Hülye! ordított rá a seriff — ez statisztika! Ha neked nincs autód, másoknak van kettő-három, és így tovább! Aztán lekent CharJie-nak két pofont Holott a statisztika értelmében egy főre csak egy pofon esik. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964. január \%