Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-03 / 258. szám

CZIAíKK FERENC IIABORÜ TAKÁCS TIBOR VERSEI Détift (léza: KI A TISZA VIZET ISSZA. A krakkói Flórián toronynál Itt leste-várta jó-zsivány elődöm, itt a Flóriántorony alatt, jön-e a lány. Zsuzsanna éjszin köpenyben, míg a réz toronyra nem csap holdsütés szívében versre, csókra kész s kalandra'. Mikor kibukkant épp a hold láthatta, testük mint hajolt egy-ívben, pengeként a holt avarra — Krakkóban oly rossz a magány s lengyel Zsuzsanna jó leány nem haragszik a vad, cigánymagyarra. A csökre bor kell, borra dal, ami a szívben felkavar leint, átkot, mennyi-mennyi baj nyakamban — — citerás, lengyel lány, a húr mit zokog olthatatlanul most lengyelül, most magyarul e dallam? Ez az elmúló éjszaka — — lengyel Zsuzsanna szép szava, mellének táruló hava a fényben vertté válik, míg kint a nap az éjszakából kiszakad t a földre koppan egy darab nap-érem! Századok képe elmerül — Krakkóban oly rossz egyedül Balassi vers zeng itt belül suhanva. Most én állok a Flóriántorony alatt és jön a lány, ki szőke, lengyel és zsivány Zsuzsanna! Meisseni áhiiaf Meredek út. A dómhoz visz a lépető. A szél: német leány. Az Albertvár fölött felhő tolong. Böttgeri porcelán. Mozdul a massza. Nyúlik, formálódik. Nézem: barokk szobor. A mester abbahagyta. A hegyi pincékben buldokoL A lány rohan. A dóm előtt megáll. Szoknyája visszacsap. A /alakra hull. Csipke, csipke ez. Kései áhítat. Kora-középkor. Vadgesztenye hull. Magyar beszéd kopog. lAndzsás fák állnak itt-ott ellenünk. Meisseni zsoldosok. Színváttás. Nyílik a templomkapu. íme, a gótika! Foglyok vagyunk. Belépünk as idő t tér távlataiba! Itt SZfilettem, ezen a poros Alföldön, apám, anyám itt nevelt emberré. A nagy alföldi pusztaságban már nyújtogatják nyakukat a hatalmas épületek, de mégiscsak pusztaság. A turisták se keresik fel: nekik romantikus, szemet gyönyörködtető tájak kellenek, meg városnézés. Arra áldoznak pénzt, időt, fáradságot. A Balaton, a Bakony megkapó szépsége, a börzsönyi, lillafüredi táj, a váci Duna-kanyar, mind-mind rajta van a turisták térképén. De keresheted rajta Balmazújvárost, Tiszafüredet, vagy Tiszaroffot Két éve apám, anyám a Bakony szépséges vidékére költözött: Veszprémbe. .Másik fiukkal laknak együtt, akit Veszprémbe helyeztek. Igaz, a negyedik emeleten kaptak lakást, de szép, tiszta, kellemes szobában, udvarra nyíló ablakokkal, míg bátyámék a négy gyerekkel az utcai két szobába telepedtek. Otthagyták a görnyedt kis tiszafüredi házat. Azóta jön is a levél apámtól sűrűn, benne a sok dicsekvés: Édes fiam! Vasárnap fent voltunk a Miklós Pálhegyen. Gyönyörű a kilátás. Ellátogattunk a Kálváriahegyre is, Bánd falu mellett ..." A másik levelében meg írja az apám: "Végre kárpótolhatom öreg koromra, amit eddig nem adott meg a sors. Nem gondoltam én soha, hogy ilyen szép a mi hazánk. A Kab-hegyen is voltunk. A televíziólead ótól éppúgy idelátszik a Balaton, mint a hortobágyi Halastótól a balmazújvárosi nagytemplom. Gyönyörű vidék. ... Az idén tavasszal már meghívó állt a levél végén: Te fiatal vagy fiam, módodban áll, gyere, gyönyörködd ki magad.* Iz asszonykámnak csak egyszer kellett mondani. Egy egész hetet kivett évi szabadságából, hogy minél tovább gyönyörködhessen abban a gyönyörű vidékben. Elindultunk. A Nyugatin le, át a Délire, onnan délután tovább a szombathelyi vonalon, Székesfehérvárt elhagyva a tavaszi belvizektől megduzzadt Velencei tóban gyönyörködtünk, meg a parton ásítozó százszínű kis nyaralóházakban. Szép, szép, de én akaratlanul is a mi kis faluszéli rétünkhöz, a Kályvás-dülőben a mocsaras gólyatanyához hasonlítottam mindent A csöndesen hullámzó tó most éppen olyan mint a debreceni határban, Kismacs felé az a nagy zöldülő búzatábla. Végre megérkeztünk. Öszszeölelkeztünk. Nagy öröm, igazán, hogy az apám meg az anyám olyan jó színben vannak. Nem látszik meg rajtuk se a 66, se a 73 esztendő. Alig pakoljuk le bőröndjeinket, kérdi az apám, nagy kíváncsian: — Mondjátok már, mi újság az Alföldön? Az anyám is néz a szemembe kutatva, mikor remegve átölel1: — Fiacskám, voltatok-e kint a Tiszán? A rádióból hallottuk, hogy az ősszel megáradt — Nem történik azon a sivár Alföldön semmi, ami említésre méltó volna, drága szüleim. Hanem hat lássuk azt a Miklós Pál-hegyet, meg a csodálatos Kálvária-hegyet Gyönfgri vidék, A Miklós Pál-hegyrői is idelátszik a Balaton kékes-zöldes vize. Lent a völgyben birkanyáj kolompolt Olybá tűnt az, mint egy tenyérnyi sárga szik a zöld legelőben. Csak néhány perc múlva érzékelhettük, hogy a sárga folt egy-két ujjnyival lejjebb hömpölyög a völgy felé. Elfáradva tértünk haza. Ráadásul még felmászni Veszprémben a negyedik emeletre,.. Hat eleinte úgy beletemetkeztem a szépséges bakonyi tájba, hogy haza mégcsak nem is gondoltam. Csak úgy három nap múlva ült rá valami a lelkemre. Amire csak néztem, minden idegen lett előttem. Bármerre néztem, mindenütt hegy. Mint a bezárt rab. Büntetés itt élni. Még a gondolat se röpül oly szabadon, mint azon az aranyos Alföldön. Nincs nagyobb boldogság, mint a Tisza-partján ülve köveket dobálni a hömpölygő folyóba. A harmadik nap délután megszólal a feleségem: — Vajon megjöttek-e a gólyák Mari nénémék eperiájára.? Emlékszel, tavaly köA két ember a kórház előtt találkozott. A kucsmás cigarettagyújtással kínlódott mert a szél mindig lecsapta a gyufa lángját A kalapos ember akkor lépett ki a kapun és a vihargyújtójával tüzet adott Egy pattintás után úgy füstölt a cigaretta, mint az égő kotú. Nem Indult tovább a kalapos ember, hanem rágyújtott és míg füstölt csak ennyit mondott: — Fiam van! A kucsmás olyan nagyot slukkolt a cigarettából, hogy a másik majdnem légüres térbe került Kicsit megbökte a másik mellét és úgy dicsekedett: — Nekem lányom! <— Friss? — Egynapos... — Az enyém kétórás. A nővérke megmutatta, de csak ajtón belül... Remek kölyök, izmos, erős ... Utánam akart jönni... Úgy kellett lefogni ... A kucsmás alig várta a szó végét mert neki is dagasztotta a mellét a kikívánkozó beszéd: — Délután rózsaszínű pántlikát vittem be neki. A nővérke fel is kötötte és úgy mutatta meg a/, anyjának. Milyenek az asszonyok! Bőgött De mi lesz akkor holnap?! Ruhát rendeltem a kicsi lánynak a ktszben. Fehéret, amiben olyan nagy piros pettyek vannak, mint egy ötforintos. Hátulgombolós, hogy rá lehessen szuszakolni. . A kalapos sem állta a sarat tovább. közé csergetett a szónak: — Kibontattam a pólyát, mert nem hittem, hogy legény... De az... Mindene megvan... Én focit veszek neki, valódi hármas focit, fűzőt, pumpát is hozzá... Együtt rúgjuk majd a gyepen ... — Az elvtárs focista? — Nem, hanem motorszerelő ... — Akkor traktort vegyen neki... — Hogyne, egyből megenné. Éhes, mint a farkas. Az öklét úgy gyűrte be a szájába, azt hittem megfullad. Holnap viszek neki egy kis szárazkolbászt Nevetett a kucsmás és belekarolt a másikba. Elindultak együtt az utcán. — A kolbász az asszonynak kell, a tej miatt... Gyöngytyúk-húslevest főzettem, meg töltött káposztát, mellé egy üveg tokajit, de azt visszaküldte. a selyempapírból, a bicskával lefeszegette az ólomkalapot és belefúrt a dugóba. Kirántotta egyből és kettőjük örömébe belekottyantott az üveg is: — Puff! — Jó hangja van. — Szereti? — Nem. — Neem? De iszik a fia ségére? Csoór István: Világos utca — Miért? — Azt mondta, hogy ilyenkor nem jó az ital, mert könnyen iszákos lesz a gyerek ... Erről nem beszélt a könyv semmit... — Magának is ez az első? — Ez. — Számít többre? — Egy paszulyosra, a lány mellé. Elférnek a téeszben ... — Nekem is jöhet még egy lány, legyen az anyjának is cimborája... Mentek az úton. Nem látták az apró tócsákat a járdán, a lelöttyent hófoltokat, a vedlett háztetőket sem, amelyről sűrű csepegéssel ereszkedett le a hólé, és az olvadó jég hátán csordogált le a vasrácsos akna kitátott szájába. A kucsmás ember hirtelen megállt, mint akit erősen mellbevágott a gondolat: — Van bicskája? — Van. — Dugóhúzós? — Az. • — Idevele! Előkotorta a kalapos a bicskát, a kucsmás meg az üveget Kihámozta — Akár egy hordóval... — Annyi nincs, de míg az üvegben tart... Na, húzza meg! Átvette az üveget a kalapos. — Pohara nincs? — Nem hordok magammal... Lement pohár nélkül is. Féligformán volt az üveg, amikor visszaadta a kucsmásnak. Az is meghúzta és utána úgy megerősödött a hangjuk, mint a nagy öblű trombitáé. Az utca sarkán a rendőrnek előbb csak az árnyékát látták meg, utána a sapkáját és végül a tenyerét mert azt úgy tartotta elébük, hogy meg kellett állniuk. Felfogta a lámpa fényét a rendőr széles háta, és az árnyékát olyan hosszúra nyújtotta ki előttük, hogy a vége beleakadt a kirakat rácsába. Az erősebbik hangját használta a rendőr, de az is olyan simára sikerült, hogy attól még a kinyílt bicska is becsukódik. — Csendesebben, elvtársak...! Közelebb léptek hozzá és olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, odasúgták a rendőrnek: — Fiam született! — Nekem lányom! A rendőr megsimogatta a szakálla helyét és csaJk annyit mondott: — Hüm... — Még hozzá Gabri!... — A kislányom meg Irénke! A rendőr körülnézett az utcán. Nyugodt tekintetét végighordozta a járdán, a csupasz iákon és a fénylő lámpasoron. Kis kanyaritással viszszaszaladt: — Az enyém, az első, Sanyi... Tudják, hogy mentem akkor haza? Ne töprengjenek rajta. Megmondom, sehogy. Két cimborám vitt haza ... — Hány családja van? — öt fiú! — Az ötödiknél hogy ment haza? — Négyen vittek! A kucsmás elnevette magát: — Van még sok komája? — Van. De minek kérdi? — Csak azért, mert a hatodiknál, mindre szüksége lehet.,. Nevettek mind a hárman és tovább indultak. A rendőr egy mellékutcán le, a két ember. a hosszú, egyenes úton, a híd felé. Néhány lépés után visszafordultak és hangfogóan bekiáltottak az utcába: — Irénke! — Gabri! A rendőr is visszafordult és rettenetes szigorú hangon szólt. Igaz, a végét annak is felbokrétáíta már a jó kedv: — Nem jó! Hangosabban! Nagyot ugrott a két ember és egymásba karolva, körültáncolták a vasráccsal védett fát: — Irénke! — Gabri! Utána továbbmentek. A rendőr a szűk utca sikátorában a dolga után, a két ember a széles út kitaposott kövein, ahol véges-végig olyan fényt árasztottak a lámpák, amitől meszsze-messze előre tudtak nézni. tűzték fel az eperfa tetejére azt a szekérkereket, mert a keményen a gólyafészek elfogta a füstöt Kis idő múlva újra megszólalt: — Vajon hallik-e már esténként a Holt-Tisza felől a békaszerenád? IlktDTOdOlt. A vörös naptányér megpihenve ráült a Miklós Pál-hegy ormára. Négy emelet mélységéből, az utcáról autóbúgás, motorpöfögés hallatszott. Tényleg, hallik-e a brekekebeszéd otthon? Meg a tücsökciripelés? Messziről vonat sípolt Olybá tűnt, mint odahaza az utcánk végiéből hangzó gyermekfütty. Odaálltam az ablakba. A Bakony áradó virágillata végigsimogatta az arcomat. Balról apró gyufásdobozok úszak a völgyben szorosan egymás mellett. Elöl a mozdony most kieresztette kormos füstjét, s az apró vonatok belebu rkolo zták a füstgomolyha. A kis őrház után kibontakoztak. Az apró ablakokból kiszóródott az esti félhomályba a sárga harmatfény. Azok mellett aiz ablakok mellett emberek ülnek. Utaznak Pest felé, haza. De jó is azoknak. Nagyot szívtam a virágillatos levegőből. Mi ez a különös érzés? Hiszen otthon senki se vár, feleségem, gyermekem, apám, anyám, bátyám, mindnyájan itt vannak velem. Oh. mily borzasztó leltet a honvágy. Mennyit de menynyit szenvedhetnek azok, akik távol élnek az országtól, s várják, hogy egyszer, talán majd egyszer hazatérjenek a Kunságba. Jászságba, Hajdúságba, a Dunán tűt a Tiszán innen. Az ősszel — emlékszem — Tiszalökre utaztam. Hajdúdorog határában vágtatott a vonat, mikor a szomszédos fülkéből görcsös sírásra figyeltem íeL Kihajoltam az ablakon. A szomszédos ablakban egy pirosra festett hajú, csupanylon asszony állt körülötte feketeruhás, ünneplős parasztemberek. Az asszony az ablakon ki-kimutogatott, s mikor egy-egy tárgyra mutatott felsikoltott: — Ez meg a nagylegelő a gémeskúttal... Ez a bakterház ... itt meg van a Papp Fenék haza. —És ömlött a könny a gyönyörű kanadai nylon ruhájára. Mert Kanadából jött haza szegény 30 év után. Valami Presits nevű hajdúdorogi uraság vitte ki akkor az alig 12 éves kislányt Kék, sárga, zöld, pepita bőröndöket raktak le utána vagy tízet a vonatból, s a bőröndökben levő vagyona között úgy állt ott könnyeit törölgetve, mint egy árva. Hát ilyen a honvágy. De én itthon vagyok szép hazám-' ban. Két nap múlva már utazom is haza. Mégis, mily nehéz azt a két napot kivárni. Végre eljött a szombat reggel. Búcsúzunk. Anyám arcán patakokban ömlött le a könnye. Az apám is nyelt egyet, mikor bokorba ölelkeztünk. Indulunk, megyünk. Az ötödik ház kapuja előtt még visszanézek. Az öreg szülők még mindig integetnek. De azt is látom, hogy a drága mama zsebkendőjét a szájába tömködi. Aztán kiált egyet az apám: — Gyerekek, várjatok!!! « Ifin 8Z apám nagy léptekkel. Ruganyosan, fiatalosan, akár húsz évvel ezelőtt. Húsz év pedig nagy idő, és öreg korára hej de sokszor fel kell másznia a negyedik emeletre. Utolér, belémkarol, átfogja a kis feleségem derekát is és halkan elrebegi: — Gyerekek! Fiam, fiacskám! Béla bátyádnak mi igazán sokat köszönhetünk. Szép város, szép lakás. De... mégis... arra kérlek benneteket .. „ nézzetek ott Tiszafüreden. .. úgye nem értetek félre? A 720 forint nyugdij mellé keresek még 500-at, s vígan megélünk magunk is. Csak egyetlen szobácskát. Még konyha se kell fiam, megfőz anyátok a szobában is. Csak ott Tiszafüreden legyen, közel a Tiszához. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. november 3.