Délmagyarország, 1963. május (53. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-12 / 109. szám

4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. május 12. LANGCSOVA A SOTETBEN Nem szándékoztam felkeresni a lakásán Árendást, az elnököt. Puszta kíváncsiságból kérdeztem a régi Nógráditanya előtt, hogy hol van az elnök lakása. — Menjen a Sándor utcába, ott egy kőház, ottan van, — mondta az út mentén egy fogatos a kocsibakról. A telepnek indultam, nem a Sándorr utcába. Ismerem a környéket, gyerekéveim helyét, és ha csak tehetem, errefelé fordítom utamat. Megállok ismerős utcák sarkán a nyomóskútnál és keresgélem a megfakult emlékeket... Mit is csináltam én ezen a sarkon? Előkerül a kamaszévekből ez is, az is, és lassan dereng, erőre kap három évtizeddel betemetett nap: igen, itt egyszer megcsúfoltuk a szomszédot, mert megsértette finom önérzetünket _ , , testvérek. Tízen. Árendásék akkor SOKan VOimntt még kilencen (a három kisebbik gyerek később született náluk). Gyurkával beszélgettünk a sarkon és a ház gazdája seprűvel elzavart onnan. Bepiszkítjuk a frissen meszelt fehér falat. — Ronda fajzat, úgy szaporodnak, mint a nyulak — kiabált utánunk a házsártos asszony. Gyurka szomorúan nézett a túloldalról a zsémbeskedő asszonyra, de nem szólt semmit. (Gyurkát mondok, mert Árendás Györgyöt még alig mondtam, és az olyan hivatalosan hangzik, hogy néni is morém használni.) Talán irigyelte a. szép házat, vagy sértette a tapintatlan megjegyzés, nem mondta meg akkor. Kis kötött lajbiban állt. Sápadt, vékony arcét a kerítés sarkának támasztotta, mint aki elfáradt. Pedig aznap nem csináltunk semmit... Mászkáltunk egyik utcából a másikba. Olyan kis viskóban laktak ők is, meg mink is, amilyet ma már istállónak sem fogadnának el egy valamirevaló termelőszövetkezetben. Ezért aztán a nagyházú emberekkel szemben mindig alázatosan viselkedtünk, mert a ház rangot, társadalmi előkelőséget jelentett. A nagyházúak gyerekeivel szemben is úgy voltunk, hogy azoknak több a jussuk mindenben, jobban kiabálhatnak, még verekedhetnek is velünk. Most már nehéz lenne eldönteni, hogy a lenézett emberek közös sorsán kötődtünk-e barátságba egymással, vagy rokonvonások illesztettek minket össze. Nem tudom. Igaz, a szegénység nagy. összetartó kapocs. Tudtuk, hogy egyikünknek sincs semmije. Nem is várhattunk egymástól különösebbet. Suhanc barátságunk olyan őszinte, tiszta volt, amilyen csak kamaszok között jöhet létre, akiket összeköt a közös sors: a nyomorúság. Megfeleztük a Hunnia cigarettát, amikor a dohányzás művészetét tanultuk, vetélkedtünk egymással, hogy melyikünk pödör szebb cigarettát ősszel a megérett kukoricabajuszból. A vacsorakenyeret is igazságosan osztottuk el, attól függően, melyikünk kapott otthon nagyobb darabkát. Sajnáltam Gyurkát, láttam, hogy sérti őt a mérges aszszony durva haragja. — Megtoroljuk, öregem, ezt nem hagyjuk magunkon száradni — hősködtem, miközben nem is volt elképzelésem. Másnap délelőtt a szomszédasszony fehérneműt mosott. Olyan tisztára mosta az ágyneműt, mint amilyen fehérre meszelte a falat. Távolabb ültünk a háztól és szótlanul néztük a teregetést. — Megvan. — Mi? — Csináljunk sárgombócot, aztán suttyóvesszőre húzzuk és megcélozzuk a lepedőket — mondtam diadalmasan. Gyurka néhány percig tűnődött. — Nem jó? — Ebből baj lesz. Végül elfogadta a megtorlásnak ezt a furcsa formáját. Délutánra megszáradt az ágynemű, ropogósán, fehéren sütkéreztek a májusi napon a dunna- és a párnahuzatok, lepedők, abroszok. — Nekünk még egy lepedőnk sincs — méltatlankodott Gyurka a bozótos árokpart szélén. — Nekünk sincs. Meggyúrtuk a sárgombócokat, szép kis vesszőket vágtunk és behúzódtunk a bokrok mögé. Szépen céloztunk, okosan, hogy senki ne lássa, de azért pontosan eltaláljuk a fehér ágyneműt. Szaporodtak a pontok, mintha szabályos fekete kétpengősöket ragasztottak volna a dunnahuzatokra. Alkonyatig dolgoztunk szorgalmasan, mire észrevette a szomszédasszony, hogy újra kezdheti a nagymosást. Szörnyű átkot mondott ránk, megcifrázta szegedi szójárással, de minket ez nem zavart. Csak akkor ijedtünk meg, amikor a férjével fenyegetőzött, hogy az majd megfojt minket Mert kár is felnőni az ilyen embereknek, úgyis börtönben, vagy hóhér kezén fejezik be az életüket. Akkor még nem tudtam, hogy nincsen rosszabb, az urat majmoló szegénynél. — Látod, ugye mondtam én... — sóhajtott Gyurka. Elindultunk a főutca irányába és közben jobbra-balra figyeltünk, mert a szomszéd esetleg meglephet bennünket. Én is féltem, de nem mertem bevallani. Estére elhatároztuk, hogy olyan birkózófogásokat tanulunk, melyek alkalmasak lesznek a védekezésre. Harmadnap beiratkoztam Kurucz Lajos birkózó egyesületébe fogásokat tanulni. Esténként megtekergették a nyakamat, kezemet, lábamat, és másnap délután Gyurkán próbálgattam a fogásokat, örökös izomlázban éltünk, hetekig nem fordult a nyakunk. Otthon sem tudták, hogy milyen betegségben szenvedünk. Mi meg nem árulkodtunk különösebben önmagunkról. Fontosnak tartottuk, hogy valamilyen módon kikerüljünk ebből a kis viskóval járó lenézett helyzetünkből. Elhatároztuk, hogy veszünk sorsjegyet. Meggyőződésünk volt, hogy biztosan nyerünk, mert aki csak egy sorsjegyet vesz és nagyon szegény, azon feltétlenül segít a jó isten. Szépen elterveztük, hogy mit csinálunk majd a pénzzel. Első helyen szerepelt a ház Olyan házat építünk, hogy csudájára járnak majd a városiak is. Többé nem szégyenkezünk a mi kis vityillónk miatt. Megegyeztünk abban is, hogy azért nem féltjük ilyen irigy módon a házat. Nemcsak a sarkon állhatnak majd meg a gyerekek, hanem behívjuk őket. Leülnek a szobákba és különleges ételeket kapnak nálunk. . — Én két szép dereslovat veszek meg egy új fiákért — mondta Gyurka. Indokolta is, hogy ilyen fogattal sokat lehet keresni. Wajd fuvarozza az urakat a városban. Én meg egy motorbiciklit szeretnék. Zündappot. A sorsjegyből semmi sem lett, pedig fél esztendeig készültünk erre a nagy vásárlásra. Mnct KnkpntAlpnnl elnevettem magam ezeken a gyeonaenieienui rekes badarságokon ^^ a^or ezek nagyon komoly tervek voltak. Mi volt szép ebben a gyerekkorban? Semmi. Talán alig valami. Maga a gyerekkor, meg az őszinte ragaszkodás egymáshoz, amit a nyomor teremtett meg közöttünk. Mert értelmünk még nem ért el a felnőttesség huncutságáig; úgy szerettük egymást, semmi néiküL Soha többé nem lesz olyan tisztelelkű, önzetlen barátom, mint a Gyurka, s még két-három fiú, akiknek életútja külön-külön darabja a régi és a mai életnek. Baktó felé fordultam és az autó mögött egymás után maradták el a tanyák, a Nagyiván-tanya, ide jártunk barackot szedni egy bögre aludttejért meg egy leventesapkányi barackért. — Ez a miénk — mondaná most Gyurka. Következik a Deák-tanya, jöttünk Aranka nénémhez paprikát fűzni őszidőben. — Ez is a Felszabadulásé — nevetne az elsők. A műúttól beljebb volt a Lippai Nagy Antal tanyája, sárga kopott épületekkel. A zöldborsó hazájaként emlegettük, kilóját két fillérért szedtük. — öregem, ez is a termelőszövetkezeté. Itt meg a Farkas-tanya A belterjes gazdálkodás egyik úttörője volt a Farkas. Olyan szépen, kulturáltan senki sem termelt: nagy csatorna-rendszerben öntözött, motoros szivattyúk dolgoztak estémként a kiültetett paprikaágyások között. Paprikát hánytunk a duggató asszonyok előtt. Szombat esténként meg Farkas úrral birkóztunk. Állítása szerint még nem volt olyan ember, aki kétvállra fektette volna. — Közös tulajdon — szólna Árendás, ha mellette volnék. Eltértem a műútról, kimentem a vasúti töltésre, Baktó kellős közepére. Alkonyodott. A tavaszi szél csöndesen zümmögött a távíró drótokon, a környékem senki sem járt. Homályos párafüggöny takarta el a rizsföldeket. — Rizst termesztünk a sziken — említette egyszer futólagos beszélgetés közben Gyurka évekkel ezelőtt. Nem termett itt soha semmi, csak a nyomorúság. Sziksót árusító asszonyok, emberek kiabálták tele a várost. Literenként húsz fillérért árulták. Mind innen jöttek. Legalább néhány kiló kenyér került a sárgadinnye meg a görögdinnye mellé a sziksó árából. Ezen a tájon a fű már sarjú korában kiégett. A birka is éhen veszett a legelőkön és a pulykák is elsatnyultak. Ismertem errefelé sok parasztembert. A nevüket sohasem tudtam, sárga arcukról és kétoldalt horpadt, beteges fehér homlokukról, rongyos gúnyájukról tudtam mindig: ők élnek a baktói sziken, a lassú halál birodalmában. Gyerekkoromban egymagam soha sem mertem erre járni, még nappal sem. Félelmetesen kopár síkság-volt a külső Baktó, egymástól messze eső tanyákkal. A piciny ablakokban sohasem volt világosság, sötétek voltak, mint az este. Kerestem a tanyákat, de alig vah már belőlük. A sziksó rabjai a város alá költöztek, a körtöltés mögé. Bejöttek a termelőszövetkezetbe. Megtalálták az élet értelmét, szépségét — azok, akik megérték ezt. Egészen beesteledett, mire a Sándor utcába értem. Kerestem az elnök házát. Gondoltam, hogy beszélni kellene vele és valami olyan szépet mondani ..., amit csak én tudnék, mert ismerem a termelőszövetkezetet, meg az előzményeket és az elnököt is. r<rvC70r 1Q«»1 vévén szólt a Gyurka, hogy rosszul figJBÍCl 13JJ. vegeil érzi magát Futnak az évek, él egyik napról a másikra céltalanul és egy kicsit értelmetlenül is. Kinőtt a kocsmai hejehujázás világából, a lányokkal is komolyan kellene foglalkozni..de mire alapozzon, amikor nincs szakmája, jövője. — Tájékozódni kellene valamerre. — Mire gondoltál? — Erdészeti technikumba szeretnék bejutni. Néhány hetes vita után kijelölték a helyét: — Menj a termelőszövetkezetbe — mondták a pártbizottságon. Válságban volt akkor a Felszabadulás Termelőszövetkezet, vezetési bajokkal is küzdött. Gyurkát alkalmasnak találtak arra, hogy rendbe hozza ezt a nagy gazdaságot. Hosszas rábeszélés után elvállalta, és elnök lett 1952. február 5-én. Nagy idő ez az elmúlt 11 év egy ember életében, különösen akkor, ha egy induló gazdaságot kell irányítania annak, aki az apja 12 holdján túl még nem irányított semmit. — Na, de ilyet?! — nyitott kaput. — Meglepődtél, Gyurkám? — Hát nem is gondoltam, hogy eljössz egyszer hozzánk. Tíz esztendeje nem jártál nálunk. Igaz, akkor még nem is itt laktam. — Sokszor készültem, de tudod, milyen az élet, keresztülhúzza az ember szándékát. — Na jó, hagyjuk csak. Kerülj beljebb. — Szép a házad. — Szép. Nézegettem a téglaépületet, verandas kiképzését, takaros kis udvarát. __ Anya! Valami innivalót, meg egy jo presszókávét. — Nem iszom. — Nem értem. — Fáj a májam. Nevetett a házigazda, azután epésen megjegyezte: — Kifogott rajtad? — Ügy látszik. Bár a fene tudja, mi lehet ez. Hanem Te, ebben az évben nagyon nekigyürkőzünk a munkának. Néhány perccel később már nyakig ültünk a termelőszövetkezet gondjaiban. Négyezerötszáz hold, meg az algyői Petőfi kétezerháromszáz... Nyomban utánaszámoltam, hogy ez egy hatezernyolcszáz holdas birtok..., testvérek között sem akármilyen vállalat. Következtek 3 terve S, vagon zöldség, hatszáz hízó, félmillió liter tej, meg a búza. meg a takarmány, és az üvegházak rendszere .. . Gyurka úgy sorolta a számokat, tényeket, mintha könyvből olvasná. Pedig csak a pálinkáspoharat szorongatta. — Mit kapnak a közösből a szövetkezeti gazdák? — Nem egyforma. — Mégis? — Az állattenyésztésben havi ezernyolcszázat, a gépesítésben ezorhétszázötvenet, a növényápolásban ezernégyszázat .... na és ehhez számold a háztájit.. — Hát az egykori baktói nyomorgók hogy érzik magukat? — Jól. Van egy ló, egy tehén, jószág. Házuk . .. Életbiztonságot kaptak. — Na és 56-ban hogyan viselkedtek? — Kiálltak a szövetkezet mellett. Éppen október végén, november elején szedtük fel a cukorrépát. — Veled mi volt? — Támogattak. Érezték, hogy a termelőszövetkezeté a jövő. Persze voltak duruzsolók is, dehát ez így szokott lenni nagy bonyodalmak idején. Megállapodott a sietős beszéd. Bejöttek a gyerekek meg az asszony, és körbeültük az asztalt. — Tudod-e, hogy miért jöttem? — Majd megmondod. — Megmondom, kedves lángfúvó barátom. — Ugyan, hagyjad. Nem hagytam. Elmondtam. Régen esténkónt otthonról elemei tűk a petróleumosüveget, s tűzijátékot rendeztünk. Szánkba vettünk néhány korty petróleumot, meggyújtottunk egy papírt és a lángra fújtuk. Lángcsóva csapott magasra a sötétben, egyszer-kétszer-háromszor, ahogyan szuszszal és petróleummal bírtuk. Néha versenyeztünk, melyikünk tud nagyobb lángot fújni, messzebb világítani. — Lángcsóva, lángcsóva — ismételgette Gyurka, mintha szégyellné a gyerekes csínytevést. Pedig ezen a múlton nincsen szégyellnivaló. — Te is lángcsóva lettél itt, a baktói sziken. — Nem értem? — Lángcsóva, 1951. február 5-től, amikor még nagyon nehéz volt kivilágítani az értelmet. Mosolygott az elnök, és pálinkával kínált ismét. — Mondta'm már, hogy nem iszom meg. Még ha valami jó bort adnál. — Sajnos, nincs. Szó került erről is, arról is, és Gyurka mintha magának mondaná kicsit megrendülten, hitetlenkedve, vagy nagyon érzékenyen: — Tudod, messziről jöttem én. — Mintha tudnám, mert én is onnan jöttem. Kicsit révedező tekintettel bólogatott. — Csak nem szabad ezt soha elfelejtenünk. Mindig éreznünk kell. messziről jöttünk. — Mindnyájan messziről jöttünk. — Igazad van. IHocőlní nkarism sok régi történetet, felettié bCHU dftdl IdW désbe múló emiéketi de valahogyan nem úgy jött a sorja. Gondoltam arra is, hogy e nagy pálya állomásainál mag-megállnék. mert érdekes és érdemes visszagondolni évtizednyi küzdelemre ... Észrevettem, hogy későre jár. Fáradt az elnök meg a család. Elbúcsúztam. Kint az utcán halványan világítottak a lámpák, gyalogosok siettek a járdán, furcsa, kesernyés földillatot sodort Baktóból a házak közé a langyos májusi szél. SIKLÓS JÁNOS KÉSZÜL A VASKOMP A tápéi hajójavító műhelyben a kemény tél után gyorsított ütemben dolgoznak a munkások. Több vízijárművet javítanak, s újakat is gyártanak. Jelenleg egy 28 méter hosszú és nyolcméter széles vaskomp áll befejezés előtt, melybe 68 tonna anyagot építenek. A kompot a Budapesti Hídépítő Vállalat részére gyártják. Két héttel a határidő előtt, május derekán bocsátják vízre a hajójavító üzem egyik legnagyobb idei gyártmányát, a négyszáz tonnás, folyami viszonylatban óriás uszályt. Képünkön a Duna—Tisza névre keresztelt vaskompon dolgoznak áz építők.