Délmagyarország, 1963. április (53. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-04 / 79. szám

©sütíSrfiHc. 1963. április t. DÉL-MAGYARORSZÁG 1 Szegedi dolgozók kitüntetése április 4. alkalmából Felszabadulásunk 18. év­fordulója alkalmából kor­mánykitüntetést kaptak: Bé­res Sándor, a Dél-Magyaror­szági Rostkikészítő Vállalat igazgatója és Kántor István, a Szegedi Kiskereskedelmi Vállalat boltvezetője. A szegedi üzemekben ün­nepi pártnapokon, bensősé­ges ünnepségeken emlékez­tek meg az évfordulóról. Igen sok helyen egyúttal értékel­ték a szocialista munkaver­senyben elért eredményeket is. az élenjáró dolgozókat ki­tüntették, megjutalmazták. A Gyufaipari Vállalat sze­gedi telepen a gyár igazgató­ja Nagy Lajosnak, az admi­nisztrációs osztály vezetőjé­nek átnyújtotta a Faipar ki­váló dolgozója kitüntetést. A cipőgyárban Csúcs An­£c3°2ESÍ rÉSüipt JS­kiváló dolgozoja kitüntetést, — KlSZ^őz^ontí nők a Nehézipar kiváló dol­gozója kitüntetést kapta. Az ünnep előtt rendezett megemlékezéseken osztották ki a Kiváló dolgozó jelvé­nyeket és okleveleket, vala­mint a pénzjutalmakat is az üzemekben. A DÁV-nál pél­dául ötven Kiváló dolgozó jelvényt és oklevelet adtak át. A földművelésügyi minisz­ter számos szegedi járásbeli szövetkezeti gazdának, szak­embernek a Kiváló tsz-tag, a Kiváló állattenyésztő és a Kiváló mezőgazdasági dol­gozó címet, oklevelet és az ezzel járó jelvényt ajándé­kozta. Kiváló tsz-tag címet kapott Szabó G. Balázs, a szatyma­zi Szabadság Tsz tagja és Fábrik Tibor, a röszkei Le­nin Tsz-ben. Kiváló állattenyésztői okle­véllel jutalmazták id. Kiss Mihályt, a gyálaréti Komszo­mol Tsz tehenészét. A tápéi Tiszatáj Tsz-ben Terhes Ist­ván és Nyári György tsz-ta­gokat tüntették ki. A kübek­házi Sarló-Kalapács Tsz-ben Oltványi Pál kapott Kiváló tsz-tag jelvényt és oklevelet. Kiváló mezőgazdasági dol­gozó jelvénnyel és oklevéllel jutalmazták itt dr. Juhász Istvánt, a tsz idős mezőgaz­dászát is. flz ifjúsági mozgalomban élen járó fiatalokat tüntettek ki s egyikük kéthetes hévízi, másikuk Német Demokrati­kus Köztársaságbeli üdülésre kapott beutalót. A Dél-Magyarországi Aram­Bizottságának kitüntetéseit az ifjúsági munkában kitűnt fiataloknak. Biró Lajos, a KISZ Csong­, ... ,,.„ , rád megyei titkára beszédé­szolgaltato Vallalatnal Ko- ben a többi között Csongrád pasz László, szegedi mér- megye fiataljainak szép ered­Tíz év párttitkárként... Odaadó, áldozatos munkát, mukra, majd emléktárgyakat helytállást, az emberek ügyes nyújtott át. A párttitkárok bajos ügyeinek felkarolását mindegyike — Balla János jelenti a párttitkári funkció. (I. számú Közkórház), Ber­Különösen sokat tettek azok, zsenyi Lajos (Szegedi Ruha­akik már egy évtizede vagy gyár), Eiler Márton (petőfite­annál is hosszabb ideje vál­lalják ezt a megtisztelő meg­bízatást és dolgoznak, fárad­nak a szocializmus építésé­nek első vonalaiban. Óket, a tíz éve párttitkári funkciót lepi II. pártszervezet), Fara­gó János (alsóvárosi párt­szervezet), Gombos Pál (MÁV pólyafenntartási fő­nökség), Kókai János (Víz- és Csatornaművek), Megyeri betöltő elvtársakat köszön- István (III. rendőrőrs), Onó­tötte szerdán délután az MSZMP Szeged városi vég­rehajtó bizottsága, a pártbi­zottság épületében tisztele­tükre rendezett házi ünnep­ségen. Perjési László elvtárs, a városi pártbizottság első titkára üdvözölte a meg­hívott, idén tíz éve párt­titkárként tevékenykedő elv­társakat, s a pártbizott­ság meleg köszönetét, jó­kívánságait tolmácsolta szá­di Sándor (Vasútforgalmi Technikum), ördögh István (móravárosi pártszervezet), Rózsa István (Köztisztasági Vállalat), Süvegh Mi'nályné (Textilipari Technikum), Ta­nács Antal (Táncsics Tsz), Valucsin Irma (TÜZÉP), Vér­bő József (MÁV szerelés ve­zetőség), Zalahegyi Lajos (MÁV üzemi pártbizottság) — köszönettel fogadta a ben­sőséges ünneplést és további jó munkára tett ígéretet. menyeit méltatta. Hatvanez­ren vesznek részt a különbö­ző termelési mozgalmakban, 2500 diák dolgozott tavaly if­júsági építőtáborokban, hat­ezer KISZ-alapszervezeti funkcionárius munkálkodik eredményesen. Az ünnepségen Vincze Jó­zsefet, a szentesi járási KISZ­bizottság társadalmi titkárát és Dénes Jánost, az MTI Csongrád megyei szerkesztő­ségének vezetőjét KISZ Ér­deméremmel tüntették ki. Aranykoszorús KISZ-jelvényt kapott a szegediek közül Ta­kács László, a Szegedi Nem­zeti Színház tagja, Botyik Ilo­na, a Tanárképző Főiskola hallgatója és Annus János, az Orvostudományi Egyetem hallgatója, a járási KISZ-bi­zottság társadalmi aktivistá­ja. Szakszervezet? sklivák jutalmazása Szerdán délelőtt baráti ta­- lálkozót rendezett Szegeden a Csongrád megyei szakszer­vezeti aktívák részére a Szakszervezetek Megyei Ta­nácsa. A szakszervezeti szék­ház József Attila klubjában mintegy 50 társadalmi mun­kás gyűlt össze. A találkozón Juhasz József, az SZMT tit­kára méltatta az ünnep ha­zánk felszabadulása 18. év­fordulója jelentőségét, majd több mint 30 szakszervezeti aktívának átnyújtotta társa­dalmi munkájuk elismerésé­ül az SZMT jutalmát. Négy kitüntetett szegedi művész Különleges megtiszteltetés­ben részesült a Szegedi Nem­zeti Színház: felszabadulá­sunk évfordulója alkalmából adományozott művészeti dí­jakkal a színház négy tag­ját tüntették ki az idén. Hár­man Jászai-díjat, egy mű­vész pedig Liszt-díjat kapott. Szegeden ennyien még soha­sem kaptak ilyen magas mű­vészeti kitüntetést. Az aláb­biakban bemutatjuk a négy művészeti díjast. Földi Teri — Micsoda? Hogy okos, ér­telmes, szép gondolatokat mondjak? Mit vár maga egy színésznőtől? A szerepeim­ből idézhetek, amennyit csak akar. De hogy önálló, eredeti gondolatokat mondjak? Mit képzel? Teljesen összezsugo­rodott már az agyam... Elkomorodik, megnyúlik az arca, aztán liirtelen nevetni kezd. és nevet, nevet, játszik tovább. Rá van írva, hogy nagyon jól érzi magát a vi­lágban. Más is ugrándozna a helyében: Jászai-dijat ka­pott Legemlékezetesebb szerepe a Tanítónő volt. Nemcsak a közönség, ő maga is így tartja ezt számon. — A főiskolán rengeteget hallottunk, tanultunk arról, amit valahogyan úgy lehet­ne kifejezni, hogy »azonosu­lás a szereppel". Én ezt a Tanítónőben tapasztaltam először. Ez volt az első olyan szerep, amelyben szinte nem is éreztem, hogy színpadon vagyok, mintha Földi Teri nem is lett volna, csak a tanítónő. Egyébként most rajong a televízióért. — A tanítónőt a színház­ban is sikerrel játszottam. Az a felfokozott, eleven visszhang azonban, amellyel a közönség az előadás tele­vízióközvetítését fogadta, szá­momra mostanáig egész egy­szerűen elképzelhetetlen volt. Különben a mamámnak té­vét veszek a díjból. Aztán az előbbi játékos komolyság az arcán. — Többet kell szerepel­nem a televízióban —mond­H kába, lehunyta a szemét, és menten, egy pillanat alatt elaludt. De nem feküdt le, nem feküdt le nálunk, barátom, hiába hívta, vezette volna az ágyhoz apám. — Mikor alszol te, Mihály? — kérdezte tőle. Ö csak mosolygott. Mert ezek az ülvealvások is fölötte éberek voltak. Minden neszre fel­nyitotta a szemét, ha valaki jött, egy katona, vagy más, s nyoma sem látszott az arcán, hogy az imént még aludt I áború volt. Féltünk. Mindentől ' és mindenkitől. Vérünkben hordtuk a félelmet. Ügy neveltek bennünket. Félni kell az isten bün­tetésétől, a szenvedésektől. Minden­től félni kellett. Ezt mondták az is­kolában, s ezt a pap a szószékről, akit vasárnaponként, délelőtt, dél­után hallgatni kellett. Különösen az ••oroszoktól" kellett félni, erre in­tettek a plakátok, fasiszta propa­ganda. a csendőrök, a leventeokta­tók. Szörnyű, hogy mennyire belénk ivódott a félelem. Mert közben grá­nátok robbantak, az ég alja, mint távoli villámláskor, szüntelenül vil­logott: mintha a fekete felhőtakarót nyitogatta volna az ég, s egy-egy pillanatra láthattuk volna a nap fé­nyét, de mi tudtuk, hogy azok ágyúk torkolattüzei. És itt volt nálunk Mihály, ez a drága katona, ez a jó biztonság, akire mi, gyerekek — igen. ezt még nem mondtam — már régen, tulaj­donképpen születésünk pillanatától lógva vártunk. Mert apánk vörös­katona volt, s Mihály volt az, aki­ről annyi csodálatosat hallottunk tőle. Hogy magyarázzam neked azt a biztonságérzést, amit az táplált, hogy Mihály ott volt' minálunk? Mondhatom, már a második órában megszoktuk. Apám egy árvédelmi telep őre volt, ahol a raktárban kü­lönféle értékek hevertek. A nagy felfordulásban a környékbeli lakos­ság néhány fosztogatója rávetette a szemét ezekre az — egyéni szükség­letekre nemigen alkalmas — eszkö­zökre. Mihály odament ezekhez a fosz­togatókhoz, s csendben kirakta a szűrüket a telepről. Apámat később, a rend helyreálltával, megjutal­mazták ezért Tke a bunkerba se mentünk le, amikor ő mellettünk volt. Az a természetes tartás, ahogyan az ágyúzás alatt viselkedett, a körül­mények ellenére is szinte derűs nyu­galmat árasztott a házban és a mi gyereklelkünkben. Elküldött ben­nünket az ablak mellől, s azt mond­ta egy-egy robbanás után: — •>Nyi­csevó, gyétyi, nyicsevó!« — Mi akkor úgy éreztük, hogy semmiféle veszély nem fenyegethet bennünket,, mert nálunk van Mihály. Olyan volt a jelenléte, mint az erős apáé, vagy bátyé lehet a csa­ládban. gyámoltalan gyerekek köré­ben, amikor kint dühöng a vihar. Olyan természetes, otthoni volt ná­lunk. Tulajdonképpen semmi rendkívülit nem tett nálunk Mihály. Bennem mégis valahogy ebből az ő csendes ott-tartózkodásából, a puszta jelen­valóságából, ebből az általa elővará­zsolt nyugalomból — a háború zűr­zavarában —, ebből a természetes családi közelségbe kerülésből rakó­dott le egy életre elegendő emlék. De nemcsak az én szívemben hagyta ott ezt az elmosódhatatlan emléket. Mindnyájunkéban, az egész családéban. Ügy emlegetjük, mint aki közülünk szakadt ki, Mihálynak mondjuk komolyan a nevét, mint apánk, nem Miskának, mert kis­öccsei voltunk. A mikor a szovjet hadsereg átkelt a Tiszán, ők is — számunkra váratlanul — csomagolni kezdtek. Mihály behozott a teherautójukból egy kis ágyút, valami iskolaágyú modellje lehetett. Nekem adta. Hú­gom nem akarta elhinni, hogy el­mennek. Anyánk nem tartózkodott otthon, valahol a szomszédban volt. Húgom a pillanat ijedtségében — mintegy segítségért — elrohant anyámért. Mi ott sürgölődtünk a katonák körül, akik szótlanul mál­háztak. Búcsúzkodtunk: — Doszvidányijá, doszvidányijá — szorongattuk a kezüket. Mihály szállt fel utoljára. Téli sapka volt a fejében, fülhaj tója fel­kötve, mosolyogva állt. Sokáig- fogta apám kezét. Ott álltunk a ház végén, a ked­ves eperfa alatt, amelyen búsan ló­gott a hinta kötele. Csokorba búj­tunk öten, a család; a szomszédok közül is álltak a közelünkben néhá­nyan. Mindnyájan Mihályt követtük szemünkkel, aki erre a talán neki is szokatlan búcsúztatásra, a lelkek­nek erre a szemekben tükröződő fájdalmas kapaszkodására: a köny­nyekkel küszködött. Apám krákogott, anyám furcsán, félszegen, könnyez­ve mosolygott, öcsém és húgom — nem leplezve semmit — hangosan sírdogált. Lassan kihúzott a teherautó az országútra. Integettünk. És én ekkor — képtelen lévén további erőfeszí­tésre — berohantam a házba. — — »Az ágyú — zokogtam magam­nak — az ágyú!" Megöleltem az ágyút, a ház sarkába ténferegtem, ahol senki sem láthatott, s hangosan, rázkódva zokogtam, mint még soha. 195B-ban, október végén a faluban lerombolták a szovjet temető egysze­rű emlékművét. Apám bement tilta­kozni a tanácsházát megszállva tar­tó ••forradalmi tanácsba". Valami ilyesmit mondott: — Gyalázat ez! Kiűzték onnét és megfenyegették. — Ávós volt a fiad — kiáltott rá az egyik —. ez fáj teneked!« Pedig apámnak más fájt Csilikin Mihály és társai emléke fájt Elhi­szed? A zóta évek teltek el. látod. Mennyi minden történt azóta! Én mégsem gondolok másra, az em­lékezés perceiben, ünnepeken, vagy filmek láttán, a Szállnak a darvak­at vagy a Balladát nézve, a Sza­badság-szobor katonáját látva, csak Mihályra, a bátyámra, és bajtársaira. ja vidám komorsággal —, hogy a mamám többet lát­hasson ... Harmath Éva Ő az első prózai színésznő, aki megkapta a zenei Liszt­díjat. Persze nem a prózai fszerepeiért. A ki tüntetéssel természetszerűleg operaéne­kesnői teljesítményeit jutal­mazták. Csakhogy ettől füg­getlenül az az igazság, hogy végzettsége, diplomája sze­rint Harmath Éva nem ope­raénekes, hanem prózai szí­nész. A Színház- és Film­művészeti Főiskola prózai tagozatát végezte el, a Zene­művészeti Főiskolára soha­sem járt. Felvételi vizsgá­ján még verset mondott, Vö­rösmarty egyik költeményét, s hogy szép hangja van, azt prózai tanulmányai közben fedezték fel. A Színművé­szeti Főiskolát azonban nem hagyta abba a zene kedvé­ért, énekelni magánúton ta­nult. De amikorra befejezte tanulmányait, a zene telje­sen meghódította: nem pró­zai színházhoz szerződött. A Fővárosi Operettszínházban kezdett. Azonban operákban szeretett volna énekelni. Sze­geden ezek a vágyai váltak valóra. Először a Trubadur-ban lépett a szegedi közönség elé, azután — beugrással — a Parasztbecsület-ben. Dél­ben közölték vele, hogy szín­padra kell lépnie, s este már énekelt is, méghozzá emlé­kezetes sikerrel. A szegedi közönség ekkor fogadta a szívébe. Aztán jöttek a többi szerepeik, s most a nagy ki­tüntetés. a Liszt-díj. Komor István Soikszor és szívesen tap­soltunk már Komor István­nak egy-egy nagyszerű ren­dezésért, noha őt a rivalda­fényben legtöbbször nem is látjuk. Keze munkáját azon­ban ott érezzük a színészi alakításokban, a tehetségek kibontakoztatásában. A szín­ház egész világa az ő bir­toka. Ezt vallja: -A színház örök, elpusztíthatatlan". Sok rendezésére emlékszik a kö­zönség. Az Optimista tragé­dia, a Stuart Mária, az Éjjeli menedékhely, s legutóbb Az ügynök halála rendezésével aratott sikert. Amikor önmagáról kérdez­zük, mint e jeles alkalom­mal is, a főrendező a szín­házról beszél: — A színház világszerte óriási fejlődésen megj ke­resztül, s a mi színházunk­nak is részt kell vennie a színház megújhodásáért fo­lyó harcban. Jobb műsort és jobb előadásokat lcjell pro­dukálnunk. mint az előző években. Hiszen a mi közön­ségünket nemcsak a televí­zió kényezteti el, hanem a szabadtéri játékok nagyvo­nalú, színvonalas előadásai is. Éppen ezért szerenénkaz európai színházi kultúrával lépést tartani, s modem, ér­telmes, gondolatgazdag szín­házat játszani. Kátay Endre Közel másfél évtizede vall­ja magát szegedinek Kátay Endre, ez a sokarcú prózai színész. Sók lenne felsorolni, hogy mi minden volt már színpadon. A nők iskolájá­ban Arnolf, a Szenti uánéji álomban Zuboly, Az éjjeli menedékhelyben Bubnov. a Jegor Bulicsovban a trombi­tás, a Szent Johannában az inkvizítor, a Művésznő hin­tajában az alkirály, a Tisz­tességes utcalányban a né­ger, a Sybillben a kormány­zó, az Optimista tragédiában az anarchista matróz, a Lear királyban Gloster. Ko­rábban azt tartották róla, hogy az intrikus szerepek­ben van leginkább otthon. Ez a felfogás természetesen nem állta meg a helyét, n maga Kátay bizonyította be az ellenkezőjét, azt, hogy mindenféle jó szereppel jól tud bánni. Vágya, reménye, hogy a közönséggel megtalálja a kapcsolatot, beteljesült. Igaz, nagy elődök nyomát követte: Annak idején Szegedről in­dult el Bessenyei Ferenc, Deák Sándor és mások, akik­nek művészi útját példakép­nek tekinti. Olvas, tanul, ál­landóan képezi magát, s olyan szerepekre készül már most, amelyeket majd vala­mikor később szeretne ját­szani. Készül például Shakes­peare IV. Henrikjének Fal­staff szerepére, 3 dédelge­tett álma a Cyrano és a Li­liom. Azt vallja, hogy a jó együt­tes viszi magával, sokra ösz­tönzi az egyes embert. Ezzel a summázott ars poeticával lépett a pályára annak ide­jén, amikor 1947-ben egy bu­dapesti kis társulattal járta az országot, s szinte min­dennap más-más szerepben játszott. Ezzel a kemény elő­iskolával haladt aztán to­vább, fejlődött évről évre. A Semmelweis Ignác Kollégium névadó ünnepsége Szerdán délben rendezte meg a Szegedi Orvostudomá­nyi Egyetem tanácsa a tavaly ősszel megnyílott orvos­kollégium névadó ünnepsé­gét. A modern, a hallgatók kényelmét és kulturált tanu­lási lehetőségét biztosító kol­légium társalgójában gyűl­tek össze ez alkalomból a meghívottak és a kollégisták, hogy egyben megemlékezze­nek hazánk felszabadulásá­nak évfordulójáról is. Az ün­nepségen az MSZMP Szeged városi végrehajtó bizottságá­nak képviseletében Sipos Géza pártbizottsági osztály­vezető, a szegedi városi ta­nács végrehajtó bizottsága képviseletében Papp Gyula tanácselnök-helyettes jelent meg, s részt vett az orvostu­dományi egyetem párt-végre­hajtóbizottságának, a KISZ, a társadalmi szervezetek, a társegyetem több képviselő­je, az orvostudományi egye­tem több professzora és más meghívottak. Dr. Rávnay Tamás, a Sze­gedi Orvostudományi Egye­tem rektora mondott ünnepi beszédet, majd dr. Tass Gyu­la, az Orvostudományi Egye­tem KISZ-bizottságának tit­kára jelentette be, hogy a kollégiumot Semmelweis Ig­nácról kívánja az ifjúság elnevezni. Biró Lajos, a KISZ Csongrád megyei bi­zottságának titkára közölte, hogy a KISZ Központi ői­zottsága, az Egészségügyi Minisztériummal egyetértés­ben, hozzájárult az eddigi diákotthon kollégiummá való nyilvánításához és névadásá­hoz. Beszéde végén átnyúj­totta a KISZ Központi Bi­zottságának díszes vörös se­lyemzászlaját. A bensőséges névadó ün­nepség végén dr. Rávnay Ta­más rektor átnyújtotta dr. Takács Imrének, az orr-füi­gége klinika orvosának a felsőoktatási tanulmányi ér­demérem kitüntetést, ezt kö­vetően pedig rektori dicsé­retben és jutalomban része­sítette Marjai Erzsébet, Ba­logh Gizella, Erdős Sándor orvostanhallgatókat az ifjú­sági mozgalomban és tanul­mányaikban elért eredmé­nyeikért. Az ünnepség alkal­mával az orvostudományi egyetem KISZ végrehajtó bi­zottsága több fiatalt részesí­tett elismerő jutalomban if­júsági munkájáért. «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom