Délmagyarország, 1963. január (53. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-13 / 10. szám

/ I 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. január 13. SZOLZSENYICIN: IVÁN GYENYISZOVICS Mf ta KISREGÉNY Peters Magda Hetényi Pál Dosek Lajos Murányi Bea fordítása (10.) Már egy hete nem esett hó, az út keményre volt taposva. Megkerülték a tábort, a szél oldalról az arcukba vágott. A menetoszlop hátratett kézzel, leszegett fejjel, akár agy temetési menet, útnak indult Csak az előtted haladó két-három ember lábát látod, meg egy talpalatnyi letaposott földet, ahová lépni fogsz. Időnként kiáltozni kezd valamelyik őr: „J—negyvennyolcas! Kezeket hátra!", >,B—ötszázkettes! Zárkózz fel!" Később már ritkábban kiáltoznak: a szél vág, zavarja a látást. Az őröknek tilosrongyot kötni az arcukra. Nem valami kényelmes szolgálat ... Amikor kicsit melegebb az idő, mindnyájan beszélgetnek az oszlopban — akár rájuk kiabálnak az őrök, akár nem. Ma azonban valamennyien meggörnyedlek, mindenki igyekszik az előtte levő háta mögé bújni, s mindannyian gondolataikba merültek. A rabnak a gondolata sem szabad — szüntelenül ugyanarra tér vissza, mindig egyazon kérdések körül forog: vajon nem találják meg a kenyerét a matracban? Kap-e felmentést este a kórházán? Lccsukják-e a kapitányt, vagy nem? És hogyan szerzett Cézár meleg fehérneműt? Biztosán megkent valakit a csomagmegőrzőben, különben honnan lenne a barhenting? Suhov ma éhséget érzett, mivel kenyér nélkül és hidegen ette meg a reggelit. S hogy ne korogjon, ne követelőzzék a gyomra, elterelte figyelmét a táborról, arra gondolt, hogy rövidesen levelet fog hazaírni. A menet elhaladt az asztalosműhely mellett, nmit 'a zekek építettek, a lakótelep mellett (a barakkokat is rabok építették, de szabad emberek élnek bennük), az új klub mellett (az is a rabok munkája, alapozástól a falfestésig, de a mozielőadásokat szabad emberek nézik), majd kiért a Sztyeppére, szémben a' széllel és a vörös pírban felkelő nappal. Jobbról és balról, ameddig a szem ellátott, csupasz, fehér hótakaró borított mindent, egyetlen fácska sem volt a sztyeppén. Üj esztendő kezdődött, ezerkilencszázötvenegy, és ebben az évben Suhovnak két levél megírására volt joga. .Utolsó levelét júliusban küldte el, és októberben kapott rá választ. Uszty-Izsmában más volt a rend, ott akár minden hónapban írhatott volna. De miről?. Suhov ott sem írt gyakrabban, mint itt. Suhov negyvenegy Június 23-án került el otthonról. Vasárnap volt, az emberek éppen Polomnyából, a templomból jöttek hazafelé, és azt mondták: háború van. Polomnyában a posta már értesült a hírről, de Tyemgenyovóban egészen a háborúig senkinek sem volt rádiója. Most azt írják, hogy minden házban vezetékes rádió szól. Írni, most — olyan ez, mintha szunnyadó, feneketlen mélységbe kavicsot dobálna. Ami lehullt, ami eltűnt — annak nincs visszhangja. Nem írhatod meg, melyik brigádban dolgozol, s milyen ember á brigadérosod, Andrej Prokofjevics Tyurin. A lett Kilgatszal most több beszélni valód van, mint az otthoniakkal. Azok is, kétszer írnak évente — s te nem érted az életüket. A kolhoznak, új elnöke van — minden esztendőben új elnök. A kolhozt bővítették, de már azelőtt is bővítették, majd újra felaprózták. Aztán meg, aki a munkaegység-normát nem teljesíti, annak levesznek a háztáji kertBéből, némelyiknek egészen a házáig lefaragták. Suhov főként azt nem tudta felfogni az asszony leveléből, hogy a háború óta a kolhoz egyetlen lélekkel sem gyarapodott: a lányok, a legények — mindegy, hogy kl hogyan ügyeskedte kl —, de egymásután mind elmennek a városba, vagy gyárakba, tőzegtelepekre. A férfiak fele egyáltalán nem tért vissza a háborúból, akik pedig visszatértek — nzoknak nem kell a kolhoz: otthon élnek, de máshol dolgoznak. Alig egy-két férfi van a kolhozban: Zahar Vasziljics, a brigádvezető, meg Tyihon, a nyolcvannégy éves ács, aki nemrég megnősült, és már gyermekei is vannak. Ugyanúgy az asszonyok viselik a kolhoz terhét, mint a harmincas években. Suhov ezt semmiképpen sem tudta megérteni: otthon élnek, de másutt dolgoznak. Suhov látta a régi paraszti életet, látta a kolhozéletet, de azt képtelen megérteni, hogy a parasztemberek ne a saját falujukban dolgozzanak. Csak nem vándoripart űznek? És a szénakaszálással mi lesz? Az asszony azt válaszolta, hogy a vándoriparral már régen felhagytak. Már ácsmunkára sem járnak, amiről pedig valamikor híres volt a környék, vesszőkosarakat sein fonnak, ma már ez nem kell senkinek. De mégis születelt egy újfajta, vidám munka: a* szőnyegfestés. Valaki mintákat hozott a háborúból, akkor kezdődött, és azóta mind több a szőnyegfeetőmester: sehol sincsenek alkalmazásban, sehol nem végeznek állandó munkát, egy hónapig segítenek a kolhozban kapálás meg aratás Idején, ennek fejében n kolhoz 11 hónapra igazolást ad nekik, hogy ezt és ezt a kolhoztagot saját ügyében elengedték, ós az illetőnek nincs semmiféle tartozása. A szőnyegfestők pedig bejárják az országot, még repülőgépen is utaznak, mert drága az idejük, ezrével gereblyézik be a rubelt, és mindenütt szőnyegeket festenek: ötven rubel egy szőnyeg, akármilyen régi lepedőre festve, amit már nem sajnálnak, amiért már nem kár — egy szőnyeget állítólag egy óra alatt megfestenek, nem kell több idő hozzá. Az aszszony erősen reméli, hogy Iván hazatér, és ő is szőnyegfestőmeater lesz. ; Akkor majd kilábolnak a nyomorból, amiben most az asszony tengődik, technikumba adják a gyerekeket, és a régi, korhadt házikó helyett újat építenek. A szőnyegfestők mind házat építenek maguknak, a vasút mellett már nem ötezer ház áll, mint korábban, hanem huszonötezer. Suhov akkor megkérte az asszonyt, írja meg. hogyan is lesz őbelöle szőnyegfestő, hiszen sohasem tudott rajzolni? És mifélék ezek a szőnyegek, milyen -a mintájuk? Az asszony azt felelte, hogy csak a bolond nem tud szőnyeget festeni: egyszerűen a vászonra kell fektetni a mintát, és ecsettel bemázolni a rajta vágott nyílásokat. Háromfajta szőnyeg van: az egyik a „Trojka" — egy huszártiszt halt egy szép trojkafogatot —, a másik a „Szarvas", a harmadik pedig olyan, mint a perzsnszőnyeg. Nincs is többféle minta, de az emberek szerte az országban ezekért is hálásak, és valósággal szétkapkodják a szőnyegeket. Azért, mert egy igazi szőnyeg nem ötven rubelbe, hanem ezrekbe kerül. Ö, ha Suhov legalább fél szemmel láthatná azokat a szőnyegeket... ** (Folytatjuk.) Az idevaló népség isten madárkáinak tiszteli a fecskéket, mivelhogy nemigen vigyáz azokra, csak a magasságos ég, Apró, puha kis madárkák és otthontalanok. 1 Ha ősz utolján elhidegül' az idő, szárnyat bontanak, s mennek, mennek a hontalanok. De tavaszodván ismét visszajönnek, ficserkélésükkel felverik a házat. Mert a! fccske az olyan madár, nem élne meg, ha egyszer, is elmaradna az itteni világtól. Megfojtaná az idegenség. Így meg elvan velük az ember, odaengedi az ereszük alá, az istállóba, ne árváskodjanak szegények. Most, hogy a szüret ideje. Is eljött, s hulíó levelekkel, köszönt ránk a reggel, el-, mennek a fecskék. A gazda kiáll az ajíó elé, onnan ,fir gycli útra készülődésüket. Szomorúság ül a tanyákra, és hallgatagon úgy köszönnek el á kis boldogtalanoktól, mintha...csak hozzátartozójuk, vagy/ éppenséggel saját unokájuk menne. Üresebb lesz a határ, lehangolóbbak a nappalok, nem csodálom, hogy az emberek nótát mondanak a fecsk ernad árról. Béni János is búcsúztatja övéit. — Kitelt nektek is, madárkáim. Költözhetünk innen. — szól utánuk. Mert elbontják a tanyát. A közös hozzájárult a faluban ... való. építkezéshez,, s. egész utcasorokat kitesznek áz új szövetkezeti házak. Odatelepülnek Bémék is. ' Csakhogy a költözés nem megy olyan könnyen. Pitymallatkor mocorogni kezd az . ember, majd szól asszonyának. — Körüljárom a tanyát. Nem futott tovább, csak a kútig. Faderekakon kiszáradt vályú, mikor is ittak ebből az ő lovai? Megmarkolja egyik végét, földre billenti, majd lelöki a íatákolmányt, és rátelepszik. Körülötte csendes a világ. Ébredezik a mező, a harmat ezüstje hull. A tanya,,, is hallgat. A jó- ' szágokat már elvitték teg- r napelőtt, .rr^ira nem. maradt csak néhány bútordarab, s az apró holmi. Innen a kúttól belefér szemébe az egész birtok. — Milyen akkurátus — motoygja a gazda —. hanem mintha összement volna. Öreg tanya már ez. Nádfedelét az idő megmarta, most úgy mutatja magát, mint kopaszodó fejen a ritkás gyér hajzat. Oldalai megrepedeztek, megpihenhet benne a szél, valahogy meg is görbültek, mint munkás, öreg cselédek, M kor azíán elunja a nézelődést, odalép a kúthoz. Felhúz egy vödörrel, és nekitámasztja azt a kávénak, ő maga szétterpeszkedik, és nyakát lehajtva, nagy kortyokban nyeli a vizet. A maradékot kilöttyenti, leszereli a vödröt, majd a kútostort is. A kútgém magasba lendül, s onnan figyel a világba. — El kell innen menni. Kis ideig folt marad a tanya helyén, de a fű előbbutóbb benövi, takarót borit rá, az erős traktorok pedig felhasítják, hogy életet teremjen. Rágyújt. Ül itt sokáig, egykedvűen füstöl, elméié-, zik a tegnapelőttekről. Életének egyik részét az ólban, másik részét a határban élte le, a háznak, a tiszta szobának csak annyi jutott, mint amennyi hátra lehet még a földi világból. Nézi a bekötő utat.-azon túl az őszbe fordult földeket. Hatalmas táblák köröskörül, jó, hogy szét nem nyomták eddig a kis tanyát. — Az utakat is felszántják majd. - < , Könnyen meglehet, hogy mire legközelebb erre vetődik, már zöldell a vetés a bekötő út helyén. Puszul a* itteni világ. A fecskék is elmentek, most a tanyákon a sor. Itthagyja az ember á megszokott világot, az elszaladt évek emlékeinek sokaságát. Béni János csak nézi, egyre nézi ütött-kopott birtokát. Ügy áll a kora reggelben, szembefordulva a házzal, mint a parasztember tavasszal a tábla véginél, amelyből kimosta az életet a viz. Kis tanya az övé. ott mindjárt a, tízes dűlőben. Valamikor zsindelyes volt még az óvilágban. de átalakították nádtetősre. Szoba, konyha, kamra, ennyi az egész. Akácfék is nőnek körülötte. Most már nem az övé. Megvásárolta a közös, az árát belepótolta az új házba. Kijött az asszony is. Agyterltőbe csavart batyut húz magával. ' De nem mozdul. Kínálja sorban a cigarettát. Az asszony már a kocsi tetején ül Törülgeti szemét. Alig emelkedik ki a holmik közül. Munkához lát a brigád. Két fiatalabb legény fent óvatoskodik a tetőn. A tanyasi emberek meg állnak mereven. Nézik a bontást. Béni János csendben' megemeli kalapját, lecsúsztatja a combja mellé. A többiek is ezt teszik. Fent elnémul a fütty. Kifordul a kezekből a ezerjVYYvvyvYyvvvyywyyyy^^ LUKÁCS IMRE Elmen nek a fecskék.. — Talán kezdhetnénk is, János. — Kezdjük! Szóiszedik az ágyat. Széket, asztalt, kanapét, kannát kivisznek az ajtó elé. A falba vert szögekről leakasztják azt a néhány képet, ami még a császári és királyi hadsereg szolgálatában örökítette meg a gazdát egy pej lovon, valamint az egybekelésről tanúskodó fotográfiákat. A sifon nehezebb eset. Szerencsére már fordul is a kocsi odakint, megérkezett a segítség. — Hát vigyük, János? — Vigyük! Több szó nem is igen esik. A laposkocsi lassan megtelik, sütőteknő, bogrács és más apró holmik zárják a sort. Mire az épftőbrigád megérkezik. majdhogy indulhatnának is. De ráér az még, nem szaladnak a házak. A gazda összeszedi a régi kalendáriumokat, innen-onnan újságpapír, ócska kacat is kerül. Csomóba löki a faltól távolabb, és gyufát gyújt alája. Mindaz aztán, ami nem éri meg a fáradságot, hogv a faluba eljusson, itt leli halálát. Odébb szalonnázik a brigád. — Ugye sajnálod? — így a brigádvezető. — Az enyém volt ez. Neked nem sokat jelent, két nap alatt szétveritek. De az enyém volt. Hallátszik, ahogy a falatokat nyelik. János elindul. "Fel kell szedni még azt a kevés kukoricát is a pitvarból. Aszszonya tartja a zsákot. Csend fonja be őket. — Jó napot, szomszéd. — Szóval mennek? — Megyünk. Még egy kocsi érkezik. Hamar telehányják a parasztszekeret. Eljött a másik szomszéd is. Pedig távolabb esik a tanyája, s nem valami sok szót koptattak el eddig. De eljött. — Lassan majd indulhatnánk is, ugye Jénoe? —szól az egyik kocsis. — Igen, lassan indulhatunk. szám, sapkán babrálnak az ujjak. Búcsúznak a tanyától. — Áldás volt rajta, megéltünk »benne. Aztán már hull is a nád. Tűzre dobják. Elkorhadt, meggyengült szálak, moha lepte tető, mire lenne jó? Később a gerendák is kidugják a fejüket. Ezekkel jobban vigyáznak az emberek. Bontják a falat. Por kering a birtokon. Leülepszik a kocsikra, a holmikra. A tanya mégiscsak velük megy. Nyikorog az egyik szekér. Egy-egy döccenés. és összeütődnek az edények. Három paraszt lépdel a kerekek után, néha hátrakapják fejüket, elnéznek a tanya irányába, de hallgatnak. Remegnek az útszéli fák. Lábuk alá perdül az ősz. Ritka sorokban kelt ki a búza, ha megjönnek majd az esők, utána kell pergetni a szemet. — Aztán boldogulj odabenn, János! — Tarts meg jó emlékezetedben bennünket! Béni János felkuporodik az ülésre. Eszében járnak az itt töltött esztendők. Tanyázgatások télen a kemencepadkán, disznótorok, mulatságok. Sorra futnak el szeme előtt a képek. Más dolga nincs, mit csináljon? Nem könnyű azt a hajlékot otthagyni. Elmaradnak lassan majd a szomszédok. A piaci napokon, ha be is jönnek a városba, s beköszönnek hozzájuk, nem lesz Idő a beszédre. Egyldeig majd emlegetik még őket. — Ne lógasd az orrod, János, mert még leesik! — vidámkodlk a kocsis. Mintha a határnak beszélne. Füstölnek. Hosszú az út a városig. Elérnek a keresztúthoz. Üres már ilyenkor a határ. Néhol traktor pöfékel, de embereket alig látni. Esetleg a répatáblákon. — Késnek az őszi esők. Máskülönben nemigen költözhetnél egyhamar. — Ha beeeőzik, lehetetlen innen kijutni. Mindenütt sár. Se villany, se televízió, az ember úgy él, akár a remete. Közelednek a házak. Maguk előtt küldik a temetőt és a malmot is. Aztán a sportpálya mellett hajtanak eL, ráfordulnak a lovak a köves útra. Házak, üzletek mindenütt. Előttük fasor. Zajosabb, mozgalmasabb világ. Ezután itt kell majd élniük. Béni János figyel. Mindjárt célhoz érnek. Szeme előtt kirajzolódik az itteni ház. Takaros épület Nagy ablakok vannak rajta, tetejét meg palából rakták. A tanyához hasonlítva, kastélynak beillő. Megáll a menet Nyitni kell a kaput. Aztán már — úgy hozza az illem is — koccintani lehet — Az új házra, János! Belül tisztaság, rend. A falak kipiktorolva, fényesre kefélve a padló. Hordják, renderik a bútorokat Lassacskán helyére talál minden. Igaz, nerh új darabok, még a tanyai életből valót-, de jobb híján megteszi. — A költözésre. Minden furcsának, ismeretlennek tűnik. Ügy járkálnak félszegen, mintha nent is a magukéban volnának. Még a hangjukat is halkabbra fogják. Kint az udvaron szanaszét minden. Fatönkök, amoda egy szánkó, odébb magtisztító, tökök szétgurulva, kukoricacsomó. A gazda szemet szór a jószágnak, ellátja őket Rendezget még kis ideig a nagy összevisszaságban, de az este beparancsolja. A konyhában sámlira telepedett az ember. — Jövő héten vehetnénk egy rádiót is. — Vehetünk éppenséggel. — Oda gondoltam mindjárt, oda az ágy mellé. Az asszony felgyújtja a villanyt. Ülnek a fényben. A fáradt, kemény vonások lágyabbá lesznek. — Jó ez a villany. Később, vacsora után begyújtanak a fürdőszoba kálvhájába Meleg vizet engednek a kádba Az elsőség Jánosné. Az ajtón áthalllk, ahogy lubickol, mint egv gyerek. Ügy tetszik, felül a kádban, majd belecsúsztatja magát nyakig a vízbe Repedezett tenyerét most puhára áztatja a víz, ujjai hegyén a bőrt ráncba szalasztja. Mielőtt eloltaná a villanyt, tréfásan odaszól az asszonynak. — Na, számold meg a gerendákat, s igaz lesz az álmod. — De hiszen nincsenek. — Ilyen lakásban, minek ls lennének? Forgolódik. Kerüli az álom. — Te János — suttogja később az asszony —, ugye lehetséges, hogy visszajönnek azok a fecskék. — Aligha, Ámbár tavaszszal idetévedhet egynéhányuk ,.. TAKÁCS TIBOR: Fekete kígyók Hajfonatod vállamra kúszi' sikamló kígyók . éledő ágak. Hajfonatod: fekete-tükrü hegyi patakok befonnámakl Hajfonatod nyakam szorítja, fojtás még nem volt ilyen kegyetlen. Láncok, hosszú selyemből fontak, a félelem ver most szívemben. Kibontom őket: mikor viz hull alá a szédítő magasból. Csak állsz, már vállad gödrén táncol, már a melled fehérén paskol. 'rét hajfonat, ti, életemnek komor kígyói, sötét lángok. Behunyt szemmel is emlékezvén elém csapódtok, támeot járók! Egyik reáhull jobb szememre, másik reáhull most a balra! Minek van a világon ennél zuhatagos, nagyobb hatalma1 I