Délmagyarország, 1962. december (52. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-04 / 283. szám

Kedd, 1962. december ti. DÉL-MAGYARORSZÁG 3 Koszoríizási ünnepség József Attila sírjánál József Attila halálának 25. évfordulója alkalmából hétfőn a Kerepesi-temetőben koszorú zási ünnepeéget rendeztek a költő sírjánál. Darvas József, a Magyar írók Szövetségének elnöke emlékbeszédében méltatta a nagy proletárköltő életét és munkásságát. majd az állami és a társadalmi szervezetek képviselői ünnepélyesen megkoszorúzták a sírt. A Magyar Szocialista Munkáspárt nevében Darabos Iván, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Központi Bizottság tudományos ée kulturális osztályának vezetője és Szakasits Árpád, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Művelődésügyi Minisztérium nevében dr. Köpeczi Béla, a Kiadói Főigazgatóság főigazgatója és Rátkai Ferenc, a Művelődésügyi Minisztérium irodalmi főosztályának vezetője, a Magyar írók Szövetsége nevében Darvas József, a szövetség elnöke és Kis Ferenc költő, a Hazafias Népfront képviseletében Szabó Pál, a népfront országos tanácsának alelnöke és Matuz László, a budapesti népfrontbizottság helyettes titkára helyezett el koszorút a síron. (MTI) Megérkezett Prágába az MSZMP küldöttsége Fehér Lajosnak, az MSZMP KB Politikai Bizottsága tagjának, a Minisztertanács elnökhelyettesének vezetésével hétfőn délelőtt megérkezett Prágába az MSZMP-nek a CSKP XII. kongresszusán résztvevő küldöttsége. A delegáció tagjai: Szurdi István, a Központi Bizottság ipari és közlekedési osztályának vezetője és Marjai József prágai nagykövet. (MTI) Háromszáz fa termése és öröme Derűs arcú, legényes mozgású ember. S még inkább csillog a szeme, ha régi szenvedélyéről beszél. Tizenkét éve, hogy elültette az első fákat Azóta megismerte az őszibarack-termesztés sok esínját-bfnját. Mint jó szülő a gyerekeit, úgy gondozza ő a tanya melletti egy holdon lombosodó és termő háromszáz fát Számon tart kora tavasztól késő őszig minden kis mozdulást gyógyítgat, minden kis repedést, s most, a téli napokon is megfordul minden nap a fái között. Nap nem múlhat el e séta nélkül. A nagy igazság A voit tanítója — Sági István tanító „bácsi" — kertjében ismerkedett meg annak idején az őszibarackkal először. Ott kapott kedvet és útbaigazítást is a gyümölcstermesztéshez. S a nagy igazságot hogy homokon gyümölcsöt vagy szőlőt kifizetődő termeszteni, szintén gyerekkori tanítójától tanulta még!" Eltelt azóta jó pár esztendő. De ezt a tanítást egy életre megjegyezte magának Monostori József. A „háztájiban" fejlődő gyümölcsfák mellett egy közösség gyarapodására, fejlődésére is ügyelnie kell most a serény zsombói gazdának. A Rákóczi Ferenc Termelőszövetkezeti Csoport elnöke, s elismert gazda a környéken. Különösen azóta, hogy a neves szakember, Komáromi Ede koronaalak! tasi módszerével oly szép eredményeket ért el 1 holdas gyümölcsösében. A neves ku-> tatóval a járási pártbizottság munkatársa. Kiss Ferenc hozta össze két éve, s két év után, ahelyett, hogy — mint akkor a hitetlenkedők jósolgatták — a fák tönkrementek volna, a fiatal fák előbb fordultak termőre. A vázágak szétfeszítésének hatására egyenletesen fejlödnek a termőágak, s az idén — bár májusi fagy is pusztított —, a 300 fa közel 50 mázsa rermést adott. Elismerő szavak Hát még ha nincs az a fagy? Azokról a fákról, amelyekről így 14 kilogramm barackot szedett le, leszedhetett volna 40 kilogrammot is, annyi volt az ágakon a termés. A nyár elején Hódmezővásárhelyről, Mezőhegyesről. Balásfyáről. Mórahalomról, Domaszékről és más községekből is voltak látogatói Monostori József gyümölcsfáinak. Hatvan gyümölcstermesztő jött el hozzá tapasztalatcserére. S mind elismerték az új módszer helyességét. De jöttek azóta is zákányszéki, mórahalmi őszibarack-termesztők. Mindnek egy volt a véleménye: ilyen korú fáknál ismeretlen volt eddig az ennyire erőteljes lombozatfejlődés. Közrejátszott persze a fák gyors fejlődésében Komáromi Ede egy másik módszerének. az altalaj-locsolásnak az alkalmazása is. Egy földbe fúrt csővön műtrágyaoldatot injekcióztak a fák gyökérzetéhez, s az oldott műtrágyát közvetlenül hasznosítani tudta a fa anyagcseréjében. A közösben is így Monostori József rendszeresen olvassa a szakkönyveket. Nem akar elmaradni a termesztés új módszerei mögött. A tanulást mostani tanítómestere, Komáromi Ede kedveltette meg vele, s régi gyakorlata, tapasztalatai szerencsésen egészülnek ki az új szakismeretekkel. A bordány—zsombói tszcselnököt a legjobb őszibaracktermesztők között tartják számon. Szomszédai is figyelik és tisztelettel beszélnek a munkájáról. A Rákóczi Tszcs most közös nagyüzemi táblán 20 kataszteri hold őszibarackost telepített. Jövőre megtoldják még 10 holddal. S a közös gyümölcsösben is alkalmazzák majd azokat a módszereket, amelyeket az elnök sikerre! próbált ki a maga „háztáji" barackosában. S a háromszáz fa termése és öröme így termette meg egy alakuló, fejlődő kollektíva közös tervét, mely az űj életforma gyümölcsét érleli. P. I» A célhoz vezető úton Engem baleset ért" » Mindenkit érhet baleset. Ez olyan általános igazság, amin még vitatkozni sem lehet. De talán mégis! Mert igaz ugyan, hogy a legnagyobb óvatosság ellenére is érheti baleset az embert, de azért mégsem árt a figyelőn, az elővigyázatosság. Csont is törhetett volna — Ha a baleset pillanatálban ott az eszem a munkán, bizonyára nem szorítja oda a kezemet a szállítószalag. Ezt az egyszerű tanulságot a bútorgyár fiatal segédmunkása, Urbán István vonja le esetéből. Egy munkatársával együtt a földszintről szalaggal továbbítják az emeletre a bútoralkatrészeket. Aznap éppen apró darabok voltak soron, s ha nincs annyi lélekjelenléte, hogy ellenálljon az anyag nyomásának, még csonttörés is lehetett volna belőle. Pedig igazán könnyű munka a leszedőé. s annak ellenére. hogy Urbán fiatalérabér még. a kétéves gvári gyakorlat, s az, hogv már egy esztendeje emellett a szalag mel ett dolgozik, elegendő lehetett volna a műveletek figyelmes elsajátítására. Nem lehet törvényszerű Talán a baleset elleni oktatás hiányzott? Semmiesetre sem. Erre különös gondot fordítanak az üzemben, mert tudvalevő, hogy minden géppel végzett munka veszélyes. — Nézze meg az öreg asztalosok kezét! Alig talál közöttük olyat, akinek ne hiányozna. vagy legalábbis ne sérült volna meg valamelyik ujja. Gál István szakmunkást is csak az óvatlansága miatt érte baleset. De azért az előbb idézett mondata arra is fényt vet, hogy túlságosan elterjedt a bútorgyárban az a tévhit, hogy a géppel dolgozó asztalost, ha akarja, ha nem, előbb-utóbb úgyis utoléri a végzet. Igaz lenne ez? Szerencséje volt Maradjunk csak Gál István példájánál, ö mar nem kezdő a szakmában, szinte valamennyi gép csínját-bínját ismeri. Azért is bízta meg a művezető, hogy helyettesítse. Éppen a marógépre került új munkadarab, azt kellett beállítania. Meg is csinálta annak rendje, s módja szerint, csak éppen azt a lécet, mely a munkást a késtől védi. elfelejtette felszegezni, de a gépet beindította. Néhánv évvel ezelőtt egv hasonló baleset négy ujját vitte el a marógép kezelőjének. Gál Istvánnak szerencséje volt a szerencsétlenségben: csak összeroncsolódott a keze. s bár egyik ujja még ma sem hajlik rendesen, csonka nem maradt. — Nyolc napra írtak ki — mondja Urbán István. — Csak tizenhat napig maradtam táppénzes állományban — mondja Gál István. — Azután inkább szabadságra mentem. A tonulság másnak Is szál Hogy miért ment szabadságra. ha egyszer beteg volt, az most nem ide tartozik. Tény, hogy a fegyelmi tárgyaláson ügyének elbírálásánál enyhítő körülménynek vették azt, hogy igyekezett mielőbb meggyógyulni. így, akárcsak Urbánt, figyelmeztetésben részesítették: máskor jobban vigyázzon. Persze, akit már egyszer közelebbről megérintett a veszedelem, megtanul vigyázni, s azontúl igyekszik figyelmét állandóan munkájára összpontosítani. A tanulság elsősorban nem is nekik szól. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a bútorgyárban aránylag kevés baleset fordul elő. A példa lyy talán még jobb. mintha több lenne. A balesetből ugyanir mindig sok. Akkor is, ha csupán néhány akad egy esztendőben. — Engem baleset ért. Dc remélem, nem történik meg újra — állította Urbán István. Legyett neki igaza! V. K. A

boldogságot évezredek óta hajszolják az emberek. Voltak, akik kékmadár alakjában vélték megtalálni, mások királylány feleséget álmodtak maguknak, megint mások a rossz szellemet, a gyűlölt zsarnokot akarták elpusztítani. A mesehősök mindegyike jól tudta azonban, hogy a boldogságért nagyon keményen meg kell küzdeni, száz veszélyen kell átvágniok magukat, amíg elérik. A mi életünk célja is a boldogság. Egy olyan társadalom kialakítása, amelyben a munka teremtette szépségek és örömök bőségében, bárkinek szükséglete szerint állnak rendelkezésére. S ez nem utópia többé, A kommunizmus reális közelségbe jutott hozzánk, ragyogó körvonalait, és a hozzá vezető egyetlen lehetséges utat szépen felvázolta a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXII. kongresszusa. Nagyon sok szó esik a kommunizmus elérésének módjáról mindenütt, ahol emberek élnek és dolgoznak. Legtöbben meggyőződéssel vallják: eljut oda a mi népünk is, ha nem felejtjük egy pillanatra sem, hogy tudásunk és erőnk teljes latbavetése a feltétel. Igen — mondják azonban némely elvtársak —, de ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani. A célhoz vezető úton rengeteg a buktató, s mivel a dolgozók millióit nem katonás regulával, hanem magasrendű pedagógiával kell a pártnak odáig elvezetnie, igen sokan ellankadnak, elfásulnak. Azt tapasztalják, hogy rengeteg vesződségük, álmatlankodásuk. fáradozásuk béreként nem mindig kapják meg még az elismerő szót sem, sőt, olykor megesik, hogy bírálat, szidás a jutalom. Kétségtelenül ez a helyzet, mégsincs megállás. Most a Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresszusa is azt húzta alá nyomatékosan, hogy meg kell tanítanunk minden magyar állampolgárt a mi korunknak megfelelően gondolkodni, dolgozni, élni. E nehéz, a parancsol gátasnál és a lélektelen aktagyártásnál sokkalta nehezebb feladat elvégzése nyilvánvalóan a kommunistákra vár elsősorban. T

ehát mindig csak ők, újra és újra rajtuk a sor. Jóllehet számoltak ezzel elvtársaink valamennyien, amikor átvették piros tagsági könyvüket, többen talán mégsem gondolták egészen végig, hogy mit is vállaltak magukra tulajdonképpen. Alighanem ezzel magyarázható elsősorban, hogy egyre-másra jönnek a panaszok: az emberek között sok az értetlen és a hálátlan. Sokan úgy érzik, hogy a hibák ellen olykor hiábavaló küzdelmet folytatnak. A hízelgés, az elvtelen dörgölőzés itt-ott ma is erőteljesen burjánzik a közéletben. A bírálat minden jó szándék ellenére is inkább haragot, ellenségeskedést szül, mintsem megértést Még mindig nagyon meg kell nézni, hogy kinek mondja meg az ember a véleményét Okos, életrevaló, sőt kincseket érő javaslatok sikkadnak el nyilvánvaló presztizsokokból És így tovább, és így tovább. M

inél többet megfordulunk Szegeden is a különféle munkahelyeken, annál inkább tapasztalhatjuk, hogy sajnos, többé-kevésbé reálisak az említett észrevételek. A munkások lépten-nyomon úgy nyilatkoznak, hogy nem érdemes véleményt nyilvánítani, így biztonságosabb a megélhetés. Hogyan lehetséges ez? Mindenki jól tudja, hogy a párt nem tűri többé az önkényt, és a bírálat szabadságáért kibontott zászlót még magasabbra emelte. A Központi Bizottság beszámolója ezt így fogalmazta meg a kongresszuson: "... a legerélyesebben és azonnal el kell járni a bírálat elfojtóival szemben*. Aki ebből a világos beszédből nem ért, azzal szükséges egyénileg is beszélgetni ezekről a kérdésekről, mielőtt még nem késő. Vajon haragból szokás kritizálni a hibát vétőket? Szó sincs róla. Igaz, él a közéletben egy olyan szólásmondás, hogy minél inkább bírálunk valakit, annál kevésbé szeretjük. Nyilvánvalóan sántít az ilyen ítélet. A bírálat mindig is azt a célt szolgálta, hogy megmentsünk egy embert egy jó elvtársat önmaga és a társadalom számára. Ha visszagondolunk az elmúlt esztendőkre, különösen a személyi kultusz időszakára, azt kell megállapítanunk: bizony elég sok értékes embert eldobáltunk, mint a körmünkre égett gyufaszálat. Félre kellett őket állítani, sőt, nem egy esetben bírósági beavatkozásra is szükség volt csupán azért, mert elmulasztottuk felhívni figyelmüket a hibákra. Miért nem szűnt ez meg még ma sem egészen? Miért kell "eltemetnünk* egy embert ahelyett, hogy megfognánk a kezét, és visszarántanánk a szakadék széléről? A személyi kultusz következményeiben kell az okot keresnünk — ez sokaknak a véleménye. Ha egy vezetőt még pályája felfelé ívelő szakaszán megbírálnak, többfelől is jön az aggodalmaskodás: nem kellett volna felfújni ezt a kis hibáját, hiszen olyan rendes elvtárs különben. Ha gondolkodunk rajta, az ilyen vélemények inkúbb ártanak, mintsem használnak a megbírált személynek. A DIMÁVAG volt vezérigazgatója, vagy néhány szegedi vállalat vezetője talán még mindig a helyén volna, ha következetesen érvényesül a bírálat és önbírálat Ezért mondja a VIII. pártkongresszus beszámolója: »... mindig ügyelni kell arra, hogy mindenkit megóvjunk a hosszú ideig végzett jó munka után még rendes embereket is megkísértő hibáktól, a személyes népszerűség hajszolásától, az elbizakodottságtól, a hatalmaskodás veszélyétől*. G

yakran előfordul ott, ahol emberek dolgoznak, hogy valaki felháborodik a nyilvánvaló hibák láttán. Ez feltétlenül pozitív dolog, hiszen azt szokták mondani, hogy aki szó nélkül megy el a káros jelenségek mellett, az maga is egyetért vele, vagyis a hiba elkövetőjének cinkosává válik. Igen ám, csakhogy a felháborodás őszinte szókimondásra kényszerít, s ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Olykor még a legöntudatosabb ember is szívesebben veszi, ha bírálgatás helyett szépeket mondanak a munkájáról. Túlzás ez? Talán egy példával jól érzékeltethető, hogy nem. Vegyünk egy költőt, aki rendszeresen kikéri ismerőseinek véleményét saját verseiről. Ha az egyik ismerős őszintén, szíve és esze szerint megmondja, hogy a költemények egy része nem sokat ér, ugyanakkor a másik ismerős egekig magasztalja valamennyit, nyilvánvaló, hogy a költő az utóbbit ma vagy holnap, de szimpatikusabbnak találja. Tudjuk, hogy ez emberi gyengeség, de ezek a gyengeségek még megtalálhatók közéletünkben, és fékezik a munkát, keserítik az életet. Azután, hogyan állunk a sokat emlegetett kommunista példamutatással? Még ma Is ott tartunk, hogy aki tagja a pártnak, attól mechanikusan többet követelnek az üzemben, a hivatalban, mint egy pártonkívülitől. Ezer és ezer olyan elvtársunk problémája ez, aki vasat kalapál, kötelet fon. vagy idomokat fűrészel, ök hallják minduntalan, hogy a kommunistának élen kell járnia a termelésben, hiszen ezt a szervezeti szabályzat is leszögezi. Nem is itt van a hiba. Némelyik pártszervezetben még ma sem hajlandók megvizsgálni az összes körülményeket, hanem gépiesen hangoztatják: az elvtársak kötelessége élen járni a termelésben . .. Nos, ezek az elvtársak megpróbálták már, hogy napról napra elintézzék a hozzájuk forduló emberek ügyét-baját, és a normát is túlteljesítsék. Azt kellett tapasztalniok, hogy a kettő nem megy, legalábbis hosszú ideig nem. Ha elismerjük azt, hogy a kommunisták sem rendelkeznek emberfeletti erővel, akkor már szinte tudjuk is, mi a teendő. Amikor egy kétkezi munkás kommunista kénytelen valakit meghallgatni, közben nyilvánvalóan lassabban dolgozhat, mint a szomszédja. Másként kell tehát felállítani a követelményeket. Már régen tudjuk, hogy a kommunisták nincsenek értékesebb anyagból gyúrva, mint mások. tehát képtelenek csodákat elkövetni. Amikor arról beszélünk, hogy a kommunisták egy fejjel magasabbak másoknál, ez nem valamiféle felsőbbrendűséget jelent. Egyedül és kizárólag arra vonatkozik, hogy a kommunista erkölcsileg feddhetetlen, többet fáradozik másokért, nagyobb áldozatokra képes a közösség érdekében. A

kommunistáknak bizony gyakran népszerűtlen feladatokat is vállalniok kell. Tudjuk, hogy nem egyszer azért rágalmaznak valóban tisztakezű, becsületes elvtársakat, mert következetesen síkra szállnak például a termelékenység emeléséért, az indokolatlanul laza normák megszigorításáért. Mégsem mondhatunk le az igazság kimondásáról. Az a kommunista végzi jól feladatát, aki nem habozik megvalósítani a népszerűtlen feladatokat sem, ha az a dolgozók érdekében történik. Természetesen soha sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy érző, gondolkodó, többnyire józan ítélőképességű emberekkel állunk szemben, akiknek véleményét vétkes könnyelműség lenne figyelmen kívül hagyni. A beszélgetések folyamán, a vita hevében előfordulhat, hogy a kommunistának nincs igaza. Csak növeli a tekintélyét, ha ebben az esetben visszavonja állításait. El kell fogadnunk azt a bölcsességet: akinek nincs annyi ereje, hogy beismerje tévedését, az jobban szereti önmagát, mint az igazságot. C

sak akkor lesz nagyon nehéz a kommunizmushoz vezető út, ha nyilvánvalóvá vált hibáinkból nem vagyunk képesek levonni a tanulságot. A dolgozók ma szívesen hallgatnak a párt szavára és igonlik. támogatják politikáját. Az emberek között élő, tevékenykedő kommunistáknak tehát ma lényegesen könnyebb a dolguk, mint régebben, amikor ők is ugyanúgy látták a gya' rlati p<T'ik fogyatékosságait, mint a pártonkívüli "k ~ ég. sem beszélhettek errőj nyíltan és "--'n'.ín Ma az alkotó gondolat ' kozhat és a pártonkívüli"', '"gjobbjal !s iparkodnak minél nagyobbat, msrér-eh et produkálni. Ezt az alkotni vágyást kell még tovább serkentenünk, hogv elérjük v.!gső célunkat. És ezért nem szabad sajnálnunk semmilyen fáradságot. F. NAGY ISTVÁN