Délmagyarország, 1962. november (52. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-18 / 270. szám

6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1962. uovNstcf 19, K

emény göröngyöket morzsolgattam széjjel a friss ásás végében és sajnálkozással néztem apámat, ahogyan fáradt mozdulatokkal kalapálta a megcsorbult ásó kopott hegyét. — Nehéz, ugye? — Az. Negyedik hónapja nincsen eső, a föld kemény, két ökölnyi darabokat fordít az ásó. Amíg otthon voltam, én gondoztam a kertet. Most is ismerem a fákat, a bokrokat, a ház előtti kis park elhervadt virágait. Olyan a kert most ősszel, mint az öregember. Megcsöndesedett benne minden. Ernyedt sárga levelek borítják a fák alját, tar gallyak moccannak lustán a novemberi alkonyatban. Károgó varjú repül a földekre: leejtette a fáról szedett avas diót. Apám észrevette mélázó tekintetemen, hogy a nyugalomra készülő kertet vizsgáltam. — Ilyen a természet. Látod, megtette kötelességét a föld, a termő fa én mo6t pihen itt minden. — Tavaszra újraéled a kert. Húsz esztendeig láttam minden évben. — Hát te, fiam? Hogyan gondolod a 6a) át tavaszodat? A kérdés nem lepett meg, de azért váratlanul ért. Nem is tudtam válaszolni. Még nem rendeztem magamban az életemet. — Az én tavaszom? Nem olyan egyszerű, mint a szilvaíáé. — Megértelek. Apám száraz gallyat húzott kupacba a hosszú nyelű gereblyével. Én egy barackfa törzséhez támaszkodtam és gondolatban próbáltam eligazítani a sorsomat. Az utolsó kézmozdulatra még emlékeztem. Lent feküdtem a homokos vízben, egészen a bomba mögött. Az ütőszeg helyén óvatosan lekapartam az iszapot és néztem a nyolc milliméteres klbiztosítást. Láttam, hogy az ütőszeg a helyszínen kiszerelhető. Régi. öreg angol bomba volt, biztosan Szolnokra irányították a második világháborúban és célját tévesztve a Tisza partjába fúródott. Az ütőszeghez nyúltam, de véletlenül egy favéggel megütöttem és a következő pillanatban finom zümmögést hallottam. Ösztönösen lehúzódtam az iszapos gödör fenekére. Mennydörgés rezgett felettem, szemembe csapódott a pocsolyás lé, aztán már nem emlékeztem semmire. — Fiam, hozzad csak ide a nagy kast szólt apám. Beleraktuk a gallyat, azután hátravittük az ól mögé. — Látom, a kezed Jó | — Éppen olyan erős, mint azelőtt. A

pám tovább gereblyézett, én mögötte álltam és emésztettem magam, hogy miért nem vagyok én az, aki régebben voltam? Hiszen meggyógyultam, nincsen semmi bajom. Utólag megtudtam, hogy három hétig egy lyukas garast sem adtak volna az életemért. azután eszméletre tertem. De olyan furcsának találtam mindent, mintha még soha nem láttam volna kórtermet, fehér köpenyes orvost, műtőszobát, hőmérőt. Eleinte nem emlékeztem semmire és azt sem tudtam megmondani, hol van a házunk. Törtem a fejem, de a nevemben sem voltam biztos. A főorvos mondta,' hogy Galambos Béla hadnagy vagyok, kitüntetett tűzszerész. Erről én nem tudtam. Olyan voltam, mint aki aznap született a világra. — Anyádat sokáig nem engedték be a kórházba — mondta apám, izzadt homlokát törölgetve. — Katonakórházban ez a szokás. — Na gyere, vigyük el ezt a kast is. Emlékszem, leszedték rólam a kötéseket és néhány hét múltán már csak apró foltok és hosszúkás vörös csikók maradtak a bal vállamon és a felső karomon. Gyógytornára küldtek, azután súlyzókat kaptam. Október elején egy reggel pontosan emlékeztem mindenre. A baleset SIKLÓS JÁNOS A jp részleteire és arra is, hogy ez volt a harminckilencedik szerelésem. Ezen megbuktam. Anyám arca merült föl emlékeim mélyéről, szomorú szeme, apám nyugodt mozdulata. A kis ház, két hegyes tekintetű ablakával: a kertet olyannak láttam, mint most itt előttem. Néhány nap múlva megérkezett anyám. Fehér éjjeliszekrényemen regények sorakoztak, azokból olvasgattam. Először öt oldalt, azután tízet, később már egy fejezetet. Ez volt a napiparancs és este a főorvos kikérdezte az olvasott részek tartalmát. — Mára elég volt — vetett véget a napnak apám, és a szín alá pakolta a szerszámokat. — Sötétedik. — Szép ám az őszi szürkület. Én nem élvezem. Nem találom meg benne a szépséget. — Ja fiam, nézni nem elég. — Tudom. — Az a baj, hogy az emberek csak néznek, de kevesen látnak. — Lehet, hogy én is azok közé tartozom, akik nem látnak, csak néznek. Apám a tyúkok létráját arrább tette, bereteszelte az ajtót, hogy a patkányok ne jussanak be. Lassú mozgásán és szótlanságán vettem észre, hogy most már # nem hagyja annyiba a beszélgetést. Negyedik napja ülök itthon, és még semmit sem mondtam. Három, nap és lejár a szabadságom. Nem beszélhettem, hiszen még mo6t sem tudom, mi lesz a sorsom. F

ölépülésem után bementem a laktanyába. őszinte szeretettel fogadtak a többiek, talán még szivesebben, mint apám. Valamilyen hős voltam a szemükben, a munkám, élethivatásom hőse. aki egyszer már legyőzte a halált. Üj akciókról beszélgettek előttem. A nagy „dögöket" majd nekem hagyják, mert én bátor, biztos kezű haver vagyok. Együtt ittunk, nevettünk, énekeltünk. Először olyan jól éreztem magam, mint a bevonulás után az első szabadságon, otthon a „dühöngőben". Éjfél után kedvetlenné váltam, úgy éreztem, hogy már csak a testem van itt. Belül megborzadtam, amikor egy újabb akcióra gondoltam. Gyorsan elköszöntem és hazajöttem egészségügyi szabadságra. Most itt vagyok. Sebesen morzsolódnak a napok, és nekem jelentkeznem kell. Űjra munkára Indítanak. — Kónya Ilus férjhez ment — lépett mellém apám. — Jól tette. — Nem meggyőződésből mondtad. — Abból én. — Hát jó. M

ost már nem kerülhettem el a beszélgetést Feleslegesnek láttam az időhúzást. — Nem a Kónya Ilus a gondom. Szerencsém, hogy nőtlen vagyok, és nincs gyerekem. — Miért? — Á, egy gonddal több. — Mondd csak, Béla. mi bánt téged? — Semmi. — Fiam, legyél őszinte hozzám. Kibuggyant a könnyem, annyira furcsának láttam megtört, idős apámat, és bennem is fölsajdult, mennyire fáj neki makacs hallgatásom, Fiatal éveit rám pazarolta, szakmát adott a kezembe, hajlékot teremtett a fejünk fölé, ós én most úgy viselkedek vele, mint felnőtt ember a kisgyerekkel. — Apám, én már nem az vagyok, aki voltam. Valamit elvesztettem. Megértően bólintott. — Talán mások nem értik meg. A parancsnokom meg a gyerekek a laktanyában. — Ha igazad van, biztosan megértenek. — Egészséges lettem újra, de belül... Itt belül megszakadt valami, amit én nem tudok megmagyarázni. — Értem, fiam. Az ember nemcsak húsból és csontból áll. Engem is megvert nagyon az élet, tudom, mi a vergődés. Megfogtam hajlott vállát, bütykös, földes kezét és még egyszer sem éreztem annyira magam mellett az apámat, mint ezen a novemberi estén. — Hányszor voltam már veszélyben, amikor soha nem volt biztos, hogy élve maradok. Eddig ilyesmire nem gondoltam. Ügy indultam a bombák közé a kijelölt feladat végrehajtására, mint aki biztosan győz. Nem hittem el, hogy van olyan bomba, amelyiket ne tudnék hatástalanítani. Elvesztettem a biztonságérzetemet. Félek. Most már úgy indulok akcióra, hogy először leszámolok az életemmel. — Fiam, akkor ne nyúlj többé ütőszöghöz. — De kinek mondhatom én meg? Gyávának tartanának a hátam mögött — Na. ez nem igy van. Hiszel te az emberekben? — A jóindulatukban nem nagyon, talán a srácok megértenék. Bár lehet, hogy ők is gyávának tartanának. Apám nem szólt. — Akit egyszer megcsípett a kígyó, az már a gyíktól is fél. — Van más megoldás is. — Mi? — Szereljél le, és gyere haza. Elmégy a szakmádba, aztán ketten foglalkozunk a kerttel. Mesélt a kert szépségéről, a tavaszról, amikor virágba borulnak a fák, duggatjuk a hagymát, palántáljuk a paprikát meg a paradicsomot. Alkonyat táján locsolunk a növények alá. Esténként, a végzett munka után, nyugalommal kiültünk az ereszet alá, beszélgetünk, ahogyan a többi kerti ember teszi errefelé. Majd akad egy jóravaló lány is, hozzám illő, és begyógyulnak a sebek, megtalálom az életben a derűset, a szépet. Megfontoltan, őszintén beszélt. Még soha nem hallottam, hogy ilyen hálára kötelező lelkiismeretességgel gondolkodott volna sorsomon. Pedig már meglett ember vagyok. M

agamban igazat is adtam neki a lelkem egyik felével, de a másik fele: a tűzszerészhadnagy lelke tiltakozott. Ilyenné neveltek, nem tehetek róla. — Mit szólnak a többiek? — Fiam, ha te a többiek véleményével törődsz, akkor korán meghibbansz — fogta keményebbre a hangját. — Ugyan, apám. — Nana, fiam. Az idő mindent megold. Nagy vezérek hullottak a porba, de az emberiség tovább élt. — Az egészen más. — Hidd el nekem, ha önmagad előtt rendben vjtgy, a többi eligazodik, viszont ha magaddal meghasonlottál, mindent elveszett. Ugye, megértesz engem? — Meg. — Nem egy-két tűzszerészen múlik a hadsereg sorsa. — Ne tréfáljon velem. — Nincs kedvem. Győzd le önmagadat, akkor leszel a legerősebb. Érvek után kutatott. Fölöslegesnek éreztem a további vitát. Úgyis én döntöm el az életemet. Lehet, hogy kimegyek egy új akcióra és ott maradok holtan, mert bizonytalanul megyek, de így legalább senki se nevez gyáva embernek. Diszesen temetnek, azután úgyis elfelejtenek, mert ez az élet rendje. Talán így lenne jobb. Megszabadulni a rokkant lélektől, önmagam keresgélésétől. — Maradjál velünk, fiam. Idősek vagyunk már. Szükségünk is van rád. — Nagyon nehéz így élni. — Elhiszem. — Kár, hogy nem robbantam föl örökre. — Szamárságokat beszélsz. — Talán nem is olyan nagy szamárságokat. — Nézd csak, fölbukkant az esthajnalcsillag. — Látom. — Én mutattam meg neked először. — Emlékszem, ebből a kertből. — Hát aztán mondd csak, a meséimre emlékszel-e? — Néhányra. Pedig már elfelejtettem valamennyit. Az élet sok-sok megpróbáltatása elsöpörte belőlem a mesék világát. — A spártai jellemet... Tudod-e, hogyan meséltem? — Valami dereng, de nem tudom pontosan. — A spártai jellem nem egyszerű mese. — A történelemből ismerem. — Pedig jó ám, hogy ez a spártai jellem minden helyzetben kéznél van. rtettem a célzást Helyénvalónak is találtam. Tudtam én már korábban is, hogy félelem nélküli hősök csak a mesében élnek. Érző, gondolkodó emberek lakják a földet. — Nézd csak, ezt a cseresznyefát kidobhatnánk. — Elkorhadt. — Reggel hozzákezdenénk. — Nem bánom. — Na, akkor gyere, vacsorázzunk. Anyád is lassan hazaér. É' GERENCSÉR MIKLÓS: VADGALAMBOK Tóidbepény (33) — Ha nagyapám is úgy tartja jónak, levelet írunk a központi vezetőségnek. Ott igazat kell, hogy adjanak. Pontról pontra megírunk mindent, ahogy a valóságban van. Jó lesz így?... Akkora meggyőződéssel beszélt, hogy Anti egyszerre elfelejtette egésznapi kétségbeesését. Azt hitte, minden utat sorompó keresztez és most ez a nagy szemű, halvány arcú lány tündéri bőkezűséggel ontja rá a reményt. Meghatódottságában maflán pislogott, a pici kanállal ügyetlenül birizgálta a fagylaltot. — Jó lesz — dörmögte rekedten. Elszorult a szíve édesfájdalmasan, szája szögletén remegés vibrált. A bizakodás, hogy Klárit talán mégsem zárják ki a pártból, annyira jólesett neki, hogy akár el is tudott volna aludni ettől a jó érzés tőL 31. Akik nem ismerték Cigle Mihályt, s először vetődtek otthonába, tévesen úgy ítélhettek volna, hogy remete természetű, amolyan világra fittyet hányó ember. Ilyennek mutatta őt az egész házatája. Kint a város szélén hatalmas cseresznyefa oltalmában bújt meg az alacsony, nyeregtetős épület, amelyhez hosszú organasövény mellett lehetett bejutni a foghijas utcáról. A repkénypalástú ház mögött pici, de annál bujább kert pompázott, lugassal a közepében. A látvány megkapó volt, noha nem a gazda jómódját hirdette, hanem inkább a viruló nyár és a természetszerető ember barátságáról beszélt. Pásztor Anti, míg sorra-rendre elmondta búját-baját, gyakfen kipillantott a lugasból, hogy tekintetével békét és türelmet merítsen az alkonyban fürdő gyümölcsfa lombokról. Cigle Mihály ingujjban üldögélt a repedezett asztal másik végén. Ügy látszott, mintha bóbiskolna. Lyukacsos bőrű, hepehupás arcán sekélyebbek lettek a ráncok a nyugalomtól, csak a szája környékén sötétlett komorság. Néma maradt mindaddig, amíg el nem apadt Anti panasza. Utána se sietett a beszéddel. Hatalmas termete lomhán mozdult a széken, s mintha semmit se hallott volna, a távolba fürkészett, szúrós tekintettel. Unokáját figyelte, aki a házat környező cseresznyefák egyikén a lombok között bujkált. Anti is látta a cseresznyéért ágaskodó, karcsú termetű lányt. Panaszkodás helyett ő is szívesebben szedte volna a cseresznyét. — Nehogy lepottyanj, kislányom! — kiáltotta Cigle Mihály, olyan formán, mintha kissé bosszankodott volna. Aztán Anti felé fordította nvugodt, tömör fejét. Az asztalra könyökölt gondterhelten, tétován méregette a legényt, majd fáradt kimértséggel szólt hozzá: — Rossz hírt hoztál. Baj, nagy baj, hogy sok a rossz hír mostanában ... Ha panaszt hallok, azon kapom magam rajta, hogy ég az arcom. Szegény Kincses. Megvédjük, ne búsulj. Ott azért mégsem, tartunk, hogy a Legjobbakat is elintézzék egyetlen kézlegyintéssel. El kellett jönnöd. Rossz napot szereztél, mégis így az okosabb. Megmozgatunk minden követ. A hosszú legény lomhán lógázta térdét, tűnődve bólogatott. Ernyedt kezefejét az asztalon hevertette, nézte vizsgálón, mintha idegen ember kezével ismerkedne. A kert biztató szelídséggel fogta körül, mégis zaklatott forgószél kavargott benne. Cigle Mihály Ígérete, hogy nem hagyják bántani Kincseséket, egyáltalán nem csillapította, sőt súlyosabbnak érezte aggodalmait, mert az öreg szavai mögött fölismerte a kedvetlenséget, a tétovaságot. De túl a kézzelfogható bajon, személyes szomorúságon, az egész levegő tele volt valami lehangoló tanácstalansággal, érthetetlen feszültséggel, amelynek okáról semmit nem tudott. Szerette volna kiaknázni az alkalmat, számára most Cigle Mihály jelentette a mindentudó bölcset. Akarta, hogy okos szavakkal hűsítsék kínzó türelmetlenségének hevét, elfogadható magyarázattal oldozzák fel benne az egyre kúszálódó kérdéseket. Ernyedt ujjait hirtelen ökölbe rántotta, megnyugtatást követelően meredt Cigle Mihályra: — Honnan jón ez, ki okozza? ... Szükség van rá? ... Csak' úgy leltet szocializmus, hogy az ember gyomra tele van méreggel? Legalább az értelmét látnám ennek a sok szorításnak. Vagy rossz kommunista vagyok? Lehet, de mitől jbbb kommunisták azok, akik nem törődnek azzal, hogy mások mit éreznek? ... Az öreg bensőséges jóindulattal, türelemre intőn nézett végig a legényen. — Ha én kérdeznék, ugyanezt kérdezném. Csak egy kicsit higadtabban. Nem arra kérlek, hogy nyeld le az igaztalanságot. Kincsest mindenképpen meg kell menteni. De ha jobban füstölögsz a kelleténél, könnyen terhére válhatsz azoknak, akik nem szeretik az ilyen harcias kíváncsiskodást. . — Eddig olyan jámbor voltam, mint az ökör — panaszolta Anti keserűen. — Elég. Világos beszéd kall már nekem. De mindig elhallgatnak, ha a lényeget kérdezem. Mondja meg hát: miért ellenség a járásnak az, akit Kincses a rokonának fogad? — Ha úgy igaz, ahogy elmondtad — szólt halkan, kényelmes határozottsággal Cigle Mihály — akkor a járásnál van a baj. Meg följebb, meg még följebb. Annál nehezebb. — Nem veszik észre, hogy mennyi fölösleges bajt okoznak? ... — Ügy látszik, még nem. — Akkor pedig rossz helyre néznek. — Ez a gyanúm nekem is. — Hát akkor miért nem szól nekik?! (Folytatjuk.) \