Délmagyarország, 1962. április (52. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-04 / 79. szám

A DÉL-MAGYARORSZÁG ÁPRILIS 4-i KULTURÁLIS MELLÉKLETE - ->» -»> -»> * <KSIM.Ó8 JÁNOS Üres feketés csészék össze-visszasága, tömött hamutálak füstös levegője jelezte, hogy harcias emlékeinket öten már elmondtuk. Nem szégyenkeztünk egymás előtt, pedig talán tizedszer meséljük a világváltozás nagy napjait és az elsietett évek izgalmas, színes történeteit. Az utolsó mesélő a társaság Benjáminja, a harminchat éves Kamasz, aki egy-két karácsonnyal mögöttünk van, azért is maradt a végére. Eltérően a megszokottól. most új történetet hozott elő, ezt még nem hallottuk. Komolyan figyelni kezdtük Kamasz meséjét. Nem körülményeskedett és bakancsának sarka a kapu deszkájához verődött. Az bonyolult bevezetővel, ahogyan ez régi történetek kerekítésénél szokás, nem bajlódott művészi fogalmazással, úgy adta elő ahogyan történt életének nagy fordulata. A

senki földjén indult a cselekmény, ott, ahol a hátrafelé mászó front már a házuk mögött volt, az asszony megállt és arra nézett. — Van ott valaki? Kamasz nem mert szólni. Az asszony ismét megkérdezte valamivel határozottabban: — Van ott valaki? A fiú most sem válaszolt. Fáradt baracklevelek libegelőresietők lánca még az utcájuk előtt, valahol a tek eléje... Várt... Aztán egy öntudatlan mozdulattal nyúlgát körül. ellökte magát az utcaajtótól és gyors léptekkel átment a Második napja éltek kisemmizve innen is, onnan is. túlsó oldalra. Félszegen, szótlanul megállt az asszony A kuckós belső szobában várták a világ fordulását. Ezen előtt, megérezte a kölni érdekes illatát... és mint akit az estén az idegesítő állapot hatására a Kamaszt végigverte megnémítottak, állt bambán, értelmetlenül, anyja egy száraz gallyal, amiért a szomszédék ablakából — Miért nem alszik? — kérdezte az asszony, most is békebeli világosság szóródott a holdfényes éjszakába. — Ugye, nem szóltál nekik? — Szóltam én — válaszolt Kamasz. Nem merte bevallani, hogy tegnap este félt átmenni a kocsiúton, mert látta, éppen akkor csapódik valamilyen lövedék. A kis ház vastag vályogfala mégiscsak biztonságosabb, mint a sötét utca. Meg aztán nem is lehet tudni, miért égetik ilyen föltűnően a villanyt... Hátha éppen németek fészkelődtek be a rendőrckhez... A hold is úgy világított az ökörnyálas alföldi őszre, mintha a nappal cserélt volna szerepet. Valamelyik frontról meglátják és majd oda céloznak... Meghát, mit szól majd az asszony? Még magára haragítja, s akkor... egészen vége mindennek ... — Lódul] át, hogy sötétítsenek el. Még majd ide bombáz valamelyik. A fiú lódult is, meg nem is. Megállt kint a nyitott kapuban és hegyezett füllel vigyázta a késő esti csöndet. Sokáig kémlelte a világos ablakot és közben emésztette egy másik félelem: mit szól a rendőr, hogy csak úgy bekopognak. Pont egy rendőrt figyelmeztetni a rendre... nem jó így... Ebből még komoly baj is lehet. Mert ha csak az asszony volna otthon, egészen más lenne az ügy kimenetele. Végül szorongatott helyzetét legyőzte és vakmerő elhatározással átfutott a másik oldalra. Néhány másodperces tétlenkedés után félénken kopogott az ablakon. — Ki az? — kérdezte az asszony. — Én, a szomszédék fia. — Mit' ákar? ' — Legyen szíves elsötétíteni az ablakot. A következő percben megszűnt a világosság. Kamasz még figyfelt. azután visszaszaladt a túloldalra, Ugy érezte, mintha egy kicsit megbátorodott volna. Nézte a sötét ablakot, várta, hogy félrehúzódik a tüllfüggöny és meglátja az asszony arcát. Kár volt ilyen gyorsan eljönni, most meg csak úgy visszamenni nem lehet — évődött a kapu szögletében. E' E' ilőző év tavaszán költöztek ide a rendőrék. Megvették ezt a kis házat, aztán építettek még egy szobát, tatarozták, padolták és a nyáron parKettázták. Különálló emberek voltak az első perctől kezdve. Nem ereszkedtek össze a szomszédokkal, mert tiltotta a lángjuk, vagy a kincstári gőg... a fiatalasszony néha-néha megállt ugyan beszélgetni, de később ő is éppen csak visszabólintott. — Kamasz is köszönt néhányszor a fiatalasszonynak, de az nem viszonozta, úgy tett, mintha észre sem venné az — Nem tudok aludni — dadogta rekedt, vibráló hangon. — Én sem. A beszélgetés megakadt. Alltak egymással szemben, Kamasz alig hitte, hogy előtte áll a büszke rendőrná, valamilyen furcsa és valótlan játéknak képzelte ezt a helyzetet. — Van kedve sétálni? — Van — felelte Kamasz. — Menjünk le a sarokig. — Jó. Bezárta a kaput, nyakán összefogta kis kendőjét az aszszony és mint régi ismerőssel szokás, könnyed közvetlenségolajos, maszatos lakatosinast. A gyerek szépnek találta ge, Í^csz,elt, Elmondta, hogy ferje elment a front moge, a a fiatal rendőrnét és egyszer elmondta anyjának, hogy ha máf'k oldalra' talan most Kecskemeten van o meg ittmamegnősül, ilyen szép fekete, babaarcú lányt vesz feleségül. radt vigyázni a házra, meg a joszagokra. Mindezt olyan Mert az mindig tiszta, illatos, szép ruhában jár, és olyan nyugalomban közölte, melyben férje iránti aggódásnak még barna a bőre télen is, mintha napozna. csak villanását sem vette észre a figyelő Kamasz. Kicsit szoAnyja szomorkásán mosolygott Kamasz vágyán és morúan mesélte, hogy nagyon szereti az estét, amikor minelmondta, hogy a magafajta fiatalember utan nem futnak a szép nők. Azoknál először az igény jelentkezik, pénz, rang és csak azután jön a szerelem. A fiú vitázott, naiv képzeletének álomvirágait szórta anyja komor véleményére. Ha úgy adódott, hogy anyjával egyedül maradt, elmondta neki, hogy mennyire boldog, amikor látja az asszonyt. Esténként azért ül ki az árokden csöndes ... ilyenkor zavartalanul foglalkozhat gondolataival. Férje ellenezte, nem engedte az utcára. Féltékenységből, mert tizenhétéves volt, amikor megesküdtek ... Most már húsz, a férje meg harmincöt... Kamasz csak ámuldozott. Nem hitte el, hogy az együttpartra, mert ilyenkor megy a kútra, hátha egyszer meg- lét és ez a természetes közlékenység igazi, valódi. Csak enyszólítja,: "Segítsen, olyan nehéz a két kanna nyiből áll az ismerkedés? Ilyen egyszerű és természetes — Szegény buta kisfiam — mondta ilyenkor az anyja. mjn<jen7 E lehangoló vélemény után már nem merte elmondani. - , ,, ,,,, , . hogy egyszer majd megsimogatja a rendőrné csillámló ru- ~ En tizenkilenceves vagyok — szolt félenken, mivel háját az utcán és azután szó nélkül elszalad... Biztosan eggyel többet mondott. kinevetné az anyja, vagy bolondnak tartaná. Másnap este Kamasz óvatosan kisomfordált a szobából és az utcaajtó mögül figyelte a rendőrék sötét ablakát Magában kívánta, hogy gyújtsanak villanyt, világítsák ki az összes ablakokat, legalább újra bekopogtat. Hiába várt, a sötét ablakszemek búsan nézték a kihalt utcát, úgy meredtek elő a fehérre meszelt falból, mint a gyászszalagok a világos ruhákról. Kémlelte a hazat. S a rendőrék udarán megnyikordult a salak, ropogott egyenletes léptek súlya alatt. Később meg kinyüt az egyszárnyas barna kapu és világos ruhában lépett az utcára az asszony. Sétált a ház előtt le-föl, le-föl. Megállt a kapuban, azután újra kezdte. Kamasz nesztelenül behúzódott az utcáról, s olyan hango— Maga még gyerek — válaszolt az asszony. — Nem egészen. U

' jra átvette a szót. Panaszkodott az unalomra, meg a társtalanságra. Nincs akivel beszélgessen, mert a férje eltiltotta a szomszédolástól. Most itt van egyedül, szülei Kőszegen laknak.. . Ha megbetegedne, még az sincs, aki egy pohár vizet adna. — Megkérném anyámat. — Kedves gyerek ... kedves kisgyerek ... — nyugtázta a segítő szándékát és megsimogatta Kamasz vállát. A fiún ideges rezgés futott keresztül. Feszült a melle. san vert az ütőér a nyakán, hogy megijedt, ettől a szo- legszívesebben kúrjongatott volna, hogy mindenki tudja, katlan szívdobogástól. Annyira figyelt, hogy megnedve- milyen nagy-nagy boldogság érte. 6edeti a tenyere, száján szedte a levegőt és szorongva nézte a sétáló asszonyt. "Csak maradna itt sokáig-- — tört fel belőle az első értelmes gondolat. Kívánta, hogy reggelig járkáljon és ő titokban figyelhesse. Az öröm, meg a félelem viaskodott benne, örült, mert itt van és láthatja, félt attól, hogy bemegy a kapun és többé nem adódik ilyen alkalom ... Most megszólíthatná ... wr émán lapult az utca az esti csöndben, mint a temető, ahol a halottak nyugalmát nem zavarja semmi. »Csak két élő van itten, és talán reggelre már mi is meghalunk. Jön a támadás... és én sohasem beszélhetek vele<- — küszködött magával Kamasz. Izgalmában lába lecsúszott a járdaszegély mellé — Nem bírom az alföldi levegőt. Én hegyvidéki vagyok. Ez a lapos, poros síkság . .. borzasztó. — Nekünk nem az. Szeretjük ... — Aki itt született. <. Rakéták sorozata röpült a levegőbe, nagy ívben szóródtak széjjel, bevilágították az utcát. Fejük fölött nyomsávos lövedékek cikázták. — Forduljunk vissza — mondta hirtelen Kamasz. — Csak nem fél? — Á, dehogy. — Igaz, egy életünk van, de nem sokat ér. Akna vijjogott a kis házak fölött, majd élesen robbant a közelben. Kamasz legszívesebben eliramodott volna, de szégyellte gyávaságát. — Kár. hogy nincs egy kisfiam — mélázott az asszony. — A senki földjén vagyunk. Ugylátszik kezdődik a tánc. — Ejnye. De oda van ettől a kis lövöldözéstől. Kamasz óvatosan tekintgetett és magában számolta a métereket. — Siet? — szólt az asszony a kapuban. — Nem éppen... csak nem tudják, hol vagyok. ' — Na jól van, menjen haza. mert kikap a mamájátóL Kamasz állt és nem talált megfelelő szavakat. — Ha kedve tartja, holnap is^ sétálhatunk. — Jó. — Jó éjszakát! A fiú otthon nem ismert magára! Valami olyan csodálatos és furcsa dolog esett, amire nem tudott válaszolni. Jó is, meg idegesítő is ... örömei adó és lehangoló... csak ennyi az egész? Ilyen egyszerű... Most nem szólt anyjának, hiába kérdezték, hol járt ennyi ideig. — Nézelődtem az utcán. Hirtelen jött nagy titkát nem bontotta föl, ízlelgette, dédelgette magában. zután mindennap az estét várta. Alig vette észre, hogy már a front két vonala Kiskunhalas körül jár. A külső világ változásával csak akkor kezdett foglalkozni, amikor üzentek érte, mert újra dolgozik a gyár. Korán reggel indult és késő este érkezett. Ledobta táskáját. néhány falatot evett, tiszta gúnyát húzott és elment. Eleinte megkérdezték, hova megy, mikor jön haza. később már ezt is fölöslegesnek találták otthon. Jutka háza otthonosabbnak bizonyult. Fényes, barna ebédlője, sötét hálószobája új világot font Kamasz köré. Esténként várta az asszony. Nem kacérkodó játékkal, fölényes anváskodással. Tiszta szerelmével, melyet kiáradó lélekkel szórt Kamaszra. Egymásnak adták érzéseiket... akkor volt jó, amikor együtt ültek Jutka szép sötét szobájában. Egyszer a tél vége felé Kamasz szótlan borongással nézegette az asszonyt, amint öltözködött a fésülködötükör előtt. Elégedett ember módján hevert a diványon, mintha minden az övé volna. Az asszony, vállára omló fekete hajával, széles hátával, szép ívű karjaival csak őt öleli. Figyelte meztelen testét, karcsú csípőjét, ruganyos, kerek mellét, gusztusos combját... örökösen beszélő szája, hűséges barna szeme, beteges mámorral és.valami kiismerhetetlen érzéssel töltötte el Kamaszt. Magában elmondta, hogy ez, a női ritkaság, de ha csúnya volna, alaktalan, vagy csonkolt karú — akkor is, akiben ennyi a jóság és aki ilyen őszintén tud szeretni, csak nem lehet mindennapi teremtés. Gondolatban is alig merte-hasonlítani magakellető, bumfordi lelkű nőkhöz, akik kis ujjukkal a szájuk szögletét piszkálják és lesunyt fejjel vihognak az egyenes.beszéd helyett. S mégis nehéz sóhajjal buggyant'belőle tűnődésénele végeredménye: — Jutka, mi nem illünk össze. Nézzél rám! Még csak jóképűnek sem mondhatsz. Tanulatlan lakatos vagyok, nincsen házam, lakásom, talán soha nem tudok családi fészket teremteni. — Ne folytasd, Kamasz. — Hagyd. Itt semmi sem az enyém. Te is más felesége vagy... És mondd, mit nyújthatnék én neked? — Kamasz!... — Néha úgy szégyellem magam, mert- ilyén ágról szakadt vagyok. »'' • » 1. * 1 . * i , A

z asszony elfordult a tükörtől és Kamaszhoz ment. Hozzáhajolt, nézte a gyerek sápadt arcát és egy pillanatra, mintha szánalom lobbant volna föl barna szemében, azután kicsit kemény hangon válaszolt: — Ugy látszik, te még nem ismered az életet. A fiú talpraállt. — Nem értelek. — Te fölszabadulásról beszélsz nekem és arra még nem gondoltál, hogy én is fölszabadultam. — Nem tudom, mit akarsz. — Fölszabadultan egy idegen ház, szobabútorok és két anyakoca terhe alól. — Fölszabadultál? — Igen. Itt belül. A gyerek még mindig értelmetlenül nézte a fürdőköntösbe bújó, magyarázkodó asszonyt. — Nem szerettem az őrmesteri csillagot, soha nem szerettem. De apám, meg szegény anyám... a biztos jövedelmű nyugdíjas állásért. — Kamasz megkövülten állt az asszony mellett és révülten dadogta ébredező gondolatát: — Értem, már értem ... — Akár visszajön, akár nem, én a lelkiismeretemmel tisztáztam mindent. A gyerek szeméből kibuggyant a könny. — Csak azt nem tudom. Kamasz, hogy a te szerelmed egy életre szól-e. Vagy elpárolog... megunod a kötöttséget. — Ne mondd ezt, hiszen én föl nem érek hozzád ... * Hosszúra nyúlt Kamasz meséje. Nagyon érdekes, új történet, de mégis megkérdeztük, mikor ér a végére. — Már ott vagyok. — Ez nem valami forradalmi történet — ugrattuk Kamaszt. — Valóban nem, de igazi emberi és egyszerű. Amilyen az élet. — Mondd csak. Kamasz, nem írták föl ezt a káderlapodra? — próbáltuk mérgesíteni. — Nem tudom. Érzéseim után mentem .. . Es ezt nem tréfából mondom! — Jól van. Kamasz. Ne sértődj meg... De azt áruld el, hogy mi történt a Jutkáddal? — Mi történt?... Hát a feleségem.