Délmagyarország, 1962. április (52. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

II I IIII II I t-t 6IKJLÓS JÁK?OS T

ömpén puffant a zsák, s a nyirkpfS tóidon széjjelgurultak a nedves kukorica tövek. Bámészan n^ztepa a földmorzsalékos tüzelőt, aztán megráztam a széles rizseszsákot,' a marádékot is kiöntöttem. hogy szíja szárazra a délelőtti nap, Beléptem a gaiig alá, és húztam egy pát1 nyel^tet a kerek "fülű" eserépkannabál. Lavórt vittem az udvarra, aztán hiosakpdáshpz láttam, hátamon, nyakamon BpfQS, lől<^?s veríték mintázta a zsák helyet. Vasárnap, volt. — Tán befejezteti? — kérdezte apám keUetlen, csudálkpzó hangon. — Be. Nem szólt vissza, csöndesen megfordult, felemelte az üres zsákot, azptan elindult a földekre kiszántott száraz kukoricacsutkát szedni a zsendülő búzából. Ez a téli tüzeljünk nagyobbik fele, ilyenkor takaros kis osztagot gyűjtünk egybe; hogy kitartson legalább a, tél derekáig. Naponta tízszer-tizenkétszer fordylunk. mert ha nem serénykedünk, könnyen' hoppon maradunk ... gjqprsan elhordják a fürge lábu szomszédok. — Eriggy apád után! — küldött anyám, amikor látta a sok zsákkal érkező szomszédokat a kert alján haladni. — Leventére niék. — Az isten verje meg a leventédet! — A múlt vasárnap sem voltam. — Nem voltál,? — Nem. — Hát hoyá mentél?— Majálisoíni. — Majálisolpiü? iér. . ,.. » — Oda. ' ' — Arra van egzed. de csutkát hordani ... az Beirt; tetszik a fia,lalúrnak. — Elvisz a rendőr, ha most is "mulasztok. — Bár vinne el örökre — kiabált rám anyám. A szomszédok megálltak, figyelték az izgága lármát. — Ugyan, hagyja abba! — szóltam rá erélyesen. — Ezt tudod... letromfolni az anyádat. mjem válaszoltam. Szégyelltem, meg igazam tudatában, de főként pt^rgernben hagytam el a yitút, mert féltem, hogy ofya^ találok mondani, anpt azután már nem tu,dok jóvátenni. Dolgozott bennem az epe, amiertr nálunk mindig civódás van. soha nem egyezik a szó. Mindegyik mást akar. soha nem egyfelé járt a gondolat... ki az isten szeret ilyen családban El is tpennék valahova, de az a baj. hogy nincsen' lehetőségem ... mesterség nélkül, ismerői. ség híján ... Kóborlók közé meg nem érdemes beállni, mert ezek már elveszhették önbecsülésüket, nekik édesmindegy, mit tart róluk a világ. Lenézem őket és társadalmi söpredéknek tekintem. Meg őszintén szólva lopni nem tudok, koldulni szegyellek, mások becsapásához nincs elég rafirife riam. Voltaképpen én semmi komoly dologra nem születtem. Legfeljebb arra. hogy elhordjam az ebedet az üráktól az igazgatói irodába, meg visszavigyem a mosatlant, kis fát készítsek föl, gyújtást vágjak ... öntsem föj koksszal a nagy ládát... Még szerpnc$e. hogy a, nagyságos asszony beprotezsált a gyárba anyaghordónak ... és talál* ott is azért tartanak, mert tisztelik a nagyságát, Ezek a hánatos gondolatok npm mopt fortyantak föl először, már néhányszor megfogalmazódott az én életem szomorú-; sága. Fölhúztam új fehér ingem, ünneplő lápom, szép szürke nadrágom, ós köszönés nélkül mentem el otthonról a leventébe. Egyre csak évődtem a szegénység teremtette civódáson, és jó félúton jártam, mire tisztáztam magammal ismételten, hogy nem hibás itt senki. Megsajnáltam anyámat, fehér ingemet kimosta, ropogósra keményítette és kivasalta, pedig nem kértem, összegyűrődött a majálison a melegben, meg a sok bolopdozásban. Még soha nem voltam ilyen helyen: Szabó Pista, a Bakay-gyár gerebenezője csalt el engem is. meg a Szűcs Pétert is, a szomszédunkat. Azt mondta, hogy ez a munkások ünnepe és az a jo, hogy ebben az évben vasárnapra esik. mgrf ilyenkor reggeltől estig kint lenétünk a lígetbpn. Sok 'csfnqs lány lesz ottan, még a háyi fopcsjin sincs ijnnyj. Így aztán levente helyett a ligetbe "mén tünk. Sokan voltak kint. Sétáltak, ültpk a füvön, beszélgettek. A parkok hüsében lánypk szemeztek velünk, s én nagyon büszke voltain fehér ingemre, elegáns cipőmre és szép szürke nadragfflpr^. Ügy találtam, högy az én öltözékem a legszebb, s ezt ányám kezemúnkgja teremtette elő. Sokat áldoz értem, pedig már tizenkilenc éves elmúltam... „Sáegeny anyára, de szeretném boldoggá tenni. Istenem, de szerencsétlenek vagyunk. Tehetetlen, semmi emberek. Velünk úgy játszik az élet. ahogy akar* — gondoltam magamban, és újra elhatároztam, hogy veszek egy somjegyet, hátha egyszer annyit nyerek, amennyivel megszüntethetem szüleim kínját, és testvéreim nyomorúságát. Legszívesebben viszszpfordultam vplna csutkahprdásra, hogy örömet szerezzek nekik, mert nincs tisztább lelkinyugvás, mint másik bftldogSágg. apielyet én szereztem. "íkztcsan mindpn ember ilyen, örijl annak, na jót tehet a másikkal. Csak a felnőttekben van valami irigység, vagy a fene tikija mi, de azok nem olyanok, mint a jelnövő gyerekek* — elmélkedtem magamban, miközben beértem egy csoport fiút a kis ér alatt. Lopva összemértem ruháinkat és újfent megállapítottam, hogy anyám ízlése a világon a legelső. Eltanulom tőle. és ha majd egyszer a saját' lábamon állok, ilyen ízlésesen' "Vfflógatőm össze szerény ölmr zekem. t>é csak" magamban gondoltam, mprt ijyesmít hogy is" mohilarta az "em-" ák. I

dőben érkeztünk a gyakorlótérre. Széj jelszóródtimk, ki-ki a maga szakaszába meut. Az oktatók a zászlórúd körül kipakoltak. Lilipm Százados űr, a főoktató tartotta szóval őket. — De jó lenne, ha elengednének —• mondta valamelyik a szakaszban. — Valami vagabund maszlagot kéne földobni. — Vagy névsorolvasás után lelécelni. Naiy kívánságök, de okosabbat senki sem tudott elóhpzpi. Néhány percpel később a segédoktató kiszólított a szakaszból. 1— Menj a százados úrhoz. — ifpntl--' Nem tudtam, miért hívatnak, ilyesmi még soha nem történt velem. Eddig a névsorban szerepeltem, s ha kétsZer egymásután hiápypztirn, jött a rendőr, és dscsuktak egy napra a városháza alatti fogdába, ha ott sokan ypltak, akkor a Béke Utcába vittek. Még soha nem beszéltem a százados úrral. A főoktató a zászlórúd alatt állt. egykedvűen cigarettázott. Fpszes vigyázzállásban jelentkeztem, de rám se ' nézett. Egyszer csak mellém került Szabó Pista, majd a Szűcs Péter és azután még tán kilencen-tízen. Pontosan nem számolhattam meg az érkezőket, , nem mertem oldalra pillantani. Vigyázzállásban vártuk, hogy u százados úr figyelemre mpltassa' derék leyentéit. yégre hozzánk lépett es kedélyesen kérdezte: — Ugye együtt van a díszes társaság? — Igenis! — pofázott valainelyik— Hé besz... marhd! Nagyon helyes, annyit tudni ké11 egy magyar királyi leventének, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Liliom százados úr a sor bál szélére lépett, és tapintatos úri modorban kérdezte a sor végén álló leventéjét: — Hol voltál a múlt vasárnap? — Százados úr, alázatosan jelentem, vidéken voltam, malomszerelési munkán. — Kuss, te piszok! — Vigyázz, a május elseje miatt vagyunk itt — súgta mellettem Szabp fista. • H

irtelen nem is tudtam, hogy hova figyeljek, a főoktató katonás magatartását csudáljam, vagy Szabó PiSta fölvetésétől ijedezzek. De miért' is ijedezzek? — Hát te hol voltál? Te is malomszer rejtsen'.' — ájjt a következő iiú ele. — Alázatván jelenítem, engem elütött egy motorbicikli. — Látom, nem döglöttel bele. — Alázatosan jelentein, nem. — k^r! Szűcs Péternek súgtam, amit Szapó üzent. -rt Hat te hol jártál? — kérdezte a harmadik gyereket. — Majálison voltam, százados úr. — Ügy! Majálison? Na és milyen volt? — 3$. Rengeteg nagy pofopt húzott le fehér kesztyűs kezével, a hosszú fiú hanyatt billent a sor mögé— Hát ez jó volt-p? A gyerek nem válaszolt. Végül hozzám érkezett. — Hát te hol voltál? — Százados űr, alázatosan jelentcVh anyám nagyon beteg volt, ápoltam otthon. — Szóval betgg az anyuka? A nyolcvan íillé'res anyuka? Na. melyik? Szépe11 hyírt söptés-pelyhes qldalsz^káljáfli megcsípte ég addig húzta föl, amíg kigotypgptt szememből a könny. Szabó Pista nem yálaszplt Hallgatott, mint aki elnémult. Lilipm százados úr röyjd kis pálpá jávai jobbrój-balrój vprte a fiú sápadt arcát, de az meg se nyikkant. Ez a hallgatás annyira jplizgnttn a íőokjátfl nr3j, hRgy pgészen elhagyj tréfálkozó kedvét. Néhány lépést hátrált és vezényelt: — Vigyázz! Kihúztuk magunkat. — hátrji arpl Csikorgptt, mint a kenetlen ajtq. — Rühesek! Rühesek! Milyen anya szült benneteket. Gyakoroltuk a hátraarcot, Lilicgm százados űr figyelte mgg^iüflfcgj, fe|fn| fctó Hitler-bajuszán morzsolt egyet-kettőt, s . azutáp következet\ a nehezebbje. — Díszlépési Ip-dulj! Egy-kettó ... egykettő... * Vertük a lábunkat, ahogyan erőnkből tellett, A gyakoplójép egyik oldalától a másikig, azután vissza és újrg ... ps íjjca .,. — Alázatosan jelentem, elszakadt a cipőfűzőm — szóit a mnipmsseredő. —Foly-tasd, ci-pő nél-kül — vezényelt a főoktató úr. Ingünk, alsóneműnk már csupa csaták volt. A salak finom pora szitált körülöttünk, apró homokszemecskék karistpjták nyelvünket, köhögésre ingerelték torkun— Ke-pié-nypb-hén, ke-mé-nyeb-ben verd o-da... az a-nyád-ba. Szabóra jgfljJjtpttgpn. Súgnj akartam, hp|y álljunk ki, történjen bármi. Ehnyire pieg^lázni, Ipaljaáítani émbprpket. Szabó sárga arca vörös volt, rágpizma az ütem taktusára mozgott. — Te pi-szpk — vpzényelt Szapó. — AUj! — ordított Liliom százados út— Mit mondtál, te rühesl? — Oldalba lökött, majd elestpm — pautatojt fám Szabór* Még tréfálkozunk, is? Feküdj Hasra vágódtunk. — kúszás a zászlórúdigi Fehér ingem egyszeribe megfeketedett apró kis sárpacnik kapaszkodtak egymás-ba. Szép szürke nadrágomat felhasogatta a salak. Nem is tudtam másra gondobrij csak a ruhámra. Anyám kuporgatott pengőiből szerzett szép ruhámra. Ezért most szó nélkül megöltem volna Liliom százados urat. De nem mertem. — Kpszás! A kövptkező harminc méter után mái láttam, hogy nincs ruhám. „Micsoda kis hitvány pára az ember. Nyomorult, megalázott féreg, és mily rettenetes erő a hatalom« — gondoltam ős őszintén pajnáltam magam, amiért élek ezen a közönséges világon. K,étszpr rpár leszámoltam az. életemmel. Annyira érteimetlennek találtam, hogy a befejezés körülményeit fontolgattam. Csak a szüleimet sajnáltam, mert nagy csapást hoznék rájuk, különösen aityámra. Nem érdemelnék meg. De tavaly}, amikor nem vettek föl a vasútra pályarrtjinkasoak, újból érlelődött bennem ez a gondolat. Annyira kilátástalannak és céltalannak láttam sorsomat, hogy sokszor megijedtem önmagamtóL Most megint. Érdemes volna fölállni, odamenni és megfojtani a százados urat, azután úgyis felkötnék, de legalább csináltam valami hasznosat — Kúszási Kúszás! I

ngem eleje teljesen lehasadt, vékony piszkos foszlányokat vonszoltam a hasam alatt. Szürke nadrágomon két oldalt a térd alatt tenyérnyi lyukak jelezték, hogy még a szjvet 6e bírja ki a magyar királyi büntetést. — Veres leventék! Ez a magyarok istene! Most megtanuljátok. Ügy vettem észre, hogy Liliom százados úr kéjeleg szép mondásainak szellemességében, mint kövér disznó a langyos pocsolyában. Kúsztunk, mint a félig ájplt vakondokok. A zászlórúdnal megálltunk. ' ro,. "T,,,. — Aki beismeri, hpgy május elsejét t^rtptt, álljon föl. Senki nem mozdult — Az nem kúszik to.yább. Négyen felálltak és a zászlórúd töltéséhez tántorogtak. Közöttük volt a maipmszcrelő, de aki elismerte, hpgy majálison volt, fckye maradt. — A haza ellenségeit kiirtjuk? a magyar leventerppzgalom nem túri el soraiban a bqjsevizmust! h§ugattppk. — Kpszás a nagy dombig! Balra fordulunk ós vopszoltpk magunkat tovább- A domb alatt újra megFdmt.lálion! főftkhdó úr: — Afei bevallja bűnét, föláfihai! H

ármap jelentkeztek. kiáradtunk pien A százados úr sípolt és pdpínte'4 p&y fiatal segedokutpt. —. Ezek a megátalkodott veresek! Látja Őket. Veszedelmes baktériumpk a leve 11íempzgalpm % a tnagypr ifjúság eSps.zsóges testen. — Igen isi — áfáikor hazank nehéz órák eiöjt áU, nem tüi'héU.Úk mpg sorainkban qz ilyen kétes clemekpt. — Igenis! — C^irájáb^n fojtunk el miRdep hazafiafújfl, gyalá^aips csejekpdetet. — Igenis! — helyeselt a segédoktató — Vitessp pket a fogdába. — Igenis! — Először hozzák repdhe magukat — Szólt enyhébben, g segédoktatónak címezve a megjegyzést. — fgenisl A spgúdoktatp vezpnyelt: — Fpl! Talpra álltunk, de alig volt erőnk megtartani egyensúlyunkat Szánalmasan, rpngyosan álljunk. Ilyen állapotban nem kísérhetnek végig az utcán. —A kúthoz! — A leventesapkát szedje él tőjük — utasította a segédoktatpt. — Igenis) Vánszorogva mentünk a segédoktató mellett. Útközben nem tudtam megfejteni a nagy büntetés okát, s nem értettem, npért pusztítottak el egyetlen saép rpháoiat.