Délmagyarország, 1961. november (51. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-19 / 273. szám

Vasarnap, 1961. november 19. 6 Az Odesszai torténetek szerzőjének műveiből Gyermekkorom ide jen a Pereszipen állott Jojnn Brutman kovácsmühelye. Bérkocsisok, fuvaros kocsisok meg a városi vágóhídi mészárosok gyülekezőhelye volt ez. A kovácsműhely « Balti országút mellett állt. Ha megfigyelő pontnak választottál; volna, el lehetett volna kapni azokat a parasztokat, akik a városba zabot meg bcszarábiai bort szállítottak Jojna félénk, apró termetű ember volt, de edzett borivó, odesszai zsidó lélek fészkelt benne. Az én időmben három serdülő fia volt, apjuk mindegyiknek csak a derekáig ért. Ott, a pereszipi tengerparton gondoltam el először a természetben rejtélyesen élő erők hatalmáról. Három jól táplált, öles vállú bivaly, lapátlébakkal, úgy vitték kezükön a szikár kis Jojnát a vízbe, akár a kisdedeket szokás. És mégis ő | nemzette őket, senki más. Eíelől nem lehetett kétség. A kovács felesége hetenként kétszer, péntek este meg szombat reggel eljárt a zsinagógába; hasszid zsinagóga volt ez, ahol húsvét idején őrjöngésen táncoltak, akár a dervisek. Jojna felesége ajándékokkal halmozta el azokat a küldötteket, akiket a galíciai csodarabbik menesztettek szerte a déli kormányzóságokba. A kovács nem avatkozott bele a felesége meg az isten közötti viszonyba, munkája után egyenesen a vágóhíd közelében levő borospincébe ment, ahol az olcsó piros bort kortyolgatva jámboran hallgatta, mit beszélnek az emberek az élőmarha piaci .árfolyamáról meg a politikáról. Fiai termetre meg erőre anyjukra ütöttek. Kettő közülük már felnőtt korában partizánnak állt be. A legidősebbet Voznyeszenszk környékén ölték meg; a másik Brutman. Szemjon beállt Primakovhoz a Vörös Kozák hadosztályba. Meg is választották egy kozák ezred parancsnokának. ö, meg egynéhány zsidolakta kisvárosbeli fiatal nyitották meg a kardforgató, lovas és partizán zsidó fiúk meglepő sorát. •- A legkisebb f,ú kStaPia SSZ lett A Gena ekegyárban dolgozik, nem nősült meg és utódokait sem nemzett. Szemjon gyerekel együtt bolyongtak a hadosztállyal. Az öregasszony pedig unokára áhítozott, akinek Baal-Semről mesélhetett volna. Unokát legkisebb gyermekétől. Polja lányától várt. Az egész családból egyedül a lány ütött az apró Jojnára. Félénk volt, rövidlátó, s finombőrű. Sokan megkérték. Polja Ovszej Belocerkovszkijt választotta. Nem értettük, miért eppen rá esett a választása. Még meglepőbb volt az a hír. hogy a fiatalok boldogan élnek. A nők a maguk gazdasszonyai; az idogen nem látja^ hogyan törnek a tányérok. Ez alkalommal a tányért Ovszej Belocerkovszkij törte össze. A házasságot követő évben feljelentette anyósát, Brana Brutmant. Az öregasszony, kihalászván, hogy Ovszej kiszálláson jár, Polja pedig tejmirigy-gyulladással kórházban fekszik, ellopta az újszülött unokát. és elvitte Naítula Gercsik rituális metszőhöz, és ott tiz rozoga, tíz vénséges és koldus öreg ember, a hasszid zsinagóga törzs látogatóinak jelenlétében az újszülöttén végrehajtották a körülmetélés szertartását Ovszej Belocerkovszkij csak hazaérkezése után szerzett erről tudomást. Ovszej tagjelölt volt, és ezért elhatározta, hogy megtanácskozza a dolgot a városi kereskedelmi osztály alapszervének titkárával, Blcsaccsal. — Erkölcsileg beszennyeztek téged — mondotta neki Bicsacs — ezt az ügyet nem hagyhatod annyiba... Az odesszai ügyészség rendezett a Petrovszkij gyárban. Naftula Qercsik, a metsző, meg a 62 éves Brana Brutman a vádlottak padjára került. Odesszában Naftula épp oly városi műemléknek számított, akárcsak Duc de Hichelieu szobra. Ott szokott elhaladni a Dalnyickaja utcai ablakunk előtt, elnyűtt, mocskos búba táskával a kezében. Ebben a táskában őrizte egyszerű műszereit. Hol egy kést szedett elő onnan, hol pedig egy üveg vodkát meg mézeskalácsot. Mielőtt felhajtott volna, megszagolgatta a kalácsot, és egy hosszú Imába kezdett Naftula vörös volt. akár az első vörös ember a földön. Mikor lemetéltc azt, amit le kellett metélni, a szivárgó vért nem üvegcsövecskébe szívta fel, hanem kicsücsörített ajkával. A vér szótmázolódott kócos szakállán. Mindig kissé ittasan, állított be a vendégségbe. Medveszeméből vidámság csillogott. Vörös, akár az első vörös ember a földön, és hálaimákat zsolozsmázott a bor felett. Naftula egyik kezével beönttitte bozontos, görbe szájának tűzokádó gödrébe a vodkát, másik kezében pedig tányért tartott. A tányéron a kisded vérétől bíborosra festett kés meg egy darabka géz feküdt. Naftula tányérozva járta körül a vendégeket, ott tolongott az asszonyok között, nekik esett, megcsípttzovjet testvérvárosunk, Odessza, nem egy kí" tűnő írót adott a hazának és a világirodalomnak, olyan nagyokat ls, mint Ilf és Petrov vagy Katájev. De a leginkább odesszai író, akinek életművében a város régi világa a legjobban tükröződik, az a kevéssé ismert kiváló szovjet novellista. Iszák Bábel (1894—1941). Első írásai 1916-ban jelentek meg: Makszim Gorkij fedezte fel és — mint Ilja Uhrenburg •rja — -élete végéig szeretettel követte fiatal irótársa alkotó pályáját*. Müveit a valóságból merítette, olykor a riportra jellemző hűséggel, így érthető, ha írói világa saját életének fordulóit' tükrözi. Gyermek- cs serdülőkorát töltötte Odesszában, s ennek emlékeit örökítette meg Odesszai történetek című novella-ciklusában. Már 1917-ben. a februári forradalom idején a kommunista párt tagja, részt vett a következő évek eseményeiben, s elbeszéléseinek másik nagy csokrát a polgárháború idején Bugyonnij lovashadseregében teljesített szolgálata során szerzett élményeiből merítette. E novelláskötete Wcssely László átültetésében Lovashadsercg és egyéb elbeszélések címmel 1957-ben jelent meg nálunk. Ezt a kötetét, mely hazájában 1924-ben jelent meg, húsz nyelvre fordították le. írójának hírneve messze túljutott már a húszas években Szovjetoroszország határain: 1928-ban Romáin Rolland már elismeréssel írt róla Gorkijnak. Bábel rokonszenves egyéniségéről Ehrenburg mondja el, hogy életszeretetét mi sem jellemezte volna jobban, mint rajongása az asszonyok és a — lovak iránt! -Szerette a nyugalmat, de egész élete nyugtalanságban telt el, harcolt, sokat utazott, megízlelte korának valamennyi reményét és valamennyi keserűségét. A forradalmat úgy fogadta, mint annak a megvalósulását, ami számára drága volt és az igazságosság, az internacionalizmus cs az emberiesség magas eszméit élete utolsó percéig megőrizte.* Bábelt 1939-ben hamis vádak alapján letartóztatták. Két évvel később szomorú magányban halt meg. A XX. kongresszus élesztette újjá addig hallgatásra ítélt életművét. A nagy szovjet írót ma űjra értéke szerint becsüli a szocialista irodalom minden olvasója. Péter László BÁBEL: KARL-JANKEL deste a mellüket, és úgy ordított, hogy az egész utcában hallatszott a hangja: — Kövér anyukák — üvöltötte az öreg, sziporkázva korallszínű szemével — nyomjátok a fiűcskákat Naftula számára, csépeljétek a búzát a hasatokon, igyekezzetek Naftula számára... nyomjátok a kisfiúkat, kövér anyukák ... A férjek pénzt dobáltak a tányérjára, az asszonyok pedig szalvétával letörölték szakálláról a vért. A Gluhaja meg a Goszpitaljana utca udvarai sosem néptelenedtek el, a gyerekhad úgy nyüzsgött bennük, mint a halikra a folyótorkolatban. Naftula pedig jár körbe a tarisznyájával, akár egy adószedő. Orlov ügyész most megállította Naftulát a körsétájában. Az ügyész villámokat szórt emelvényéről, igyekezett bebizonyítani, hogy a rituális metsző egy vallási szertartás szolgája. — Hisz ön az istenben? — szegezte a kérdést Naftulának. — Higgyen istenben az, aki kétszázezer rubelt nyert — válaszolt az öreg. —• Nem lepte meg magát Brutman polgártársnő késő esti látogatása, zuhogó esőben egy újszülöttel a karján? — Az lep meg — jelentette ki Naftula —, ha egy ember valamit emberi módon tesz, de ha őrült tréfákat hajt végre, azon nem csodálkozom ... Ezek a válaszok ^affS Szóba került az üvegcsövecske is. Az ügyész azt bizonygatta, hogy a vádlott, amidőn ajkával szívta ki a vért, veszedelmes fertőzésnek tette ki az újszülötteicet. Naftula feje — bozontos mogyorófeje — ott himbálódzott közel a padlóhoz. Naftula sóhajtozott, lehunyta szemét, és öklével törülgette lefittyedt ajkát. — Mit dünnyög ott, Gercsik polgártárs — kérdezte töle az elnök. Naftula fátyolos tekintetét Orlov ügyészre emelte. — A megboldogult moszjő Zuszmannak — kezdte sóhajtozva — a maga megboldogult atyuskájénak, olyan feje volt, hogy az egész világon nem találnánk párját, ós hála istennek, nem ütötte meg a guta, amikor harminc évvel ezelőtt meghívott engem a maga körülmotélésére. És ime, most látjuk, hogy a szovjet hatalom örömére felnőtt és nagy ember lett magából, és hogy Naftula ezzel a kis vacak, felesleges bőrdarabbal nem vitt el semmi olyat, amiből később haszna lett volna ... És az öreg elhallgatott; medveszeme pislogott, vörös, mogyorófeje imbolygott. Kirobbanó nevetés, viharzó hahota-sortűz visszhangzott szavaira. Orlov, eredeti nevén Zuszman, hadonászni kezdett, valamit kiabált, amit ebben az ágyúmorajban nem lehetett meghallani. Követelte, hogy vegyék jegyzőkönyvbe... Szása Szvetlov, az -Odesszai Hírek* tárcaiírója a sajtó számára fenntartott helyéről egy cédulát küldött neki: -Szjoma, marha vagy — állt a cédulán — gúnnyal kell agyonütni, hisz kizárólag csak a nevetségesség öl . . . Szasa* A terem csak akkor csillapult le, amikor bevezették Belocerkovszkij tanút. A tanú megismételte Hórihorgas ember volt, lovagló nadrágban, lovagló csizmában. Ovszej szavai szerint a Tiraszpoli meg a Balti járási pártbizottságok a legmesszebbmenőeri segítették az olajpogácsa begyűjtése terén. A begyűjtési munka tetőpontján érte a távirat a fia születéséről. Miután megtanácskozta ,a dolgot a Balti járási pártbizottság szervező titkárával, úgy döntött, hogy nem hagyja faképnél a begyűjtési munkát, megelégszik egy üdvözlő távirat elküldésével, és csak két hét múlva érkezett haza. A körzetben hatvannégyezer pud olajpogácsát gyűjtöttek be. A lakásán a Harcsenkó nevű tanún, a szomszédnőjén, aki foglalkozásra mosónő, meg a fián kívül senkit sem talált otthon. A felesége kórházban volt, Harcsenko tanú pedig bölcsőt ringatta, ami már egy elavult dolog, és nótákat énekeli. Miután Harcsenko tanút úgy ismerte, mint alkoholistát, nem tartotta szükségesnek, hogy beavatkozzék a nóta szövegébe, az viszont meglepte, hogy a kisfiút Jasának nevezte, amikor ő meghagyta, hogy a fiát a nagy tanító, Kari Marx tiszteletére Karinak nevezzék el. S amikor kipólyálta a gyermeket, akkor döbbent rá a szerencsétlenségre. Az ügyész feladott egynéhány kérdést, a védelem kijelentette, hogy nincsenek kérdésed. A bírósági altiszt bevezette Polina Belocerkovszkaja tanút. Támolyogva lépett oda a korláthoz. Az újdonsült anyaság világoskék görcsei torzították el arcát, homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek. Tekintete végigsimogatta az ünnepélyesen kiöltözött kis kovácsot, aki ott ült nyakkendősen, új cúgos cipőben, ősz bajuszszal, meg az anyja arcát. Belocerkovszkaja tanú nem válaszolt arra a kérdésre, hogy mit tud a szóbanforgó ügyről. Elmondotta, hogy apja szegény ember volt, negyven éven át dolgozott a Balti úti kovácsmúhelyben. Anyja hat gyermeket szült, ezekből három meghalt, egyik vörös parancsnok, a másik pedig a Gena gyárban munkás... — Anyám Igen vallásos, ezt mindenki tudja, mindig gyötörte, hogy gyermekei nem hisznek, és nem birta elviselni azt a gondolatot, hogy unokái nem lesznek zsidók. Figyelembe kell venni azt is, hogy milyen családban nőtt fel... Mindenki előtt ismeretes, hogy Medzsibozs kis városkában a zsidó nők még mind a mai napig parókát viselnek... — Mondja csak, tanú — szakította félbe egy érdes hang. Polina elhallgatott. Homlokán a verejtékcseppek megszinesedtek, úgy rémlett, vér szivárog át a vékony bőrön. — Mondja csak, tanú — ismételte meg a volt ügyvéd, Szamuil Lining hangja... Ha napjainkban Shed^ ning bizonyára ennek az élén állna, de Szinhedrion már nincs többé és Lining, aki huszonöt éven át szívta magába az orosz tudományt, negyvenedik életévében kezdett fellebbezéseket szövegezni a szenátushoz, amelyek semmivel 6em különböztek a Talmud tantételeitől... Az öreg átaludta az egész pört. Kabátja tele volt hamuval, csak Polja Belocerkovszkaja láttán ébredt fel. — Mondja csak, tanú — kék, rozoga halfogsora megbillent — tudott-e férjének arról az elhatározásáról, hogy fiát Karinak nevezze? — Igen. — S milyen nevet adott neki az édesanyja? — Jankel. — És ön, tanú, hogy hívja a fiát? — Én *lelkem*-nek nevezem. — S miért éppen lelkemnek? — Én minden gyereket lelkemnek nevezek ,.. — Menjünk, tovább — mondotta Lining, fogsora kicsúszott, alsó ajkával elkapta, és visszatolta állkapcsába — gyerünk tovább ... este, amikor a gyermeket elvitték a vádlott G ercsikhez, ön nem volt otthon, a kórházban volt.. . helyesen adom elő a dolgot? — Kórházban voltam. — Melyik kórházban gyógyították? — A Nyezsinszkaja utcaibfen, Drizo doktornál ... — Drizo doktor gyógykezelte.,. — Igen. — Jól emlékszik erre? — Hát hogyne emlékeznék ... — A bíróságnak bemutatok egy tanúsítványt — Lining élettelen arca az asztal fölé emelkedett — ebből a tanúsítványból a bíróság megállapíthatja, hogy a szóban forgó időszakban doktor Drizo távol volt és a harkovi gyermekgyógyászok kongresszusán tartózkodott..'. Az ügyész nem emelt kifogást a tanúsítvány csatolása ellen. — Gyerünk tovább — mondotta Lining, megbillenő fogsorával. A tanú egész testével ránehezedett a korlátra, suttogása alig hallható lett — Lehet, hogy nem doktor Drizo volt — mondotta a korláton elnyúlva — nem tudok mindenre visszaemlékezni, teljesen agyongyötörtek... Lining ceruzával vakargatta ssrjta szakállát görnyedt hátát odadörzsölte a pad támlájához, és műfogsora meg-megrá-Rdult Arra a felszólításra, hogv mutassa be a beteglapját, Belocerkovszkaja kijelentette, hogy elvesztette... — Menjünk tovább *•— mondotta az öreg. Polina végigsimította homlokát tenyerével Férje a többi tanútól elkülönülve ott feszengett a pad szélén. Kiegyenesedve ült, naaga alá húzva lovagló csizmába bújtatott hosszú lábát... A nap apró és gonosz csontokkal kibélelt arcára esett. — Megtalálom a beteglapom — suttogta Polina. és keze lecsúszott a korlátról. Ebben a pillanatban gyereksírás hangzott fel. Künt az ajtó mögött egy gyermek sírt és hápogott — Hol a fejed Polja — kiáltott fel mély hangon az öregasszony — a gyerme* reggel óta nem szopott, a gyermek megszakad a sírástól... maarj,7• teremőrok megrez A voroskatona j^tek, s vállukra kapták a puskát. Polina egyre lejjebb csúszott, feje hátrabillent, és a "'dre rogyott, karja a levegőbe szántott es léha nyatlott . , ... — Szünet — kiáltott fel az elnök. Dübörgés töltötte be a termet Belocerkovszkij beesett arca zölden felvillant, és gólyalépésekkel a feleségéhez tápé"— Megszoptatni a gyereket — kiáltott a hátsó sorokból a hallgatóság, tölcsért csinálva tenyeréből. — Megszoptatják, megszoptatják — va laszolt egy távoli női hang — ne teij, nem rád várnak... — A lánya ls bele van keverve — mondta egy munkás, aki ott ült mellettem. — A lánya is cinkos... — Hej komám, a csalad — jelentette^ki a szomszédja — a család sötét dolog, éjszakai dolog ... éjjel úgy összekuszálják, hogy nappal sem tudják kibogozni... A nap ferde sugarai kettémetszették a termet. Az összezsúfolt tömeg morgott, tüzet és verejtéket lélegzett. Könyökölve fúrtam magam keresztül a tömegen, ki a folyosóra. A vörös sarokba vezető ajtó nyitva volt. Onnan szállt ki Kari—Jankei krákogása és hápogása. A vörös sarokban Lenin arcképe függött, az, amelyiken a Finlandi pályaudvar előtti téren egy páncélautóról a tömeghez beszél: a képet a Petrovszkij gyár színes termelési grafikonjai vették körül. A fal mentén zászlók meg puskák sorakoztak faállványokon. Egy kirgizképú munkásnő lehajtott fővel Karl-Jankelt szoptatta. Pufók, öthónapos kis emberke volt, kötött zokniban és fehér bóbitás sipkával a fején. A kirgiz nőhöz tapadva szopott, és összeszorított kis öklével csapdosta dajkájának mellét. — Micsoda zajt csaptak, — mondta a kirgiz nő. Akad itt, aki megszoptatja... A szobában ott sündörgött még egy tizenhét éves formájú leány, piros kendőben, pirospozsgás, kidagadó arccal. Szárazra törölte Karl-Jankel gumipelenkáját... — Katona lesz — mondta a lány — lám, hogy verekszik... A kirgiz nő gyengéden visszahúzta a mellét, kivette Karl-Jankel szájából a mellbimbóját. A gyerek felordított, és elkeseredésében hátradobta fehér bóbitás fejét... Az asszony kivette a másik mellét és odaadta a kisfiúnak. A gyerek fátyolos szemmel nézegette a mellbimbót, aztán valami felcsillant szemében. A kirgiz nő felülről bandzsítva nézett le Karl-Jankelre fekete szemével. — Miért éppen katona — mondotta, s megigazította a gyerek sipkáját — repülő lesz, az égen fog repülni... A teremben ismét megnyitották az ülést. A harc most az ügyész meg a szakértők között folyt, akik kitérő jelentést adtak. A társadalmi vádló emelkedett fel, és öklével verte az asztalt. Láttam az első sorban ülő közönséget is, galíciai csodarabbik, térdükre rakott bíborsapkájukkal. Ök is eljöttek erre a tárgyalásra, ahol a varsói újságok szerint a zsidó vallást fogták perbe. Az első sorban ülő rabbik arca ott lebegett a nap viharos, poros csillogásában. — Le vele, le vele — kiáltott tet egy komszomolista, aki egész közel furakodott az emelvényhez. A harc egyre hevesebbé vált. Karl-Jankel bambán rámszegezte szemét és szívta a kirgiz nő mellét. Az ablakon át fiatalságomban taposott egyenes utcák — a Puskin utca ott húzódott végig a pályaudvar felé, a Malo-Arnautszkaja a parkon keresztül a tengerhez futott. Ezekben az utcákban nőttem fel, most pedig eljött Karl-Jankel ideje, de énértem sosem verekedtek igy, ahogy érte, mindenkinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mi lesz velem. — Lehetetlen — suttogtam magamban — lehetetlen, hogy ne légy boldog, KarlJankel ... Lehetetlen, hogy ne lennél boldogabb nálamnál.