Délmagyarország, 1961. június (51. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-18 / 142. szám

Vasárnap, 1961. június 18. Van annak jó két hónapja is, hogy Gergely bátyót utoljára látták a majorban, Amióta nyugdíjba vonult már csak a háztáji gazdaságnak él. Az egész nyugdíjazás eleinte neki magának is olyan különösnek, szinte értetlenül hatott. Mikor kapta az első pénzt, ropogtatta, forgatta, gyűrögette a százasokat, hátha nem is igaziak? Tán csak vicc az egész. Hát mikor kaptam én — fordult meg többször is fejében a gondolat — olyan fizetséget, amiért nem kértek semmit. Hát szóval mégis csak volt értelme... O

lykor félórákig is elnézegette díszes okleveleit, melyek közel félévszázados gazdálkodása f • alatt valósággal ellepték a kis szobácska meg a nagy konyha falait. Ezek az oklevelek egytől egyig kiváló tenyészkancákról, gyönyörű ménekről szóltak. Néhányat még a Magyar Ló-' tenyésztők Egyesületétől kapott, a többit pedig országos mezőgazdasági kiállításokon nyerte. A díszes, keretes oklevelek mindegyike mellett ott függött ugyancsak rámába foglalva a nyertes ló fényképé is. Mostanában már így volt: reggelenkint sokáig pipázgatott az ágyban, nem nagyon törődött ő azzal sem, hogy Annus néni folyvást szólogatja: — Keljen kend már föl, idevetődik valaki, aztán mit szól, hogy minden • szanaszét van még a lakásban. A mama bosszantására ilyenkor benyúlt a vánkosa alá, s a féaljnak összehajtogatott suba alól kiemelte a kis butykost és húzott egyet a jó tormás, cukros ágyaspálinkából. Hanem most majdnem a torkán akadt egy darabka torma. A nyíló ajtón át élénk motorzúgás ütötte meg a fülét. Mifené ez? — Te Gergely — kérdezte Annus néni — nem tudod mit szállíthatnak most a szövetkezetből? Három nagy autót látok a bejárón. Ugyanolyanokat, mint amilyenekkel a göbölyöket vitték a múltkor. — Mit, hát mit? Honnan tudjam én azt? — évődött Gergely. De ebben a pillanatban már ugrott is le az ágyról, borzasztó gyanúpör szökkent a fejébe. Talán kocsikötéllel se bírták volna a dunna alatt tartani tovább. Magára kapta lajbiját, húzta a nadrágot. csizmát. Fejére nyomta a kucsmát és már loholt is. A kúttól kiabált vissza: — Be kell mennem a majorba mama, majd jövök nemsoká. '. „ A z öreg Gergely érzése nem csalt. Az egyik teherautó már félre is állt az istálló elől, a másodikát1 rakták éppen. A közgyűlésen két héttél ezelőtt határozatot hoztak; nagyon sok itt a ló, Ötvenet eladunk. Hatvan paripát a legjobbak közül meg kell tartani, a többi mehet vágóra, a pénzért majd traktort szerzünk. Árkos György, az elnök a határozat értelmében mára rendelte meg a lószállításhoz az autókat. Az öreg odanyargalt a megrakott kocsihoz. Megállt a magas oldaldeszka előtt, hang nem jött a száján, csak támaszkodott görbe botjára, s nézett fölfelé. Igen, ott volt a többi között az övé is. — Szélvész! Szélvész — szólogatta kétségbeesetten régi jószágát. Te az enyém voltál, tulajdonképp az is vagy még... Nem vihetnek el, persze hogy nem, nem adhatlak oda. Az öregember révetegen hordta körül tekintetét az udvaron. A sürgőforgó emberek között az elnököt kereste. — Elnök elvtárs, ne bolonduljatok meg, mit csináltok! Hát vágóhídra külditek még az olyan koron® kancákat is, mint a Szélvész, he? — Először is adjon isten jó napot, Gergő bátya — köszöntötte Árkos. — Arról van szó, hogy a közgyűlés így döntött. — Nem Gyurka, ebbe nem egyezhetek bele. Tudd meg, a magyar gazda parasztnak valamikor volt becsülete, ha volt szép löva. Ha elvesztette a lovát, a becsületét vesztette el. A magyar ló magyar ló volt amióta világ a világ, és akkor is jó magyar ló lesz, amikor repülőgéppel járhattok a piacra! Érted-e? Nem veszitek észre, hogy kárt csináltok? Nem Gyurka, ha százszor te vagy is a termelőszövetkezet elnöke, én ebbe a dologba akkor sem ' egyezhetek bele. Azt mondom, hogy vissza az autóról a három koron® kancát. Az enyémét, a Szélvészt, meg a Harmat Béni két lovát. . . rö- Jól van Gergő bácsi, ne heveskedjék kend annyira, ha egyszer Ügy szól a határozat, hogy csak a legjobb paripákat tartsuk meg, én már most . mit tehetek? Egyébként is gépeket akarunk a lovak helyett. . — Nem fiacskáim, ebből nem esztek. — jött szörnyű indulatba az öreg nyugdíjas paraszt. —.Kell a Szélvész a termelőszövetkezetnek vagy sem? Ha nem, akkor viszem haza és ne kelljek én se. Valamikor otthagytam • én a ló miatt a bolond' gróf® is, pedig az a ló igazán nem volt az enyém. Hát itthagylak titeket is, mert ráadásul ez a ló még az enyém is. én neveltem, én hoztam a közösbe. Ez tékozl®, hogy meritek? Tudd meg, ha Csépi József: így bántok velem, nem kell a nyugdíj se. Ez volt az utolsó szavam. — Ezzel sarkonfordult és indult volna. Az elnök azonban hozzálépett, megmarkolta a karját. — Szóval így vagyunk, Gergely bácsi? Hát várjon már. — Csak ekkor vették ®zre, hogy körülöttük egész kis régiméntnyi ember állt. Némán hallgatták a két ember pörlekedését. Tóth Pista krákogni kezdett, köszörülte a torkát, s végre megszólalt: — Én amondó vagyok, hogy igaza van Gergő bátyánknak. A koronás lovakat és még a kancák közül párat a javából meg kell tartani. — Most meg Árkos, az elnök gurult nagy méregbe: — Emberek, hát a közgyűlésen, amikor határoztunk, miért nem nyitották ki a szájukat! — Hát miért, miért no. Csak azért. — indokolta meg a dolgot magyaros tömörséggel Kocsis Lajos. — A közgyűlés előtt nem szóltatok, ott meg csak rip-ropp elfogadtattátok velünk ezt a lóügyet. — Nem bánom — szólalt meg újra a haragos öreg paraszt, — határozzatok amit akartok, de én a Szélvészt nem engedem. Ha tán nem volna hozzája gondozó, majd én ápolom, van hozzá ráérő időm. Azt se bánom, ha nem adtok a gondozásért semmit. Vet az még nekünk legalább két csikót, aztán is túladhatunk rajta. Na, szóval kell-e a ló, vagy akkor én is megyek? — Javasolnék valamit — mondta Tóth Pista. — Gergely bátyánk híres lótenyésztő ember volt mindig, bízzuk meg őt azzal, hogy ő válogassa ki a lovakat, melyi a virslibe való, melyik a jó ló. — Ez a helyes, így jő lesz — duruzsolt a sokadalom. Pattantyús Gál Gergely az elnök felé fordult. — No Gyurkám, jó lesz-e úgy, ahogy mondják? — Árkos nem szólt, csak bólogatott aprókat, így adván tudtúl, hogy rendben van. Az öreggel együtt mindenki megindult a lóistállók felé. A három autó a lovakkal együtt már éppen indulni készült. — Megálljon a menet, — kiáltott az öreg. Intézkedett az elnök is: — le kell vezetni a lovakat, meggondoltuk a dolgot Majd a Gergely bácsi elrendezi. A

mik® ötödiknek- a Szélvész 1 épett le az autóról, az öreg Pattantyús Gál majdnem körülcsokolta. Kockacukrot kotort elő a zsebéből, s a kicsit megsoványkodott, vágóhidra szánt állat boldogan röhögött, megismerte régi gazdáját. Nagy okos, buta fejét dugta oda a cukorért. — Szélvész, szellőkém, azt hittem sose látlak már többet gügyögött az öreg. Nem tudjátok — fordult a körülötte álló emberekhez —, hogy az én istállómban azóta, hogy magam gazdája lettem, mindig volt Szélvész nevű ló. Fiatal légénykoromban fogadtam ezt meg magamnak, s azóta is tartottam a szavam. Ennek nagyon nagy története van. Majd egyszer elmondom, ha akarjátok. Elnök elvtárs, te még fiatalember vagy, gondolom tanulhatsz abból a históriából valamit. Ugorj be hozzánk este, pár pohár borra. — Azután nágy nagy büszkeséggel végiglegeltette szemét a Szélvész szép fekete, magas, nyúlánk termetén, még a kötőféket sem adta másnak, maga vezette vissza a lovat az istállóba. Megkötötte a j®zól elé a régi helyére, tenyerével rácsapott a farára, s ment kifelé, folytatta tovább a lóvizsgát. Jó délutánra hajlott az idő, mire Pattantyús Gál Gergely elkészült a szíve szerint való munkával. Utoljáravégigjárta még az istállókat, szemügyre vette a megritkított állományt. Az elnök is vele tartott mindenütt. Hallgatta, szívta magába az öreg tanácsait. Az meg csak mondta. — Én el hiszem azt, fiam, hogy te jobban értesz a politikához, mint én, többet látogattad az iskolát, de a lóhoz már megbocs®s, ahhoz én értek jobban. Kiváló tenyészállományunk van. Ti meg elpocsékolnátok. Hát nem látod: öt év óta semmi utánpótl®. A kistenyésztők számítottak a szövetkezetre, ti meg a szövetkezetben arra számítotok, hogy mindent megcsinál ezután a gép, hát ez nagy szamárság. A lovaink nagyrésze 10—15 éves. Igaz, most nehéz kis pénzért jó lovat kapni, de mi lesz 6—7 év múlva, ha így bántok az állománnyal? Az én tanyámat valamikor az angol, meg az egyiptomi lókereskedők is megtalálták. És ha megint eljönnek és azt mondják, hoztak egy kis aranyat, vennének néhány jó futólovat? Mit mondotok? Te, mint a termelőszövetkezet elnöke,; odaállnál .elébük s kijelentenéd: ne járjanak ezután . lóversenyekre, vad®zatra se, mert elfogytak, nincsenek. többé jó magyar lovak. » rkos már ugyancsak. sokallta a fejmosást, de hallgatott. Rettenetesen szégyellte. Ugy mondják, jó elnök, ügyes, tűzről pattant vezető, így ismerik mindenütt, s most ennyire melléfogott ennek az istenverte lóügynek. Érezte, valahogy tán megbillent a régi tekintélye. Szinte már előre hallotta a gazdák csúfondáros szavait... „No az is annyit ért ahhoz, mint a mi elnökünk a lóhoz.* így hát jobbnak látta töredelmesen bevallani tévedését. A

nnus néni réges-rég az igazak álmát aludta már, az öreg Gergő azonban még mindig a ködös szigetország nagy városáról, Londonról beszélt Árkosnak. Tudód, Gyurkám, ezelőtt az ilyen magamfajta paraszt idehaza is csak akkor látta a várost, ha olykor bevitte a portékáját a piacra. Aztán, hogy én fiatal, zsurmó legénykoromban az angol fővárost is megláthattam, magam azt a lónak köszönhetem. — töltött a pohárba, ittak, aztán folytatta a históriát. — Amit most mondok, abból megtudhatod, mit bir, mennyit ér egy jó magyar ló. — Az öreg hátradőlt karosszékében, nézte a sercegő, pislákoló petrólámpát, s idézte régmúlt, fiatal éveit. Hogyan is, milyen áron is nyerte el ő annakidején azt a nagy kitüntetést, hogy lovászinas lehetett a bolond Gsáky gróf híres-nevezetes versenyistállójában. — ... Három évvel később, ahogy bejutottam az istállóba, azt hiszem, 1912-ben volt, amikor a Csáky méltóságos is benevezett a nemzetközi lóverseny olimpiára. Három lovat, négy hajtót vitt magával, vele indultam én is Angliába. Ennek a grófnak valóban hiányzott egy az öt küllőből. A többi kékvérű méltóságok nem is fogadták maguk közé soha, nemcsak azért, mert tisztára hülyének tartották, hanem irigyelték is bámulatos szerencséjét. Csáky grófnak évente mesés pénzeket hozott nagyhírű versenyistállója. Szóval ott folytatom, hogy amikor kint Londonban a hosszútávú versenyfut®ra került sor, ott volt a rajthozállók között az ismeretlen kis magyar ló is, az első Szélvész, én lovagoltam azt. Mellettem különböző nemzeti nagydíjás lovak indultak. Sokan csak mosolyogtak rajtam. Tízszer négy kilométert kellett futni. A lövésre elkezdődött az életre-halálra menő küzdelem. Az első öt körben jó félkör hátrányom támadt, de a hetedik, nyolcadik kör utón már a nagy menőkből hároman kibuktak. Érezhetően csökkent az iram. A kilencedik kör végén a Szélvésszel már a nagydíjra esélyes arab ló mögött, :ha!adtam. Három perccel később erős . féltest. hosszal pedig, megnyertük a küzdelmet; Ájultan hullottam le a salakra, az elejét nem is láthattam a nagy cirkusznak. Tán percekig feküdtem a földön, s amikor magamhoz tértem, nem is tudtam, hol vagyok. Nagy őrjöngő, tomboló emberáradatot láttam, s azt láttam, hogy kicsivel odább elegáns, cilinderes, frakkos úriemberek az én nyiszlet Csáky grófomat dobálják a -magasba. Csáky borzasztóan méltatlankodott, de azok csak gyúrták, végtére talpra. állították, s aztán újabb rohammal vették elő a grófot. Túlharsogták egymást, úgy licitálták. Meg akarták venni a lovat. E pillanatban talán egész vagyonukat sem sajnálták volna a Szélvészért, gondolom aztán háromszor annyit is kereshettek volna rajta. Csáky végül is valahogyan kibújt a szoros élő gyűrűből, futni akart a pályán, de most meg a fényképészek, újságírók nagy csoportja rohant az öregre. A gróf borzasztóan szidott mindenkit, aztán karjaival integetni kezdett. Csendesedett a zúgó, morajló tömeg. Nem messze álltam hozzá, vártam én is, mit akar. Szólt, hogy vezessem hozzá a Szélvészt. Később kantárszárra fogta a lovat, hogy hangosan raccsolva szónokolni kezdett. — Uhaim, önök nagyon tévednek! Én, Csáky Jenő magyah mágn®, ghóf vagyok, nem lókupec! Ezzel sarkonfordult, előrántotta gyöngyháznyelű pisztolyát. A megkövült tömeg sziszegve, jujgatva, lassan hátrálni kezdett. Csáky helyet csinált a rettenetes mutatványnak, mégegyszer körülnézett, aztán lőtt. Az őrült gróf, — mint aki jólvégezte dolgát — máris indult a pályáról. A Szélvész utolsó erejével felágaskodott, s hosszú m®odpercekig állt két lábon, fájdalmasan nyerített, aztán elvágódott a véres, agyontiport pályán. Én pedig — folytatta az öreg Gergely — ráborultam a kiszenvedő állatra, úgy sirattam, ahogy tán sose sírt még ember. N

em sokkal később hazatértem, aztán örökre otthagytam a bolond grófot. Most is azt mondom, tán ha a tulajdon apámat ölték volna meg, az se fájt volna annyira, mint annak a lónak a pusztulása. Később megnősültem, egyszer-kétszer üzent rhég Csáky gróf, sokat ígért, de attól féltem, ha visszamegyek hozzá, megölöm/ezért kerültem. Adtam, vettem egy darabig a lovakat, mire aztán hozzájutottam igaz jó tenyészállathoz. Annak a Szélvésznek pedig azzal • állítottam emléket, hogy megfogadtam, amíg élek, mindig lesz Szélvész nevű lovam. Ugye, elnök elvtárs — fejezte' be történetét az öreg Gergő — érted most már, mit tud, mit is ér egy igazi jó magyar ló? Papp Lajos: Öregemberek beszélgetnek a folyóparton Agyunkban minden gondolat Egy napon biztos parthoz ér: Ott álmok örvénye nem riaszt. Medrében folydogál a vér. Kétfelől ültetett szép fák, Gondozott eszmék állanak S a vágy fejszéjét visszarántja Őrük, a tudós pillanat... A virág helyhe nyugalom. Emlékezés a gyökere. Illata sóvár, halkuló Ösztön-dalokkal van tele. Vállunknál múló asszonyok Dorombolnak és játszanak, Szemükben ígéret gyanánt Itt-ott még szikrák látszanak És az egyszer-volt szerelem Emléke, mint nagy kékmadár Remegő melleikre lebben, Hervadó homlokukra száll... A virág helyhe nyugalom. Emlékezés a gyökere. Illata sóv®, halkuló ösztön-dalokkal van tele. S a gyerekek még visszanéznek, Ügy tűnnek el a domb mögött. Az ég ott fönn is útrakel, Görgetve felhőt, por-ködöt, Futnak a mezők és a fák S elfut a vízzel majd a part, Csak ml maradunk itt, ahol A nagy háló már fogvatart... A virág helyhe nyugalom. Emlékezés a gyökere. Illata sóvár, halkuló ösztön-dalokkal van tele. Agyunkban minden gondolat Egy napon biztos parthoz ér, Mint vándor hal ászcsónakok Hada, amikor visszatér Hol dús zsákmánnyal megrakodva, Hol céltalanul, üresen S aztán egyformán valamennyi Fekszik a parti füveken. .. Sz. Simon István: Ravasz Keller hitvitázik* A falu oly ™&V bőséggel és kaján huncutsággal I " osztogatja a csúfneveket, akár az őszi ég az esőáldást. Ezért aztán alig-alig vari, akit csak bejegyzett anyakönyvi nevén emlegetnének alvégen és felvégen. Nincs egyszerű Gyovai, Kovács vagy Fodor, csak Sete Gyovai, Himlős Kovács vagy Hófúvó Fodor. így hát Keller Tóni, e történet hőse sem maradt egy névvel, őt is megkeresztelte a falu nyelve. S -mivelhogy roppant csavaros észjárásának hamar híre menti a Ravasz előnévvel különböztették meg a többi Kelleriől, nevezetesen a Sánta, a Szőrös, a Furmányos meg a Vízhordó Kellerektől. így ismerte őt már mindenki, s már a hatóság is így címelte neki a -meghívót", ha valami eligazítani valója akadt, mondjuk adóügyben, esetleg néminemű bonyodalom támadt a rendőrséggel kocsmai legénykedés, affér vagy más efféle tárgyban. De rá is szolgált erre Keller Antal, mert mindenkit ki tudott beszélni, s ha éppen — virtigli dohánytermesztő lévén —> a fináncokkal akadt dolga, azokat is megfárasztotta fizetségükért. Végeredményben innen az előnév is. Még most is beszélik a faluban, miként fogadott ingyen napszámosokat Keller jó húsz esztendeje zöld ruhás officiális emberek képében, egy nagyfröccsért. Kora tavasz volt, s mind elfogyott már a takarmány Ravasz Keller szérűjéből, de sehogy sem akaródzott neki fölmenni a szénapadlásra, s ledúrni a tenger sok lucernát, ami ilyenkor már porzik világnak, és úgy csípi az ember megizzadt bőrét, akár a méreg. Ehelyütt beült Keller a nagykocsmába, és egy fröccsért -követet* menesztett a hetipiacon grasszáló fináncokhoz. A -követ" csak ennyit súgott a fülükbe bizalmasan: »Keller négy kötél dohányt rejteget a szénapadláson". Több se kellett ezeknek. Szimatot vettek Keller portája felé, biciklijükre pattantak, s már dúrták is lefelé nagy gőzzel a zörgő lucernát Keller szénapadlásáról. Négy óra hosszat szorongatták a fényes villanyeleket, s csak akkor borultak össze a fáradságtól és a csalódástól végleg elcsigázva, amikor az öszszes lucernát ledúrták, de még csak egy fia dohánylevelet sem leltek. Ilyen és efféle történet még vagy tucatnyi járta Ravasz Kellerről, mert valóban kifogyhatatlan volt ő a huncut leleményben. Ez pedig nem egészen vadon termett feje kiskertjében, mert Ravasz Keller olvasó ember volt máskülönben. Kitanulta a kalendáriumot, a bibliát és mindenféle falun kóválygó könyvet, még a szomszéd gyerek katekizmusát is, s ezeket nemcsak forgatta, de fel is fogta a bennük rejlő tudományt, azaz, hogy gondolkodva olvasó ember volt. Különösképpen érdékelték a természettudományok, s ezek közül is legfőképp a világ dolgai, a bolygók, csillagok, a világ tefemtése, még más ilyen dolgok, amikről ő még csip-csup meséket hallott csak tejfölös korában. Sárból gyúrt ember... semmiből lett valami ... szivárványos mennyország és kénköves po* Tavaszi napsütés címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó most Jelentette meg a Kincses Könyvek legújabb kötetét. A kötet mai szerz5ktől huszonhat derűs történetet tartalmaz, s ezek mindegyikének témája a mából fakad. Ebben a kötetben szerepel a szegedi Simon István Itt' közölt novellája is.