Délmagyarország, 1961. április (51. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-09 / 83. szám

Vasárnap, 1961. április 2. 6 R

ostás Laji a műhely közepéibe áll, s titokzatosan forgatja nagy, fekete szemeit. Nincs más dolga, hát állingál ós figyel. Mert tudni kell, hogy az ő dolgához ez úgy hozzá tartozik mint olajos, barna arcához az örökös serte, amit hiába kapar le este, mert kinő reggelre. Ugyanis Rostás Laji munkája a sepregetés. Ezért vették fel az üzembe, ezt veszi be újabban Kurta Gyuri is a szónoklataiba, mondván: "Mert ugyebár, elvtársak, még a Rostás Laji seprűje is a "plánért* van!* — erre gondol ő maga is, ahogyan most ott áll a műhely közepén, s éppen Kurta Gyurit méregeti azzal a titokzatos nézésével, ilyenformán összegezve több napi megfigyeléseinek tanulságait: »Bár csak téged seperhetnélek ki, te.., te kockafejű!* Ami nem éppen valami illedelmes gondolat, s eléggé meglepő is, ha példának okáért összehasonlítjuk azzal az emlékezetes beszéddel amit annak idején mondott volt el, amikor szerényen, aggodalmasan és éppen ilyen borostás arccal beállított az igazgatói irodába. — Kereken féltucat gyermekem van, igazgató elvtárs, egészségesek és szépek, megennék a fejemet. Világéletemben amolyan jössz-mész munkát végeztem. Tavasszal leballagtam a telepről a városba, kerteket ásni, virágot ültetni. Gázvezetésnél árkot ástam, sáncot, parkot takarítottam napszámban. Kertészetben is dolgoztam. A pénzt mindig aprádonként nyomták a markomba, ha nem csordult, cseppent, de nekem, hatgyermekes apának ez a cseppenés nagyon kevés. Üzemben szeretnék dolgozni. Az apám faluvégi cigányember volt, szakmára nem tanított, elvállalok én bármilyen munkát, a sepregetést is, csak nyugodtan hajthassam le fejemet a párnára, s ne kelljen arra gondoljak, hogy vajon holnap ki szán meg valami munkával? Egyszer egy gazdának olyan szépen kisepertem az udvarát, hogy meg is dicsért érte. Azt mondta, Laji, jól forog a kezedben a seprű, máskor is eljöhetsz, Ügy mondom, ahogy van, sepregetni jól tudok, ha egyebet nem is. Az igazgatónak tetszett Rostás őszintesége, s megkérdezte. — Aztán idővel nem szeretne szakmát tanulni? — Az leérem szépen, nagyon jó volna. így került Rostás Laji a megmunkáló részlegre sepregetőnek. M

ost meg csak áll a műhely középé-. ben, s az előbbi gondolatot hirtelen kiengedi a fejéből, mert eszébe jut az igazgató mondása, hogy a szakemberség nemcsak álom, s egyszeribe úgy eluralkodik benne a hála érzése, hogy a szeme is lecsukódik felindultságában. Egy pillanat az egész, annál tágabbra nyitja, ahogy a másik gondolat szökken béléje. Igyekezz, Laji — inti figyelemre az a titkos elhatározás ami végérvényesen mégtelepedett a szívében. A .műhelyben senki sem veszi észre, hogy ő milyen reményeket dédelget a lelkében. Az pedig, hogy Ó, a sepregető eigány mindent megfigyel, senkinek sem fordul meg a fejében. Ugyan, éppen Rostás Laji! S azt se tudják, hogy mikor mindenki hazamegy, Laji milypn sokáig . eltűnődik az esztergapad, a maró vagy a gyalugép mellett. Sorra mégsimogatja mindegyiket, s ilyenkor egészen furcsa büszkeséget érez, hogy ő, a gruppcsináló, a sánckaparó egyszer csak adanyúl mondjuk a marógéphez, és megragadja azt a fogantyút... de úgy, hogy soha többé el nem engedi. Sepregetés közben jól benyúl a padok alá, nagy buzgalommal szedegeti kí az elrejtett selejtes darabokat. Titokban és nagy szenvedéllyel gyűjti ezeket az elrontott acélszerszámokat, öntvénydarabokat, már egy ládát töltött meg velük. Ki tudja, mikor lehet szükség rájuk, s akkor majd ő előáll: Tessék, kérem szépen, válogassanak! Megfigyelte; hogy a legtöbb selejtet a nagyszájú Kurta Gyuri padja alatt találja. Pedig ő hangoskodik legjobban a műhelyben, legtöbbet ő rekeumozza a tanulókat, s mindegyre a "plánt*, vagyis a tervet emlegeti, hogy az már tisztára csúfság. Tegnap is, amint így állt a műhely közepén, látta, hogy Kurta körülnéz, aztán a pad alá csúsztatja az elrontott darabot. De valahogy észrevette, hogy ő, Rostás Laji figyeli. — Gyere csak, Laji — intette magához. — Mit bámulsz? — A világot — mondta akkor Laji, mert mit mondhatott volna? — Na- és,- mit látsz a világban? — Embereket. — S még mit? — Hát, hogy mit csinálnak. — Aztán mit csinálnak? — Dolgoznak. — Persze, hogy dolgoznak. Buta vagy te, Laji. A plánt csinálják, értéd? Na, ezt jegyezd meg, hallod-e! Amíg az esztergapad alja újra megtelik forgáccsal, Laji leül a láda szélére, most onnan nézdegél. Érdekli ez a világ, mindig történik valami. Az a fiatalember ott né, milyen hosszú ideig beszélget, aztán meg eltűnik a műhelyből, alig dolgozott ma valamit. Később hallja, ahogy a mesterrel suttog. — Hol voltál? — kérdi a mester. — Egy kis maszek, drága Karcsi bácsi — kacsint a legény azzal a szürke szemével. A drága Karcsi bácsi a földet nézi, s ahelyett, hogy ordibálna, úgy súgja, hogy tán a feleségének se szebben, menyaszszony korában: OLTEAN LASZLÖ Tehxólalas — Feltűnően csinálod, fiam... — Ugyan. Kinek szúrna szemet? Rostás Laji ül a ládán, a két beszélgető pedig, ha tudná, hogy mi forog a fejében, egyáltalán nem volna olyan nyugodt, Mert Laji ezt gondolja: "A tiedet, azt. Azt kéne kiszúrja. A szégyen. Meg a tiedet, Azt is.« Aztán másra lesz figyelmes. A két vénembert nézi, amint valami papirosra hajolva vitatkoznak egészen halkan, inkább a kezükkel, ,mint a szájukkal. Feláll, megnézi, min kaptak hajba. Azok meg ijedt arccal fordulnak meg, mikor mögéjük lép, de látják, hogy csak Laji, így tovább ügyet se vetnek rá. Folytatják. — Te mindenkinél okosabb vagy, az a baj. Meg kellett volna kérdeni a mérnököt, mielőtt hozzáfogtál. Most szétverhetjük az egészet. — Szét — bólint a társa csüggedten. »Na látjátok!* — gondolja Rostás Laji, a világot fürkésző sepregető, amikor ellép a mester mellett, hogy összehúzza az esztergapad alatt halomba gyűlt forgácsot. A

ztán cigarettát vesz elő a finomabb fajtából. Amikor elsercenti a gyufát, nagy fekete szemével felnéz Takácsra, a marósra. Szeretettel és nagy rokonszenvvel figyeli ezt az embert. Első napokban tőle kér tüzet, amikor a kapadohányból cigarettát sirített magának. Amikor pedig az is elfogyott, Takács kínálta: Gyújtson rá, Rostás elvtárs. Tenyerét a nadrágjához törölte, és nagyon hálálkodott. De inkább magában. "Gyújtson rá, Rostás elvtárs.* öt is elvtársnak szólítja, akárcsak Kurtát, vagy Kelement. Ahogy kipöffenti az első • füstkarikát; látja, hogy Takács hangtalanul oda inti magához. — Ma termelési értekezlet lesz, Rostás elvtárs. — Az — feleli Laji, s jelentőségteljesen a fejével is rábólint. — Az este gondolkozott-e azon, hogy milyen problémához volna jó hozzászólni? — Ezen még nem gondolkoztam. — Mért nem gondolkozott? — Mert tudja, az apám mindig arra tanított, hogy a magamfajta ember csak hallgasson. — Ej, Rostás elvtárs, a móltkor is mondtam, hogy tegyen már le az efféle szamárságokról. Amikor magát az igazgató felvette, bizonyára-nem mondott affélét, hogy csak a sépregetéshez van joga. Biztosra vettem, hogy maga is hozzá' akar szólni a termelési értekezlethez. — S ugyan honnan teccet ilyesmit gondolni? — kérdezi Rostás, s most valamiért nagyon ellágyítja a szívét az öröm. — Ne gondolja, hogy csak maga figyeli az embereket. Rostás nagyon megijed. Talán csak nem gondolatolvasó ez az ember? Mert valóban, honnan sejtené, hogy ő figyeli az embereket? — Legalább jól elrejtette azokat a selejtes darabokat? — kérdezi Takács, nyíltan és erősen belenéz Rostás • szemébe. Rostás pedig nem tudja, mit feleljen, csak a szeme árulkodik, hogy jó helyen vannak azok a darabok, amint akaratlanul a műhely sarkába vet egy titokzatos pillantást. — Nem gondolta, hogy ideje lenne már azokat a darabokat kiteregetni az emberek elé? — Nem, erre nem gondoltam — vágja rá Rostás, s minden ízében remeg valamiért, mint' a tettenért. — Na, gondolkozzék, délig még van idő. S ebben a pillanatban hallja, hogy a mester őt szólítja, összerezzen, de azért leteszi a seprűt, és megy a hívó szóra. — Laji fiam, rend legyen, úgy ragyogjon a műhely, mint a pohár. Itt lesz a termelési értekezlet, jön az igazgató elvtárs is. Gyorsan szedj össze mindent. A te munkádat is ellenőrzi. Lajinak a vér az agyába tódult. Az igazgató jön, hogy ellenőrizze a munkáját? Hijnye, Laji, most mutasd meg, ki vagy te. Szalad az öntöző veder után. Most aztán legalább bebizonyítom, hogy értek én a sepregetéshez, nemcsak a számat jártattam. Olyan buzgalommal fényesíti a műhelyt, mint a lakodalmas házat, fütyörészik, s egy-kettőre rendbe teszi a jókora helyiséget, ha mór ezt szemelték ki termelési értekezletre. Közben elakad a fütty a szájóban, amikor Takács szavai jutnák eszébe: »Nem gondolta, hogy ideje lenne már azokat a darabokat kiteregetni az emberek elé?* A nagy munkától, de különösen az utóbbi gondplattól kiül "a verejték a homlokára, — Mi is lenne, ha ő az igazgató szeme láttára kiteregetné azokat a darabokat? — gondolja, s erre maga is megijed. — Tekintete ráesik Kurtára,, s újra összerezzen. — Nem, ezt nem teheti. — Hiszen a múltkoriban Takács megbírálta Dakót, s három napig tartott a harag. Látta, amikor összesúgott Dakó Kurtával, s az is nagyon fenyegetően kezdte méregetni Takácsot. Ha még ezt az őszinte és jóságos embert is így nézték, görbe szemmel, mit csinálnának vele? Talán fel is falnák. Hiszen csak az este nem borotválkozott meg, s Kurta már is gúnyt űzött belőle. — Jaj, őrizzen még a fennvaló ezektől az emberekfői — gondolja ijedten — inkább rendbe höZom szépen a műhelyt, hogy elégedett legyen a munkámmal az igazgató elvtárs, aztán a többi már nem az én dolgom. No de elégedetten is hordozza körül tekintetét az igazgató, amikor lecsengetés után végre ő is megérkezik. Aztán elcsendesedik a műhely, az emberek igyekeznek minél kényelmesebben elhelyezkedni. Rostás is köztük \'an, TaKOVÁCS MIKLÓS: FEBRUÁR' Leválnak a felhőkről a hegyek, s falai lesznek a fénnyel telt határnak az évszak változik, nem a téli táj: a csúcson még a hóban járt a lábad és itt lent minden csörgedező, a hóálja vizek, a délidő rádió-muzsikája ragyogva nevet az ablaküveg, napozva örül, a fényt szétoldja magába.' IramJo vágyak bizsergetnek, látom mosolygó szemeden téged is kedves jó, jó nagyon is elhúzódva veled, havat hozni a kézben, felelni szavadnak [szemednek. De amíg elmerülsz a könnyfiség énekében, s szivemben feloldod a kemény Időt körém, látod, idesereglik '— az élet sűrűjéből —, ami téged és engem fonná! J x , íés kitölt: a sodro, elven, emberi gond, szövetsége a vérnek, az észnek, ami szólít, és nem hagy meg — hiába — egészen neked, járni így ünneplőben —' a lélek - , - . „, [mélyében hánykolódik. A boldogság belül Összeszorít, és elvegyít a téli űélel«tt párált sóhajtó vággyal, s bekapcsol konok erejébe, körébe ez a gond, ez a sorsunkból lüktető áram. A bőrömön érzem a világ leheletét, forró sugarát, s mint a televíziót nézve, felfogja rezdüléseiből a vágyat, az álmait, a tiszta reményt, a lélek [vevőkészüléke. Érzem őket, akik most kezdik el új sorsukat —: szemünkben álmatlan éjek [parazsa ég, koponyámban hordom e szemeket, mellemben szívük indulatát, apáimét. Érzem, hogy elszánásuk felemel, de a vajúdás fáj, mert szinte'engem présel, vagyok a gyermek, a születő, s az anya vagyok, a győzelmes föiengedésben. Enyém az öröm és enyém a kín: nagy fények erdejében lépek, s árnyék mered [az útra, Itt kezdődik az emberi kor — ezt sürgeti a szív —, s a barbárság végének [vagyok tanúja. A gonoszság kezében gyilkos vasak — s a hősök szívében, akik a szabadságért [kiálltak —, összecsap ellentéteiben — a lélek kényereképp —, amiért viaskodik az ember, [a század. Látod, már értem, mi a hazám —: a szívemben hordom, rétegelt kiraktam [és kirakták, zajló egek és fény-vízesések, hullámzó mélység és szálló magasság —, megnőtt, kiterjedt határa, ereje, mióta roppapt, gazdag szívébe zárta a szabad népek törekvéseit, s magára lelt, s új, testvér hazákra. Magas hegyeken állok, alattam folyók hömpölyögnek, városok füstje száll, köd [borul a vidékre, összeolvad a szemben, a szívben, a vágyban a mindenség, az élet. életünk /ötvöződése, Add a kezembe a kezed, kis hitvesem, kedvemnek ege —: hadd érzem, [mennyire szeretlek, a mi igazunk, hitünk — a jövő —: értelme a történelemnek. * A városi tanács irodalmi pályázatán második díjat nyert vers. kács ültette maga mellé. "Aztán ha mégis van valami, mondanivalója, ne hallgassa el« — bíztatta Rostást utoljára. Az pedig, ahogy helyet foglal, egyszerre a torkába szökken a szíve. Mi lesz vele, ha Takacs felkéri, hogy szedje elő azokat a selejtes darabokat? Izgalmában észre sem veszi, hogy közben mégkezdődik a termelési értekezlet. A mester beszél az elvégzett munkáról, a nehézségekről, ^ztán mások is hozzászólnád. Végül pedig Takács emelkedik szólásra. * , , — Elvtársak — így kezdi — mar a gyűlés elejétől arra voltam kíváncsi, hogy ki meri egyenesen, őszintén elmondani észrevételeit. Nekem az a véleményem, hogy csak beszélünk, de nem nézünk szembe saját hibáinkkal-. Mindig megkerüljük a lényeget, Titkolózunk. -Art hiszem, elérkezett az idő, .hogy kirukkoljunk az igazsággal. Mert csak így vethetünk Véget az örökös kullögásnak, a rossz hírnévnek. ' , Rostás félelmében elbújna az egérlyukba is. Biztosra veszi, hogy. ez az egyenes ember előhozakodik a selejtes darabokkal, neki pedig el kell mondania őszintén, hogy milyen céllal kotorászott mások padja alatt. A félelem teljes súlyával ránehezedik, amikor Takács szájából hallja a mester nevét, a fiatalemberét, aki azt kérdezte titokzatosan, hogy kinek szúrhatná a szemét, hogy ő maszek munkát csinál, aztán a Kurtáét, a Dakóet. . S amint nekibuzdulva beszél Takács, az emberek hátul fel-felmorajlanak, hümmögnek. uAmikor pedig Takáes leül, ilyen hangok ütik meg Rostás fülét: — Nem elég csak hősködni, ezt be is kell bizonyítani. Ez rágalom. Vizsgálják felül a dolgot. — S máris többen szólasra lendítik karjukat; — Csak nyugalom, elvtarsak — szel közbe az igazgató — mindenki elmondhatja a magáét. Rostás Takácsot figyeli, aki tanácstalanul hordozza körül tekintetét a méltatlankodókon. Látszik rajta, hogy zavarban van. "Igen, ezt bizonyítani kell* — mondja valaki. R

ostásnak egyszeriben kiszáll a fejéből a félelem, dühbe gurul, hogy Kurta még bizonyítékért kiabál. "Az istenfájat a fejének — gondolja —. Még azt a jóságos Takácsot rágalmazza ahelyett, hogy meghúzná magát.* Ebben a pillanatban Takács kérdően pillant Rostásra. — Na, ha bizonyítékra van szüksége ékeimének — gondolja Idegesen — a Takács pártjára állok, és ... Jóformán végig sem gondolja a dolgot, máris magasra lendíti a karját. Az igazgató soron kívül fdja meg a szót Rostásnak és mosolyog hozzá, biztatón. Rostás nekipirulva, nagy buzgalommal kezd beszélni arról, amit a* világ fürkészése közben látott és hallott. Aztán hirtelen elakadt a szava. — Csak egy pillanat, azonnal folytatom — mondja és a műhely' sarkához szalad, ahova azt a sok selejtes darabot rejtetta el. Sietve dobálja le a ládáról a lemezeket, majd nekirugaszkodva emeli- fel, hogy még az inak is kiülnek vastag nyakán. Egyenesen az igazgató elolt áll meg. * -r-.Ez a darab, kéremszéperi, a Kurta elvtársé, meg a másik is, a harmadik is, a negyedik is ... Az emberek kővé dermedve figyelik Rostás'kézmozdulatait, majd halk, vészt' jósló moraj zúg végig a műhelyen, s néhányan sóbálvánnyá meredve figyelik, az elkövetkezendőket. — Ezt pedig a Dakó padja alól szedtem. ki, ezt is, meg azt is, mindegyiket. S amint beszél, sorjában kirakja az összes selejtes darabokat. A mester különös ábrázattal figyel és sűrűn törölgeti a hideg- verejtékcseppeket a homlokáról. — Ezekről a selejtes darabokról én is tudtam — vallja be magában s szörnyen » megijed. Csak nem volt bátorságom szólni, mert, ha szóltam, az egyik azt vetette a szememre, hogy nagy fiú akarok lenni, a másik, hogy az üzemet akarom vezetnii a harmadik pedig azzal állt elő, hogy hát ez a barátság? S most íme. Na, Kurta, te szájhős, most felelj!... Késő estig tartott a termelési értekezlet, és az emberek újra egyenként szólaltak fel, nagyon megeredt a nyelvük. öostás Laji ismét ott áll a műhely köI* zepén, s bátran forgatja nagy, fekete c?e-Tr>eir Kurta észreveszi őt, akaratlanul összeakad a tekintetük. —t Gyere csak, Laji — inti magához. — Mit bámulsz? — A világot — mondja Laji nagy bátorsággal. — Na és mit látsz a világban? — Embereket. — S még mit? — Mintha megváltoztak volna. Nem rejtenek a pad alá semmit. — S még mit látsz? — Hogy a plánt csinálják. — Látom, megborotválkoztál. — Igen, mert ma osztanak be négyórás munkaidővel tanulónak Takács elvtárs mellé.