Délmagyarország, 1961. január (51. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-22 / 19. szám

Vasárnap. 1961. január 22. 6 FÜSSY LÁSZLÓ: LÉLEK TEGNAPUNKBÓL Munkába jártunk pesti őszben —, akkor beszélte ismerősen Egy nyurga műszerész e dolgát, s negyvenháromban átdobolták Vak bölcseink őt is halálba; és akit elv, ügy, kardlap, zárka El sohasem ért, de sorsa félszeg; a szovjet-télben várt enyészet; A néma fagy-halába tévedt, ott tűnt el, ott jött végítélet. S Pesten, korábban mit mesélt el? Szakmája rongy lett, ócska tétel, De más munkát se lelt sokáig, majd kubik lett az s lelket rávitt, Hogy szökjön innen hivóbb tájra, hát dobta is föl egy vén fára ' A hurkot, ott hol árkot ástak, s megszálltja Jóska a múlásnak: De zöld kis béka jött keresztbe épp akkor s 6 — tóm — nézni kezdte Ugrott elé az s szinte ékszer, mit sohsem láthatunk elégszer; Megült most, járt az apró torka; zihált a csöpp lény szív-motorja; Smaragd a háta, bors a melle; a föld, a táj, a lomb nevelte; Összhangja kellem, könnyű, tiszta; körmén a hártyák lágy batisztja. Feszült, s mily báj volt s mennyi élet két tarka gyöngye két szemének! Szép akkor is, ha mozdulatlan s még szebb, ha ugrik s ive pattan; Ugratta is no Józsi s fogta megint, hisz" játék így forogta A gyors szeszélyt s az állat félve szökött vagy kúszott föl, kezére. Majd futni hagyták, perc kiégett, a béka tűnt s már mást beszéltek Nyomán a dolgok, jobbra készen, mert élet jött a kedvtelésben! Mint csók szelíd az alkony fénye, neszelt megint a sziv reménye; Meghalni mert a föld kegyetlen, érezte Jóska: visszaretten. Szellő is súgta: »Nézd a tájat! Oly szép az est, s lent mit találhat Nyugtod, esélye nincsen annak, rólad lapok se sok szót adnak, Ezt nézd bizony!* — szólt hang fiúnak, kinyitva ösvényt visszaútnak. f V De épp csak állt még, állt merengve s el így tűnődött: "Eletembe' Csak könnyűt néztem s most is nógat; a gyávaságom, az cirógat, Nem más*. — Szó így ütött a tényre, mely küntről támadt, bent megérve, S O indult is már, s otthon várta öreg nagynénje vacsorára; Evett, és ott ült elborongva, majd feddni kezdte féltés gondja. Bújkált az arcán eltakart tett... s az anyás szó most sejtő igy lett: "Ne búsul) Józsi, mitse ér ez, te jobb világot még megérhetsz. Mig engem látsz, I baj kevéske; mosok halálig, meglásd és te Ne vág) nekem ily fancsi képet, fogd mozipénz ez s Ilkád végett Nézd, dupla is, hát tűnj Budára, én meg lefekszem, sok volt mára.< * I Ez volt a néni, O nevelte az árva Jóskát, s könny a lelke, Kívül vidám csak, mikor nézte e furcsa lelket, szív egésze. Hol el van egyik, el wn másik, igy látta, s jóság igy csatázik, Teremtés tiszta lobbja, ének, halk zengetöje életének; S ez égő áldozatba rejtett, öreg sziv mégis porba ejtett. Az öccs meg aztán, a nyárvégen szakmába ment, s most úgy mint regen, A kedves lány is sokszor látta; egy barna tincs hullt homlokára A mindig ápolt, szép fiúnak, s szerette lika, s földi útnak «»««»>Két ifjú lelke: eggyé lettek; s a vers a fájó, áttekergett Időt is jegyzi, róvja máig, de boldog nász is megtalál itt. w Nem élt a lánynak már csak apja s azt kugli, kártya, sör kapatta; Az húzta, vonta, könnyű ő is; horgász is, s félte mit erő visz. A mozdony mellől eljött régen; a hü pipája ült zsebében; Az szép neki, mi szép Ilkának, s tárt szívvel adta ő a párnak A ház felét, mert özvegy sorban nagy kincs a rend, csín megszokottan. Kilencszázharminckettő pergett, hogy ez volt s éppen akkor tettek Hűvösre engem, s át viszályon, mely itt lobog még, most is látom Tovább a Józsit, mindig mindig, ha perc a múltba jól elindít. E fiú nem hitt, s hit bár dőre s csalékony sokszor: hajt előre Mégis, hol élet zúg a hangban, a szirt s hab-szülte forgatagban. öt Róma s Moszkva nem ihlette; puhácska volt s a giccs a kedve; Langyoska film jó, hű Icával; jött Pistikájuk, s nagy már, s rávall Apjára, az meg ment a vészbe, kilencszáznegyven ősz-felére. Nagy lett a sírás kis családban s e korszak újra döng ma vádban, Hőst, harcot ígér vakmerően; rivall a hangja: kl, ha 6 nem? De Jóskát vitték! Dőlt a baj ránk, s mit meg nem irt még méltón pennánk: A Don-kanyar lett itt is végzet; bezárva pont, az életének. Ok volt az is, hogy lágy a lelke, halála törvény, gúzsbaverte. Leült — hiszem — a fagyban, híve az oldatásnak, halk szelídje O régtől már, s az otthon messze!... Így hó hullott rá, hogy temesse. S hogy elzuhant a sújtó télben, a végső álom a szemében: Tán munka volt, de nem teremtő, sohsem, mert vézna volt a nemtő Mellette mindig, s nem lazsálva, kemények útját, azt se járta. x Varrógép s más mind, száz pepeccsel számára untság minden reggel, Epp csak csinálta, dolgát tette — és tiszta Józsink, műhely nettje. Ily lélek vitte őt a nem-lét karjába át, s ki ott pihen rég: Mit tudna rólunk léte nélkül? Hogy viv a rosszal, viv derékul E sok-szövésű földön máig erőnk s sziv hogy zeng dalt halálig. A zűrös bolygón, mely még kétség, hogy ágál, int a hős reménység, Mig el nem fújja Orkán végleg, s hogy tilt a vétó, mely miénk lett... Hát tudnom is kell népnek vesztét, ha kor pántolja rá keresztjét, S szin azt is festi, mily kevésen ing sorsunk mégis záron, résen, Mig önlelkünk is dönt az útban, míg nem harsan ránk itt valóban, Csupán a közsors kürtje: végzet, s lesz zord halál vagy új igézet, Hol élő szériákkal, rendre, a népek futnak nem-pihenve. Dőlt istenektől jött e fátum, s az államon túl s túl hazákon Mint szélben porszem úgy forognak kis tengelyükkel tegnap s holnap A lelkek bentről is; hogy semmi jobb ne legyen mint megpihenni E két végzettől, s férfi lelke nagyobb csupán a tényt emelve, Föl, Eszak-fokra s szánva Délre, mindig a csúcsra hordva, téve. Igy pesti, nagy ház, állvány, pallér; Jóskánk, bohócska, lágy gavallér, Bohém sziv, Újpest halk szülötte s ez egyszer élő élet jötte: Mint más kép, épp úgy látományom, elvont erőm lett s látva látom A célt, mely összefogva egy lett: részvét a tört meg ép szíveknek; S törvénye legfőbb: óvó álom, mit meg kell lelnünk száz csatákon.., (Vasárnapi kis tárlat MAJER GYULA: BESZÉLGETŐK y#, - * r • '.-•V SZALAY LAJOS: MOZDONYON GALLÉ TI BOR: GYÁR A földrajz világéletemben gyenge pontom volt. Ha bizonyos kort elér az ember, ilyen önvallomást bátran megengedhet, nehezen ment a fejembe, hogy Kamcsatka merre van most se árulom el, hogy a ..föd" Ez viszont egyre ékesszólóbbá tett. A végén úgy beszéltem Szegedről, minti egy született földrajztanár. Mindig Ugyan, dehogyis nem, emlé- — Megy ez a földrajz — kezz csak vissza, a nyáron, állapítottam meg csodálkozamikor villamoson mentünk va magamban. Csak az a ki a Sárgára fürödni. — fontos, hogy személyes élTényleg — mondta Évi és a ményeink fűződjenek ahhoz, hol van, hisz az olvasó úgy- felismerés öröme csillant amit tanítunk. Kamcsatkáról napokban me® szemében. — Na, akkor azért nem fogok megtudni mondd tovább. — Szegednek • semmit, mert — jobb fe;jlett textilipara van. — Hol is tudja —, a azonban rájöttem későn, mint soha —, hogy vannak a textilgyárai? — A nem is olyan ördöngös dolog textilgyárai? Ahogy a kéraz a földrajz. Minden attól sose voltam ott és nem valószínű, hogy valaha is eljutok. Szegeden viszont minden házhoz, mindést ismételte, kissé elnyújt- den utcához emlékek légiója • , Í va a szót> tógi emlékeket tapad. Az alsóvárosi nagy függ, hogy minek a loidraj- idézett fel bennem. Annak állomás töltésoldalában sozát tanítja az ember. Felfe- idején én is ehhez a haloga- kat játszottam indiánosdit, dezésem hiteles története az- tó taktikához folyamodtam, mint gyerek. Később, egyezal kezdődött, hogy megállt hiába, aki időt nyer, életet temista koromban, amikor a nyer — amikor nem tudtam kiskocsmák már mind beelőttem a kislányom és a következő kijelentést tette: — Apu, felmondom a focit, légy szíves, kérdezz ki. valamit. — Gondolkozz csak zártak, ide jöttünk darvahajnali órákban és utazásai megy kicsit. Amikor a teme- dozni a _ tőbe mentünk ki, nagyanyád amikor külföldi Elég régóta nem beszéltem sírjához, megmutattam ne- ból hazaértem, mindig^ ösza gyerekeimmel iskolai dol- ked a textilkombinátot. És szeszorította valami a szíve- • " Újszegeden is van egy ken- met és a torkomat, amikor dergyár. Ahol Bandi bácsi befutott a vonat az öreg áldolgozik. — Igaz — ismerte lomásra. gokról, úgyhogy meglehetősen értetlenül bámultam Évire. — Mi az ördög lehet az a föci — tépelődtem magamban. Nem akartam azonban tudatlanságomat elárulni, ezért csak annyit mondtam: — Jó, add ide a könyved. Éviké átnyújtotta. Egy pillantást vetettem bele és azonnal rájöttem — bámulatos felfogóképességem mindig csodálatba ejtette tanáraimat —, hogy a föci az földrajzot jelent a kisiskolások nyelvén. — Hát halljuk mondtam megadással és arra gondoltam, hogy diákkori bűneimért most kell vezekelnem. Meglepetésemre azonban Évi nem Kamcsatkával traktált engem, hanem Szegedről kezdett el beszélni. — A M a r o s Szegednél ömlik a Tiszába. — Hol? Láttad, ahol. beleömlik? — tettem fel önkéntelenül a kérdést. — Nem tudom. — be Éviké és tekintetében a tisztelet sugarát véltem felfedezni. Kislónyom arcára jobban kiült az őszinte elismerés és csodálat kifejezése. Nem folytatom a megemlékezéseket. Igy is rájöttem, nem is olyan nehéz az a «*föci*. Kálmán László LÖDI FERENC: SZEGED Szülőm, Je város,'szép Szeged, bölcsőtől hü a sírig — (s szeplőtelen és vétkezett, ha múltad visszahírlik). Meghalni sose volt erőd elemi vész, bitangság lökte rád bár a szemfedőt, s kongatta bús harangját. Tüzek, vizek és gyilkosok áldoztak istenüknek •— (örvényük, ja), hogy itt forog! históriádban büntet). Igy vagy nekem a múlt, jelen. Kenyéren-könny, a bánat; halálos csönd a lelkeken; város, mely föl is támadt. Ott lenn, a gyárak mélyein készült hited o mára; álmokkal jajdúlt érte kin, munkások kínja, álma. Velük és értük vallom én árnyékod és a fényed: a börtönévek és a fény fegyverré összeégett Igy vagy nekem a Tisza-part, a tá) az emberekkel, szerelmes szépség, kitakart, és szív, mely szívemen ver. t i