Délmagyarország, 1960. december (50. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-04 / 286. szám

Vasárnap, líWO. december £ 6 1 ápé nem a világ közepe, I nemcsak a gyókényszövésről híres. Költök faluja. Tör mörkény iá megemlíti', Móra ls járt benne, megfordult ott Babits Mihály és Kosztolányi Dezső, Ady Endre forradalmas publicisztikájának egyik nagyszerű darabját írta népe konok ellenzékiségéről, de a nevét legismertebbé Juhász Gyula költészete lette. Amikor a nagy szegedi költő mór remeteéveit élte, nyomában . ott járt egy rokonszenves költőutód, aki ugyancsak .szop versekben dalolta meg az ősiségbe rekedt magyar falu • igézete* képét: Radnóti Miklós. Aki Juhász Gyula verseljek gyűjteményét forgatja, csupán négy olyan verset let, amely címében is viseli ennek a régi magyar településnek nevét (Tápén, A tápai Krisztus, Tápai lagzi, Tápai nóta). Am van égy verse, amelynek ma Falusi delelő ugyan a címe, de első megjelenésekor meg Tápai dél címmel olvashatták a szegediek. Már ez elárulja, hogy a cím nem minden: Juhász Gyulának sokkal több tápai ihletésű költeménye van, mint ahogy n puszta címekből sejthetjük. Életrajzi adatokból és a versek tartalmi, hangulati, stilisztikai vizsgálatából kerekedik ki a költő életmüvének olyan verscsokra, amelyet ugyan maga a költő soha nem fűzött egybe, de tartalmi és stiláris rokonságuk miatt joggal tekinthetünk laza ciklusnak. A "tápai versek« sajátos, külön szint jelentenek Juhász Gyula biltői palettáján. Föltehetően nem először: fordult, már meg Tápén, amikor az első világháború második esztendejében, egy meleg tavaszi esten elébe tárul a kép: öreg apók hosszú pipával Bólintanak a ház elótt, Az orgonák lila virága Esőzi be a temetőt. A sírok kertje mellett szántás, Fekete föld. felhőt akar, A tavaszégen varjú szánt át. Vén, szürke varjú, gyászmagyar. A lányok violája fonnyad A kék Mária-kép előtt, öreg anyók új hírt dohognak, S járják az ájult temetőt. A söntés csöndjén, barna árnyban ItáAk két, három nyomorult,S a bakter a vak éjszakában : ' Ktítyúkkal kezd nagy háborút..'.' (Magyar falu csöndje, 1915) •mppessrionista festmény: tele színekkel. bágyadt, fáradt hangulatot árasztó képekkel, a magukra maradt öregek, anyák, lányok és a népdalban is azonos szavakkal megénekelt itthon maradottak keserves sorsát sugalló ecsetkezeléssel. Egy év múlva a nyári este idilljében keres vigaszt a költő a vérözön riasztó valósága ellen: A házak is a lelkek csendje jön, A béke száll nagy, szürke lepedőn. Bús táj fölött, bárányfelhők alatt Ezüstöt önt az estbe egy harang. Ballag a nyáj, elbődül boldogan, Már minden lélek s kapu tárva van. A mezőkről az illat lopva jár, Most legbujább, mert elmúló a nyár, A padokon pipázás, mély a csend, A kutak gémje kék magosba leng. A tetőn a nap arany csókja ég, Ö nap, derű, öröm! maradj ma még! (Falusi alkony, 1916) Két forradalom tragikus elbukása, s a költő egyeni álmainak elsiratása is benne van abban a tájképben, amit 1919 nyarán fest: Egy szőke Akác árnyán áll a lóca, Onnan tekintek a világba most. Delet mutat az álmatag napóra, Az ég tündöklő és a táj halott. Most alszanak a kazlak kertek alján, Es alszanak a kertek boldogan, S a békák némák most a tócsa partján, És alszik az idő, mely gyászt fogan. (Tápén, 1919) Az elsó pillanatban rokonságot érzünk az egy éWel 'ez előtti hires nagy versével (Magyar nyár 1918), amelyben ugyanilyen mozdulatlan, rezdüléstelen a táj. ám mig a forradalom vihara előtti csönd„Fölzengenek az átkok és a nóták,,," Q Juhász Gyula „tápai" versciklusáról J ben, a szunnyadó magyar nyár költői képeiben a közelgő robbanás erői feszülnek, most két letiport forradalom elvert vetésének némaságát szuggerálja a halott táj. Egy éve még hevültek a kazlak, most már tétlenül alszanak. Minden alszik. Es alszik bennem a remény, az emlék, , Egy szőke felleg áll fejem felett. . Körötte bánatos kék végtelenség, Ö szőke felleg, csöndes üzenet! A forradalom lázas-szép napjaiban a költő arról énekelt, hogy vagyaink és bajaink alusznak, miközben a természet örök erői a föld alól csíráznak föl (Tavaszi éj), s úgy köszöntötte a proletárforradalmat, mint amqly betölt minden reményt (Húsvétra). S most a remény is, az emlék is szertefoszlott... A forradalom bukása miatti keserűség, a lírikus természetes fordulatóval szövődik aztán össze a költő egyéni életének kudarcával, egv új szerelem boldogtalanságával. Anna és Júlia alakja elé új múzsa állott: Zöldi Vnma. a Szentivánéji álom Hermiója. Az ő dús hajkoronája képzik meg a tündöklő ég bárányfelhőjének szőkeségében ... Mit árnyékolod be az égi kéket, . Mit árnyékolod be a lelkemet? Üzennek már a fájó messzeségek. Nyomor, panasz, gyász vár már rám. (Megyek! A vers végén egybefonódik a közösség é6 az egyén sorsa. A költő, akitói az ellenforradalom uralomrajutása legmerészebb reményeit rabolta el, tudia, hogy e népellenes, restaurálódott feudális világban csak nyomor és szegénység jut osztályrészéül. Tápai dél, mely, jnint mondottam, megváltozott címmel vált ismertté, megint a falusi csönd tájképe, mint az eddigi tápai versek mind. A nyugalom mögött más-más eszmei mondandó húzódik meg — a háború, az ellenforradalom fájó némasága —, de minden versben közös a megfestett tabló mozdulatlansága, állókép jellege. Az a néhány állítmány. amely mégis cselekvést jelöl, többnyire ugyancsak lassú, tempós mozgást enged (bólint, ballag), vágy jelentésévél, hangulatával szomorúságot kelt (esőz, fonyni/ad, alszik, árnyékol). íme itt is: Az örök ég alatt örök nyugodtan Most álmodik a vén falu a porban. (Falusi delelő, 1919) A megismételt jelző (örök), a határozó (nyugodtan), az állítmány (álmodik) mind a tétlenség, a változatlanság benyomásával hat. A vén jelző, s a porban fészkelő falu képe is ezt a hangulatot erősíti. Most azonban élénkülnek a színek: Házak fehérje szinte ég a napban, Torony pirosa a kékségbe harsan. Aztán megint a mozdulatlanságnak ezúttal meglepő képe: Disznók hevernek meleg sárba túrva, Ó állatok mély, boldog mélabúja! Az állókép az élet igenlésének, a jövő akarásának motívumaival, elevenebb színekkel bővül, majd a halál kontrasztjával párul: A napraforgó dús méhét kitárja, Mint Danaé az arany napsugárra. A dombon egy lány, mint barna bronz áll, Nyerít egy kanca a nagy itatónál. Es turbékolnak a párzó galambok, S a temetőben virulók a hantok... Az 1919 őszén született Falusi lakodalom már a Tápai lagzi előképe. Nyárfák ezüstjén hold ezüstje reszket, Piros borok a fehér asztalon. A hegedűknek a tücskök felelnek Hívatlanul a szőke osztagon. Az impresszionista festőket jellemző színgazdagság (ezüst kétszer, piros, fehér, szóké) itt is fontos ábrázoló eszköz. S megjelennek a Tápai lagzi motívumai: A . mókás vőfély verset mond a nászról, Violát, rózsát, mindent összeszed, Es csillagot, szerelmet, cifraságot. Kalácsot kér a majszoló gyerek. Az ágyasházban tornyot rak az anyjuk, Kakukkos óra éjfelet kakukkéi, A szútól halkan megroppan a bútor lagzi mókái mögül a halál ós a temető, látomása • sej" Tétt' élő, épp úgy mcet a kocsma is azt idézi föl. A • ••' következő két strófa termé-! Eseti képeiben, a leszállóest és a kigyúló csillagok áb' rázolásában is . ott ez a lidér-z ces hangulat, melyet fokoz a költőd vízió a kocsmázök közt némán at-, haladó,: a halál szelét hozó angyalról. Jellemző, ahogyan Juhász továbbra ls folyton' egyetlen képben tátja a vidám kocsmát és a komor sírkertet, az eletet . és! d háláit \ . - > VT'. A szárnyakat hallják egy pillanatra, A vén ivók s bús holtak, csöndbe lerin, A Bodri szűköl, a havat kaparja, S a kakukkóra megáll hirtelen. Érdemes megfigyelnünk a tápai versek, visszatérő baljóslatú motívumait: a kakukkórát, a bakterrel háborúskodó, vonító vagy szúkülő kutyákat, az ivókat és garázda dalalkat.. < S íme, -a magyar ugar* képe az ellenforradalom világábarl: Babona, bánat, borok és botorság. Mind összekapnak és a kocsma zúg, • Fölzengenek az átkok és a nóták És' döngetik a temetőkaput! S míg künn az udvaron garázda dal zúg, Üveg alatt gunnyaszt, • mint néma bú, Egy fonnyadt inenyasszonyj, koszorú. A szonett két tercettje a lagzi mókái és kalácsmajszoló bősége mögül kibontja a szegényparaszti sors sötét szomorúságát. A kakukkos óra huhogása éppúgy a halálra emlékeztet, mint a parasztbabona szerint a megroppanó bútor. A megfony* nyadt párta az egyszeri mulatság élethoszsziglani folytatását vetíti elő: a szürke hétköznapok fárasztó robotját,és őrlő gondját. Bár időrendben még neiái következnék,, de összevetésül mindjárt itt kell látnunk e vers már említett párját, amelyben ez a költői mondandó klasszikussá érlelődött: Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, ' Beléje kondul a repedt harang, •> • Kutyák vonitanak a holdra fel, A túlsó parton varjúraj felel. Brummog a bőgő, asszony lett a lány, Az élet itt nem móka és nem talány, A bort megisszák, asszonyt megverik, Es izzadnak reggeltől esteiig. (Tápai lagzi, 1923) Mindazt, amit az előző vers még csak sejtet, ez már kimondja. -Az élet itt nem móka* — feleli mintegy válaszul a Falusi lakodalom vőfélyének mókás rigmusaira. A piárta jelképe is itt világosodik meg: a parasztélet kemény világában áz asszony sorsa a maRát nem kímélő munka, s a Sivár élet elől mámorba menekülő férfi ökle. S ez a sötét kép a paraszti elmaradottságról még csak folytatódik; . . De télen, télen a világ megáll, Es végtelen nagy esték csöndje vár,., Az ember medve, alszik és morog. Benn emberek és künn komondorok. Brummog a bőgő, elhervad a hold, Fenékig issza a vőfély a bort, Már szürkül lassan a ködös határ, Es a határban a Halál kaszál... Az utolsó sor tetőzi be a Falusi lakodalomban már érzékeltetett kifejlést: a kakukkszó és bútorroppanás már jelzi az életet nemző nászban benne rejlő ellentétet, az elmúlást, a halált.., X A versek élményalapját nem ismerjük, de föltehető, hogy a költő 1919-ben és 1923-ban is: részt vett tápai lakodalmakon. 1920 októberében pl. ott vőlt Dávid János és Kónya örzsi esküvőjén, s Tápai lagzi címmel cikket is írt a Szeged című lapba, dicsérettel emlékezvén meg ördög Sándor vőfély tréfacsináló és rigmusmondó tehetségéről. 1923 pünkösdjén jelent meg egyik legismertebb költeménye, A tápat Krisztus;- ~ a -Magyar nyár 1918 cimú vers záróképé"m Juhász Gyula nemcsak a szegényparaszti elesettség tragikus komorságú vízióit sóhajtja' világgá, némcsak a megváltó Krisztusban, mint utolsó reménysugárban bizakodó, elnyomorodott lelkű zsellérek béna vágyát fogalmazza meg, hanem észreveszi az' agrárproletariátusban feszülő forradalmi energiát is, azt a lázadó indulatot, amely a dolgozó parasztságot a munkásosztály szövetségeséve képesíti. Ezt hirdeti 1926-ban a Tápai nóta: A tápai templom öregebb apádnál. Vénebb a kriptában pihenő apátnál. De az Isten régibb, mint a régi oltár, .. Idősebb ö minden kö-kövön templomnál. A tápai lányok mennek a misére, A tápai vének várnak az igére,' A földek esőre, a kaszák a nyárra, Nincstelen , szegények egy nagy aratásra. •V— 'V* ' " rR. • FO-Í;- >? :' > AFTSDICMT '.•..;" •.<.».' UMK] -. .I _. Tömörségében is sokat mondó ez a népdal-intőnációjú nyolc sor. A fönnálló rendnél ősibb és erősebb az isteni törvény, mely az embereket egyenjogúvá tétté. 'Ennek áz isteni —' lényegében: természeti — törvénynek beteljesülését várják a nincstelenek — de kaszával a kézben. A fenyegető forradalmas hév újból Benne a költőnek plebejusi, népi vallásossága és a szegényparasztság megváltás utáni vágya ölelkezik össze. Az országút szélén álló kopott kereszt Krisztusa a falu munkába menő népét nézi: Az őst népet, mely az ősi föld Zsellére csak és várja az időt, Mikor saját portáján úr leszen, Mikor az élet néki is terem. A magyar Krisztus, a falusi szent Hiszen nekik is megváltást izent.' A kopott, megtépett, viharvert útszéli feszület: a magyar földmúvesszegénység sorsát szimbolizálja. ,A költő a haladás erőinek gyöngeségét érzi, ezért hagyatkozik az isteni segítségre: -És ki segít már, ha 6 sem segít?* re emlékeztet, már csak az aratás közös szava révén is: vihart aratva zeniül a magyar nyár! N U gyanezt hirdeti, s a Szeged vidéki karácsonyi népénekek hangvételét idézi a tápai élményben fogant legutolsó Juhász-vers, a Betlehem (1928). Az indító kép a kocsma, a betlehemi istálló miniatűr másával, jászlában a barmok közt, almon pihenő Gyermekkel. Kántálnak a háromkirályok, S velük a jámbor pásztorok, A söntés mélyén egy elázott, Elbúsult zsöllér tántorog. Könnyes szeme bámulja báván A betlehemi csillagot, A }6 reményt, mit körülállnák Szegények, árvák, magyarok'! A parasztsors komor kiúttalansága tükröződik a szintén tápai ihletésű Magyar télben (1924). • <•' 4 kicsi kocsma ablaka világos, 'Fehérvirágos, mint a temető, • Hol a nap éppen vérködösen áldoz, , 5 a hold sápadt sarlója egyre nő. Kísérteties a kép, a kocsmát a temetővel asszociáló, a vidám külszín' alatt' »• , tragikumra ráérző látásmód. Ahogyan a •em véletlen, hogy ezt a versét Juhász Gyula a Népszavában jelentette meg. Nemrégiben ugyancsak a Dél-Magyarországban fejtettem kl, hogy Juhász Gyula 1919 és 1928 .között tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban, tagja volt a szegedi Szociáldemokrata Pártnak, egyik magvetője a szegedi munkáskultúrának, a . munkásszínjótszás és dalkultúra apostola, szocialista publicista és a Munkásotthon népszerű előadója. Szocialista nézetéit tehát akarva-akaratlan nagy mértékben a szociáldemokrácia alakította ki. Ez — el kell ismernünk. — óhatatlanul szűkebbre vonta a költő szemhatárát a lehetségesnél, a kommunista világnézetnél. De nem szabad azt hinnünk, hogy a költő nem látott tovább, mint a szociáldemokrácia. Éppen tápai versei, különösen a .. Tápai nóta, de az ugyancsak a munkásmozgalom és a szocializmus igézetében fogant Dózsa-versek is azt bizonyítják, hogy Juhász Gyulát nem korlátoztak szociáldemokrata tévtanok. Ö ugyanakkor, amikor megtalálta a szegedi munkások kezét, és szervezetükben, velük együtt küzdött, a remélt emberibb jövőért, fölismerte a magyar parasztság tragikumát, a parasztkérdés fontosságát is. A szociáldemokrácia hazai vezetői a Bethlen—Péyer paktummal lemondhattak ugyan a számukra értéktelen, -reakciósparasztságról, és kiszolgáltathatták a feudálkapitalista rendszernek, Juhász Gyula szocializmusa azonban befogadta a magyar foldtnuvésszegénységet is. S ez egyik eléggé nem becsülhető érdeme a szocialista költőnek, aki lírájában már József Attila előtt. kifejezte a munkásság és dölgdró parasztság sorsközösségét, ahogy ma móndjuk: a munkás-parasztszövetség eszméjét! PÉXER LASZLÖ