Délmagyarország, 1960. október (50. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-23 / 251. szám

Vasárnap, 1!)60. október 23. 6 Füssy László: Egy délután a Császárvárosban Gondolva egyet S Bécset melegnek Erezve: gépje künntre tért; Ottó a bajnok Jóslást óhajtott S egy hús villában így beszélt: -Szép az Un híre, Bonunk szelídje, Grófnő, s ma adjon jelt nekem! Ismerjük régen, S finom kezében Kártyáját én is tisztelem-. -S még mit beszéljek? Kétségben élek, Mert bár e nyár is nagy siker, Bonn csak a nagy tét, S bármit akarnék, Duplát ígér a semmivel!­-Előnyöm támadt! Habsburgi tájnak Nagy részét adják, « most elég.,. Első menetben, Asszonyom, nyertem S a hívem több lesz bármiképp.­-Szível a kormány, S árbócom ormán, Pápánktól küldve ég a jel Kezemben erdők, S ez sok tévelygőt, Nagyszájú senkit átnevel.­-Nem ülök némán, Duzzad a vénám, Mig majd, ha végszót kocka zeng: Család a láncból Esélybe táncol S nagy újra majd, s jön úri csend !­-Addig mig szarvas, Őzike, s talpas Medvém a legvonzóbb riport Hü bécsi lapba, S az Ür haragja Hitetlent mindig eltiport.­»Wáldmeister lettem Most még csak ebben. De két német föld visz tovább; Tények forognak, S körömmel fognak Sok véghetetlen ostobát.­-Küldök is pártot; Fegyvere áldott. Ha rendet hoz, de megremeg Olykor a térdem, S nem csqfakérclt ~ om ett-c nagy ti -Láttunk ilyet már! Gyenge az oltár; S nagy h'appoló lett Hitler is! Ragadta Bécset, S Burg ad pecsétet, Nem germán üdv s nem vak fetisl­-Vidék kell bájjal, Mező juhnyájjal, Tömjénfüst, kormányfő misén; S mellé a gyárak, Hü proletárnak. Monarchiának bűvkörén,­-S mért lenne léha, Mi pihen még ma? Erdészeimnek jó hadát » Járok ki nézni, S méltán igézni Tud náXuk több: a Társaság.­-Vadászat oly szép! Nő a teríték, Kürt hogyha harsan, visz nyereg, Eb csahol vígan, S máris meghívtam Nyugatról egy pár hivemet­-S grófnőm! ön hallgat; Ily rejtett, halknak Még nem is láttam én soha; Aggaszt ez engem, S ecet szivemben E percben., élet vén bora .. -No épp csak mondom! Vidul is gondom, S ön mit mond? Setteng rút halál Sors-lapom mellett? Kártyában szebbet Számomra, kérem nem talál?" -Tájaim hívnak, S kártyában vigat: Kertészlányt, rózsát szomjazom; Harc után mézet, Csúf az enyészet! S'ttász, nem gyász lenne oltalom.­-S lap újból rajtam? Ily hajthatatlan A mord nagyúr, s most harmadik Vetés is ez lett? Kár ez szivemnek. De mindegy! Rendelés a hit!­>• Dinasztiákat, öslombú fákat Szent, felsőbb végezés nevel; Idő sincs félnem, Hős a regényem! S arénánk lett a földi hely.. j* Így szólt s lám hajtott Haza már bajnok Ottónak a géppel s lelke Vágy; ... lUant a jós szó, .-•.•„ S 0 nagy toborzó Tovább, s csak nézi csillagát... Barát Endre: A Kazán-szoros balladája (1960) TTszi/hk az Isteren, a vén ^ Dunán, őszidő dél­utánjón, lassan, csendesen. Körülöttünk kétoldalt rop­pant sziklák. Üledékes mészkő és réteges bazalt ágaskodó sora, néma, ko­mor sikátor. A sziklák áll­nak és figyelnek, vízbe ta­podó, gólemlábú óriások, kö­nyörtelen, megkövült foglá­rai a természet zordon bör­tönének. Kazán-szoros... Sziklák, hegyek... A Kárpátok számkivetett gyer­mekei —, kopott, lezüllött szegény rokonok, családi házból kitiltott dacos és durva csavargók; ime, ez itt a Stirbecz, gyilkos hírében álló vén legény; emez meg Péna, sziklák éles szablyái­val verekedő haramia; a Cserni Ver, a fekete kan, a görcsbemeredt öklelő; Kara-Gozür, a démonok he­gye. Kazán-szoros. A komor hegyek lábánál, a gránitba, bazaltba vágva, — gránitnál, bazaltnál ke­ményebb s konokabb aka­ratú ember műve —, ösvény a tajtékos és örvényes vi­zek felett. Trajánus hadiút­ja; légiók tapodták, harco­sok és rabszolgák lábainak hosszú sora hagyott rajta nyomot, vér és verejték hullott a kövére; s a nagy víz felszagolt, mohó, zöld hullámok ágaskodtak a kí­nok párkányára fel, s mint éhezőn telelt,, csikaró hassal leskődő toportyán-farkasok, em-. bert. S amit az útból elomlasz­tott az idő, amit az Ister vad farkasai lerágtak — mert kínjukban, acsargó éh­ségükben a sziklát is le­marták — amit az ámok­futó Kossava — a vad du­nai szél s felbőszített fejszés cinkosai, a konokul csapko­dó hullámok lehasítottak — mindazt az ember helyre­hozta újra.. Az út mélységbe nyíló szakadékait kifoldta, — ha szegényesen is, silá­nyabb, rongy anyaggal —' deszkahidak ívelik át a rop­pant köálikapcsok csorbasá­gát.... Kazán-szoros... A sziklák tövében hú­zódó hadiút, évezre­dek során jól szolgált min­dig, a római cohorsok léptei s a harckocsik érczörgése után a hajóvontatók pária népe rótta, tapodta tovább, nyögő, jajongó emberek és néma barmok, — fekete bi­valyok... Mögöttük, a las­san koporsóként vonuló uszályok és hajók mély rak­táraiban ezerholdak acélos termése lapult, millió és millió mérő búza, melynek kincséből oly keveset birto­kolhattak e dús raktárak vonszolói... Kazán-szoros... A sötéten guggoló bálvá­nyok iromba kótestén göd­rök nyílnak, mint iszonyú, lepra-rágta sebek; barlan­gok nagy, sötét, áporodott lehellető kószája nyílik — van, amit a hegyi víz vájt, van, amit az ember mélyí­tett, • Vössíí^ .püsiytpoi^al.., Rablótanya, áz űzött mar­lyukja, majd a négy vén­nyolcas szabadságharcosok menhelye. Lám, e sötét, em­bert, életet megvédő, idét­len és időtlen bazaltóriások mégiscsak eltakarták, védel­mezték az erőszak földön­futóit... ... 0 e , Amott roppant kőszál emelkedik; szinte a szaka­dékból nőtt ki és lebegni látszik a mélység felett — Ez a szerelmesek szik­lája! — mutat felé a kor­mányos. És elmeséli két fiatal történetét, akik e szik­laobeliszk 180 méteres ma­gasából vetették le magu­kat a mélybe, mert szüleik nem engedték egyesülni őket. — A nevüket már nem tudom... — mondja sajnál­kozón, mire megnyugtatom* oly mindegy, hogy minek hívták őket. Hiszen nevez­hetjük őket akár Montague házból való Rómeónak s a Capulet család Júliájának, vagy egyszerűen Jon-nak és Treszkának t—v szerelmük bánatos, gyönyörű emléke nem fakult el a századok során. — Csak azt nem értem, hogy a csudába tudtak föl­mászni oly magasra? — mondja a kormányos. Magam is kétkedőn te­kintek fel a szikla szédítő hegyére. Hogyan is kerül­hettek volna oda fel? I gaza van a magyar * marinárnak. Lehet, hogy ez a história a két ka­zánsZórtfci: szerelmesről nem más, nrúr\t egy szép, szomo­rú merev.. Vagy mégiscsak,.. Igaz léhétr' ' Hiszen a szerelmesek még repülni is tudnak olykor... CSONGOR GYŐZŐ; Kitáíul etytyszet dtfatt&yibU... Emlékezés Csokonai és Dugonics pesti találkozására* K étszázhúsz évvel ezelőtt, 1740 októberében Felsőváro­siul, n mostani, nevét viselő utcában épült iskola helyén született Dugonics András, a magyar népies Iro­dalom Úttörő munkása. A kalapos király uralkodása idején Irta meg „Etclk.l"-ját, az első magyar történeti regényt. Az elnémrtesltő törekvések korában páratlan sikert ért el mü­vével, de az eredetiséget követelő utókor csaknem elfeledve haladt el hamvai mellett. Megmosolyogták az ősöket sírjaik­ból kikeltő, olykor túlzott magyarságát, mégis ő volt az, aki tudatában volt annak, hogy az Író a nagy közösség szolgája s ezért nem véletlen, hogy korában első volt, aki olvasó­közönséget tudott teremteni magának. Időtálló müve, mely­ben egész életének a nép szeretetétől áthatott gyűjtőmunkája összpontosult, a közel 12 000-re tehető példabeszéd és köz­mond/isgyűJtrn\énye. Kortársai közül Csokonai rajongott leg­inkább érte, Petőfi nagyra becsülte • a nagy szegedi hár­mas, Tömörkény, Móra és Juhász ls szeretettel fordult em­léke felé. Az évforduló alkalmából a Somogyi Könyvtár és Móra Ferenc Müzeum emlékkiállítást rendezett a Kultúrpalota emeleti folyosóján. 1795-Ötfrtak- Az idö kereke Ismét fordult egyet, hogy új világ lépjen a régi helyére. A francia­országi változások szelét érezte egész Európa, csupán ná­lunk volt még borongós az idő. Akik szépről, merészről ál­modoztak, azoknak feje csakhamar legördül a bakó csa­pásaitól, vagy ha meg is maradnak az uralkodó -kegyé­ből- —, a gondolatok, melyek bennünk szülemlenek, a bör­tönéjek hosszú sötétjében pislákolnak, ott, ahol rabláncon nevelik az eszmét, a népek szabadságának eszméjét. A nemzeti felbuzdulás, ami a kalapos király uralma utón hazánkban fellángolt, csakhamar mint a füst elenyé­szett. Vajon akad-e valaki most, -aki merész ajakát hadi dalnak eressze?­Talán az az ifjú, aki most a halasi homokbuckák vi­lágából igyekszik Pest felé, gyalogosan — per pedes Apostolorum — az Univerzitásra, hogy biztatást nyerjen attól a íárfiútól, aki mint ő is, fülét a nép szíve fölött tart­ja, mert úgy hallszik a nemzet szívverése legerősebben ... Csokonai Vitéz Mihály, a 22 éves költő ez az Ifjú, ek­kor még a debreceni, poézist tanulandó ifjaknak közönsé­ges tanítója, segédtanító a református kollégiumban, vagy mondjuk deákosan: a poéták publicus praeceptora. Halason járt legációban ... A kiskunsági puszták akádllata mintha a Nagyerdő üdvözletét küldené a költő felé. Esteledik. Az út szélén pacsirták hangicsálnak. A kalincák lilás, a boglárkák sárga virágaikkal bólogatnak az esti szélben, bizonyítgatva, hogy szép az élet, s ha szép, csakis azért, mert 'virágai vannak... • Szemelvény szerzőnek „Szegedi irodalmi karcolatok" e. kósziilő gyűjteményéből. Ezt a novellát a Magyar Irodalomtör­téneti Tarsasas I8ió. évi Csokonai-pályázatán 3. díjjal tüntet­te kt Fejében egy születendő hősköltemény sorai zsongnak. Arpádiász lenne ennek az eposznak a neve, mely a béke s nem a vérontás eposza lenne. Beléje lehelné lelkének egész erejét, hogy mind neki, mind nemzetének dicsősé­gére váljon. Akkor még nem tudta a költő, hogy méhé­ben -a maga burokjába belefúlt szerencsétlen gyermek—ét hordozza. Akkor még az volt a szándéka, hogy összejárja a két magyar hazát, sőt Lengyelországot is, elmenne egé­szen Kiowig, megismerné a" magyar kar és kard által meg­hódított helyeket... Aztán megírná a magyar Aeneist, megénekelné a magyar Latiumot... Keresztül vinné ma­gyarjait Szittyia pusztáin. Valóban méltó gondolat: megénekelni egy nép elindulá­sát, megénekelni -fátumait- is. Mit szól majd Dugonics András a tervéhez, ha előho­zakodik vele. Hiszen az ő -Etelkája- inspirálja ezt a ké­szülő művét. Az ő eposza a nemzeti tűz és lelkesedés eposza lenne. Abban az időben négy napig tartana az út gyalogszer­rel Pestig. De akadnak mindig arrafelé kocogó szekerek, melyek megrövidítik időben a távolságot. Szívesen fel is veszik az utast, még ha olyan garabonciás diáik forma is. Ezt meg egyenesen szerencsé; üknek tartják ezen a környé­ken. Vitézünk is így kerül föl a saroglyába, Dabas után, az út végső szakaszánál. Az utolsó éjszakát úgy bóbiskolja át, fejét egy mellette ülő, hortyogó legény vállára hajtva. A koromsötét éjszakában nem látni semmit az úton, csak úgy hajnaltájt már a budai hegyek homályos körvonalait Mire fölsüt a nap, a csikóbőrös kulacsok fedelei is lecsa­varodnak s kézről-kézre járnak, míg csak tart bennük a kotyogás ... Aztán fuvola is akad a szekéren ülőknél, mely művészetben költőnk is jártas s az utazó kiskunok gyönyö­rűségére felhangzanak a csodálatos, rokon hangzású horto­bágyi pásztorénekek... A fővárostól félnapi járásra újra gyalog folytatja útját. A déli rekkenő hőségben érke­zik a pesti hajóhídhiz. Túloldalon Mátyás palotájának ab­lakai ragyognak a napsütésben. Majd inkább csak pihenés­kép — betér egy pesti vendéglőbe. A vendéglős szikár, mo­gorva német, a felesége azonban ellentéte, gömbölyű, töm­zsi, mosolygósképű asszonyka. A biliárdasztal mellett egy­két jurátus lökdosi dákókikal a golyókat. Néhány pesti pol­gár üli körül a söröskancsókat. Miről is folyhat a beszéd másról, mint a konvent uralmának közeledő végéről s va­lami Bonaparte nevű tábornokról, aki mostanság felrüg minden hadviselési szabályzatot, stratégiát s mégis mindig győzelmeket arat Kisvártatva, csakúgy porosan, folytatja útját az Uni­verzitás épülete felé. Dugonics Andrást akarja látni, aki­ről sokat beszélnek mostanában országszerte, akire úgy te­kintenek, mint a nemzeti vágyakozás legtöbbet ígérő alak­jóra. Előtte ls tekintély a galambősz, göndörhajú tudós, aki néhány perc múlva már keblére öleli a kálomista, diák­külsejű költőt. Ebben az összeölelkezésben, kézfogásban mintha csak a két legnagyobb vidéki város Izzó magyarsága jutna ki­fejezésre. Csokonai lévén a fiatalabb, Illendően akarta szólítani az 54 éves királyi oktatót. — Már pedig engöm ne nagyságoljál, édös Mihály öcsém, nagyra nyőjj, ha már te is csak magyarnak sza­kasztódtál — utasította vissza kedélyesen a hátát veregetve. Dugonics szeretett közmondásokban beszélni. A fiatal költő még szabódott volna poros, sáros öltözete miatt. De ízesen, erre is megkapta azonnal a választ, — Azt se szégyöljed öcsém, a mái sár illik, csak a tegnapi nem a csizmára... Vitéz Mihály szíve ezekután fölmelegszik. Valóban ilyennek képzelte az Etelka íróját. Megindul a beszélge­tés. Előhozakodik költői terveivel, beszél fordításairól, ter­mészetesen elsősorban német nyelvből. Dugonics hümmög. Igaz, hogy ma már mindenütt német szóba botlik az em­ber, de azért nem szabad elhanyagolni Horatius nyelvét sem. A fontos, hogy a nép nyelvén szóljon az ének. Az ő mintaképe most is Gyöngyösi, akinek -költeményes ma­radványát- rendezgeti éppen sajtó alá. Hadd tanuljon a magyár ivadék a régmúlt dicséretes dolgokból, melyek, tudása nélkül füleink süketek, szemeink vakok volnának. A németre pedig• vigyázni kell! — Hazudik a némöt, öcsém! Egyikük most is azon mesterködik, miszerint kimutassa, halálraítélt fajta va­gyunk!... Az eDosz terve is tetszik neki. Hát egyenesen neki " ne tetszene ebben Az országban, aki eddig is hasonlókon fáradozott. Felismeri Csokonai nem minden­napi tehetségét. A felolvasott versekből azt is látja, helyes az ítélete a poézisről. Hiszen a poétát az teszi, hogy úgy fesse le a dolgokat, amint azok látszanak, nem pedig -amint valósággal vágynák-. Szóba kerül természetesen Kazinczy Ferenc is, kiről mindkettőjüknek egyezően jó a véleménye. Csokonai nem ismeri még őt személyesen. Hiába is ejtené útba hazafelé Regmecet, hogy átadhatná Dugonics üdvözletét -pajtás Uramnak- —, Kazinczy Verseghyvel s a többiekkel már az ítélethirdetést várja a budai franciskánusok kolostorában. Az, hogy kemény kritikával illette legkedvesebb gyermekét, az -Etelkát-, az mit sem von le a barátságból. — Jegyözzed mőg öcsém, mindig jobb, ha valakit vas­tagon mögdöfnek, mintha vékonyan agyonszúrnak ... A késő esti órákig tart közöttük a beszélgetés. Minden­ben megértik egymást. Pedig mennyire két különböző alak­ja a magyar irodalomnak, a letűnő század legnagyobb köl­tője s az első magyar regény írója, -a nyugodni készülő ősz, s a magát harcra edző fiatal-. Ami összeköti őket: magyarságuk, a nemzeti felemelkedésben vallott hijük..» Bár a budai nyomorgó öreg költő, Virág Benedek is szeretettel fogadta Csokonait, mégis a Dugoniccsal való ta­lálkozás hagyott mély és kitörölhetetlen nyomot a fiatal debreceni költő lelkében. Oázis volt ez a rideg pesti kö­zöny pusztájában, nem is beszélve arról, hogy a kiadók is elzárkóztak előle. írásos emléke ennek a találkozásnak -Dugonics oszlopa- c. költeménye, mely előszóként is meg­jelent 1798-ban az író -Szerecsenek- c. regénye második kötetében ajánlásként az ő barátaihoz és Ismerőseihez. -Itt láttam Dugonics Lábalnak nyomát Hogy járta-föl azt a Régiség Templomát, Itt van Pácája ls le-téve, s Lámpássá A mit 0 itt látott, hogy azt más is lássa. Ezért érdemiette: hogy Helikon hegyen E régi kövekből néki Oszlop legyen-. Csokonai masa rajzolta, legalább is az ő rajza után készítették az emlékezetes oszlopot ábrázoló rézmetszetet, ugyancsak a -Szerecsenek- második kötete mellékleteként. A vers is, a rajz is Csokonai hálájának ad kifejezést, hogy -illy Magyar-szívű Hazám-fiát- ismerhetett meg. A kép alatt a költő eredeti sorai olvashatók: -Szemléllyétek. Késő Unokák fial A nagy Dugonicsnak, a hív Csokonai-.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom