Délmagyarország, 1960. június (50. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-05 / 132. szám

Vasárnap, 1960, júnfos §. HÁZAK DICSÉRIK ERÖS KARJUKAT Május 20-án elérték a megyei tanácsháza évítői az épület teljes magasságát: elkészült a hatodik emelet födémje. Ez az eredmény egy egész sor határidőt előbbre hoz, így az előcsarnok lefedése július 31 helyett már június 30-án lehetővé válik. Két fényképfelvételünkön a 30 méter magas előcsarnok feletti feszítőműves állványzat összeszerelése látható. (Liebmann Béla felvételei) KOSZ JENŐ: építők napjait Üres telkek, sikátorok jelezték az urak rendjét, s helyükön — ma — új házsorok *--nyomán oszlik a rossz emlék. Csákányvégre jut az avult, s vele együtt tűnik a múlt. Üres telkek, sikátorok épülnek be napról napra és valahogy megváltozott ő is, ki ma (észkünk rakja. Arca simult, ismerős, de nem az, aki volt már ő se. Sikátorok, vályog telkek lakója volt apja, anyja, ki telenként csak éhezett s alig várt már a tavaszra, (Talán te sem vetsz rá ügyet, csak mikor kész az épület.) Sikátorok, vályog telkek jelezték az urak rendjét — s ők szétverik azt a rendet hol a munkás volt a gyengébb. Szétverik? — Csak verjék, győznek! Köszönet az Építőknek! (Tóth Béla felvételei) Hétemeletes toronyház épül a Tisza-parton, a Bőrgyógyászati Klinika mellett. Ez lesz a város legmagasabb lakóépülete. A tanácsi beruházásból készülő házban 78 összkomfortos, központi fűtéses lakást alakítanak ki a Csongrád megyei Építőipari Vállalat dolgozói és a jövö évben adják át rendeltetésének. Most, az építők napján ismét felemlíthetjük a már elkészült, modern és kényelmes Bocskai utcai székházat. Nemsokára befejezik a Kossuth Lajos sugárúti munkásszállás építését is, és már tervezik mellé a következőt. Nem feledkezhetünk meg az ötéves terv során létesülő dorozsmai úti telephelyről sem, mely a maga nemében első lesz az országban. A Szentes környékéről érkező Szomor István-féle segédmunkás- és az Adám Székely Bálint vezetése alatt álló kőmüvesbrigád most új pillért rak. Az én emberszeretetemet nem filozófiai fogalmak determinálták akkor, hanem az a farkasvilág, amelybe születtem. Ez a világ termelte ki az ösztönt, és határozta meg értelmem érdeklődését. Mégis azt jelenthetem Tanító Urnák, hogy az emberekben több a jó, mint a rossz; szeretetre és becsülésre méltók; ók is szeretetet és becsülést osztanak. Tanító Ur kérem szépen, ezt most lehet látni, mivel eltünedeztek már a farkastörvények: most csak az az ember élj boldogul, lelkében életkedvvel, mélységekbe látó, és magasra szárnyaló mámorral, aki magában nagy-nagy szeretetet, kiáradó érzést hordoz a dolgos ember iránt. Látom a szememmel, ho® a szeretet nélküli, kicsinyes bosszúállókat, a törpe, törtető gonoszokat, ízléstelen tányérnyalókat ma különösen mély undorral illeti az egészséges munkásnemzet. Az értékteleneket, magukba süppedő semmittevőket faképnél ha®ja a rohanó élet. Most a hétköznapokon is érvényesül, ho® aki csak önmagát szereti, azt senki nem szereti —, egyedül, társ és cél nélkül kóborol az életben. Igaz, ho® ezeknek a száma olyan ®orsan fo®, mint a telihold. I® formálgattam, képzelgettem a jelenteni valómat, és közben átvágtam a vadon nőtt, csalamádés, harmat-verte réten, s megálltam a kis domb alján, a régi enyhelyen, ahova elbújtam kora tavaszon a sziiajkodó böjti szél elől. A kis puszta jobb oldalán, félkaréjban, sötétbe húzódó házak fehér falairól fekete szemek bámultak. Leültem a kis harangláb helyére és sorravettem az ismerős hajlékokat Magamban pironkodva kértem bocsánatot szegény jó Korom bácsitól, a kiszolgált pedellustól —, ho® annyi sokszor megráncigáltam a lélekharang ócska Kötelét, az éjszaka kellős közepén. Megzavartam álmát, és míg ő hosszú, fehér gatyában tiblábolva káromolta a lacibetyár, meg a tisztességes világ istenét, én addig a Vékes Imre kukoricájában óvakodva figyeltem tehetetlen mérgét. Nem mertem megmondani, ho® én vagyok a harangozó, meg a Gyurik Laci, és amolyan papibosszantó ez, a pápaszemes kispapnak szólt, akj folyton a -Mária-lányok* e®esületét szervezte, és helyettünk is ő udvarolt. Na de legalább mo6t már ezt is elárultam. G

yólaiéknál kifényesedett a sötét ablakszem, a sárga sáv élesen csapódott az iskolakerti na® barackfákra. Talán betegen dizentériával nyögött a kis unoka, s a nagymama felébredt, megnedvesítette a láztól cserepes kis szájat... Elsötétedett az ablak, és a borongós csönd birodalma zavartalanul uralkodott tovább. Fáradt testű emberek álmodták végig a napot, ós reggel majd újra kezdik, az élet rendje szerint. A réten fekete kutya járt koslatva, közelembe ért, és morogva tovább caplatott. Az e®kori labdarúgó-pályát befödte csomós®öppel az idő, a régi grund úgy elmúlt, mint a mi fiatalságunk: szép pályákra, csinos játszóterekre terelődött az élet. A grund a régire emlékeztet, amely csak gyerekkorunk varázsától volt szép, és vált maradandó emlékké. Itt a haranglábnál tettem le a táskámat — iskolából jövet — és rúgtam a ron®labdát mindennap, még a hóban is. Harmadik elemista koromban ú® megcsapott az élet szele, hogy alig viseltem. Nem jöttem a grundra e® hétig. Az iskolában történt. A szomszéd padban — utólag megállapítom — szép fekete lány ült: K. Na® Csilla. A tízórai szünetben a kis Csilla pityeregve jelentette Magyar János tanító úrnak, ho® elveszett az uzsonnája. Bányai néni megrázta a haptákcsengőt, s a szokatlanul rövid szünet vége na® birkózásban ért a Papp Ferkóval. — Befelé — pattogott a Tanító Űr. E

' rtelmetlenül ültünk a padban, s a Tanító Űr szigorú arccal sorba kérdezte a ®erekeket, hogy ki, mit hozott uzsonnára. Mindenki felelt. Köteles a hátsó padban azt válaszolta, ho® nem hozott semmit, mert ő soha nem éhes. — Hát te mit hoztál? — kérdezte tőlem is a Tanító Ür. — Semmit — feleltem. — Te sem va® éhes? — Én éhes va®ok mindig — válaszoltam. — Miért etted meg a K. Na® Csilla tízóraiját? Én ... én ... nem ..: ettem meg senkiét ... senki uzson ... — Ne hazudj! Ha már lopsz, legalább ne hazudjál! Te ülsz a K. Nagy melletti padban, és az uzsonna elveszett. — Tanító Or kérem, én nem ... nem voltam... — válaszoltam sírásra görbült szájjal. — Gyere ide — intett, és haragos kék szemében lefojtott indulatot láttam, hátrafésült barna haja lazán előrefutott. Alltam a padban, nem mertem elindulni. — Gyere ide, fiam. ne várjad, hogy én menjek érted — szólt erőltetett nyugalommal. Megindultam, lassan, óvatosan és megálltam a 6árga katedra előtt. — Na, mondjad fiam: u®e éhes voltál? — Igen, éhes voltam. — Máskor ne lopjál, inkább kérjél. — Nem loptam én. — Disznó vagy — állt talpra, és megfogta hosszú sörényemet a fülemnél. Szisze®e tűrtem, azután sírva, szótlanul. — Takarodj a helyedre, holnap küldjed be apádat — kiabált rám és puhán a padsorok közé lódított. Kréta-arcom kivörösödött. A harmadikne®edik osztály előtt vége lett a becsületemnek. Elhatároztam, hogy többet nem jövök iskolába, apámat sem küldöm be. Kimegyek a Hangaihoz, disznókra vigyázni — majd ellakom az istállóban. Az elhatározás érlelődött az úton, hazafelé. Tervek, gondolatok egymást váltogatva forogtak fejemben. Otthon nem szóltam, szégyelltem anyám előtt. Alkonyat táján váratlanul kinyílt a konyhaajtó, és a Tanító Űr lépett be a tarka színű szegénység színhelyére. A kecskelábú asztalnál ültem, és amint megláttam, indulóra fogtam magam. — Maradj fiam, ne menjél el — állított meg az ajtóban. Anyámat szólította, ho® beszélgessenek az udvaron. Kis idő múltán szótlanul távozott. Mindjárt megtudtam, hogy a Csilla tízóraiját senki nem lopta el. R

eggel a csöngetés után a Tanító Ür kihívott a padból, maga mellé állított a katedrára. — Gyerekek! A Csilla tízóraija nem veszett el, otthon maradt, az édesapja mondta el tegnap délután. Mi ártatlanul elitéltünk egy fiút. Bajt csináltunk ... na® bajt. őszinteségéért ítéltük el, mert megmondta, ho® mindig éhes — és hát csak az vehette volna el a tízórait, aki mindig éhes. Ne haragudjatok rá, tisztességes. szegény fiú a ..., becsüljétek, szeressétek, ú®. mint eddig. Magához húzott a Tanító Űr, simogatta arcomat, tiszta illatú zsebkendőjével megtörölte a szememet, és mikor felnéztem, láttam, hogy nagy, kék szeme könnyes. Talán észrevette, ®öngéden a helyemre küldött. Az óra megkezdődött. A tízórai szünetben a padban maradtam. A lányok, fiúk óvatosan jöttek oda, és a táskám mellé dugták tízóraijuk felét, és utána szemérmesen a hátam mögé ültek, nem mentek játszani. Végül a Tanító Ür csinált rendet a sok tízórai körül. Emlékezetes volt K. Na® Csilla uzsonnája, és a tanulságát nem felejtem el. Jelentem Ma®ar János Tanító Urnák, hogy nem vettem el indokolatlanul, igazságtalanul — soha senkinek a tízóraiját, va® aho®an a mi nyelvünkön írjuk: a kenyerét. Azóta mindig félek, ho® esetleg hamisan ítélkezem életsorsok felett, mivel eszembe jut a harmadikos lecke. Érzem, mit művel az igazságtalanság az emberi lelkekben. Tanító Űrtól azt is megtanultam, hogy a hamis ítélet habozás nélkül jóváteendő: a megsérült becsület és érzelem nem bírja el sokáig a sérülést. A mi korunkban meg különösen így van: az igazságtalanságot ez a társadalom nem tudja elviselni, sem kicsiben, sem nagyban. Az értelem, tisztesség és a munka szolgáltatja ehhez az alapot, s ha ez az alap molekulánként meginog, előbb-utóbb megrog®an maga a társadalom. U

gye nem gondolta, Tanító Úr, ho® K. Nagy Csilla tízóraijának jellemformáló hatása lesz, és számomra a kommunizmus kapujáig nyúlik a tanulsága? Azért is hálával tartozom e leckéért, mert korán megedzett, és a zajosan haladó életben jelentkező -tízóraiügyek* már nem értek váratlanul. Körülnéztem a kis domb alján, fázósan megborzongtam, és gondolatban a jelentésem befejező mondatait szövögettem a csöndes, fekete glória alatt. Idegsértő visítással vágta széjjel a nesztelen, puha éjjelt két szerelmes macska vinnyogása az utcai lámpa kerek fénye alatt. Fölöttem' bőregér bukdácsolt fáradtan az iskola padlására. Tápé bokros határában megszürkült az égi lepel. Talpra álltam, ne lássanak meg a virradati emberek, még félreértenének, életmesét szövő éjszakámat tivornyás órák bambaságának pihenésével cserélnék el. Néztem az iskolát, jellegzetes vonását — félig földszintes, félig meg emeletes furcsaságát — homályba fogta a derengés. Olyan békességes és méltóságos, mint régen, amikor még naponta benne tanyáztam: életcélt adott gyermekéletemnek. A drótból font kapu megvánnyadt azóta, hogy kiléptem rajta és kenetlenebből csikorog, mint amikor utoljára becsuktam. A folyosón megcsapott az ismerős levegő: tudománnyal, tintával, olajjal és ®erekverítékkel kevert utánozhatatlan iskolaillat. Óvatosan léptem, ho® a békés álmokon járó pedellus ne riadjon. Biztonsággal jártam, mintha tegnap is innen mentem volna haza. A folyosó végén, a jobb oldalon... ez volt a VI. osztályosok tanterme. Meg®újtottam a villanyt és alázatos áhítattal nézelődtem az ismerős padok között Megbarnultak, megkoptak, azóta huszonöt évfolyam búcsúzott e padoktól és a fehér falaktól, meg a Tanító Ür mindig e®forma katedrájától.