Délmagyarország, 1960. május (50. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-15 / 114. szám

Vgt^nay. íwo. m£jtt» lü. 0 Simái Mihály: Szegény anyácskám gyönge háta korán esett bxis gómyedésnek. Ur cifra szőnyegek vezették, mint félős, nagyszemű cselédet. Elvágyódás felhői, húztak könnyhullató kis láthatárán, mégis maradt, a hétrét szavakkal szólt csak, ha szólt, szegény anyácskám. S ha este későn halk fejét a halk álmok ablakán kidugta, feldomboralt előtte lágyan elerhetetlen stafiryngja ... Gál Sándor: Hadd mondjam el Na gy félenken egy cingár dalt zenél saját dalától részegen a szél ugrásra készen áll az éjszaka hátam mögött, míg ballagok haza csak árnyékom a barna köveken botladozva jön mindenütt velem tapintható a kristályos magány kisemmizett csönd ül az almafan. Nem is tudom, hogy hányszor mentem iát számolgatva az utca köveit boncolgatva a bolyhos éjszakát es mindenemmel rád gondolva, rád, kinek hiánya bennem ott lebeg nyitott virágú gondjaim felett, s kinek ügy hat rám halk. meleg szava, mint hogyha bennem hangszer hangzana. Én azt hiszem, hogy te virág leszel s nehéz szirmokkal elém vetkezel s én úgy csodállak téged, mint a szél, ha nyíló kelyhú hóvirághoz ér és tudom, hogy te az vagy már nekem, mint teljesülni látszó sejtelem amely magától fejlődik tovább, de ne siettesd, ott se hagyd, de várd. S hadd mondjam még el, úgy vagyok veled, mint tó vizével az okos gyerek: megáll a parton és bámul bele. azt hiszi ez jobb, mintha furdene bár karjaiban régen ott remeg a könnyű vágy. hogy már evezzenek és vad hajszában siklani tovább, hogy bólogasson a parton a nád. Hát igy vagyok és igy megyek feléd mogorván, mint az érett jegenyék . . s szelíden is, mint kinn a réteken a hajló szél, a játékos selyem, vagy mint a vizek szőnyege alatt a parthoz úszó, ábrándos halak s küzködve is, mint a karcsú sirály, ha vijjogva a széllel szembe száll. Hunyorgok itt, s amíg gondolkodom a csöndet szépségeddel meglopom. Meglopom, mert a csendből hoztalak magamhoz itt a rezgő fák alatt és mint kl roppant gyémántot talált magamhoz fogva úgy viszlek tovább futok veled, míg lángol életem, míg el nem száll egy sóhajtás velem. Grafikák Szegedről A C6Ók -galériában, majd vidéken elsőként Szegeden is bemutatott 15 év a grafika b a n cimú nagysikerű kiállításon G a c s Gábor hódmezővásárhelyi művész két alkotassal is szerepel, amely Szeged város egy-egy jellegzetességét ragadja meg: a -Tiszaj híd* és az "Ünnepi játékok* — amelyeket most bemutatunk' olvasóinknak —. a kiállítás sikeres alkotásai közé tartozik. A

z alkony árnyai az ablakon át belopakodtak a lakásba es homályba borítottál', a bűtorokat. A sötétség alattomosan birtokába vette a szobát és Évának annyi ereje sem volt, hogy villanyt gyújtson. Csak ült az asztal mellett és üres tekintettel bámult maga elé a semmibe. Amióta az orvos elment, maga se tudja, hogy mióta, lehet egy vagy két órája is, igy ül magatehetetlenül, bénán. Agya ban csak egy gondolat jár szüntelen. makacs kitartással, mint a malom kereke: — Meghal az uram. Mindössze négyéves háza* sok és most vége, mindennek vége. Mért kell az urának meghalnia, hisz fiatal, élhetne még akár 30—40 évet is. Ez te a háború bűne Éva sokat hallott férjétói a háború szörnyűségeiről. a nélkülözésekről, meg arról, hogy esőben, sárban, hóban feküdtek naphosszat a lövészárkokban. Ott szedte fel ő is ezt a nyavalyát és nem tudott kigyógyulni belőle. A háború réme szörnyű csontKálmán László: Él • r ni megi§ jo BEDE ANNA: Suhan a föld Suhan a föld a nap felett; suhan a szél a föld felett, hoz messzi kertből illatot, s lop homlokomról harmatot. Magamat űzöm; hasztalan. Sohasem, érem el magam. Növesztem s nyírom a hajam; sohasem voltam önmagam. Mi vagyok'' a Lesz. vagy a Volt? a Tisztítószer, vagy a Folt? a Tömlöcajtó, vagy a Rab7 a Napraforgó, vagy a Nap? Rámnehezül a szabad ég. Borzaszt és hív a szakadék. Embertói távol meghalok! Tagadjatok meg, angyalok... karjával még évek multán is kinyül az áldozataiért és könyörtelenül magával ragadja őket Nincs tekintettel a fiatal feleségre ós az alig néhány hónapos csecsemőre. Éva tekintete a kis ágyra téved, ahol Karcsi ka heves sírásba kezd. — Biztos éhes, szegénykém, gondolja, kiemeli ógyacskájábo] a síró csöppséget, ölébe veszi. A csecsemő egy ideig szívja az anyamellet, de hiába. Évának nincs elég teje. A kicsi felsír, mint akit rútul becsaptak. A hangos sírásra az ágyban fekvő nagybeteg is felriad morfiumos almából cs hangosan felnyög. Felesége nevét suttogja és arról panaszkodik, hogy nagy fájdalmai vannak. Éva tehetetlenül néz hol gyermekére, hol férjére. Melyiket lássa d előbb? Végül a kicsit visszateszi ágyacskájába és férjéhez lép. — Meghálok — mondja Károly és rekedt hörgeábe fullad a hangja. É

va szíiét jeges kéz szorítja össze. Közel vgn ahhoz, hogy hangosan felzokogjon, térdre vesse magát férje ágya előtt és bevallja igazat, igen, meg fogaz halni és en ezt nem birom tovább. Hirtelen tamadt gyöngeségén erőt vesz, nyájas mosolyt eréltét az arcára. Jó. hogy nem gyújtotta meg a villanyt, igy könnyebb a csalás és szelíden korholni kezdi férjét — Hogy beszélhetsz ilyen csacsiságokat? Az orvos éppen ma mondta, hogy szépen javulsz, néhány het múlva teljesen rendbejössz . i. Könnyedén és meggyőzően hangzik ajkáról a kegyes hazugság és egy pillanatra maga te elhiszi. De aztán férje elkínzott, sápadt arcára, beesett, árnyékos szemeire esik tekintete, hallja nehéz, ziháló lélegzetét, ami mint tőrdöfés járja át szívét és tudja, hogy itt a vég. Nem bír most mellette maradni. Kar esi ka sírása is egyre vadabb cs kétségbeesettebb. — Mindjárt jövök, drágám, csak megetetem a gyereket — mondja gyorsan az urának és sietve ellép ágyától. Meggyújtja a villanyt, bekapcsolja a gyorsforvalót, tejet tesz fel és tápszert kever hozzá. Karcsika közben bömböl, arca kékes-vörösre változik a nagy erőlködéstől, férje jajgat a kínzó fájdalomtól és Éva úgy érzi, ezt nem lehet tovább bfrni ép észszel, ebbe bele kell őrülni. Az önfeláldozó munka azonban, amit azokért végzünk nap mint nap, akiket szeretünk, fénylő fáklya, ami elriasztja a sötétség alattomos árnyait. Éva megeteti és tisztába teszi Karcsikát, aki most már megnyugodva alszik el ismét, hogy folytassa az anyaölben megkezdett, zavartalan álmát, amiből kiszakították és beledobták a számára kegyetlen külvilágba. Éva ismét férje ágya mellé lépé és tehetetlenül nézi a nagybeteg vergődését. A haldokló egyre nehezebben lélegzik, már beszélni sem tud, csak rekedt, hörgő hang hagyja el a vértélen ajkakat. Erőlködik, hogy felüljön. Éva leküzdve a félelmet, karjával átfogja derekát, hogy felültesse, de már nem bírja, férje teste visszahull az ágyba, szemei üvegesen bámulnak a semmibe. Mozdulatlanul fekszik a meggyötört test és egy sóhaj se hagyja el ajkát. Iszonyú a csönd. Éva rémülten néz ura arcába, fürkészve, kutatva, hogy ml van vele, de ez az arc most kiismerhetetlen, titokzatos és félelmetes, mint a halottaké Éva megérzi, hogy ez a vég. Iszonyat tölti el, oktalan, páni félelem, felsikolt, majd kirohan a lakásból, magára hagyva a holttestet és a magatehetetlen gyermeket Fut kl a házból az utcára, mint aki sorsa elöl szeretne elszaladni, it * A

temetésről Károly egyik jé barátja gondoskodott A szegény asszony férje halála után hozzászaladt. A posta, ahol Éva elhalt férje tisztviselő volt, folyósította a gyermek után járó összeget, ez azonban kevés volt a megélhetéshez. Érte hamar rájött arra, hogy állásba kell mennie, ha meg akar élni. Szekeres Bela — így hívták elhalt férje legjobb barátját — banktisztviselő volt Éva hozzá fordult tanacsért ró segítségért, de nagy csalódás érte. Szekeres, akinek valamikor saját bankja volt udvariasan meghallgatta Évát de sajnálkozva közölte vele, hogy nem tudja elhelyezni. ö, mint rossz káder, örül, hogy egyáltalában állást kapott, nem mer kérni más számára semmit es nem is tudna tenni semmit sót még rosszabb volna Év» helyzete, ha ő ajánlaná. Évát, mint egyetlen gyermeket, szülei elkényeztették. Kijárta a négy polgárit de nem ment állásba. Még akkor sem, amikor férjhez ment. Otthon maradt főzött az urára és takarította a lakast. fgy csinált otthon az anyja, est látta a rokonoknál, ismerősöknél te. Most itt allt egyedül a világban és nem tudta, mihez kezdjen. A házmesterné, aki, rqíg az ura élt, feljárt hozzájuk hetenként egyszer a nagytakarítást csinálni, most mindennap benézett.'hozzá ró segédkezett a magara maradt asszonynak. Éva hiába hajtogatta, hogy nem tud fizetni a munkájáért, Borcaöknét nem érdekelte a penz. — Nem hagyhatom most magára — mondta. — Állásba kellene mennie — tette még hozzá. — Akkor könnyebben felejtene, meg aztán nem élhet igy örökké, bezárkózva a négy fal közé. — Mennék én, de hová? Nincs semmi összeköttetésem. Félegyházi vagyok. Gondoltam, hogy hazamegyek, de a szüleim se élnek már. — Nem kell ide összeköttetés. Aki ma dolgozni akar, az dolgozhat. — De hol, mit? — Menjen csak el a kendergyárba, úgy hallottam, ott van most felvétel. — És mi lesz Karcsikával? — Mi lenne7 Beadia a bölcsödébe. L

ehetetlennek tartotta, hogy őt minden ösz6zekköttetés nélkül felvegyék valahová, de Börcsökné nem hagyott neki nyugtot, így aztán egy szép napon nagy elhatározással elindult a kendergyár felé. Útközben arra gondolt, hogy biztos be se engedik a gyár kapuján, azért ment tovább, mert megígérte Börcsöknének. Az első meglepetés akkor érte, amikor beengedték a kapun. Az igazgató, egy középkorú férfi, barátságosan fogadta, de amikor Éva megmondta, hogy nem szakképzett munkás és még sehol nem dolgozott, sajnálkozva közölte vele, hogy a gyár képzett szövőnőket keres^ Éva torkát összeszori- « totta valami és akarata ellenére kicsúszott a száján: — Tudtam én ezt előre. Hirtelen teljesen reménytelennek érezte az életét ró egy könnycsepp gördült végig az arcán Aztán félszegen felállt, hogy elmenjen éa soha többé tá jára se nézzen a gyárnak, de az igazgató visszaítélte. — Mihez ért? — Semmihez — rebegte Éva elhaló hangon ró most már hevesen kezdett el zokogni — Na, nyugodjék meg szépen ró mondja el, mi a baj és miben lehetnék a segítségére Annyi jóindulat csengett az igazgató hangjából ró olyan együttérzés sugárzott tekintetéből, hogy Éva mindent elmondott neki. Az ura halálát, azt, hojy 6 dolgozni szeretne, mindegy akárhol, akármilyen nehéz munkát, csak dolgozhasson. Az igazgató hagyta beszélni ró csak néha szakított* felbe egy-egy kérdéssel Évának jólesett® hogy elmondhatta valaki elótt minden búját-baját, de nem számított semmire. Ahogy befejezte szomorú történetét ró elhallgatott, az igazgató senwrut sem szólt, csak ült ró mintha messze nézett volna a szemeivel. — Talán nem te ficelt rám — gondolta Év* ró temet felállt, hogy elmenjen. A közéjük hullott csönd nem sok jóval biztatott — Várjon, kérem —mondta az igazgató — Felveszem raktárosnak. Ahhoz nem k#U szakképzettség ró nem te olyan nehéz munka. Maga is elbírja. A gyermekét pedig felvesszük a bölcsödébe. Itt van mindjárt a gyár mellett, ebédszünetben át it mehet ró megnézheti. Éva nem akart hinni a fülének. — Fel vagyok véve? —> dadogta, mint aki nem hiszi el, amit hallott. — Igen, ha ez megfelel magának. — Nagyon megfelel ró nagyon köazonöm. Éva nem te tudta, hogy ment kl a szobából ró a gyárból, csak azt érezte, hogy most valami rendkívüli történt veíe. — Állásom van i.. — mondogatta magában és boldogan ízlelte a szó jó Izét. A

nap ragyogva sütött be az ablakon ró fényes csóvát dobott be a szobába, megvilágítva a bútorokat. Éva frissen ébredt és sietve öltözködni kezdett. Háróm hónapja jár már a gyárba ró megszerette új életét. Pedig hogy félt az elsö nap az emberektől. A munkásoktól. Riadtan gondolt arra: hogy fogiák majd fogadni a -naccságát*, aki még sose dolgozott. ÉS milyen kellemesen csalódott. Egy pillanatra se éreztették vele, hogy máshonnan került hozzájuk. Ugy beszélnek hozzá ró tréfálkoztak vele, mintha mindig köztük élt volna * Éva megeteti az örökké éhes Karcsikát, majd ©iorsan rendet tesz a szobában. Aztán karján a gyermekével elindul a napfényben fürdő utcán a gyár felé ró úgy érzi. élni mégis jó. mert van kiért ró miért