Délmagyarország, 1960. május (50. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-22 / 120. szám

VmAG MtOLETÁRJA1. EGYESÜLJETEK* 1 ••MMMMMMW—« 'JHmiIJilUüiM^MJl A MAGYAR S Z O C I A L I s T A M V N K Á S P Á R T LAPJA 50. évfolyam, 120. szám 16 oldal — Ara 1 forint Vasárnap, 1960. május 22. Kádár János j | elvtárs beszéde I (a Hazafias Népfront : budapesti ér.eüezietén 1 a, szokatlan alkalomból öltött ünnepi külsőt a Dél-Magyarország. Kicsit önmagát ünneplő, múltját mutogató emlékekkel jelentkezik, születésének ötvenedik évfordulóián. Igaz ünnepi köntösét most is ólomból szőttük, ahogyan a -hétköznapi- ruháját, de mégis ma a hamvasszürke ólommezőből szebb cikkek, tárcák, novellák, versek, emlékezések A jubileumi Dél-Magyarország Irta: SIKLÓS JÁNOS az sorjáznak úisáenani rnwn ' ' — * S mégis a Progresszió szolgálói és szószólói voltak j ^papiroson. többségükben az e lapnál dolgozó újságíróelődeink. Bár Ne történjék tévedés, nem másfél tucat újságcsináló nem találták meg az utat akkor a marxizmus eszméiét szűk körének ünnepsége ez, hanem a városé és környező hordozó kommunista párthoz, de nem hódoltak be a kuruckodó, nemzetiszínű, szittyás úri világnak. Ezért -érfalvaké, a hazai újságírótársadalomé, s a fél évszázadon keresztüljutott, célba ért újságé: a kommunista Dél-Magyarországé. A jubileum fényét kellemesen megszínesíti a párt és a kormány megtisztelő figyelme, s a magyar újságírótársadalom, melynek színe-virága itt van most hajlékunkban, hogy köszöntse a történelmi utat járt, friss, eleven újságot. A párt és a kormány elismeri a Dél-Magyarországot, melyet a fölszabadulás előtti három és fél évtizedben pártok és kormányok kitagadtak, átkosan megbabonáztak, illetéktelen, dologtalan kezek elkoboztak, úri hatalmasságok betiltottak. S ennek a kitaszítottságnak, megtiprásnak — ha úgy tetszik — az ünnepélyes rehabilitációját látjuk a mai napon. Az örökbefogadás nem most történik, ez az aktus 1944. november 19-én zajlott le, amikor a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front első nyomtatott orgánuma volt e lap: Révai József, Erdei Ferenc. Balogh István szerkesztésében. S a családba fogadás végleges pecsétje 1945 júliusában került az impresszumra: Magyar Kommunista Párt jelzéssel, Szirmai István irányításával. " Mivel érdemelte meg ez a monarchiában született, s negyedszázados magyar sötétségen végigfutott lap, hogy e szabad hazában élő nép szocialista építőmunkája közben szeretetével cirógassa meg városunkban, a jubileum alkalmából? Talán azzal, hogy hasábjain a dölyfös űri magasság megkeményedett talpazata alól tollnyi ásójukkal sokan, nagyon sokan hányták, kaparták el a talajt a fölszabadulás előtti harmincöt esztendőben. Pedig igen gyatra körülmények között végezték munkájukat néhai és élő elődeink. A polgári, szabad szellemű, radikális hangú lap a kormány részéről anyagi támogatást jelentő végzés helyett rendszerint betiltási vagy elkobzási parancsot kapott. Az olvasók támogatásából élt meg, és az olvasók filléreiből kapták bizonytalan bérüket a bátor hangú, hegyes tollú újságírók. Szürke-komor színű világban élték a maguk nyugtalan életét, mert változást kívánó hangjuk elakadt az úri világ tunya testén, s a közömbös, elnyomorodott, analfabétáig süllyesztett zsellér, árendásparaszttömegek sötét kínján. A kispolgárság mozgékony elemei és a tanultabb munkások értették meg, méltányolták elismerésükkel a régi rend haladó újságíróinak munkáját. Elődeink szerencsétlensége az volt — néhány tudatos marxistát kivéve közülük —, hogy változásért esengtek, kiáltoztak, de nem tudták megérteni és ennélfogva megmondani a magyar történelmi sorsforduló járható útját. Ezért egyfelől elhallgatták, megmosolyogták őket kis "•mitugrálsz—okként, másfelől nem értették meg gondolataikat, mert ők sem értették a magyar nép egészséges holnapját. Nem hittek — különösen 1919 bukása után — a magyar munkásosztályban, mert nem ismerték a társadalom mozgását irányító erőket, nem ismerték a marxizmust A

z uralkodó osztályt szolgáló tollforgatókból — akik valóban tollforgatók voltak és nem »in__ timpista- színvonalon mozgó skriblerek — félistent csináltak, a szembenállók közül pedig sokan tébolyultan, tüdővészesen buktak sírba, koncentrációs táborokban végezték életüket. Ezt a kilátástalan, szomorú sorsot örökítette meg Móra Ferenc egy cikkében, melyet Tömörkény István emléké- • nek szentelt. így írt: »Mert higgyék el, akármilyen romantikus köd lebeg fölötte, szomorú hely az, ahol az újságot csinálják,, s lelkében keserűséggel robotol ott a könnyűvérű had. amely csak jó kedve rózsáit dobálja szét a világba, s aki vezére ennek a hadnak (a lapszerkesztőt érti Móra), nem félni, irigyelni: szánni való ember az. Egy egész életen vonszolni olyan dicsőségnek az igáját, melyet demelték ki- a destruktív jelzőt. S e névadásban igazuk volt a burzsoá rend urainak. Hiszen a Dél-Magyarországban szót emeltek a szegedi tömegnyomor miatt, a környékbeli parasztok éhező, testet-lelket szaggató napszámkálváriája ellen és megmutatták az előkelőség eldorádóját. Hangjukban a harcos tűz 1918—19-ben, s ezerkilencszázhuszonkettő elejétől lobogott a legemlékezetesebben. A Nagy Októberi Szocialista Forradalmat helyeslő és áhító írások sokasága jelent meg. Nemcsak Juhász Gyula tollából, a többiekéből is. Nemcsak Móra Ferencnek akadt felségsértési pere, József Attilát is e lapban írt verséért hurcolták meg először Szegeden, nemcsak Radnóti Miklós lángolt a magyar nép éjszakájában, mások is, kisebb lánggal, de érzéseik szerint őszintén. áltozást kívánó hit kellett ahhoz, hogy 1922. november 26-án, az azóta mártírként elhurcolt, elhalt Vér György: Október cimű cikkében úgy írjon, mintha milliós tömegek szervezett ereje állna mögötte. Pedig egyedül volt — a forradalmas tömegek apadó reményével — végzetesen egyedül, de gúnyosan vágta a fehérlovas tengerészbrancs lába elé: -... És úgy látszik Gömbös Gyuláók nem akarnak már tavaszt, nem akarnak egy kis majális-ünnepet az óriás, jegenyés. rónákon ... Nem akarják látni, hogy négy év előtt az őszirózsák ünnepet hoztak mindenkire, aki küzdött a vérfolyóban, és hogy az október megváltó volt mindnyájunknak ... Gömbösek nem akarják látni, hogy akkor mindenki örült, mert úgy hittük, hogy ezentúl csak ünnepek jönnek sokszínű virággal és ünnepi zenével- Majd a történelemmel fenyegette meg a fehérterrort: -...nagy vezér Gömbös úr, történelmet is írnak ám, Béla királyok Anonymusai, akik az annalesek mellé nem fogják aranyabb betűkkel írni annak a nevét, aki tépett földünkön választást csinált Krisztusunk második ezredében... - S a cikk végén új vihart jósolt, az ülepedő bicskás, rittervilág pusztulását kívánta. Fölösleges citálni a Szegedi Üj Nemzedéknek — e szélsőjobboldali lapnak — a támadását, de ebből a -vérremenő- polémiából kitűnik, hol állt a — betiltása folytán akkor Szeged néven megjelenő — Dél-Magyarország. Nem érdektelen megjegyezni egy szegedi irodalomtörténész véleményét, mely szerint -az 1910-es években, amikor országos nevű költők, írók művei jelentek meg a lap hasábjain, amikor Ady Endre, Juhász Gyula, Balázs Béla, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula és még mások írásai rendszeresek voltak a lapban, a Dél-Magyarország egyegy vasárnapi száma irodalmi folyóiratot pótolt-. nem keresztül hamar elkoptat a megszokás; birtokában lenni olyan hatalomnak, amely láncként csörög a kezén, amelynek élni kell vele; mindennap szünet nélkül új eszméket termelni, s azon pelyhesen kidobálni őket a fészekből, szét a tömegek közé, amely vagy közömbösen eltapossa őket, vagy ha felszedi, nem keresi szülőiket; érezni a bíró felelősségét, aki életet és halált oszt, s szerez a jósággal barátokat, akik nem maradnak azok, a szigorral ellenséget, akik sohasem felejtenek; előretörni nagy ideákra szegzett tekintettel, s megbotlani hitvány kis törpék gáncsvetéseiben, embereket emelni a maga vállán, annak tudatában, hogy mentől magasabbra jutnak azok, ő annál mélyebben marad- bírni Prospero varázsvesszejét és csudát tenni vele mindenütt, csak a maga kifosztott lelkében nem. ahol csupa targallyakat zörget a gyümölcstelen ősz; szíve utolsó csepp vérével is a lapot szépíteni, hogy különb legyen a többinél s azután, ha elfogyott vér és agyvelő, kiapadtan es kiszáradtan zuhanni be a névtelen halottak közé. a felejtés tüskebokra alá..,monarchiából eredt lapnak e néhány mozzanata ismertetőt és igazolást ad, hogy miért ülünk ma ötvenéves jubileumot. Ha voltak is kitérők, szárnyaszegett meghátrálások, a keresztény kurzust támogató mozzanatok — különösen a fasiszta szenny fölszínre törése után — a fölszabadulás előtti Dél-Magyarország haladó tendenciája valóság volt. A német megszállás után még árnyalt ellenzékiségét, háborúellenességének cizellált megnyilatkozását sem tűrték el, betiltották 1944 áprilisában. Azok az elődök, akik soha nem ültek fel a hatalom szekerére, a maguk elképzelését követve kritizálták, fenyegették hazánk gyászos negyedszázadának hóhérait, megérdemlik az utódok emlékezését- és őszinte tiszteletét. De mégis fakó maradna ez a jubileumi kis tükör, ha nem világítaná meg szikrázó fényével az utóbbi másfél évtized. Az elmúlt tizenöt esztendőben valóra váltak — elődeink által alig remélt — igazi nagy ideák. A kibékíthetetlen ellentétekben élő úri Magyarországból — népi Magyarország lett, és most már egyenes tartású, emelt fejű, büszke nép él e hazában! Megtörtént a csoda: az országot az urak által kisemmizett nép kormányozza, a parlamentben, a kormányban, a tanácsokban és egyéb százféle irányító helyen. Az uraknak kiszolgáltatott munkások és a -nincstelen jánosoklettek a lerombolt osztályméltóságok helyén a nép ügyének egyszerű, hétköznapi és egyedül jogos képviselői. Hej, Móra Ferenc, nagy elődünk, kár, hogy nem érted meg azt, amiért — érzésed szerint — jól koptattad szép ívű, cifra veretű tolladat. A magyar -szegénységé- lett az államhatalom: politikai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Igaz, mi nem jobbat óhajtással-kívánással kezdtük, hanem marxista alapokban gyökerező, heroikus osztályküzdelemmel, mely a hatalom megszerzésére irányult. Most már a magyar föld kincse, a magyar ipar egésze, az életet adó föld és erdő, legelő, kaszáló a dolgos nép vagyonaként áll a nemzet telekkönyvében. Az urasan pengő pénzből is a nép forintja lett; s a forintmilliárdok most közhaszonra a dolgos nemzet nagy zsebében csörögnek és nem kiváltságot, hatalmat, vagyont bíró maroknyi, pudvás lelkű úri család önmagát hizlaló vastag páncélszekrényében. Gazdaságunk és kultúránk egészséges virágzását lendítik a forintok, életünk szépítésének nagy summáját fedezik; pénzgazdálkodásunknak ez a célja és értelme. yérül a régi rend nyomortanyáinak száma. Ahol tegnap szuterén volt a lakás — ott ma palota áll. Ahol tegnap igavonó volt a szikkadt testű paraszt — ott ma traktor porzik a dűlőúton. Ahol tegnap kisparcellán a föld rabszolgájának kálváriás életét élte az alföldi paraszt — ott ma zsendülő közös gazdaság hirdeti az alföldi nagy írók, akkor szomorú sors új alanyai érdemesnek indult életét. Ahol tegnap éhséges nyomor tanyázott — ott ma szerényen-gazdagon terített asztal várja a munkából érkezőt. Ahol tegnap egyetlen vödörből mosdott a délutáni parti — ott ma üzemi fürdő, napközi otthon könnyíti a munkássorsot. Ahol azelőtt -utcagyerekek- szedték fel a periférián hemzsegve-kevergő, tüdővészt okozó baktériumot — ott ma bölcsőde, napközi otthon áll. S a tudomány és kultúra régen elérhetetlen világa is a mi munkás földünkre szállt. Kitárulkozott a tudásra éhes új had előtt és műveltséget osztogató szellemi molekuláinak billióit mohón falja egy tanuló nemzet. Akadémia és egyetem, művészet és technika — a mi igényeinket szolgálja, mert a mi szellemünk, a proletárok szelleme hódít a régen extrán-kiváltságos helyeken. Ha szegény József Attila megérhette volna a mát, melyben nem szükséges árulnia egyetlen diáknak sem a maga húsz esztendejét. Ennyi szép és igaz cselekédet, eredmény után, ha élnének régi elődeink, megkérdezhetnék tőlünk: -Hát akkor, ti miről írtok, mai tollforgatók, hogyha nálatok minden olyan egyszerűen megy, mint a karikacsapás ?« Jogos is a kérdés,. mert még a mai olvasó is azt hinné, hogy túlságosan . dekoratív a kép, amit a jelenről rajzoltunk. Pedig amit a mi életünkről írtunk ebben a kis jubileumi tükörben, az m'ind-mind az utolsó szóig: valósági Megvalósult. elképzelések és megvalósulás alatt álló tendenciák. Mert még nincs elég gyárunk, minden tekintetben szocialistává növekedett mezőgazdaságunk, nincs még elég új lakásunk, és nincs elegendő — tömegméretekben számolva — kiművelt emberünk. De a múlthoz képest mindenünk van, jövőnket tekintve százszor többre van szükségünk. S mi erről írunk: erről a nagy munkáról, amely tízmilliós népet emelt és emel tovább a boldogító elégedettségbe. És még másról is írunk, kritikusan, fekete tintába mártott tollal: azokról a tényezőkről és személyekről, amelyek és akik akadályozzák népünk életének szebbé tételét. A mi kritikánk más, mint elődeinké volt. de ez ii kritika, ök burzsoá osztályuralmat bíráltak, mert meglátták annak rettenetes poklát a csillogó felszín alatt. Mi megvalósult proletárhatalom alapján állva bírálunk: e hatalom gyarapodása, erősödése érdekében! S ebben mi sem vagyunk kérlelhetetlenebbek, mint ők voltak. i szerencsés korban írjuk az újságot, mert nemcsak látjuk a nemzet egészséges jövőjének útját, de az út pallérozásán tollnyi ásónkkal, milliókkal együtt azonos célok érdekében munkálkodunk. Az új rendnek monumentális épületén dolgozunk mi is, tekintetünket egy nagy ideára szegezzük, a marxizmus—leninizmus eszméjére, amely történelmet formáló, világot alakító ideának bizonyult. Mi ezt az eszmét meggyőződéssel szolgáljuk, mi olyan pártnak vagyunk a katonái, amelynek lobogóján a kommunizmus a felségjelzés, mi jóságunkkal életünk végéig tartó barátokat szerzünk, s ítéletünket — melyben a nép boldogulásának akadályait jelezzük — tetszően fogadja a nagy erkölcsi normával bíró közösség. Mi nem érezzük, hogy megbotlanánk hitvány kis törpék gáncsvetésében, mert átlépjük a kis törpe gáncsát és továbbmegyünk, a párt katonáiként — együtt százezrekkel — emeljük vállainkon a népet és örülünk, mert a dolgozó emberrel együtt mi is emelkedünk. A mi lelkünkben targallyak helyett bimbóspiros szirmokat simogat a gyümölcshozó tavasz. Mi ia utolsó csepp vérünkig szépítjük a lapot, hogy a holnapi különb legyen, mint a mai. A mi agyunkból is kiszárad a velő és ereinkből kifogy a vér, de tudjuk, hogy megújul az utódokban, a kommunizmus felé törő nép páratlanul gazdag alkotásaiban. A mi hírünket nem födi be kegyetlen ismeretlenséggel az idő, mi soha nem érezzük, hogy értelmetlenül eltékozolt élet után merülünk el a bús semmibe, mert hírünket feljegyzik az utánunk jövő krónikások és a nagy úttörő munkát elvégzőknek kijáró tisztelettel említik. A mi korunk a derű kora, a duzzadó, teremtő életerő, viharos alkotások kora. Mi a munkás rendet megvalósító, magáratalált nép nagy tetteinek napi szószólói vagyunk és maradunk. Ennél többet kommunista újságíró soha nem kívánt, mert számára nincs ennél szebb hivatás. Ilyen a mi lapunk jubileuma. Köszöntjük e napon olvasóinkat, újságunkat segítő barátainkat, munkás-paraszt levelezőinket, köszöntjük pártunkat: a Magyar Szocialista Munkáspártot