Délmagyarország, 1960. április (50. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-10 / 85. szám
Vwánup, 1980. április 10. 0 NAGY ISTVÁN: dmmmmmm F an ennek mir vagy huszonöt esztendeje. Az egyik telestén Paróci ángyikámiknal voltunk látogatóban. Elég rendesen lógott az idő, a lehelet ls rögtön megfagyott odakint. A )6 kutyát is vétek volt kiverni a kegyetlen ég alá, -.ni mégis felkerekedtünk édesanyámmal. Meg volt ennek az oka, dc meg ám, Angyikám kora délután megüzente, hogy reggel jó bedürrantotta a kemencét és a parázs közé taszított egy nagy cserépfazék kuroicát. Aki már szemelgetett a duzzadtra főtt, szép takarosán felhasadozott lófogúból, az megért minket. Aki pedig még csak meg sem kóstolta ezt a csudafinom csemegét, annak hiába is magyaráznánt, hogy az én szájamban már a fölt kukorica puszta gondolatara is összeszaladt a nyit. Parócl in gyikám csakugyan kitett magiért. Az oblöshasú, kormos edény, amit máris hozott befelé festőkötényébe ölelve, lehetett vagy nyolc literes. Letette a gödrösre kopott, poros hazfötdjérc, felemelte róla a fedőt is rámkacsintott. <— Ne izgulj! Most ehetsz, amennyi bclédfér. Megrakott púposra egy méiy bádogtányért, belemarkolt a forrón gözölgö kukoricába és mielőtt belóditotl volna néhányat n száján, egy mozdulattal megadta nekiink is az engedélyt. Édesanyám kínaltatta magát egy picit, én azonban mohón estein neki a tányérnak. Mindkét kezemmel belemarkoltam a rózsásan szétnyílt sárga szemekbe, s azt sajnáltam, ami ott maradt. Csóválta ls a fejét édesanyám is röstelkedve fordult ángyikámhoz. Látod? Mint aki soha item evett. Pedig isten bizony akkora tepsi málét sütöttem mire felébredt, hogy csak meresztette rá a szemit. Csakhát a gyerek, az gyerek, nem tud parancsolni a hasinak. Ri se hederítettem én az efféle korholásra, csak tömtem magamba a főttkukoricát. Még a héját se köptem ki egyszer sem. Annyira lefoglalt az étkezés gyönyörűsége, hogy csak a tányér és a közöttem lévő távolság képezte az érzékelhető világot. Még a hangok sem szűrődtek fel a tudatomig, csupán a fogaim koccanását véltem észlelni, amint szaporán dagasztották a puha, izes masszát. Még le se nyeltem az egyik falatot, máris gyömöszöltem utána a másikat, miközben aggódó tekintetem el sem mozdítottam a szemlátomást ürülő tányérról. Félórás zabálás után kezdtem csak figyelni ángyikámra, meg a beszédére. O lyanforma testállású asszony volt, mint egy rizskásás zsák Csali Bernát boltjában, vagyis szele-hossza egyforma. Nem is értettem, hogyan tud igy kigömbölyödni az, aki hol eszik, hol nem, akkor is csak kukorica eledelt. Ennek dacára a mozgása hasonlított a fürge halcsikhoz. Amint ült a padkán, hátát nekttámasztva a kopottmeszelésú kemencének, egy pillanatra sem állt meg a keze, se a szája. Az ö tudta nélkül nem történhitett semmi a faluban. Kifegyhatotlanul újságolta, hegy melyik láng kitől eseti meg, hány családnak árverezik holnap a házát, kik azok, akik nem mehetnek tavaszra napszámba az uradalomhoz, melyik halottnak csöndltettek, melyik máriás aszszonyhoz jár a pap legújabban, meg hasonlókat. De niondott olyanokat is, hogy nem mindenütt ilyen piszok az élet, mint minálunk, megírta ezt neki Szegedről az öccse, Boldi. Ettől kezdve Boldi bácsi szerencséjével foglalkozott ángyikám. Széles taglejtésekkel magyarázta, hogy annak mindene megvan, ami csak kell, mivel házmester lett belőle. Egyre nagyobb időközökben hajigálta befelé a kukoricaszemeket, mert varósággal tüzbejött attól, amit mondott. — Nincs neki semmi dolga a világon, ha hiszed, ha nem. Ilyenkor télen elcsapja a havat a ház elől és kész. Kap érte lakást, fűtést, világítást. A feje se fáj, nem úgy, mint minekünk. Pénzt meg minden kapunyitáskor kap este tizenegy után. A félesége már csináltatott, is új ruhát magának. Rá is fér az istenadtára. Amig itthon voltak, majd mindig kilátszott az ülepe. H irtelen leugrott a padkáról, odakocogott a sublóthoz, s az újságterítő alól kivett egy levelet. — Hallgasd csak! — mondta édesanyámnak. "...úgy ám, kedves Julink, felvitte az isten a dolgomat. Amikor ráérős Időmben gangoson végigmegyek a Stefinián, különösen vasárnap délután, érzem a korzó forgatagában, hogy milyen rettentő sokan irigyelnek. Itt nem vagyok éhenkórász, ganajtúró többé, itt úr lettem, valóságos úr. Mert ha nem tudnád, négy mester létezik összesen: házmester. őrmester, gyepmester és polgármester.* Ekkor már közel jártam a jóllakáshoz, s úgy lestem ángyikám szavait, hogy néha a rágásról ls megfeledkeztem. Az én szememben minden foglalkozás csúcsává magasztosult a házmesterség. Ugy képzeltem, Boldi bácsinak tán még a királynál is jobb módja van, hiszen csak azért kell felkelnie éjszaka az ágyból, hogy a súlyos ezüstpengök alá tartsa a markát. Nem szóltam én senkinek egy szót se, de erös fogadalmat tettem magamban: ha megnövök, én is Szegedre megyek, s kitanulom a házmeslerséget. Csak részben valósult meg a vágyam, de erről igazán nem tehetek. Az még csak eldöntódött valahogy az én sors-kockámon, hogy Szegeden találjak boldogulást, hanem a házmesterséggel nem ment a dolog. Valamit azonban mégis el kell mondanom. Most, egy tarka-barka, szeszélyes negyedszazad után a napokban találkoztam Boldi bácsival. Még mindig házmesterkedik a Lenin körúton, az egyik nagy palotaban, bár jól elhaladt fölötte az idő. Ugy jöttem össze vele, hogy panaszos levelet irt a szerkesztőségbe. Mikor átfutottam a kacskaringós "Parócl Boldizsár- aláírást, rögtön fogtam a kalapom és felkerestem a birodalmában. Azért használom ezt az uralkodókkal kapcsolatos kifejezést, mert amikor kinyílt előttem a bornafestésű házmestert ajtó, hirtelenében nem találtam megfelelőbbet. Az semmi, hogy a szoba csupa draga szőnyegbe és csipkébe volt öltöztetve. De a pazar zöldhuzatú sarokrekamté, meg a hasonló három mélyfotel, meg a nehéz kombináltszekrény, meg a. tekintélyes zenegépes rádió, halk füttyentést préselt ki belőlem. — Kikre panaszkodik név szerint, Boldi bácsi? — kérdeztem tőle, s el nem árultam volna, hogy valamikor ő volt az érvényesülési ideálom. — Mert a levélben csak lakókat említ általában, hogy nem becsülik a maga munkáját... — Egy kutya ez mind, kérem — vágott a szavamba a tisztes öreg. — Stnucigok és elszórják a szenet' a lépcsőn. Itt vannak ezek a Szücsek is, ni... — Menjünk Szücsékhez, szakítottam én is félbe Boldi bácsit, mert arra gondoltam, hogy valamikor nem mert volna igy nyilatkozni a ház rangos lakóiról. Szücsné nyitott ajtót a csöngetésre. Rendes, takaros, tiszta asszonynak látszott, s szíves mosollyal invitált beljebb minket. Nem volt sok időm, ezért inkább rruir a küszöbön belevágtam az elevenbe. — A házmester bácsi panaszkodik magukra, kedvesNem tudtam befejézni a mondatot, mert Boldi bácsi hangos eréllyel, csaknem durván rámszólt a hátam mögött: — Mi az, hogy házmester? Tán Paróei bácsi, vagy mi? •m megfordultam, hogy lássam az arcát. Bizony nyoma sem volt azon a málés, föttkukoricás múltnak. Boldi bácsi (mondhatnám úgy is, hogy Parócl úr) azzal a kissé szigorú, magabiztos fölénnyel nézett rám, amely csak a nagyon nagyhatalmú, akaratos emberekre jellemző. Kissé roskadt alakja mintha szálasabbra nyúlt volna méltóságának tudatában, s esküdni mertem volna rá, hogy már nem emlékszik arra a dicsekvő levélre, amelyet házmesterré emelkedése alkalmából Irt Parócl ángyikámnak. Az akkori büszkeség most valamilyen oknál fogva szégyenné vedlett átt benne és nekem olyan érzésem támadt: tán ezer forintokat is leguberálna azért, hogy senki ne szólítsa többé házmesternek. Mikszáth és a régi Szeged tfóC-std iuJhéeum. eíé *~| Mikszáih Kálmán szegedi barátai Amikor ötven esztendeje * járt Szegeden Mikszáth, szomorúan említette, hogy bizony már alig-alig talál maga körül olyanokat, akikkel annak idején — szegedi újságíró korában — politizálgatott az -Arany Oroszlán—ban, akikkel együtt indult a Parnasszusra, akikkel együtt csónakázott az utcákon az árvíz idején. Jogos volt Mikszáth szomorúsága. Nemcsak azért, mert az öregedő férfi mindig fájó szívvel gondol vissza ifjúkorának emlékeire, azokra a barátokra, akik vele indultak valamikor harcba nagy célokért s nála előbb mondtak búcsút az életnek. Azért is indokolt volt ez a szomorúság — amelyikben egy kis elöérzet-féle is rezgett, hiszen pár hónap múlva már Mikszáth is követte a temetőbe régi szegedi pajtásait —, mert valóban derék emberek, érdekes, nem hétköznapi egyéniségek voltak ezek az akkori szegedi Mikszáth-kortársak. de rek polgárai a régi Szegednek. (Nem akárkikkel barátkozott Mikszáth!) Alakjukat a nagy író barátságának megvesztegető varázsa mellett emberségük, munkásságuk is rokonszenvessé teszi az utókor előtt. Ugy illik, hogy elsőnek Mikszáth hajdani -gazdáját* Enyedi Lukácsot vegyük sorra. Ö hozta 1878 nyarán Szegedre újságírónak Mikszáthot Pestről, megszabadítva egy szerződéssel az ottani reménytelen vergődéstől, egy kis előleggel pedig kisebb-nagyobb adósságaitól. Enyedi volt a Szegedi Napló alapitója és első főszerkesztője. Nem üzleti vállalkozás szándéka vezette ezt a gazdag kereskedöcsaládból származó, 33 éves közgazdászt. Eszmékért, elvekért harcolt, s Mikszáthban ehhez jó társra talált. Tisza Kálmán kormányzati rendszere ellen küzdöttek együtt akkoriban. Számos megható komolyságú levél őrzi sírig tartó barátságuk emlékét. Enyedi nem volt híve a frázispuffogtató szélmalomharcnak: valóságos. elérhető célok érdekében szállt mindig síkra. A hazánk gyarmati kiszolgáltatottságát jelentő osztrák—magyar vámszerzödés makacs ellensége volt képviselő korában is. Ugy beszélik, része volt abban, hogy az árvíz után Szegeden felépült a színház és számtalan — sajnos sikertelen — akciót szervezett a szegedi egyetem "felállítása érdekében. A földbirtokosok és főpapok Magyarországában kevés jobb barátot találhatott Mikszáth, mint Enyedi Lukácsot, a magyar polgári fejlődés nagyon művelt, széleslátókörű, agilis munkálóját. Enyediék irodalompártoló, műértő társaságában ismerkedett meg Mikszáth -gazdájá—nak kis sógornőjével, Zsóter Mariskával. A sok Zsótér-lánv körül — gazdag és szép lányok voltak — sokan forgolódtak a város aranyifjai közül. (Kállay Albert, a későbbi szegedi főispán is!) Hanem a kopott újságírót többre becsülte Zsótér Mariska mindnyájuknál. Mikszáth Pestre kerülése után még évekig leveleztek, tréfásan, játékosan. Két egymást értő fiatal szív kedves hangja szól ezekben a levelekben s vidámságuk mögött ott lappang a ki nem mondott szomorkás gondolat: késő. Mikszáth visszatért feleségéhez, akitói a nyomor miatt egy ideig különváltan kellett élnie. S ha már a szívügyeknél tartunk, ne felejtsük el Kalmár Pista, a bohém fiskális nevét, aki majdnem sógora lett Mikszáthnak. Hü poharazó társa volt a Szegedre szakadt -palócnak* a daliás, fiatal ügyvéd. 1882-ben támadt az a gondolata Mikszáthnak, hogy felesége húgát -összehozza- valakivel. Kalmárra gondolt, akivel valóban együtt. csónakáztak az árvíz idején, s akit nagyon becsült a város, sok veszendő életet mentett meg akkor. Levél jött, levél ment, már a fiatalok a találkozásban is megegyeztek. Hogy mi volt az oka, nem tudhatjuk, de a végén mégsem lett szegedi sógora Mikszáthnak. (Kalmár nem volt a szerencse kedveltje egyébként sem. Mielőtt ellenzéki képviselővé választották volna, váratlanul meghalt.) Jellegzetes alakja volt a régi Szegednek Felmayer János, a színészek rajongója, kispénzű újságírók mecénása, a jó tréfák, homoki borok, vidáili szüretek kedvelője (állítólag róla nevezték el Jánosszállást a szegedi határban). Annyira megtetszettek egymásnak Mikszáthtal, hogy szinte elválhatatlan jóbarátokként ismerte őket az egész város és amikor 1915-ben meghalt a város -János—a, az újságok is Mikszáth barátjaként búcsúztatták. A kedves, pátriárkálls Felmayercsalád nagy urakat", • tekintélyeket nem tisztelő, önérzetes iparosvilága (kékíeslők, tímárok voltak) vonzotta a feudális levegőjű vármegyei életből alig kikerült fiatal írót. János a család bohém sarja volt. Különc viselkedése ellenére igaz, baráti szívre lelt benne, akit bizalmasául fogadott. Akik nem ismerték igazán, csúfolták. Mikszáth szerette. (A dedikált fényképet, amit 1885-ben adott barátságuk megpecsételéséül Jánosnak, ma is őrzi az egyik Felmayer-unoka) Külón regénybe illő kalandokat éllek ót ők ketten Szegeden, Szatymazon. Együtt jártak egy alkalommal Herkulesfürdőn is s többek között arra a megállapításra jutottak, hogy az Európa minden tájáról odasereglett fehérnépek között sem lehet párját találni a szegedi menyecskéknek. A szegedi újságírók áhítattal emlegették a szerkesztőség egyik kopott asztalát. -A Mikszáthé volt!* — mondták róla. A cinikusabbak ugyan azt tartották, hogy rég elkallódott már az igazi, Egyesek tudni vélték, hogy ezen korábban hurkát töltöttek disznóöléskor s csak szükségből keriílt a szerkesztőségbe. Akárhogy volt. az egyik asztal mellé, mégiscsak Mikszáth ültette Békefi Antalt' 1879-ben, hogy mint" uísagfrójelött írjon -próbát*. Amikor látta, hogy a sarjadó tehetség számos hibát ejt, alaposan kioktatta. A hú tanítvány örökké hálás volt mesterének s Mikszáthra vonatkozó feljegyzései igen értékesek a Mikszáthkutatás számára. A mester—tanítvánv viszony mögött személyesebb kapcsolat is volt: Békefi esküvőjén Mikszáth volt az egyik tanú s az új házaspárt értékes nászajándékkal lepte meg. E Mikszáth* tanítvány később a szegedi újságírásnak és a város irodalmi életének vezető alakja, Tömörkény, Móra, Juhász Gyula patrónusa lett, Igy követte igazán híven mesterét. Ha Mikszáth elszomorodva emlegette régi barátait, akikkel 1910-ben már nem találkozhatott (Enyedi és Zsótér Andor 1908-ban, Kalmár 1896-ban, Békefi 1907ben halt meg), bizonyára kedve szerint való, hogy amikor szegediek rá emlékeznek, megismerkednek azokkal, akiket különösen becsült és szeretett e város lakói közül. Nacsády József Á'AAAÁXAAÁAA"AAAAAAAAAAAAAAAA> AAAAAAAAAAAAAAA/<AAAAAAAAAAAAAAA J Lödi ferenc: SOROK A PÁRTRÓL Előbb csak mint a szentjánosbogár villant a magyar éjbe, szorongók álmát összefogni bütykös munkástenyérbe. • Rakterlámpában konok gyertyafény indított útnak hosszú vonatot sikongó fékek táncától kisérve: a fék azóta hozzája kopott, s megállás nincsen már a végtelenben. Történelembe ötvözött sok harcát folytatja új meg új ifjúsercg. Jelen s jövendő, szent hittel így vallszhát; halóporunkból is új ág eredi • Rejletle föld, mint búvó patakot — sodrát festette vér: ö, annyiszor búcsúzott némán hős fiaitól, s zúgtak tovább a friss fehér habok... Érdem, hogy érte csendőr vert pofon, de mára már e pofon vajha érdem, ha védjegyül tartod magad elé, kiméivé csontod módosult csatáktól, okos könyvektői: — arra most a fronti Támadni újra. ez a győző dolga: csillagos bolygón érni fel a Holdba. • 1956-ban magára hagytuk öt sokan, — hitben, szavakban, akaratban, — nem voltunk mind a hű csapatban: mindegy, hogy meddig, perere, napra vakított meg az akaratra árulók, s szajhák -forradalma-. Az ország szive vérben ázott, s az őszi rózsa vért virágzott. A számvetést — mérvén Jelent és múltat — megszülte már az új történelem, s az álmodás, hogy másképpen legyen. — Harcát, gondját, ha eloroznák, sírba dőlhetne Magyarország. yvvvvvvvvvvyvwvvvvvvvvvvvvvyyvvw^ /wy,yyyy wvyyywy