Délmagyarország, 1960. március (50. évfolyam, 51-77. szám)

1960-03-06 / 56. szám

6 Vasárnap, 1960. március. 8. A gépház nagy lendkereke lassított, fújt, zihált, a dugattyú, mlnt egy óriás tüdő. A kis gyári síp élesen felsivitott, fürge fityfiritty hangját elnyelte a bógő duda hullámzó jajongása. Az osztályokon egymásután álltak meg az öreg, ócska szövőgépek. Komor arcú asszonyok, ijedt nézésű lányok sebesen kapkodták motyójukat, férfiak idegesen babráltak a csöndes gépeken. Tudatuk legmélyére fészkelődött a bejelentés, mely úgy viharzott át a gyáron, mint a tornádó a japán tengerpartokon. — A részvénytársaság vezérigazgatója közli, ho© a Vénus Selyemárugyár beszünteti a munkát. A város fronttá változott. Mindenki ha©ja el az üzem területét. E© óra múlva lezárják a kapukat. A munkások fürtökben tódultak az utcára, ©ors léptekkel Indultak otthonaikba, a város külső negyedébe. A toronyban delet harangoztak, de most senki sem ü©elt a nándorfehérvári ©özelem emlékeztetőjére. A főútvonalakon ötágú vöröscsillagos tankok zúgtak, dörögtek .., Pest irányába Az útelágazásoknál pufajkás, géppisztolyos szovjet katonák álltak kis zászlóval, jelezték az útirányt. A Vénus főportájára e© hajlott hátú munkás nyitott be. Sas Árpád üzemasztalos. — Engedjenek ki, kérem, zárva a kapu — szólt Juhosnak, a részvénytársaság kétméteres főportásának. A felelős tisztséget viselő hústorony talpra állt, összevont szemmel rácsodálkozott az asztalosra: — Mit keres maga a ©ár területén? Nem hallotta a vezérigazgató úr rendelkezését? — De igen, kérem... csak a felső gépterem transzmissziója leszakadt... Az üzemasztalost kiengedték a főportán. Néhány perccel később Szűcs, Péter, Kovács jelentkezett a lakatosműhelybőL — A transzmisszió... az kérem ... — Felírom magukat... ezért majd számolnak a főmérnök úr előtt — nézett rójuk megfellebbezhetetlen szigorral Juhos, a főember. Alig múlt ne©edóra s a távozó lakatosok után ismét három ember érkezett a ©ár belsejéből. — U©e a transzmisszió? — kérdezte gúnyosan a föportás. — Aho© tetszik mondani — válaszolta nyugodt hangon az egyik munkás. Minden átmenet nélkül nyájasra fordította a szót Juhos: — Magukat most nem szabadna kiengednem. mert ez a parancs... de... de menjenek. — Ü© látszik a bizalmi ember, bizalmaskodik — nevettek mind a hárman a kapun kívül. Másnap hajnalban m^diút. "e a város külső része olyan volt ezen a hűvös, borongós októberi reggelen, mintha kóros álmot okozó porral altatnák a miniatűr házak szobácskáiban élő, külvárosi embereket. A tegnapi izgalom, ijedt-csudás események, éjszakába nyúló bizonytalansági problémázgatások megülték a lelkeket. Sas Árpád, a Vénus asztalosa nem találta helyét a lakásban. Alig világosodott, óvatosan talpra állt, ho© ne zavarja a nyolc alvót, azután zajtalanul kilépett az udvarra. Néhány másodpercig a gang lépcsőjén állt, nézte a finoman szitáló ködöt, a rozsdás-barnára öregedett levelek lassúringó hullását — Aludni me© a természet... mi meg mo6t ébredünk, mert eddig aludtunk, keservesen aludtunk. Nehéz, csörgő zúgás jutott el ébredező értelméig. — A tankok:., vörös tankok — állapította meg. Sötétbarnára zsírosodott fütyköse után nyúlt. Ezt a botot száradásnak indult vén meg©fa eleven lombjából metszette. A vastagabb végén gyerekökölnyi görcsöt ha©ott, kerek-szabályosra faragta, akár a facszterga a hálószobaszekrények kis Römblábát. Mustrálgatta ezt a vékony fegyvert, majd lendületesen, na© erővel néhányat suhintott a levegőbe, mintha valakinek a fejét célozná. Szemérmesen körülnézett, mert mi is lenne, ha valamelyik gyerel* vagy szomszéd meglesné. -Még azt gondolnák, ho© vénségemre megháborodtam-. Nem látott senkit a nyirkos, ködpárás őszi reggelen. — Ez nem elég — állapította meg és sajnálkozva nézte a meg©fafütyköst. A szerszámos kamrába ment. Vésők, párkány, holker és slik©alúk között keresgélt Újságpapírba gön©ölt csomagot emelt ki a szúrágta láda aljából és a gvalúpadra helyezte. Kibontotta és bizonytalan gondolatokkal forgatta, szemlélte a kétcsövű, dupla kakasos pisztolyt. Apjától örökölte, az meg talán 48-as bujdosó honvédtól e© kerek kenyérért cserébe. Az egyik cső idomtalsn, nyers ólommal volt betapasztva, az ólom mögött a csőben puskapor... csak egy vörösfejű, komisz gyufa a kakas alá és már robban is a csőből a nyers ólom. — A áll — húzta felre vékony szájaszélét — mégse jó ez... 48-ban még... de a mai időkben... nem ilyennel... a gyorstüzelő pisztolyok világában ... A spiepang he©éhez bökdöste az ólmot, de hamarosan elunta ezt á veszedelmes szórakozást. Visszatette a helyére a divatjaveszett mordályt. SIKLÓS JÁNOS: cAz asztalos Levetette felsőruháit, derékig mosdott az eresz alatt álló dézsában. A szerszámos kamra rendwel-füsttel mintázott falán két, collos 6zögre támaszkodó, fon csórj át ha©ó tükördarab illetlenkedett. Valamikor úri helyen toaléttigazításhoz, illatos bőrű, kemény mellű nők kéjes-meztelen mozgásához szolgált. Most az idős asztalos beretválkozásához segített, megfakult fénnyel. A tükör előtt megpaskolta halványvörös, ovális arcát, tenyerével laposra simitgatta acélszürke szeme fölött húzódó bozótot, hátranyomta ritkára kopott deres kefehaját, néhányszor megpödörte hosszú bajuszát. Felkötötte e©etlen, sötét nyakkendőjét — mivel ma valódi urakkal tár©al — és kézbe vette meggyfafütykösét. Elindult. Csöndesen, szótlanul, ho© teljesítse lelkiismerete szerinti kötelességét — Apám. hová me© ebben az istenverte világban? Maradjon itthon... Még baj éri — szólt utána idősebb fia a konyhaajtóból. Meghőkölt Azt gondojta, még alszanak valamennyien. — Dolgom van — válaszolt nyers hangon és kilépett a kapun, az utcára. Kényelmes-komótos járással haladt a város felé vezető műút irányába. Nézegette a csupasz fákat. Dér csípte, pici vízcseppeket dajkáló útszéli laput, a földek szélén mórikáló gazdátlan pulit. Olyan könnyűnek, gondtalannak érezte magát, mintha jóllakottan, unaloműző sétáját végezné lusta bankár módján. — Nem is ettem — állapította meg és a zsebeben lapuló Í06Z1Ó6, fehér kenyér karéja után nyúlt. Tömködte a falatokat és délcegen lépegetett, mintha nem is hatvanná© esztendőt hordozna széles, kemény asztalos vállán. Oldalt pillantva nézett a földig, ho© végigmérje öltözékét. Kesernyés mosoly telepedett bajusza alá, miután felfedezte térdnadrágját. — Ü© áll rajtam ez a nadrág, mint e© kiöregedett autóversenyzőn ... hogy ez a Móra Ferenc nem szégyellett ilyen öltözéket? Bár lehet, ho© ebben csak ásatásokra járt, az avar ősöknek meg édesminde©, ho© milyen ruhában szedegetik őket (Igaz, "ajándéklónak ne ntzd a fogát*.) Az elhalt íróra tévedt könnyedén csapongó értelme. Ha most élne ... vajon mit csinálna? Mellénk állna-? na© tisztességes akarásunkban? Talán igen... nem kozmásodott oda olyan na©on Somogyi Szilveszterék lábasához?... Kl tudja? ... A Juhász Gyula... biztosan ... biztosan nekünk írna.,. dicsőségünket énekelné. — Ha nekem olyan fiam lenne... mint ezek voltak... Hej, hej... akkor nem hiába éltem, elmondhatom — sóhajtotta e légkörbe nem illő észjárását. Az idősebb fiúban na©on bízott. Ettől a húsz esztendős gyerektől remélte szép álmainak valóra váltását. Valamilyen értékes, maradandó életművet teremt, en- nek a szegény agyontiport magyar munkásnak az érdekében. Talán regényekben örökíti meg e lenézett, küzdelmes c«ztálybéli fajtájának vergődését... *s most... most.. 4 ha sikerül..., életre szóló dicsőségét .. .* Vagy megteremt egy egészen újat, csodálatosat, közhasznút valamelyik tudományban. . i A két előző gyerek meghalt, amikor a kommün bukása után menekülni kényszerült. Ez a fiú, a Józsi született elsőnek. Ragaszkodott ehhez a gyerekhez. Igaz, a . többleket is szerette, de Józsit fo©hatatlan türelemmel nevelte, iskoláztatta a maga módján. Nyelvtanra, németre, matematikai alapfogalmakra, asztronómiára, irodalomra tanította —, szóval mindarra, ami az állami elemi iskolából hiányzott Már a Schönstein-füzetekkel ismerkedett a legényesedö fiú ... — Móra biztosan kiiskolázta volna ezt a gyereket — állapította meg — na, de majd mostan pótolja... a mi embereink nevelik. Néhány lépés után halkan, kedvetlen hangon mondta önmagának: — Bár lehet... fene tudja... kupciher is lehet — és a nyomaték kedvéért a lucskos-vörös téglára csapott fütykösének gumós végével. Erősödött a robogó zaj, a hidlás szöglete után a műútra látott. Tank.., tank... és tank. 1 ;; — Micsoda erókolosszus... a szovjet ármádia... Sztálin katonái — ujjongott benne az élet kellemes mámora. Számolta őket, ho© lelkét ©önyörködtesse. — Felvonult a szovjet proletariátus... Nem szerszámmái, fe©verrel, rettenetes fe©verrel — állapította meg újfent. A műút átlójánál, a csatorna mellett bámész-csodálkozó emberek csoportjában felismerte a három lakatost, a Vénus munkásait. — Ezek pontosabbak mlnt én — nyugtázta örömmel, mivel ez is bizonyította, ho© jól választotta meg az embereket. Azok is észrevették az érkező asztalost. Kiléptek a nézelődők ©űrűjéből és indultak a városba. — Na, elvtársak, áll a tegnapi megállapodás? — kérdezte Sas Árpád. — Természetesen — válaszolták jníndannyian. — Elvtársak ... elvtársak ... elvtársak — ismételgette, hangsúlyozta, ízlelgette, nyalogatta ezt az érdekes hangzású szót az e©ik lakatos. — U©e ez új, utcán ... hangosan ... huszonöt év után nyíltan —. nevetettegészségesen az asztalos és pipájából derűsen fújta a kapadohány büdös-bodor füstfelhőit. A körűt meg a sugárút találkozásánál — a megbeszélés szerint — várta őket a másik három. Megálltak. — A Török utcába — javasolta az asztalos. A csöndes kis mellékutcán ' megálltak néhány másodperceseligazításra. — Minden rendben van elvtársak? — kérdezte végül Sas Árpád. — Igen. — Akkor menjünk... A megbeszéltek szerint... nyugodtan ... határozottan. A gyár főbejáratához ^nÍ mán fi©elték az utca elapadt zaját, messziről érkező, mély morajlás muzsikált halló idegükben. Szokatlan csönd ült a ©áron. Az ásztalos nem szerette a néma üzemet. <— Mint az elha©ott temető, ahonnan a hullák is megszöktek.-.. — mondogatta magának - vasárnaponként, karbantartó szolgálatában. sróWt halkan: .,... ... — "Az R.' T.-jelzést ledobjüR, á VénuS fölé e© vörös csillagot helyezünk. , Senki sem nyilvánított véleményt; A?., asztalost a temetői hasonlat e© fél százada történt ©erekcsíny emlékéhez sodorta. E©szer elmentek szőlőt szedni a he© alá, harmadik osztályos cimborájával. Naplement után indultak, a sötétség takarója alatt.. Az iskolás . cimbora tudta a járást, mivel a szőlő sajátjuk volt. Az ingecskék -alá kebelezték, a na© fürtöket és visszaúton a temetőn vágtak keresztül. Az e©ik fejfa tetején fényesen világító .szempár nézett rájuk. Szigorú mozdulatlansággal. Az iskolás pajtás remegett, kocogtak" "kis fögal, mintha kockacukrot rágna. Gyámoltalanul szórta földre a dús szőlőfürtöket. Elszaladt, vissza a szőlőbe. É©magában maradt a temető közepén és néhány percig nézte a fénylő szemeket, na©anyja szellemjárós meséi elevenedtek előtte. Hirtelen támadt bátorsággal görön©ért nyúlt és a világító szemek' közé hajította. Suhogós szárnyakkal szállt á fényes szem. Visszament pajtásáért. — Bagoly volt, elrepült. Emlék ébresztette gondolat kerekedett benne és nézegette a- hat szervezett munkás arcát. Kis szorongás feszült idegeibe, melyet magában gondolattá formált. — Nem rettennek meg ezek is a villogó szemektől? Próbált szabadulni e bizonytalanság érzésétől. Előrement, lenyomta a széles, szürkére festett vaskapu kilincsét. — Zárva — állapította meg hangosan, és csöngetett. Lassú léptek kopogtak a . kövön, a kémlelőnyiláson megjelent Juhos fél arca. — Mit akarnak? — Itt van a vezérigazgató úr? — kérdezte az asztalos. — Budapesten, a cé©ezető úr diszponál. — Nyissa ki a kaput. A cé©ezető úrral van beszédünk. — Kérem, a ©ár területére .... — Mi küldetésben vagyunk, nincs Időnk itt papolni,. A kapu kinyílt. Az asztalos végigmérte a fóportást. Kicsit görbébbre nyomőú dott a háta. petyhüdtebbé a? ábrázata. — Krizsa elvtárs a portán marad. Juhos, maga* hazamé©. A cé©eietŐ. úr majd utasítja — rendelkezett Sas Árpád a dermedt-tanácstalanságban álló kapus előtt. — Na, de kérem, önök — bocsánat — megőrültek! — állt elébük a vékony inú, pápaszemes cégvezető. Az asztalos melléje lépett Meggyfafütykösére pillantott és nyugodt hangon ismételte: — A ©árat a proletariátus nevében lefoglaljuk..: A Vénus RT ügjgeteiből semmilyen kötelezettséget sem vállalunk... Holnap reggel 7 órakor megindítjuk a munkát. — De... de ... bocsánat, tisztelt uraim. Ez a vállalat részvényesek tulajdonát ' képezi és én nem diszponálhatok a tulajdonosok helyett, azok nevében — válaszolt előzékenyebb hangon a cé©ezető. ' Félre fésült, sötét haját simogatta, ideges mozdulatokkal igazította fekete kabátját, aranykeretes szemüvegét törölgette. Sápadt arca egészen kifehéredett az ijedtségtői. Az utcára néző ablak előtt na© robajjal megállt e© szovjet tank Egészséges, piros arcú katonák ugráltak az úttestre. A nap erőtlenül szórta sugarát; szárította a ködös, nyirkos reggelt. A pillanatnyi csöndbe ú© pattant az asztalos hangja, mint a puskagolyó: — Azonnal rendelje be a küldöncöket, a gépházat, a munkásság kartonjait adja ide — s még beszélt, jelentőségteljes tekintettel nézte az úton veszteglő tankot. — De kérem ... hiszen nincs nyersanyag... piac és munkabér... hadiállar pót vah, front... kinek termeljünk? — Elég! Ezért ne fájjon a feje. Intézkedik ... vagy kívül tesszük a kapun! —• érvelt ellentmondást nem tűrő hangsúlylyal Sas Árpád. . — A felelősséget elhárítom magamról. Erőszak ... kérem, fegyveres erőszak. E megjegyzést; figyelemre sem méltatták. Ismét az asztalos szólt: — Juho6 a portáról me©... helyette Krizsa elvtárs látja el a szolgálatot. Szíveskedjék utasítást adni a volt főportásnak a távozásra. . ... Fél órával később a cé©ezető jelentette, ho©' a szóban lévő kérdésekben intézkedett és elhagyja a ©ár területét, mert ezekért a rendkívüli és törvénytelen állapotokért tovább felelősséget nem vállalhat. — Látja kérem, ezt igen helyesen teszi kedélyeskedett az asztalos. A küldöncök és Péter,. Szűcs, Kovács sebesen járták a munkásne©edeket. Délután két órára a gyárba — adták tovább az üzenetet a munkások is. Futótűzként terjedt a hir: — A Vénusban valami na© dolog tör'ténhetett.;. Berendelték a munkásságot. Két óra előtt embersűrűs udvar fogadta a hajlott hátú. idős asztalost, amint kilépett az irodaház ajtaján. Szótlan, csodálkozó tekintetek kísérték, amíg elérte a vaslépcsó pihenő platját. Ott megállt. ' Sitó já- éréle fife^érriegett; ' ' ' • " — Mi történik, ha nem értenek meg . f. A részvényesek kerekednek. felül. .. 0© -járunk, mint 1919-ben — küszködött saját erőtlenségében. Köhögött, krákogott, ho© izgalmát leplezze, s a- következő pillanatban érces hangja az épület szürke falán csattant: — Szaktársak! Asszonyok! A ©ár gardái beszüntették a munkát. Nincs keresetünk. a heti bérünkről senki sem gondoskodik... Mit adunk enni ©érmékéin knek? — Ügy van. Igazat mond — ért el hozzá a helyeslő moraj. — Mi dolgozni akarunk:.. Becsületes munkával, de mivel ezt nem engedik nekünk ... a munkásság nevében lefoglaljuk a gyárat. A Vénus RT a mai naptól — ha mindnyájan úgy akarjuk — a proletariátus tulajdona. Holnap reggel hét órakor indul a munka. Akarják-e, ho© í© legyen? ' Néhány pillanatig dermedt rsend ereszkedett az emberekre, s azután nyolcszáz torokból zúgott "a helyeslés: • — Akarjuk! Reggel az érkező munkások vörös nyíllal jelzett táblát' olvastak a főbejárat mellett: "Üzemi tanács, az irodaházban, jobbra*. A portán Krizsa, a selyemszövő munkása rendelkezett. Hét óra előtt na© erővel bődült a Vénus messzehangzó kürtje. A város felfigyelt. A gépek lassú zümmögéssel Indultak, a aztán ©orsabban, e©re ©orsabban forogtak az orsók, s olyan kedvesen muzsikáltak, mintha érezték volna, ho© tegnap bukott el e© történelem, ma valami egészen új kezdődött. Az éjszaka után fáradtan lépett ki a gyárkapun az öreg üzemasztalos. Meggyfafütykösét Vállán tartotta. — Ennivalóért megyek, Krizsa elvtárs <— szólt csöndes hangon. Lassan, komótosan járt, ahogyan tegnap jött. Lelkében kis örömós dalocskák lobbantak, szépek, vidámak. Még akkor nem is sejtette, va © ha igen, nem értette, ho© történelmet csinált — nyolcszáz emberrel közösen —e©szerűen, őszinte szívvel, na©-nagv törté. neimet. r , . , .. az élet diktáltatta v»Lxt a tareat lem Mosti befejezésül megadom a szót magamnak és mondom: — Le©en áldott minden lépése a deres hajú asztalosnak ... Ti- forgó, robogó gépek . ,• muzsikáló munkaritmus ... zengjétek a történelem névtelen alakitóinak örökké élő felmagasztosuló tetteit