Délmagyarország, 1959. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-17 / 114. szám

Vasárnap, 1959. május 17. 4 -Jrr SZEGEDI • > IN M • ­MSZE P SZO Andrej barackfája Az ablakunk alatti kis földdarabon 13 éve minden tavasszal virágba borul egy gyönyörű barackfa. Mintha a természet, s az emberi gondosság minden szépsége, ereje és szelídsége áramlana a hófehér szirmokból, me­lyek elborítanak minden ágat. Mikor eljön a nyár, a hamvas gyümölcsök fürtök­ben fordítják fejüket a nap felé, s aranysárga színükkel oyan pompás látványt nyúj­tanak, hogy megállásra kész­tetik a járókelőket. Az alá­zatosan bólogató orgonák, s a selymesen simuló pázsit keretéből úgy emelkedik ki, mint az örök lét, a termé­szet végtelen körforgásának szimbóluma. Azelőtt soha nem termett itt semmi, elhalt a tulipán, megfulladt a rózsa, az ár­vácskák feje csüggedten haj­lott meg, mintha érezték volna elkerülhetetlen pusz­tulásukat. Nem is próbálkoz­tunk éveken keresztül, hogy valami zöldet csaljunk a ko­pár földre, míg aztán ... De ez már a történet. And­rej barackfájának története. 1945 január. A kis zug­lói házak bunkernak kine­vezett csöppnyi pincéiben ré­gi barátok és régi ellensé­gek szoronganak elfásulva a halál szüntelen jelenlététől, s mégis bízva a másik élet eljöttében. Most mindenki egyforma, nincs különbség társadalmi rangban, vagyon­ban, kis és nagy problémák-­ban. Egy a fekvőhely és egy az étel — de egy a vágy is: kimenni a szabadba, a vi­lágosságra, s újra kezdeni mindent, megsokszorozódott erővel. Hiszen — ezt tudják valamennyien, ld tudatosan, ki homályos érzéssel — lesz miért, érdemes lesz! A Belváros felől tompa morajjal áramlanak idáig a nehézfegyve­rek lövedékeinek becsapó­dásai, melyeket hisztérikus asszony kacajaként kísérnek a géppisztolyok szaggatott so­rozatai. Itt kint az utóbbiak viszik a szót: utcai harcok folynak. Ezekben a napok­ban látják a zuglóiak az el­ső vöröscsillagos prémsap­kákat és megtelik a szivük a sírból kiszabaduló ember végtelen örömével, bizakodá­sával. A nácik mindjobban kiszorulnak, s a pinceod­vakba fényt hoznak az ide­gen, s mégis annyira közel álló katonák. A gyerekeket különösképpen szeretik: ha idejük van, ráültetik térdük­re a sápadt kislányokat, le­génykéket, s játszanak ve­lük és kacagnak, hogy kő­keményre barázdált arcukon a könnyek csorognak. Hoz­zák a vacsorának, ebédnek valót, s abból mindig jut azoknak is, akik hosszú he­tek után újra éhségtől resz­kető kezükbe veszik a faka­nalat, a lábost. A mi aránylag tágasabb pincénkben — valamikor szuterén lakásnak volt -mi­nősítve* — három szovjet katona mindennapos vendég. Jóbarátok és csendesszavú, nyugodt emberek. Van köz­tünk egy idősebb néni, tud valamit szerbül és tótul, így elég jól megértjük egymást. Két-három nap múlva elő­kerülnek a fényképek. Csen­des órák ezek: a felnóttek a távoli feleség, gyerek kép­re merevedett, s mégis oly kedves arcát nézegetik, s a -tolmács* útján tört szavak­ban beszélgetnek a három katonával. A gyerekek — akik már nem férnek az -űj katona bácsik* ölébe, — a köpenyeik gombját és a pisztolytáskákat vizsgálják nagy szakértelemmel. 1/ ülönösképpen szívünk­höz nőtt Andrej, hár­muk közül a legfia­talabb. Huszonhat éves volt, nyílt, magashomlokú, sima, mégis szép szőke hajú, nyu­godt pillantású moszkvai fiú. El tudtuk képzelni, mint tu­dóst a laboratóriumban, or­vosként a műtőasztal mellett, olyan határozott, magabiztos és komoly volt minden frioz­dulata. Csak a gyerekek mellett vált mosolygóssá: ne­ki is volt otthon egy fia. (Akit Andrej soha többé nem szoríthatott magához, soha többé nem lovagoltat­hatta térdén, azért, hogy a mieink tovább játszhas­sanak és emberré válhassa­nak ...) Andrej kisebb egység ve­zetője volt. Emberei szeret­ték, s minden szavát figye­lemmel hallgatták. Nagyon bíztak benne. A hosszú har­cok alatt egyáltalán nem tompult el benne az embe­ri nehézségek, fájdalmak iránti érzékenység: szalma­zsákot hozott egyszer, mert a régi átvizesedett,, amelyen egy beteg asszony feküdt. Lázcsillapítót is szerzett ne­ki. A everekek megszokták és megszerették a furcsa, szögletes kenyereket, — Andrej gondoskodott róluk. S ha véletlenül asszony ke­zében látott baltát, amint valami, lécet, vagy rönköt akart összevágni, — rögtön elvette, összevágta ő. Végtelen biztonságot je­lentett a mi kis közössé­günknek Andrej. A harc, a háromhetes halálfélelem szinte távolinak tűnt az ő hatalmas alakja mellett. Megtudtuk tőle, hogy a kör­nyéken már csak két-három fős fritz-csoportok bujkál­nak, azokat füstölik ki. Meg­nyugtatóan mondogatta, hogy nem lesz már semmi baj, el­múlt a veszély. (És Andrej állta a szavát: nekünk nem is lett semmi bajunk...) A felnőttek már kezdtek álmodozni: hogyan lesz az­után, mit csinálnak majd. Számolgatták, mi maradt meg, s mit kell újra építeni. Néha Andrej is engedett, beszélt otthonáról, életéről. Technikus volt Moszkvában, felesége tanítónő. A zub­bonyzsebben hordott képek is sokat meséltek: Andrej munkahelyén, az ő magabiz­tos, komoly tekintetével, az­tán a kis ház ablakában fe­leségével (itt már szerető és szerelmes szemekkel), aztán lováeskázás közben, amint kisfia hajába kapaszkodva ül a hátán, ő meg komikus be­letörődéssel arcán áll négy­kézláb — mind egy-egy mo­zaik kocka, amelyek együtt egy fiatal munkás szép, küzdelemmel és boldogság­gal kikövezett életútját mu­tatják. E gyik este Andrej na­gyon gondterhelten lépett be a petróle­umlámpától füstös helyiség­be. Betakargatta a' gyereke­iket, megsimogatta fejüket, aztán szótlanul leült és mind­untalan az órájára nézett. Megkérdeztük, van-e vala­mi baj. Erre aztán mosoly­gott és mondta, hogy nincs semmi. De éreztük: ez nem Érzem, hogy szavak születnek bennem, lobogó, új szavak — igaz. Aztán hirtelen felállt, K Ünnepi felhők üdvözlégy élet! Üj tavasz tárul, — kürtök harsanjanak Vulkán-erőt merítek Ünnep, hős zenédből, —> Tarts meg bennünket „ ' Míg utunk forgatag felé dől, S ne tölts el Hazug, megváltó közönnyel, f öldnek vetve lábainkat Két karunk bolygókat ringat Naprendszereket! — Add, hogy tárt, bronz combjainkra Ne fonódjon lomha inda S mérge ne érje soha a nyitott sebeket. 2. Hirdesd e korszak konok békéjét, nyílt égtájakat — 8 vén óceánok zajló öblébe oszlopok omlanak. Bére-homlokunkra páfrány, Lobogó, szőke napfény És szivárvány Szövődik, hátunkon tajték; — Rőt felhők Zúgnak körül, s gépek a föld felöl. — Havas hegyekre fény terül 8 a fürge városok mögül Falvak rózsái nyílnak ... Távol s közel hosszú hidak — Aszfaltozok, szilárd utak Üj szekerek, sovány gebék és tíz büszke tank... 3. lépj félve, óriás! — Rút rovarok okoznak percnyi pírí Fiatal orcádnak, mely dacol, míg körötte szél sivít... Gyilkos legyek donganak Körül, jaj. óvd a bőröd, A Tejút hű marad, Mig térded letörlöd — — Ne várj hát, Tépd szét a törpe szörnyek szárnyát!.., ... Lennél vakító csontváz, — Oh jaj, a borzalom ráz És fújnék felleget! Lent a folyók dübörgése, Gyárkémcnyek füstölgése — Kertet gyomlálnak némán a görnyedt-vállú emberek. MAGDU LUCIÁN kezet szorított mindenkivel és nagyon gyorsan kiment. Valamelyikünk megtudta, tiogy a ház előtt megket­iőzték az őrszemet.:. Ezen az estén szótlanul ku­porgott mindenki a helyén. Szürkületkor azután egé­szen váratlanul, kíméletlen élességgel, közvetlen közel­ien megszólaltak a fegyve­-ek. A ház körül és a pin­:e bejáratánál is gránátok robbantak, és a légnyomás riröpítette a gyerekeket fek­vőhelyükről. Felugráltunk. Sönnyen meg lehetett ál­apítani, hogy a szem­cözti háromemeletes ház­jari folyik a küzdelem, lirtelen mindnyájan And­•ejre gondoltunk. Nem tartott tovább az rgész húsz percnél. A fegy­verropogást egy hatalmas •obbanás vágta ketté, aztán ijabb lövéssorozatok, maid íosszú szünet után egy ma­íányos pisztolylövés. Egy­rét férfi kimerészkedett a lagy csend után és szovjet catonák gyűrűjében öt né­net katonát láttak feltartott rézzel. Andrej két barátja s ott volt a szovjet katonák rézött. Az egyik magasrangú lémet tisztet a parancsnok­ág felé vitték, különválaszt­'a a többitől. Aztán megtudtuk az egész örténetet. Tizenöt fős, jól elfegyverzett náci csoport \gy őrnagy vezetésével az ilhagyatott emeletes házpin­léjében bújkált. Egyik az előző nap délutánján kidug­ta a fejét, észrevették. And­rej kapta a feladatot a cso­port megsemmisítésére. A németek a ház ablakaiból tüzeltek, kézigránátokat do­báltak a mi házunk felé, ezek robbantak olyan közel. A helyzet igen nehéz volt. A nácik bútorokkal torlaszol­ták el magukat, s jól védett helyről adták le lövéseiket a kis földszintes ház felé, ahol a szovjet katonák pró­báltak fedezéket keresni. Veszélyben volt az életünk és Andrej elsősorban erre gondolt. A magáéval nem törődött. Be kellett jutni a házba, hogy vége legyen az egésznek. És Andrej kiadta utasításait embereinek. Egyik barátjának átnyújtotta tár­cáját és megkerülte az épü­letet ... Néhány percig még folyt a tűzharc, aztán Andrej fel­robbantotta a kaput, az ott elhelyezkedő németekkel együtt. Elsőnek rohant be a tátongó nyíláson, utána em­berei. Andrej felért az első emeletre. Egyszerre szólalt meg fegyvere egy náci törzs­őrmesterével. A német ösz­szeesett, mint egy zsák. Rö­vid tűzharc és a szovjet ka­tonák lefegyverezték a töb­bieket. S akkor eldördült az a lövés, amely a hosszú szünet után követke­zett, s amelyet már nem kö vetett több. A liftaknából egy német, pisztolya utolsó töltényével, hátulról szíven lőtte Andrejt. Andrej sóhaj nélkül bu­kott előre. Kissé összerán­colt szemöldökkel feküdt a földön, kezei könnyedén pi­hentek teste mellett. Embe­rei lehozták a házunk elé. Letakarták köpenyével és láttuk, hogy két barátja görcsösen szorítja a géppisz­tolyt, amelyet az elfogott ná­cikra szegeztek. Andrej ott feküdt a kö­peny alatt, a keményre fa­gyott földön. Nem tudtunk szólni, nem bírtunk zokog­ni. Csak néztük, értetle­nül az embert, aki eljött otthonából, hogy saját testé­vel fedezzen bennünket, aki kötelességének érezte, és természetesnek vette, hogy hőstettet hajtson végre miér­tünk. Andrej szőke haját nem borzolja többé a szél, komoly szeme elvesztette csillogását, magas homloka az utolsó ráncba mereve­dett. Csend volt a környéken. Mintha Andrej halála tisz­teletet parancsolt volna élő­re és élettelenre, a tárgyak­ra és a természetre. Való­ban ez volt az utolsó lövés. Nem láttunk többé nácit, az ismerős szovjet katonák to­vább húzódtak, s mások vál­tották fel őket. Lassan ki­merészkedtünk a föld alól, s a tavasz már az új életet hozta. És Andrej? A nagy csen­det, a kétségbeesett mozdu­latlanságot két barátja tör­te meg. Visszajöttek pa­rancsnokukért. Ahogy le­hajoltak, hogy felemeljék, két férfi közülünk előre lé­pett. Rátették kezüket a ka­tonák vállára. Azok felnéz­tek, s így álltak egymással szemben egy végtelennek tű­nő pillanatig. Aztán a két katona megölelte a sovány, sápadt férfiakat, s mind a négyen elkezdték ásni a fa­gyos földet. Ott, a mi ablakunk alatt... * Tavasszal elültettük a csemetét, s a következő év­ben már virágzott. Mint mondottam, Andrej barack­fája azóta minden évben szebb, terebélyesebb lesz, gyümölcséből esznek a szomszéd gyerekek, s azok a felnőttek, akikkel akkor együtt voltunk. És ilyenkor elgondolkozunk, hogy a mi országunkban nagyon sok fá­nak adott életet a szovjet katonák teste és vére — mi­ként életet adott nekünk is, mindannyiunknak. Szabad, új és szép életet. Sigrai Gábor Mai történet Szatymazrói Hogy mindent lássak már gyökérig: Egy tanoncsors is jött elébem, . S a pesti fővonal felöl most A színterét is hozza képem. Neve Szatymaz, s a múlt Szegednek Volt nyáridőben úri kedve, Szőlősor, csöndesség, oázis, S most negyven éve, ügy leverve. Tizenkilenc nyarán az árvult, Kis festőnő nagy útja sírba, Párizsban, kint ö nem veszett el, S homokvilág meghalni hívta. Innen a vers is a fiúról, Ki makkegészség ifjú szárnyán Itt vert vasat, itt szórt ki trágyát, S roncs lett a mester házatájan. így jár be már csak - városunkba, Hitt igazáért, sokszor éhen, Sanyink, szegény, ki rokkant máris, És mégsincs helye a nép szívében. S mimindent mond erről nekünk még A fölgomolygó tény, az élet? S ha fénye, árnya mind velünk van. Én feleletként mit beszéljek? • Falat döntött rá kapzsi mester, S kezét szívósan egyre mossa. Mi jönne így még? Üj ra törvény? Két balkezével, mitse hozva? Egy húszéves szív lent a porban, S kezünk csak pepecslés a dolgán; S él furfangjával, mentve bőrét A kártevő, s üt ránk mogorván. Baráti, szép kör neki vallott, Csupán jászáért, ingyen-áron; Munkás meg társát megtagadta. Gyáván, vagy napszámért, silányon. Hányszor kapált a hű kis Sándor, A gazdájánál. Oh, de hányszor! S ki vele volt: az egy se látta; Egyéb se jött a tagadásból. Gép volt az, komandója vitte; Hínár a Tegnap, lefelé von; Vastag s kegyetlen hájjal telten Paraszti szív, s o lentje ^ vékony. Becsvágytalan! S zúzott gerince E fiút közben szétaszalja, S írást szerkeszt számos hatóság, SZTK, Törvény és a Gazda. Ügyvéd-ügyvéd után a szinten; S szegényjogost a mélybe ejthet, S közöny lehet tanoncfiúnál, De pénzért kígyót is nevelhet!... Hogy ez már múlt csak? Badarszó ez! Minket gyaláz! A mának csúfság! Élőbb jogelv érted kiáltok! S e konkrét ügy korbács s tanulság.., Mit ér elvünk, ha bűn nyakunkon? Mit használ prédikációja? S ha tompa holdkórosság tettünk: S gyengét elejt, ugyan mi óvja? Mindegy, ha múlt vásott bitangja, Vagy nép salakja vág az élre; A nemtelenben mindig egyek, Kéz itt kezet mos, s szenny: elérve. S így mit tehet minden hatalmunk? Törekszik bár, de kényes termék; Nem ős-forrásunk az öreg föld, S nekünlz nem adja nagy türelmét! Minket mocsár-lét mitse táplál, Ha nem őrködünk: semmink sincsen. Eszménk jaj máris összecsuklik A rosszban, s kell, hogy széttekintsen. Jöttét várjuk hát minden nagynak; Gyógyít, hol áthatol sugara; Atom-falhőn sem ég el gondja; S a korhadt múltnak útját állja. Mink egy vagyunk jobbikmagunkkal; Sánta kutyánk sarkig sem ér et. Az öntisztítás elve lettünk: S magasra tartunk nép szívével!... El hát a sanda fikciókkal! El már a megjátszott tevéssel! Elég az ünnep szóvirága! Te jöjj Köznap, s vigyázz, ne késs el! Félj hittel attól, hogy már így is Megnőtt megint, s kinyílt a hézag! S félj, hogy nem szeljük biztos kézzel Most sem, cipónkat jó karélynak. S meddig kívánod tűrni rajtad Nép, Bürók körömhegyezését? Gyehenna ez! Lappangva ásít Felénk, s idők még nem teperték. És nézd a mestert, mire kévés; Dúlt életet, s most vagyont tüntet; Kártérítés? Dehogy találja! S próbára tenné türelmünket: Ha már nem tudná, milyen gyatra, S avult mákony szerével élünk; Halálra is már gondol Sándor, S mi mégcsak módszert keresgélünk: A bűnt móresra vinni végre, Szép. vagy csúnyán W Szatymaz mellett; S fékezni, vad tatár-velőket. Hogy nyugta lenne már szívemnek. FÜSSY LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom