Délmagyarország, 1959. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-04 / 79. szám

23 Szombat, 1959. április lí. Szép képek szép két városa: MOSZKVA ÉS LENINGRÁD Moszkvába és Leningrádba ceruza nélkül indultam el. Tettem ezt azért, mert nem akartam kísértésbe hozni magam, hogy az ott látottakról gondos jegyzeteket készítsek egy majdan itthon megírandó, vagy nyilvánosan elmondandó élménybeszámoló számára. Mert bevallom őszintén, nem kis ellenszenvvel viseltetek a külföldi utak után szinte kötelezővé vált hivatalos beszámolók iránt, melyet úgy szóban, mint írásban, sőt rajzokban is unásig gyakoroltak az utóbbi években világot járt derék honfitársaink. Dehát az ember tervez... és ahogy ez már ilyen magamfajta művészmeg íróféléknél lenni szokott — a hangulat végez. Sajnos én sem vagyok képes azt az élménytöbbletet magamban tartani, mely valamenynyiönkből kicsurran, ha nagyon tele van vele a szívünk. ígérem azonban, hogy abszolút rendszertelen és vétkesen szubjektív leszek és csak azt említem meg, ami éppen eszembe jut, ami felejthetetlenül megmaradt bennem. Most valószínűleg azt kellene tennem, hogy igazodva a cikk címéhez, szép sorjában beszámoljak a moszkvai és leningrádi múzeumokról, képtárakról általában. Vagyis, hogy hány van belőlük, mikor jöttek ezek létre, milyen terjedelműek, gyűjteményanyaguk mit ölel fel és így tovább. Azonban szíves engedelmükfeel ehelyett inkább arról tennék vallomást, hogy mi volt a benyomásom, mikor e világhírű galériák termeit jártam. Kertelés nélkül röviden megmondom: tisztábbnak, nemesebbnek, emberibbnek éreztem magam, valahogy olyannak, amilyennek lenni szeretnénk a köznapi életben is, de ami, sajnos, alig sikerül. Saját magamon analizálhattam a képzőművészet tudatformáló, nevelő, társadalomalakító hatását. S azt hiszem, így volt ezzel más is, mindenki, aki ott eredetiben láthatta Leonardo angyali derűt sugárzó Madonnáit, Tizian vénuszi alakú Danaéját, Rembrandt megrázó mélységű Tékozló fiúját, Houdon mosolygó fogatlan Voltairejét, Velázquez Reggeliző parasztjait, vagy Gaugin paradicsomi életű Tahiti lányait és természetesen mindazt ások remekművet, melyeknek puszta felsorolása is hosszú oldalakat terme ki. Általában elámultunk azon a végtelen gazdagságon, melylyel a szovjet képtárak rendelkeznek. Az Ermitázst például napokon keresztül jártuk, s mégsem jutottunk el minden termébe. Nem is csoda, hiszen könyvvastagságú katalógusában 118 kiállítási helyiség van felsorolva. Amiből nálunk Budapesten mutatóban van csak egy-két darab, ott a ritka alkotások egész termeket töltenek meg. Az egyiptomi művészettől kezdve a francia impresszionista festőkig, távolról sem remélt bőségben talál itt anyagot szakember és nagyközönség egyaránt. A leningrádi Ermitázs lenyűgöző monumentalitásával, míg a moszkvai Puskin Múzeum patináns bensőségességével ragadott meg bennünket. Persze nemcsak az egyetemes európai művészet nagymesterei vannak itt gazdagon képviselve, hanem természetesen maga az orosz nemzeti festészet is. A régi cári portréfestők és a nép felé forduló peredvizsnyikok, valamint a nagy Repin és Szurikov világhírű alkotásaiban, a külön ezt a célt szolgáló Orosz Múzeumban és a Tretyakov Galériában gyönyörködhettünk. A múzeumokon és képtárakon kívül Moszkvában több alkalommal megtekintettük a Szocialista Országok Képzőművészeti Kiállítását. Méreteire nézve ez szintén olyan hatalmas, demonstratív tárlat, hogy ide is, mint akár a múzeumokhoz, elsősorban két fő dolog — jó lábak és jó szemek kellenek. Esténként, miután kép- és szobornézésben több kilométert legyalogoltunk, bizony holtfáradtak voltunk. De talán mondanom sem kell, hogy megérte. A Moszkvai Bienálé jól tükrözi a baráti szocialista országok egészséges képzőművészeti fejlődését. S külön büszkeség volt számunkra, hogy a magyar képek és szobrok miatt nem kellett szégyenkeznünk. Sőt teljesítményben az elsők között van a helye. A Bienálén többek között nemcsak az élenjáró szovjet művészet nagyszerű eredményeivel ismerkedtünk meg, hanem egy tehetséges fiatal moszkvai grafikussal is, aki nemrégen járt hazánkban és egy ízléses orosz kiadású Tömörkény-kötetet illusztrált. Családias hajlékában olyan testvéri szeretettel fogadott bennünket, melynek értéke a híres szovjet képtárak pompás anyagával vetekedett. De vajon kimerítettük-e tárgyunkat azzal, hogy a legjelentősebb szovjet múzeumokról és a bennük található halhatatlan művekről szólottunk? Aligha! Mert ezzel egyidejűleg az az élőkép, mely ebben a két óriási városban fogadott bennünket, nem kevésbé volt élményszerű, mint a galériák féltve őrzött kincsei. Többek között például felejthetetlen marad számomra a moszkvai Kreml hosszan kanyargó, évszázados vörös bástyafala, melynek tövében a hagymakúpos ősi cári templomok középkori ikonokat és sárgult falképekot rejtenek. De úgyszintén megragadott ennek ellentéteként az ünnepélyes arculatú, előkelő palotákból álló leningrádi Nyevszkij-proszpekt, melynek világvárosi forgalma már Tolsztoj regényeiben is európai méretű volt. És ezenkívül, sőt elsősorban az embereket, az orosz dolgozókat figyeltem, s szerettem meg. őket, akik az utcán jöttek-mentek, sorban álltak a múzeumok előtt, vásároltak, sétáltatták gyerekeiket, vagy autóbuszra várakoztak. Mennyivel egyszerűbbek, szerényebbek és fegyelmezettebbek, mint mi vagyunk. Végül, ha megengedik, kis beszámolómat egy jókívánsággal fejezem be, mely így hangzik: de jó lenne, ha mielőbb és minél többen láthatnók Moszkvát és Leningrádot, hogy mielőbb és minél többünknek tisztultabb fogalma legyen a szovjet emberek életéről, épülő, átalakuló környezetükről és gazdag kulturális értékeikről. Mert higgyék el, nagyon szükséges ez. Mi, mai emberek, sajnos, eleve hitetlenkedők vagyunk. Csak azért se hiszünk, mert néha minden eszközzel — rádió, sajtó, mozi, meg miegymás — meg akarnak bennünket győzni valaminek az igazáról. Mi mindent saját szemünkkel és saját bőrünkön akarunk tapasztalni, még akkor is, ha ennek néha végzetesen súlyos ára van. Bizalmatlanság — kerékkötő a neved! Érdemes tehát megfordulnunk szovjet barátaink szép nagy országában, hogy hitet nyerve térjünk onnan vissza. Hogy megtanuljunk perspektívát látni ebben a sokunk által jogosan és jogtalanul szidott, nem eléggé becsült magyar szocialista mában, mely jóllehet, hogy nehéz és szürke, de dolgos hétköznapjaink kétségtelen kelesztője annak a kornak, melyben gyermekeink és azoknak utódai élni fognak boldogan. Szép képek szép két városa: Moszkva és Leningrád — igy maradsz meg az emlékezetemben. Szelesi Zoltán A Tanácsköztársaság plakátjaiból Pór Bertalan: Feleségeitekért, Gyermekeitekért Előre! 1919 április Reggel 110 ezer Ruhr vidéki bányász sztrájkba lépett. A mai nappal jelentős változás lépett életbe a kormányzótanács összeté———— telében. Megszüntették a helyettesnépbiztosi intézményt. Az eddigi helyettesek teljes jogú népbiztosok lettek. Ez a kommunisták befolyásának megnövekedését eredményezte a legfelsőbb kormányszervben, mivel a népbiztoshelyettesek A felszabadulás évfordu" lója 1956. november 4-ére is emlékeztet. A szovjet emberek ismételten hullatták vérüket — a magyar dolgozókért, hogy a mi kivívott munkáshatalmunkat ne tépázza meg az ellenforradalom, mint közel negyven esztendővel ezelőtt. S többé ki ne engedjük kezünkből a szabadság szent lobogóját... * Emlékezzünk a második felszabadulást követő hónapokra. Kékoverálos, lenini sapkás munkások jelentek meg a város utcáin. Először szokatlanul szemlélték őket a szegedi dolgozók, de azután az üzemek munkásai felismerték őket: közéjük valók, becsületes, elszánt, a szocializmus nagy eszméihez ízig-vérig hű emberek: munkások, kommunisták. Bátor tett volt beállni az újonnan szervezett munkásőrségbe, amelynek tagjai magabiztosan, keményen helytálltak a vártán az ellenforradalom maradványaival szemben. És amikor két esztendővel ezelőtt még csak a főpróbát tartották a szegedi Gera Sándor munkásőr-zászlóalj egységei, a zászlóbontó avatóünnepségre készülve a Széchenyi téren, az arra járók ezrei vastapssal köszöntötték őket... * A rendszeres kiképzés, gyakorlat komoly, nehéz szolgálatot követelt a szegedi munkásőröktől. Idősebb elvtársak, akik már évtizedek óta részt vesznek a magyar munkásmozgalomban, s a fiatal harcosok család, munka mellett vállalták a munkáshatalom őrzését, önzetlenül, szabad idejüket feláldozva, éjjel-nappal, esőben, hidegben, forróságban... Egyszer Szőregen lövészeten voltak a szegedi munkásőrök. Észrevették, hogy a távolban sűrű füst gomolyog egy házból. Azonnal odarohantak, hogy segítsenek. Akkor már a tetőt nyaldosták a lángok és megfeszített munkával láttak hozzá az Két év a vártán A szegedi munkásőr-zászlóalj életéből oltáshoz. Sikerült is a tüzet elfojtaniok. Mit számított, hogy piszkos, csuromvizes lett az egyenruhájuk: egy dolgozó ember érdekében cselekedtek... * Egy éjjel Űjszegedről két munkásőr igyekezett szolgáEzért is tisztelik őket, tekintélyük megnőtt, s az ellenség, a bűnös fél tőlük... * A meleg, emberi kedvességben sincs hiány a munkásőr-egységek életében. A lány- és asszonytagok a nemzetközi nőnap alkalmával viJános elvtárs, a Dózsa Termelőszövetkezet tagja és néhány hónappal ezelőtt Danyi Dezső elvtárs, a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje. Mindkettőjüket munkásőri pompával temették el éremmel tüntettek ki 1919-es hősi magatartásukért. Havalecz István elvtárs már hetvenhat éves, de ott van az egység soraiban. Tréfásan mondják, hogy a munkásőrségből »nem lehet kiöregedni*. ' * A szegedi dolgozó emberek sokasága adta Ü6sze a több mint százezer forintot, hogy vásárolhassanak hangszereket és megalakuljon az első vidéki munkásőr-zenekar az országban. És amikor a negyvenöt tagú fúvószenekar megindul Szeged utcáin, mindig hatalmas nézőserege akad. Ünnepi felvonulásokon, rendezvényeken tapsot, elismerést aratnak. A zászlóalj egységeiben mindig versengés folyik: kiket jelöljenek a különböző megmozdulásokon szolgálatba. . Szívesen vállalják a sokrétű feladatokat. Mindenütt látjuk a mi lelkes munkásőreinket, ünnepségeken, őrségen, felvonulásokon. Most is készültek április 4-e köszöntésére. A díszszemlén ezúttal az első század vesz részt és kemény lépteik dübörgése jelzi, hogy a félszabadult munkásosztály hatalmának rendíthetetlen őrei. M. T. nagyobb része kommunista volt. A hadügyi népbiztosság vezetését öttagú direktórium vette át. Tagjai: Kun Béla, Böhm Vilmos, Szántó Béla, Fiedler Ernő és Haubrich József. A kormány különvonatot küldött a határra a Magyarországra tartó osztrák mun^ kások elé. Délután fél négykor a különvonat befutott a Nyugati-pályaudvarra. 1200 felfegyverzett bécsi proletár szállt le róla. Hatalmas tömeg várta őket. A forradalmi főváros üdvözölte a fegyelmezett, katonás rendben felvonuló osztrák vörösgárdistákat, akiknek nevében parancsnokuk, Leo Rotziegel válaszolt az üdvözlésekre. A szűkös viszonyok között élő budapesti proletariátus bőségesen megvendégelte a kedves vendégeket. A mai lapokat bejárja a hír: Weiss Manfréd nem bírta tovább a számára reménytelennek látszó helyzetet, veronállal megmérgezte magát. Gyomormosást hajtottak végre rajta, állapota életveszélyes. A lakásrekviráló bizottság eljutott Blaha Lujzához is. Az idős művésznő kedvesen fogadta a bizottságot. Annak tagjai rövid beszélgetés után kézcsókkal távoztak tőle. A megbecsült művésznő zavartalanul élhetett tovább lakásában. Szegeden sohasem szivaroztak annyian, mint most. Sor került ugyanis a dohánytartalékok árusítására és ezek nagy része az eddig eladatlan szivarokból állt. A szegedi háziasszonyokat is nagy öröm érte a közelgő húsvéti ünnepek alkalmából. A lapok közlik, hogy a közélelmezési hivatal negyedkilós rendkívüli cukoradagot biztosít húsvétra. Munkásőr-diszszázad tiszteleg a Tanácsköztársaság-emlékmű telénél (Llebmann Béla felv.) szegedi alapkőletélati helyére, amikor észrevették, hogy részeg huligánok mintegy tizenöt főnyi csoportja megtámadott egy rendőrt. Nyomban odamentek és megleckéztették a társaságot: a megrettent gazfickók megkapták méltó büntetésüket. Nemegyszer fordult elő. hogy a rend megbontóival szemben rnegingathatatlanul helytálltak munkásőreink. rágokkal kedveskedtek, a különböző üzemekben, baráti, családi találkozókat rendeztek a századok. Felejthetetlen számukra a bükki táborozás és talán a legsikerültebb, forró hangulatú volt az idén a szegedi munkásőrbál a Hungáriában. • Súlyos veszteség is érte a zászlóaljat. Meghalt két hűséges harcostál suk; Börcsök és emléküket kegyelettel őrzik. . * Nagy megbecsülésben van részük a zászlóalj idősebb tagjainak. A fiatalabbak tisztelettel, szeretettel veszik óket körül, tanulnak tőlük helytállást, pontosságot, hazaszeretetet, emberséget. Közülük hét elvtársat most, a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulóján emlékAz orosházi színjátszók lépnek fel ma este a KPVDSZ székházában A március 21-. óta folyó dél-magyarországi munkásparaszt színjátszó találkozó ma esti programja az Orosházi Művelődési Otthon színjátszóinak bemutatkozása lesz. A KPVDSZ Tolbuhin sugárúti székházában Hubai »Egy magyar nyár* című négyfelvonásos drámáját mutatják be este 7 órai kezdettel. A Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulója tiszteletére rendezett színjátszó-verseny következő, s egyben utolsó programjára április 11-én kerül sor, amikoris a szegedi munkásszínjátszó együttesek — a Szegedi Jutaárugyáré, a Szegedi Közlekedési Vállalaté, a Szegedi Kenderfonógyáré és a DÁV-é — lépnek a nyilvánosság elé szeicplesükkeL