Délmagyarország, 1959. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 15. szám

Vasárnap, 1959. január 18. 4 A SZEP . SZQ A mama baljával felsimitotta homlokából szenfekete, frissenfes tett hajajUrtjet, jobbjával mélsóságos mozdulattal emelte téglavörös szájához boros tyánszopókáját az égő cigarettával, s világos, barna szeme vigan világított a szarkalábak közül a fiatalokra: — Nagyon örülünk gyerekek, ennek a váratlan betoppanásnak, csakhát ezt meg kellett volna táviratozni. Most aztán cipekedhettetek az autóbusztól magatok. Dehát mért nem ültetek taxiba legalább? Hiszen most már igazán nem kell a garast a fogatokhoz verni. Hallottunk a nagy szerencséről, igaz, csak a szomszédok újságolták, hogy pályadijat nyertél, Berti fiam Látod, ezt is kerülő úton kell megtudni, mi a csodát spóroltok a postával? Ha én nektek vagyok, rögtön táviratozok a jó szüleimnek, hisz a szülőnek nincs nagyobb öröme annál, ha szerencse éri a gyerekét. Berti, a fiatal férj zavartan krákogott s kicsit dadogva mentegetődzött: — Egész délelőtt kísérleteztem a távirattal.-. Nem tudtam feladni telefonon, sose hívtak vissza. A postára meg nem mehettem, állandóan az egyetemen kellett lennem, a felvételi bizottságban segítettem. A mozgékony kis menyecske élénken csicsergett férje szavába, annak tarkójára teayintve gyengén: — Ne füllentgess itt össze-vissza anyámnak, lusta disznó vagy, szórakozott csacsi, ez az igazság. — Ej, kislányom, Iluskám — hunyorította össze okos mókus-szemét a mama, — Ne szórd már az egész állatkertet a Berti fejére. — Megérdemli — legyintett erélyesen ltus s mosolyt rejtegető arccal ripakodott ismét férjére: — Látod, milyen figyelmetlen vagy most is. Félórája ülsz a fenekeden s még mindig nem jutott eszedbe, hogy a koffert felnyissad Berti ijedt-formán ugrott a bőröndhöz s a mama elé lengette a nagy meglepetést: azt a krokodilbőrből készült gyönyörű kézitáskát, melyre a fiataloknál jártában, két hónapja a mama mutatt rá a kirakat előtt, mondván: »Két hetet adnék az életemből ezért a cuki ridikülért.« Most, hogy átvehette, pillanat alatt borult a nyakába vejének, majd a lányának: — Édesek vagytok, gyerekekI No meg biztosan éhesek is, ugye? Mossatok kezet gyorsan s kóstoljátok meg ezt a kis kávét. A fiatalok, miután a mostohaapának szánt ezüst cigarettatárcát ls előkotorták, csakugyan nekiláttak a szappanosáénak. Egymást könyékkel félretologatva, kacagva, vihorászva mostak kezet Ragyogott az arcuk az örömtói, pajkosan szemeztek egymással, s mikor az asztalhoz ültek, az asszonykának meghatott öröm fiit ki fi szemébe: — Haboskávé. Ilyet még sohasem ettem. S könnyfátyolos hangon tette hozzá, anyja vállához húzódva: — De jó is itthon... Csakugyan jó volt uzsonna után a rétre szaladni, a városszéli szélmalom fából fabrikált szerkezetében gyönyörködni, a végtelenbe-zöldellő tengeri libegő leveleit csodálni, kinyújtózni a selymes pázsiton s a kéken áradó, kápráztató nyári éjbe felejtkezni ... Zsongtak, zeibonfitak fejében a gyermekkor rajzó képei akkor is, amikor a kisebbik szobában magára borította a frissszagú paplant, a zömökre faragott kiságyon. Csak ez a kiságy maradt a házban kislánykora kopott bútorai közül, semmi egyéb. Tükörfényes kombináltszekrény, vitrin, plüss karosszék terebélyesedtek a szobácskában összezsúfoltan, s a szomszédos szoba is csőbútorokkal büszkélkedett. DÉR ENDRE: I Valamikor I amikor mé0 «OVÜtt élt I valamikor, |anyia ^ e[ső férjével, Ilus édesapjával, olyan kőmüves-faragta tákolmányok szomorkodtak a kisszobában >- mely egyúttal konyhaként és kamraként ie szerepelt, — mint amilyen az ágyacska volt, amelyikben most ide-oda forgolódik Ilus. Szereti ezt a vén bútordarabot. Édesapja fabrikálta, a mókáskedvű, asztmásan lihegő, cserzett kezű öreg kőműves. Azon a télen faragcsálta, mikor Ilus elemibe járt- Hónapokig munka nélkül vergődött akkor az öreg, puszta rántott leveseket ette s csak azért nem végzett velük az Uten hidege, mert a szomszédban lakó vén parasztházaspár megkönyörült rajtuk, s jócsomó kórót, gizgazt adtak kölcsön tüzelőnek a rogyadozó kemencébe. Nyáron sem éltek sokkal különbül Ilusék, mert apja — nyilván a gondok elöl menekülvén — sokat ivott 8 a kereset nyáron is egyik napról a másikra biztosította az alig tengődést. A feleség lelkében lassan s biztosan burjánzott ki az Utálat, a gyűlölet férje iránt. Hányszor borult rá megszégyenülten, összetörten a kis Ilus ágyára, hogy belezokogja minden fájdalmát a gyermek takarójába... I—„ la szegény-gyerekek korán-érlelő| IIU8 »J(lésével, nyiladozó kis eszével és szivével egyre inkább kezdte érteni és sajnálni anyját, s vele sírt szívszaggatón. Persze apját is szerette, mert az végtelenül gyengéd volt gyermekéhez, tréfálkozott, játszott vele, csodás történeteket mesélt neki s elaltatta simogató basszusával — ha nem ivott. Kezdte meglátni Ilus, hogy apja szorgalmas, dolgos A Karperec ember lenne, s átkos szenvedélye is sorsfelejtésre való, — gyermekszíve hát őrlődve sajgott két szerette közt. Anyja nem bírta sokáig a nyomort, s az apja részegségét. Valamelyik tavaszon — kezdett elmaradozni hazulról, nem gondolt a család ellátására, s késő este vetődött haza nap mint nap, halkan dúdolgatva, s vidáman. Tizenharmadik évében járt már ekkor Ilus, hogyne emlékeznék élesen minden kis mozzanatra. Az egyre élesebb, szívdobogtató összecsapásokra, apja féltékenyen lobogó, félelmetesen kitágult pupillájú szemére, amint hörögve, vállánál fogva ringatja, rázza az anyját, akinek ide-oda csuklik az ondolált feje s immár kirúzsozott vörös ajka hisztérikus, fuldokló nevetésre húzódik s vijjogva vágja férje fejéhez: — Eressz, nincs jogod rám Te vadillat Te részeg gazember... ] p . j aztán, úgy fél év múltán, I c9y eslB I hiába várták haza az anyját. Végképp a szomszéd utcában maradt, a hórihorgas, széles vállú özvegy hentesmesternél, akinek soksegédes üzlete volt a városka központjában. Kivirult az anyja, belefeledkezett a Jólétbe, s fütyült a családra. A lánya se érdekelte• Bánta is, hogy annak nincs mit ennie, törődött is azzal, hogy három év múltán, mikor az öreg kőművest sírba vetette a bor-f elfokozta betegség, — a kislány menhelyi árva lett a -Krisztus Király nővérei« apácarend árvaházában, s a kéregető nővér mellett a kosarat hordozta ,,. Azóta bármerre hinyta-vetette a sors Ibist, az anyai kéz sose simogatta meg az élet-ütötte kelevényeket szívén, — mintha soha nem is lett volna anyja. Hogy vágyott pedig a szeretetre! Ezért vállalt erején felüli munkát az ifjúsági mozgalomban is, hogy minél kevesebbet kelljen arra gondolnia: nincs akihez tartozik, nincs aki szeresse őt... Tévedett Ilus, — egyre többen szerették. Munkatársai, pajtásai szinte tervszerű makacssággal fogtak Össve, hogy jóízű mosolyt s minél több önfeledt kacagást fakasszanak ajkán, S amikor szakérettségije nyomán az egyetemre került, különösen csendes szavú évfolyamtársa, Harangozó Berti töreleedeth arra, hogy egyre több kedves órát szerezzen neki. Nyurga, csaknem kétméteres, vörhenyes-szőke legény volt Berti, csontos képéből szokatlan-szelíd szempár merengett a világra. Könyvmoly, s nagy rajongója Adynak, József Attilának. Félszegen-görnycdt alakja, s bámészan jámbor tekintete mögött lobogó forradalmár-lélek rejtőzött, keménység, s nagy akarat. Persze, mivel kissé fura külseje s szelíd arcvonásai ezt • legkevésbé sem mutatták, cimborái -Svéd Krisztusnak- nevezték közönségesen— Krisztusodat! — ámuldoztak jókedvűen a komák pár hónapja is, amikor az Akadémia több ezer forintos irodalomtörténeti pályázatát megnyerte dolgozatával Berti, s könyvben is kiadták művét — hát ezt hogyan csináltad? Valóságos csodatétel! Semmi csoda nem volt pedig abban: másfél éve dolgozott Berti »A XX. szd. magyar irodalmán" fáradhatatlanul, éjt nappallá téve, — s megérte. Híre ment annak még az alföldi kisvárosba is a rádió hullámain. Jöttek a szerencsekívánó levelek rendre az ismerősöktől. A féléves egyetemista házasok — Ilus és Berti — egy sárgaboritékos, vaskos levélnek örültek mégis a legjobban: ezt Ilus édesanyja írta •.. Elmondta benne, mennyire vágyik a gyermeke szeretetére, mily szívből bánja, hogy oly könnyelműen lemondott erről a szeretetről annak idején. §ser mentséget hozott fel, erősgette, hogy 6 azért sohse feledte Ilust, szemmel kisérte sorsát, s a levél végén lánya bocsánatáért esdett, meghatóan fogadkozva, hogy Jó anya akar ezentúl lenni. Ilus nem akarta válaszolatUvml hagyni a Iqvclet. Udvarias pár sorban megköszönte anyja érdeklődését, de hűvös maradt. A másodszori levél még meghatóbb volt. s kedves meghívást is tartalmazott a pihenés heteireBerti az öröm elsö percei után gondolkozni kezdett a levélen, de nem akarta elrontani párja boldogságát, aki a második levélre feledni látszott minden keserűséget. I Aztán mikor az anyós személyesen is betopnant. heves invitálására nem tehetett másként válaszolni. csak ígérettel, így az'án nekivágtak a hosszú t'ttnak, hogy vakációs naptnikat Ilus szülővárosában tölthessék, a Nagyalföld legközepén. ... I viheg a réai kisánvban O moST Itl | „,„ ís xniná"n kis porcikáján átizzik a boldoasáo. Varázsla*osszépek a gyerekkor emlékei, még a keserves. nyomorúságos gyermekkoré is . •. Nem látta Ilus anvia kifestett körmét, affektálását a borostyánszopókával, vak és süket volt az összeharácsol: fényűzés, a mások verejtékén szerzett ragyogó szobabútorok közepette. Gyermekkora Jött vissza hozzá. Jó, hogy az anyja gondosan becsukta a szobákat elválasztó ajtót, mert az ugyancsak suttog az ura fülébe, aki néhány perce szabadult a délutáni műszakból, s nyögve, kezét-lábát ropogtatva nyújtózik a másik ágyon. — Te apja, Edelényiné mégiscsak eladná azt a cuki perzsabundát — Menj az ördögbe azzal a bundával — dörmög vissza a hentes — :an neked két másik bundád, egy télikabitod, amilyen a miniszter feleségének sincs, mit akarsz még? Pénzünk sincs momentán. — Nincs hát, hogy az a kártyás isten csapjon kupán, de miért nincs? Mindenünket elherdálod azzal a rohadt kártyával. — Ne pofázz a nagyok doigába! — dünnyög a hentes- — Persze mikor nyerésre állok, ott piszkálod ai oldalam, hogy gyerünk, ne hagyjam abba. — Mert sohse tudod azzal a -narha hájas fejeddel, hogy mikor kell folytatni s mikor abbahagyni! — Naiszen csak rád kell hall jatni, biztos bukás. — Hallgass rám most, ez biztos nyereség. Nem örülne a szíved, hogy olyan bundában jár a feleséged, amilyenben senki ezen a koszos helyen? — Menj az istenbe a bundáddal, mondtam már. Csalhatok én mizsa-szám, kockáztathatom a bőröm minden nap. neked egyne több kell, a Dárius kincse se elég. ördög a telhetetlen bé edbe. — Hiába ugatsz, a bunda meglesz, punktum! Előkerítem én azt a pénzt magam! | Reggel a mama, "jJJ™ 2£ tenkedett, a hokkedlit alvó lánya közelébe húzta, rá az illatozó kávét, s a foszlós kalácsot vajjal, mézzel, — majd egy rózsaszínű, selymesen fénylő nyári ruhát borított Ilus arcára s mosolyogva várta a hatást. Ilus tágra meresztette álmosan hunyorgó szemét a ruha láttán, s végtelen gyengédséggel simogatta szövetét s anyja kesét. — Anyukám, hát ezt honnan varázsoltad elő? — Ne törődj vele, kislányom alkalmi vétel, csak bujj ki s próbáld fel, kíváncsi vagyok, eltalálíam-e? Ilus repesve öltötte magárc a habkönnyű nyári ruhát s mezítláb isan, kecsesen billegett benne a tükör előtt Mintha rádönlötték volna — ámuldozott Berti, párjában gyönyörködve. Ilus megfordult s királynői pőzban ripakodott Bertire; — Térdre, rabszolga! Berti széttárt karokkal, bókolva ereszkedett térdre s hódolattal hajolt ajkával a kegyes mozdulattal feli nyújtott király-\ női kéz fölé... Aztán felugrott s amúgy istenigazában, szelíd természetéi meghazudtolva, megölelte feleségét, össze-vissza csókolta kacagó szemét, gödrös arcát. Majd kilépett a konyhába s a mamára fürkészett mosolyogva: — Honnan kerítette, anyuka, e:rt a tündérruhát? — Mondom, alkalmi vétel, fie m, semmiség az egészKaronfogta vejit s behúzta a belső szobába: — Hanem, ha már ilyen szép summához jutottál, fiam, neked is illennék meglepni a feleséged - figyelmeztette suttogva. — Napok óta töröm a fejem — súgta vissza Berti —, de nem tudok határozni. Valami csudaszépet, hétnyelven beszélőt szeretnék venni llusnak, aminek a legjobban örül. Gondoltam is, megkérdem anyukát: mivel okozhatnám a legnagyobb örömet? — Hogy mivel? — tűnődött a mama. S kisvártatva, mint akinek eszébe jut hirtelen valami, elmosolyodott: — Ti.dnék én valamit, de kérdés, mennyire vagy gavallér, fiam. A szekrényhez lépve kazettát emelt elő s fontoskodó arccal nyúlt bele. — Ilus, mikor kislány volt„ amolyan babszemnyi, rajongott minden csillogó holmiért- Különösen a karperecet imádta. Ebben rámütött, mert nekem is minden vágyam egy aranykarperec volt. Hát most itt is van, nézd. Sárgán villogó ékszert emelt Berti szeméhez. Szikrázott a félhománybm. — Tegnapelőtt járt itt a volt kör orvosunk özvegye, az övé ez a gyönyörűségÉn meg akarom venni tőle minienáron, de ha úgy gondolod, fiam, hogy szükséget neked, szívesen lemondok róla a kedvetekért. — És... és mi lenne az ára? — forgatta elbűvölten a tündöklő karikát Berti. — Fele áron adná nz öreg néni nekem, tízezer forintért. Bagatell. Meg van szorulva. — Hűha — nyelt nagyot Berti, — csakhogy nekünk már nincs tízezer forintunk .. Kétezret elköltöttünk bútorra. — Ez baj, látod. Hanem •.. segítünk a bajon. Nézd, hozzáteszem én a kétezer forintot a nyolcadhoz, s viheted a karperecet. Nekem is megér kétezret a lányom boldogsága. — Nagyon köszönöm, de ezt nem. i. ezt ne tegye anyuka. Hisz anyukáéknak sincs fölösleges kétezer forintjuk. — Ne törődj te azzal, te csak a feletéged boldogságával törődj! Berti zsebébe tuszkolta a karperecet a mama, és gyengéden lódított egyet a fiú vállán: — Egyik lábad itt, a másik ott! — Anyuka... — tétovázott amaz —, dehát nincs is nálam a pénz, betettük a takarékba. — Sebaj! Majd kiveszed holnap. A könyvecskéddel minden takarékfiókban hozzájuthatsz, nem? — De igen. — Na, látod. Repülj a párodhoz! Repült volna is Berti, ha tudott volna: merre keresse Ilust. A tornácra ugrott s elnyújtottan kiáltott a szólótőkék felé: — Iluskám! Gyere elő, lelkem! Ilus, akár egy pajkos fruska, kuncogva bújt a szőlő mögé, majd amint Berti a keresésére indult, óvatosan, a gyerekkori gyakorlat szerint lopakodott egyre távolabb a háztól. Mialatt Berti a ház elejénél kiáltozott, a diófa mögötti sűrűbe surrant, akár a menyét. Onnon leskelődött szivdobogva, s kipirult arccal, gyermeki kajánsággal nevetett magában, várva, mikor fedezi őt fel. Akitor majd előugrik s jól megijeszti ezt az anyámaszszony-katonáját... Egyszerre az ajtó csattanósat hallotta. Bizonyosan megunta Berti a hasztalan kerti bóklászást s most az utcára is kikémlel — gondolta Ilus. í Pedig csak a hentes | *£ezéT szogva, krákogva hajította le felső kabátját. A mama halk, diadaltól elforrósult Hangon újságolta; — Berti mégis minden szavát tisztán hallhatta a házelejt lugasban: — Idesüss. Már meg is szereztem a ptrssabunddhoz a gubát. — Mi a fene — dünnyögte a hentes —. oszt kitől? — Bertitől. Rásóztam nyolcezerért « karperecemet. Beadtam neki, hogy Ilus ennek örülne a legjobban. — Mi a fene — dünnyögte a hentes —, hiszen az nem ér annyit. Csak arannyal futtatott, nem arany. Nem jött rá a mafla7 — Tökéletlenebb az annál. Hólyag az ilyesmihez, csak a könyvekhez ért, akár Ilus. — Dehát... mást akartak ezek venni. Berti nagykabátokat emlegetett, könyvespolcot, konyhafelszerelést, mifenét. Tehetősebbeket megvágni — hagyján. De mi az istent csalod ki te is a pénzt az ilyen koldustól, alig van tisztességes inge, gatyája. — Nekem se volt semmim, mikor fiatalasszony voltam, mégis Itt vagyok. A fiataloknak elég a szerelem is. Törődnek is azok mással. — Asszony, asszony, nem buzog benned valami nagy anyai érzés, annyi szent. — No, nézd csak! A végén még az 6 pártjukra állsz? Sajnálod őket? Tán tetszik a fiatalasszony, öreg fcujon? Kéne az új hús, mi? Abból már nem eszel. Vén, fogatlan kéjenc. Garantálom. — Elment az eszed, asszony, tisztára az eszed ment el! — El ám, a tiéd, vén kappan, de tudom istenem, visszapofozom beléd, csak mérgesíts itt engem! Épp te papolsz nekem? Hány embert forgattál ki te már mindenéből? Nincs annyi fűszál a kertedben. — Nyughass asszony, ne prézsmitálj annyit, inkább az ebédet hozd. — Ebédet, ebédet.,. Csak a hasadon jár az eszed, sohase azon, hogy egy kis boldogságot szerezz nekem. Még az örömét is elrontod az embernek a sületlen dumáddal! — vágta be maga mögött a konyhába nyiló ajtót. Ilus kiovakodott | UZTcsimpaszicodott a háttal álló Berti nyakába: — Reszkess, latorI Nagyot, csengőset kacagott Berti ijedtségén, s össze vlssza-csókolva hüledező férjét, túláradó boldogsággal sóhajtotta: — De Jó is itthon ... Sohsem álmodtam volna, hogy épp itt fogom megtudni mi az igazi boldogság... Ugye, te is nagyon boldog vagy? — Hát persze — mondogatta tétován Berti, s furcsa, bizonytalan érzések között tapogatta meg zsebében az ajándékot. Furcsa forróság járta át minden porcikáját. —• Gyere — szólt rekedten Húshoz és szokatlan gyorsasággal, energikusan lépdelve, vitte feleségét a konyhába. Ott a karperecet szó nélkül, sohsem tapasztalt energiával csapta az anyós orra elé. Aztán Ilushoz fordult: t=* Csomagol).,.