Délmagyarország, 1958. december (14. évfolyam, 284-307. szám)

1958-12-21 / 301. szám

Vasárnap, 1958. december 21. 4. JELENET. ANNA, MARTA ANNA (szép szőke haja a régi fényben lobog, szép még, de kicsit meglátszik rajta, hogy lejebb jutott. Most ideges, ilyenkor fecsegő ter­mészetének nem tud ellenállni): — Bocsánat, látom maga is látogató. — Rettenetes hely. — Kérem, keresek valakit, de fé­lek oda bemenni, mert rám ro­han egy őrült, — MARTA: Ez szanatórium, itt nincsenek dühöngök. ANNA: Aki ide egyszer beke­rült — Istenem, micsoda szörnyű­ség! És éppen nekem kell ide — bocsánat, segítsen nekem. Juhász Gyulát keresem, állítólag két hó­napja, hogy ideszállították a se­bészetről. Juhász, a híres költő. MARTA (felkel): Ismerem. — A családhoz tartozik? ANNA: Dehogy, bár, talán még unnál is több vagyok neki. (Ke­zet ad.) — Anna, Ságvári Anna. MARTA (ijedten néz rá, majd a fák felé, mit tegyen): Anna? A versek Annája? Magáról beszél az egész ország. ANNA: Nem vagyok hibás sem­miben, mindössze kétszer talál­koztunk, egyszer kaptam tőle va­lami fantasztikus képeslapot, nem tudom rnár honnan. (Nézik egy­mást, megérzi, hogy ez a lány ellensége). — Másnak képzelte? (leül). — Gyula nagy Iró, és iga­zán megérdemli, hogy kettőnk vi­szonyát rendbehozzam. — Maga is őt várja? MARTA: Olvastam az Anna­verseket. Csupa szenvedés, bá­nat Ha én lettem volna Anna. — Tanárnőnek készülök, pusztán ezért érdekel ez a komplexum. — Azt hiszem vizit van most, utána uzsonna, ma már nincs látogatás. Én, egy régi barátomat várom. ANNA (gyanakszik): Várok én is, majd csak erre jön egy ápoló. (Napernyővel turkálja a piros ho­mokot.) — Nem kellemes versek­ben szerepelni, higyje el. Az em­ber apró. ügyeit zavarja, ismerősei zaklatják, mintha joguk lenne hozzá. Nem is hiszi mennyi vád ért a — az eset óta. De most megvigasztalom, engem ne ér­ijen vádi MÁRTA (kétségbeesetten néz szét, senki sincs sehol): Sajnos, a főorvos ls elment. Egy óráig nem mutatkozik. A vizit. — (El­határozza, hogy eltávolítja.) — (Leül.) — Maga nagyon sok szen­vedést zúdított rá. ANNA: Ugyan, ez csak afféle verskellék benne, a költők kiírják magukat. Színésznő vagyok, tu­dom ml ez. Ady ls, meg a töb­biek is, aztán jön a következő, ujabb versek. (Nevet.) — Cseppet sem félek a találkozástól, azt hi­szem nagyon fog örülni. Ha kí­vánja, Itt maradok. Engedek az országos követelménynek. MARTA (megvetően, főleg erre a buta szólamra): Ö csak egyet akart magéban, a tiszta, örökké­való asszonyt, az érintetlen An­nát, az örök ideált, de ha nem —, vagyis maga zúzta össze a szívét. Micrt akarja most a' begyógyult szívet újra összetörni? ANNA (éllel): Csinos tiráda, melyik darabból szedte? Kedve­sem, maga mégis csak ismeri Őt, talán éppen rá vár. — Mit néz? Nem tetszem? (Felkel.) — Külö­nösnek tartom ezt a viselkedést, azt hiszem magából egyszerűen ö féltékenység beszél. Biztosan ma­ga a legújabb. Nem valami meg­lepő a büsztje, ne haragudjon kedvesem, de ilyen termettel nem sok sikerre számíthat. (Leül.) — Most már biztos vagyok abban, hogy maga ls őt várja és jó hely­re ült. Megvárom. Feketo lobogó, piros vitorla Részlet P'incxe András három felvonásos drámájából tem. De Juhász Gyulát nagyon nagyra értékelem, higyje el, mint leendő tanár, irodalomrajongó be­szélek és ugye megérti, ha azt szerettem volna, ha 6 boldog. Min­den olvasója ezt szerette volna. 1. tűnik, aztán elgondolkozva bámul — ———1 * —— maga elé, majd kémleli a fákat, valahol egy toronyban egyet üt az óra, a kimértből már egyne­gyed letelt, elindul sietye balra, de jön Juhász vele szemben, vá­ratlan találkozás). Nem vagyok riválisa, ezt ő maga megmondhatja, ha itt volna. ANNA (e hangra ellágyul, minthogy nem rossz szívű terem­tés): Nem haragszom, megszok­tam, hogy rugdaljon az élet. — (Megnyílik.) — Tanultam, olvas­tam, műveltem magam, egy kicsit beszélek franciául is, ezt nagyon szereti, persze nem vihettem túl­ságba a dolgot, a szemem miatt, szemüveg kellene, de hordhat szemüveget egy színésznő, versek hősnője? Nevetséges. — 0 sem fiatal már, megértjük egymást, hűséges társa akarok lenni a sí­rig. MARTA: Ezért jött?! De hiszen 6 már nem szereti magát, nem úgy, ahogy gondolja. Maga csil­laggá változott, ideállá, a testi Annának nincs itt semmi keres­nivalója. Nem hiszi? Erre nem is gondolt? Várjon csak. Ismeri "Co­okos, ő a rubensi nőket szereti, akik szépek, izgatóak, és semmi más. (Bólint, nyugodt léptekkel ha­lad el hátra jobbfélen.) MÁRTA (nézi, nézi, míg el nem V. JELENET: JUHÁSZ (visszajött a parkból, meglátva Mártát, megtorpan, el akar futni). MARTA: Eljöttem, engedély nél­kül, tanár úr, nem tehettem más­ként. JUHÁSZ: De jó lett volna, ha ott fent, a hegyekben maradok örökre! Hogy süvített a szél, minden ki­aludt. Minden. Várt a Thulén túli táj. MÁRTA: Nagyon féltem, nem is lett volna szabad eljönnöm. — El­menjek? JUHÁSZ: Mindegy, üljünk lepi­henjünk. Mindketten messziről ér­Mondtam, igen, hiúságból, hogy magával mentek ... Nevetségessé váltam. Nem mehetek többé ki in­nen, azt mondják az emberek, még öngyilkos sem tud lenni, úgy hogy sikerüljön. — S maga kissé szeretett, én is, megértheti, hogy egy férfi a nő előtt szégyenli ezt a legjobban. MÁRTA: Ezt nem értem. Nem értem. Ha valaki szeret, élni akar. Maga nem szeret engem, másért nem akar innen elmenni. Meg­mondjam? — Nem a szégyenért, maga azért bujkál, igenis tanár úr, bújkál, mert nagy a hiúsága. Meg­előzték mások, a jóbarátok, akik ügyesebbek voltak, megelőzték a tehetségtelenek is. S maga mondta az előbb, hogy nem hiú? JUHASZ: Ez nem hiúság; igaz­ságtalanság, tévedés, — hiszen nem is írok, lemondtam erről. Nem, nem bánt ez engem. Néha bántott, ré­gen, de ez már elmúlt. MÁRTA: Az is elmúlt, hogy a kedvemért írjon? Én most nem Márta, Anna, Júlia, Irma vagyok, nincs nevem, az ismeretlen vagyok, akit meg akart fogni, akiért ki-keztünk, ide, - Az utolsó órában _ ronatio« című versét? Nem? Vár- nyúlt minden vérsében, most eljött jon, tudom kívülről. — "Annának ... víg bukását, könnyű vesztét. — Jelentik gyászos posták néha né­kem. — Hogy elsodorták tőlem ködös esték, — S rózsák között botorkált víg vidéken. — Anná-' nak víg bukását nem siratom. —j Mert Annát nékem ném lehet si­ratni, — Annának én örök, száz kincset adtam — Min nem győz­hetnek a pokol hatalmi. — Szép-; ség, szüzesség, ifjúság virága, —; Mint tépett párta hullhat föld po-; rába, — Örökkön él én édes büsz-; ke, drága, — Mennyei mély sze-; relmem ciprusága*. — Ezt min­denki megérti, magának is meg kell érteni és fájó asszonyi bűn-: tudattal megköszönni. És elmenni.: ANNA (megérti, mindent meg­ért, most végre, de ha fáj is, job­ban fáj a hiúsága, hogy ezt egy másik nö mondta meg): Elme­gyek, nincs semmi keresnivalóm Itt. De maga velem jön. MÁRTA (meglepődik): Én? Mi­ért? Nem értem. ANNA (csendes gúnnyal): Akis buta, vidéki színésznő kitalálta.— Kedvesem, maga szerelmes belé, csak egy szerelmes nő képes eny­nyi hévre, harcra érette. Magát Itthagyjam neki? (Keserűen.) — Lett volna egy jó drémal alkalom ebben az életben, maga ezt is le­lövi. (Csüggedten.) — Sohasem ^ tudtam ki ő, most rájöttem. Azt' hiszi könnyű elmenni, így? MARTA: Ne bántsa az én je­lenlétem, nézze. (Felemeli kezét.) — Gyűrű, Menyasszony vagyok. Lehet, hogy még ma egy vonaton utazunk. — Nálunk lakott egy­szer, ennyi az egész. Higyjen ne­kem. Anna. ANNA (gyanakszik): A hírnév nagyon csábít minket. S ő híres. MARTA: De a vőlegényem gaz­dag. (Mosolyog.) — Erdei vannak, bányája, palotája. ANNA: Az más. (Nevetnek.) — Szegény költők, nehéz belőlük halhatatlan verset csinálni! (Ke­zetfognak.) — Vallja be, hogy sze­reti... Nos? MÁRTA (mindent kockáztat): Igen, bevallom. ANNA (diadalmasan): Tudtam, ahogy megláttam itt ülni a padon, mindjárt tudtam! (anyásan) - Ma­ga még nagyon fiatal, azt mondja tanárnak készül. Megjósolom, so­hasem lesz az övé. Soha. Maga túl­Lapunkbau beszámoltunk róla, hogy a Szegedi Nemzeti Szinház művészei december 1-én a Juhász Gyula Mű­velődési Otthon művészestjén bemu­tatták Vincze András szegedi író há­romfelvonásos új drámájának harma­dik felvonását, A drámában Szeged nagy kőltőjének, Juhász Gyulának állit a szerző emléket. A szereposztás a következő volt) Juhász Gyula — Kovács János, főorvos — Kaló Fló­rián, Anna — Décsy Györgyi, Márta — Dómján Edit. Az alábbiakban a dráma 3. felvo­násának utolsó két jelenetét közöljük. Szin: Szanatórium kertje. Idő: késó délután. A Jelenet előzményei: A nagyváradi Holnaposok körében boldogan tervez­getve és cselekedve élő költőt, akit a szerelem édes varázsába von, át­helyezik egy határszéli Iskolába. El­temetve, remények nélkül él, a kis­város levegője megmérgezi. Gyanúsí­tások, lebecsülés, majd hajsza az osz- ; tályrésze, végül nem lát más kiutat, mint a revolvergolyót. Már sebe be ver. Ki forrassza egybe? Kl vigye ki az életbe? Anyját ls elküldi. Most a határszéli kisvárosból jön érte va­laki, Márta, tiszta szívű rajongója. A főorvos egy utolsó kísérletet enge­délyez, kétségbeesett kísérlet ez, min­dent kockára tevő, de a lány vállalja a küzdelmet érte, akinek élnie kell. az ismeretlen és megszólal. Mit fe­lel az ismeretlennek? JUHÁSZ: Semmit. MÁRTA: Jó... írjon hát azért, mert megszokta, szükségét érzi, ír­jon azért, hogy jól érezze magét. JUHÁSZ: Igy jobban érzem ma­gam. MÁRTA: Igaza van. Nem Is ér­demes írni. — Az embert becsülhe­tik másért is. Legyen köznapi em­ber, aki megelégszik a napi mun­kával és örömét leli abban, hogy este nyugodtan készülhet a lefek­véshez. Nincs harca senkivel, az ilyen ember is lehet boldog. JUHÁSZ: Nem változhatok meg. MÁRTA: Most megfogtam! Ak­kor készakarva gyötri magát. Miért nem látja be, hogy nincs igaza? JUHÁSZ: Hiába mondanám, nem értené meg senki. — Hallja? Fél­hat, mindjárt bezárják a kapukat. MÁRTA: Tanár úr, tudja, hogy ismerem Édesanyját? Ma is beszél­MÁRTA (újabb roham): Bo­csásson meg, az előbb megsértet­lAAAAááAAááAAÁAAÁAAáAAAAAAÁAAAAááAÁAAAAAÁAáÁÁAAAAAAAAáAAAAáAAAAááááAá* Karácsonyi számunkban folytatásos regény közlését kezdjük meg kezdjük meg Nyikoláj Daskijev: -A világ uralkodója* cimű igen te* »» jLváotó « „ólakat - A, gahnas és fordulatos regényének közlését, amely egy fantasztikus ta­lálmány történetét és a körülötte dúló harcot szövi az érdekes törté­net cselekményében. Karácsonyi számunk egyébként december 25-en reggel a szokásos időben jelenik meg, gazdag tartalommal, 12 oldalon. A lapban ol­vasóink nagy érdeklődésére számot tartó nyilatkozatot olvashatnak majd Szeged jövö évi fejlődéséről, új létesítményekről, s a lakossag jobb életlehetőségeit biztosító intézkedésekről. Kiküldött munkatár­sunk riportja számol be a televízióról, színes írás egy munkáscsalád karácsonyáról, s riportjaink közül felsorolhatjuk a többi között a *Kék madár*, *Miről álmodik a lány?*, »Az irthetelenség művészete*, "A csak hangjukról ismert asszonyok között* című írásokat. Ezeken kivül is több kisriport, karácsonyi tárca, rejtvény, vers, asszonyok­nak, lányoknak szóló irások, kötésminták, gyermekrovat, humor és fénykép színesíti karácsonyi számunkat. gyógyult, de lelke cserepekben he-Jtem vele. Itt kint a szanatórium előtt. Gondolt arra, hogy most ha­zamegy, végleg, soha többé nem látja őt. Ül szegény egyedül, ott­hon, csendesen és vár. Vár. A fi­am. Nem jön a fiam. JUH ASZ: Megérdemlem, - vér az Anyám, — Istenem, ez is véget­ér egyszer. Már nemsokára. MÁRTA: ... nem akarja. — Jó. És nem szeretné a Tiszát látni? A Tiszát. A halászokat, a poros, kedves utcákat, barátait, a köny­vesboltokat? Semmit? JUH ASZ: Semmit sem, elsüly­lyedt világról beszél, nem emlék­szem. MÁRTA: Nem vágyik ott lenni a harcban, ahol az igazságért vérez­nek el barátai? JUHÁSZ: Fantaszták, végül is mindannyian találkozunk. MÁRTA: És értem, ezért sem?! JUHÁSZ: Nem tehetem. MÁRTA: Mert gyáva. Igazuk van azoknak, akik győznek maga felett. Mindenkinek igaza van, mert cse­lekednek, maga tétlenül szeretne élni, maga semmiért nem akar megküzdeni, hírért, sérelemért, nem, tanár úr, vérben születtünk, mindenért fizetni kell! Maga gyáva. JUHÁSZ: Irtózatos. - Megér­demlem. MÁRTA: Nem, te drága, hazud­tam, hazudtam, ne hallgass rém, ki vagyok én, hogy Így merek ve­jött, ma még megtehetem, hogy itt ülök, magával rendelkezhetem,, de holnap már nem akarom. Nem le­het. Holnap átköltözöm oda. (Mu­tatja, ott a zárkák vannak.) — Pi­hennem kell. Márta: Pihenni? Azt hittem, nincs már semmi baj, s abban re­ménykedtem, hogy este elmegyünk az Operába. A Rienzit adják. Vagy elsétálunk ki a dombok közé, és újra beszélünk irodalomról, zené­ről. Versekről. — ö, hogy szeretem a verseket, a maga verseit, még jobban, mint régen. Régen? Sok­szor azt hiszem, évek teltek el... JUHÁSZ: Az Operában felcsen­dül Rienzi nagy áriája. — Valaha vágytam erre, minden operát sze­rettem volna végig hallgatni, min­den zenét, Beethovennel keringeni az örvények és magasságok felett. Szerettem volna utazni, Velence kellett volna és Párizs. Semmit sem láttam. MÁRTA: Nem is kérdezi, mit csináltam eddig otthon? JUHÁSZ: Nagyon vártam magát, minden nap. S mégsem akartam, hogy jöjjön, hóvirág. — Most már helyettes tanár sem vagyok, látja, csak ez ma­radt. Itt. A pihenés. Holnap el­bújok a világ elől. Senkiaem fog többé zavarni. MARTA: De magát nem rejt­heti el sehová sem led beszélni? Én akartalak, a tes­tem, csókodat vágytam. Bocsáss meg, eltemetem, elküldöm, eltip­rom ezt a vágyat, ugye megbocsá­tasz? (Térdel, ráborul a költő ke­zére.) JUH ASZ: Ne térdelj, menj, ke­ress, vár valahol a párod. MARTA: Nem igaz, te vagy a párom, most is hazudsz, ó, hogy megtanultál hazudni — tőled kap­tam minden szépet, te mondtad, meg kell halni az igazságért! Te írtad —, ó ember, én hiszek teben­ned, ó ember, mint szeretlek én, le nyomorúságos, hatalmas, te vég­zetes, te forradalmas, te halálban is diadalmas — utód az Isten örö­kén ... Akkor hazudtál. Mindég hazudtál. Mindenki tudja holnap rólad, hogy becsaptad őket. JUHASZ: Igen, becsaptam őket... nem tudtam, hogy még ez hátra van, vezekelek. Sorold el bűnei­met, sorold, téged küldött valaki, te vagy a számadás. MÁRTA: Többé nem harcolok érted. (Hármat üt az óra.) Elmú­lott... Elmegyek, Isten önnel ta­nár úr. JUH ASZ: Kegyetlen voltam, más­sal nem lehetek kegyetlen. (Meg­fogja Márta kezét.) Bocsásson meg De nincs miért újra kezdeni. Tu­dom, hogy miért harcol, de nem győzhet. Senkisem akarhatja, hogy újra kezdjem, hiszen itt nincs győ­zelem. MÁRTA: És a remény? Mindent elosztok köztetek, szegények és egy dicső remény pusztáin élek, hogy a jövendő boldogabb és szebb lesz, méltó dalomhoz és méltó hitem­hez. Ezt is maga tanította, hagyta ránk, s most ezt is elvenné? (Meg­találja a győzelem eszközét.) Még nincs hat óra, még van idői De hi­szen maga ... milyen buta vagyok Milyen erőszakos. Ügy van min­den, ahogy mondja, ahogy akarja. Mindegy. Itt e házban nincs győ­zelem. Bevégeztetett. Legalább fel­ismertem, hogy lehetetlenségre vál­lalkozom. Bevallom, elhatároztam, hogy elmegyek magával innen, erőssé teszem, hogy újra harcba vigyem. JUHÁSZ: Mindjárt hat óra, sies­sen. Isten vele, Márta. MÁRTA: Bezárják a kapukat, végleg. Elmegyek. Itt meghalni jobb. JUHÁSZ: Igen. Isten vele. MÁRTA: Szépen, illően, komo­lyan, igy. Két ember elválik. ­Várjon tanár, ne siessen. — Én ls tanár leszek, de szürke, fegyverte­len. De ahová állít a sors, a töb­blekért küzdeni fogok. A darócok fiaiért, hogy felszálljon a köd. hogy hazám olyan legyen, mini azt a tanár úr akarta. Emlékszik? Martinovicsról tanultunk akkor. — Isten vele, a népért mégis érdemes lett volna nekimenni a falnak, ta­nár úr, ha biztos is a pusztulás. Ki fogja megsiratni a magyarokat? Juhász Gyula már nem. Nekünk már slratónk sincs. JUHÁSZ (hat óra, néz Márta titán): Várjon, miről beszélt? Nincs a népnek siratója? Ez nem igaz, sírni nagyon tud a magyar, akkor ls zokog, ha hallgat, ha megáll és belebámul a látóhatárba, sír ná­lunk, kútgém, a vedlett deszkapa­lánk, a lagziban a bőgő, sír a csa­torna, sírnak élők és holtak? Mennyi bánat árad szét a nap­fényben, Mérta, én — sokszor visz­szajövök még ide, tudom, érzem, de nem bánom. (Szétnéz.) — Sor­somat hordozom. Elmegyek, de ha könnyem ki ls csordul, nem aka­rok gyászdalt énekelni, a győzelmi himnuszt akarom megírni. (Erös hangon kiált.) — Menjünk, ez az utolsó perc, nem hallja? Marta. MÁRTA (felzokog): Jaj. JUHÁSZ (gyengéden, ijedten): Ml történt? MÁRTA: Boldog vagyok. (Indulnak, gyors függöny.) heti, ha elvágja a szálakat. — Az emberek! Mindent elrontanak az emberek. Csak 6k a fontosak, nem kell nekik a jóság, Igazság, pedig enélkül olyan szerencsétlenek. A gyűlöletet hirdetik, és gőgösek, zsibvásár az élet, kislány. Ugye furcsa tanár lett belőlem, aki nem így beszélt az órákon. MÁRTA: Egyszer megígérte ne­kem, ha Pesten találkozunk, elvisz az egyetemre és megmutatja, me­lyik padban ült. Nincs messze, jöj­jön, tanár úr, hiszen megígérte. JUHÁSZ: Miért akar kivinni? Maga is hozzájuk csatlakozott? ­Szegedi írók felolvasásokat tartanak a megye községeiben A Csongrád megyei tanács művelődésügyi osztálya által létesített, s a megye öt községében működő népfőiskolákon rendezett irodalmi estek keretében a Tiszatáj irót legutóbb Kisteleken olvastak fel mű­veikből. Sorrendben ez a második irodalmi estjük, s az elsö dorozsmai irodalmi esthez hasonlóan a kisteleki szereplésük is eredményes volt­Kisteleken Bárdos Pál, Gál Sándor és Hatvani Dániel szerepeltek, valamint Krajkó András egyetemi adjunktus, aki a népfőiskola össze­gyűlt hallgatóságának a mai magyar irodalom problémáiról beszélt. Az előadást és a müvek felolvasását élénk és vidám hangulatú vita követte, amelyben a több mint száz főnyi hallgatóság közül számosan mondták el véleményüket az elhangzott müvekről. A Tiszatáj íróinak következő szereplésére január elején kerül sor, amikor a csanádpalotai népfőiskola által rendezett irodalmi esten lépnek majd fel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom