Délmagyarország, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

4 Vasárnap, 1958 jtfuius DANKÓ Irta': SIKLÓS JÁNOS a izegedi vtéiala .. V * m M

ég gyerekkoromban tanultam meg betűismeret és kottatudomány nélkül: »Madár vígan dalol a lombos ágon- — meg »Szőke kislány csitt, csitt, csitt". Holdas nyári estéken a gyöpös utca selyemfüvei borított árokpartján danolgattak korgóhasú, somogyitelepiek. Én közöttük csetlettem-botlottam, hallgattam, tanulgattam a nótákat. S miért, miért nem, ha szomorú-bánatosra fordult a melódia, elpityereglem magam. Pedig nem voltam "sirva-vigadó" magyar úr, csak amolyan városszéli kis emberke, aki a betűvetés tudománya előtt állt. Itt az árokparton kezdődött az én barátságom Dankó Pistával anélkül, hogy tudtam volna egykorú létezéséről, nótaszerzéséről. Honnan is tudtam volna, hogy 1858. június 13-án született Szegeden a Cigánysoron, a régi Hangász utcában, a mai Bihari utca körül egy cigánygyerek, akiből olyan híres ember lett, hogy nótafának nevezte a nemzetApja cigányzenész volt és a múltszázad hhtvanas éveiben tüdöbajban halt el. A félárva, vékonydongájú gyereket az anyja, Migyó Rozál nevelgette, meszelőkötésböl, kártyavetésből. jósolgatásból, meg a jóég tudja, miminden mesterségből szerzett hatosokból Alig múlt tízesztendős a Pista, amikor kezébe vette apja örökségét, a vedletthasú "Szárazfát" és házaló cigányzenész pályán megkezdte önálló életét. Tüzelő temperamentuma nemsokáig hagyta ebben a foglalkozásban. Nagymúltú ősök, magyar orfeuszok ivadéka volt: Czinka Panna, Bihari János, Radics Béla talentumos utódának nem penész-szagú urasági bérpaloták udvarában, hegedűnyeggetőként kell majd elnémulni. Erdélyi Náci, a híres szegedi prímás vette gondjaiba a tehetséges gyereket. De a zabolátlan suhanc nem illeszkedett bele a szigorú zenekari fegyelembe, elszökött a bandából. S talán ez a szerencséje, mert a nép érzésvilágából fakadó nótaköltészetét megnyomorította volna a kávéház reprodukáló művészete, ami lehet nagyon szcp, de eredeti sohasem. Hánykódó fiatal életének következő állomása a Szegedi Színház. Technikai munkásnak vették oda a tizenötéves cigánygyereket. Ismerkedett a művészettel — talán a színdarabok írásának gyökere is ide nyúlik vissza — a város szellemi életének néhány vezetőjével. Felülkerekedett benne a művelődési vágy, ez rövid időre elnyomta szilaj cigánysori ösztönét. Innen is elszabadult. Hevenyészetten összekapart tudásával zenekart alakított, s a malacbanda élén vadonatúj prímásként kihúzódott a Szeged környéki tanyavilágba, ahonnan néha-néha bevetődött a városszéli kocsmákba munkások, kubikosok, zsellérek, cselédek közé. A tanyák lakodalmasain, gazdag parasztok, meg kisebb pénzű, de nagygögú urak dáridóin próbálgatta magacsinálta nótáit. Muzsikált sok vígat, meg sok keserveset. Mind a két hang az alföldi élet sűrűjéből bukkant eléje, csak az életet tempózta fogékony lelke. Az egyik hang, az úri világok nevetős derűjéből vétetett, a másik hang leginkább a summás, uradalmi béres zsuppon-vert, nehézszagú konyhájából'származott, fáradt szomorúsággal búgott a fiatal roma vibráló érzékenységén. így egyengette, gyarapítgatta naturalista lelkét az élet. ötesztendőm óta sok víz lefolyt a Tiszán. En is ismerkedtem az élettel, a kultúra magasabb tornyaival, a. zene emelkedettebb művésziségével, de azok a gyöpparti emlékek megmaradtak. Es ha valahol Dankó-nótát hallok, ...indig megállok olyan tisztalelkü áhítattal, mint hajdan, ötéves koromban. Most már van annyi tudományom. hogy megfogalmazhassam az érzést, amely sokáig érzelmi megfoghatatlanság volt előttem: a néhai szegénység árokparti éneke. Szeged külvárosaiban és a tanyavilágában a legtisztább, legnemesebb emberi érzések mélyről fakadó tárulkozása volt és ezt a Dankó-nóta egyszerű szépsége csalogatta elő. Mentesen a kicsiszolt ész kacskaringóitól. Most már nem nehéz megállapítani: azok a nóták, amelyek a kenyéren és vékony szalonnán élő egykori proletárokban, ütött-kopott zsellérparasztokban, s ágrólszakadt majori cselédekben a legtisztább érzelmek kifejezéseként keltek szárnyra, többségükben nem számithatók ma sem és a jövőben sem a *sírvavigadó« úri magyarság gusztusát, életfelfogását szolgáló rosszízű és hamis, cikornyás — a nép érzésvilágától idegen —, érzelA márványcigány Alant születtél, csillagokba szálltál... Szegedtől Csengőd tüskés, messzi út; Becézett Pósa egy cigányfiút. Mert dal-ruhája szebb minden palástnál. Dicsőség-rózsa szirmát záporozza: A sétatéren Béla hegedül. A Balaton zúg bús feleletül, 8 híres szélmalmát őrzi még Dorozsma... Elillant lába rürge év-ünöknek, S azóta sírva egyre keresünk, Letört violánk, eltört hegedünk. pős műdalhoz és zenei giccshez. Dankó Pista dalköltészetének javatermése évszázados ragyogassal áll előttünk. Mai üdesége is abban rejlik, hogy a dalok zeneisége (a műdalok egy részénél is) az eredeti népdalok hagyományaiból táplálkoztak. Az alföldi népdal és zene motívumai fellelhetők, kimutathatók a Dankó-nóták javarészénél. (Dankó nótái nem keverhetők össze a, "sirva-vigadó" arisztokrácia ízlései szerint formálódott cigányzenével, • amely minden lehetett csak nem népi eredetű.) K

ottaismeret nélküli ember volt, amikor első dalait komponálta. Ezt a tudományát későbben szerezte meg. Távol a művészettől, idegen zenei hatásoktól a valódi zenetudománytól, a népzenét megrontó sok rossz elmélettől. Ez volt a másik szerencséje és ez vitte el a halhatatlanságig. Vajon honnan merítette a dallamot, a ritmust, a zenei ütemet? Ki hallgatta — ez a naturalista cigány — a pacsirta trillájából, a rigó, fülemüle hangjából, a pitty-palaty énekéből, a Tisza fodrozó vizének nyáresti, csöndes ritmusából,' az alföldi nyárfák suhogásából, a tanyai futóhomok neszezéséből. S a szántó-vető parasztkocsijának zörgéséből, a munkás és a paraszt sóhajából. Móra írta egykoron a »Szegedi Napló«-ban: — Egy őszi este hegedűjével toppant be a szerkesztőségbe lázasan, izgatottan. Az ajtót is nyitvahagyta maga után, behallatszott rajta az esti harangszó, az öregtemplom tornyából. — Ezt hallgassátok meg — kapta az álla alá csillogó szemmel a hegedűjét — most hallottam ki a harang szavából. Egy hang megütötte, belőle fülemet. Ezt keresem én már három napja, most már megvan, hallgassátok csak — s elhúzta, el is énekelte azt a zokogó kurucnótát, amit Endrődi versére 'csinált: "Nagybercsényi Miklós sírdogál magában«. * Csak a saját dalait, azt akarta játszani. E gondolat vált életének, erőfeszítéseinek értelmévé. Zeneköltői fejlődésében határállomást jelentett Pósa Lajossal történő ismeretségkötése. Pósa a lart' pur lart' művelője népszerű ember volt Szegeden a múlt század nyolcvanas éveiben. Azidőben a "kís-pipá«-ban volt az írók, újságírók, művészek asztala. Itt hegedülte el Dankó az első feljegyzett szerzeményét. Megzenésítette és szövegben megváltoztatta Pósa versét, amely Pósa írásában így hangzik: "Nem jó mindig, minden este a kocsmába eljárniDankó változtatása után így: "Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni-. Később ebből a nótából egy »Szegedi Napló«-beli cikk miatt sajtó- és rágalmazási per lett, amelynek az az érdekessége, hogy Erkel Ferenc volt a zeneszakértő. Erkel megállapította, hogy Dankó a nóta szerzője és a felperes, a fővárosi zeneszerző próbálgatta elcsipegctni a babért Dankótól. Már országos zenei hírnévnek a gazdája, amikor újabb pere támadt: plagizálás vádja érte és az ügyet a fővárosban tárgyalták. A tárgyalás előtt Gárdonyi Géza felkérte dr. Jókai Mórt - jogszakértőként Dankó mellé. Amikor a felperes ezt megtudta, sürgősen visszavonta a plágium vádját. A

z első dalt követte a iöbbi. Magakészítette szövegek is ránkmaradtak szép számmal. Nagyon sok nótát szerzett. Az "Üj Idők- országos magyarnótaversenyén (1895. június) háromszáz pályázó közül nyert első díjat: "Zúg a szélvész, háborog a Balaton- kezdetű, Gárdonyi-szöveg zenéjével. Csongrád megye városaihoz, falvaihoz sok emlék fűzte Dankót. Megfordult a megye minden jelentősebb városában, s muzsikájával elbűvölte a lakosságot. A Szeged környéki községeknek is ismerője és látogatója volt. Hódmezővásárhely volt legkedveltebb helye. Ide járt el legtöbbet. Itt szívbéli barátját látogatta, Czuttor Bélát, a híres vásárhelyi Béla cigányt, akinek hírét egy Dankó-nóta adja átal nemzedékről nemzedékre: "Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál, Hajlik ide — hajlik oda — liliomszál, rózsaszál. Én felém is hajladozott, mosolygott egy rózsa, Bár sohasem hajladozott, ne mosolygott volna.Irt színműveket is, három, színdarabja maradt az utókor számára. Es háromnál sokkal több színdarab muzsikáját állította össze saját zenéjéből. E sovány tartalmú darabok tiszavirág-életűket is Dankó nótáinak köszönhették. Egy ilyen színműbetét volt: a "Szőke kislány csitt, csitt, csitt- kezdetű Dankó-nóta is. Blaháné tobb színdarabban alkalmazta betétként Dankó egy-egy dalát. Három színdarabján — tartalmi gyengeségük mellett — végigvonul a népi élet íze, levegője, a nemzeti jellegzetesség. Mindhárom darabját bemutatták. Kettőt a fővárosban is. Színdarabjai közül legsikerültebb volt a "Cigányszerelem- de ez is talán csak húsz előadást ért meg, ezt is zenéjének köszönhette. Kiadott népdalfüzetei közkézen forogtak az egész országban. De népszerűségének gyarapodásában nagy szerepet játszott, hogy társulatával országos turnékat csinált magyaros viseletben, magyar nótákkal. Ezzel a legcélszerűbben fejezte ki az Osztrák—Magyar Monarchia elutasítását. Nem volt függetlenségi harcos, ez a gondolat talán meg sem formálódott benne határozottan, de ahol muzsikája megszólalt, ott háttérbe szorult az osztrák zene. így érthető meg. hogy Ady miért lelkesült fel annyira Dankó nagyváradi fellépésén. Erről Juhász Gyula is megemlékezett a "Délmagyarország« 1928. december 25-t számában, "Dankó Pista- című tárcájában: "A millennium után Budapestre sodorta a sorsa a nötafát, aki sohase tudott igazán gyökeret verni a számára idegen aszfaltban. Kerepesi úti kávéházak közönségének húzta a magyar nótákat, majd daltársulatot alakított (nők is voltak benne) és elindult velük vidékre: 1900 őszén Nagyváradon egy fiatal, sápadt, égőszemű újságíróval került össze. Ez az ifjú legény mámoros lett a nótáitól, és verset írt hozzá, amelyet egy ünnepi vacsorán olvastak fel a dalos cigány előtt. Ady Endrének — mert ő volt az ifjú — ez a legszebb, legigazabb, legerősebb verse a "Még egyszer« kötetben egy kamasz zseni hódolata a másik nagyság előtt, aki eredendő magyarságát új lángra lobbantja a költőnek, akit úgy, úgy húz magához egy idegen isten, de aki mégis győztes, mégis új és magyar lesz nemsokára. Ady Endre háromszor ismétli ebben a vallomásos, ébredéses versében: "Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten.• A nemzet nótafája volt, de egész élete kacagó nyomo* rúság, megsiratni való derű volt. Életének utolsó lépcsőjéről úgy lépett tovább, hogy csak a szegénysége maradt utána. Nem is lehetett másképpen. Kinek kellett egy muzsikáló cigány? Helyzetén az sem változtatott, hogy baráti köréhez tartozott Ady, Tömörkény, Gárdonyi, Móra, Blaháné és sokan mások az ország szellemi életének nagyságai közül, hiszen e "nagyságok- is éppen hogy éltek a ferencjóskás világban. Barátai unszolására és költségén San Remo tündéri ege alá ment gyógyítani foszladozó tüdejét. Apjától örökölt betegségére nem hozott gyógyulást a tengerpart. Ez a gyógykúra hasznos volt, mert alkotókedvét visszaadta s tíz új dallal érkezett meg a tengerpartról. Ezek közül való nóta; "Lemegyek a tengerszélre, annak is a közepére. Gyöngyöt szedek zsinórra, szalagra, Jó lesz babám, hófehér nyakadra. Megkérem a sasmadarat, hozzon néked napsugarat, Szép szivárvány jó lesz pántlikának A hajába ennek a kislánynak.Eletének utolsó két esztendejében újra a régi Dankó. Ismét zenekart szervezett és járta az országot. Mindenhol szeretettel fogadták a nótafát és népszerűsége ebben az utolsó két esztendőben érte el tetőfokát. De az utazások, éjszakázások, a megerőltetett munka végképpen aláásta egészségét. A beteg tüdő elpusztult. Ezerkilencszázkettő őszén már jártányi ereje sem maradt és a következő év tavaszán fiatalon, negyvenöt éves korában, Budapesten meghalt. Barátai szülővárosába, Szegedre hozatták, hogy abban a földben pihenjen, amelyik adta. A Nyugati pályaudvaron díszesen búcsúztatta a nótái mellett vigadó, búsuló budapesti nép. A főváros számottevő intelligenciája is megjelent e búcsúzáson, s Herczegh Ferenc író méltatta az ideiglenes ravatalnál a nemzet nótafájának maradandó érdemeit. A múzeum csarnokában ravatalozták fel Szegeden. Ilyen temetés még nem volt ebben a városban. Ezrek vettek búcsút a város szegénységének nagy halottjától, igazán, őszintén, úgy, hogy a sirató könnyekben a szívek bánata is benne volt. Eletében szegénysége mellett üldözte helyzete kettőssége is. A cigányok kivetették maguk közül, mert »úr- volt, az urak meg nem fogadták be, mert cigány volt. Ez a kettősség egész életén át üldözte. Talán még ennél is fájdalmasabb volt számára, hogy a magyar királyi hivatásos müitészet a fogát csikorgatta rá és megkérdőjelezte talentumát. Bár halála után a magyar zenetörténet úgy könyvelte el Dankó Pistát, hogy "ha néhány nótaköltőnk különb is volt nála dallamverésben, annyi temperamentumot és olyan eredetiséget senki sem vitt dalköltészetünkbe, mint ez az impreszszionista cigány, akinek mindenkinél több adatott a néplélek erejéből és bájából- (Móra). Természetesen korántsem állítjuk, hogy Dankó zenéje összehasonlítható a klasszikus zenével, de a maga nemében páratlan zene, és joggal nevezhette el Juhász Gyula a nagy cigányt szegedi Schubertnek, aki bevonulhatna a szegedi kultúra templomaiba. Manapság is elmondhatjuk ezt, amikor vad, dekadens ritmusok szennyes árvize készül elön• teni a magyar gátakat. Gondoljunk csak a csa-csa-csa, rock and roll, mambó, calypso eltorzított zenéjére. A halálának évtizedes évfordulóira, születési megemlékezésekre írt monográfiák, cikkek, — kivéve Adyt, Juhászt, Mórát és még néhány nevestollú magyar írót — nem méltók Dankóhoz. Negédes, érzelgős, a valóságtól távol álló megemlékezések ezek többségükben. Nem, csoda. A megemlékezések szerzőinek többsége távol állt Dankó dalköltészetének megértésétől. Munkásságának megítélésében semmiféle elvet sem alkalmaztak, s nem voltak tekintettel nótaköltészetének legjelentősebb vonására: a szokványos cigányzenétől különálló, az alföldi népdalokat megelevenítő, abból merítő tevékenységére. D

ankó Pista a mienk. A felszabadult dolgozó magyar népé. Nagyapákról unokákra maradt dalai a mi dalaink. öregek és fiatalok, munkások és parasztok nemcsak Szegeden és Szeged környékén, hanem az egész országban magukénak vallják a Dankó-nóták legiobbjait. A Szeged környéki tanyákon vasárnap délutánonként régi cimbalmok és citerák húrjain felhangzik: Egy cica, két cica. száz cica sej... — Tejbe fürdik az én rózsám... Sötét erdő sűrűjéből... — Darumadár fenn az égen ... Most van a nap lemenőben... — Madár vígan dalol a lombos ágon... - Eltörött a hegedűm... Szól a Dankó-nóta