Délmagyarország, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-25 / 122. szám

Vgajraag. MSB, méfrs g. SZEGEDI SZÉP SZO X,^ # P % p I J I >sv £7 te r >>V T I Két vers Algír felé m Mai vita Párizsban »Hét gyarmatunk van, s gazdag erre, arra. De meg is tartjuk, jöjj hát viadalra Já Nép-barátom s Szellem te is pártold. Mit Gall szív nemzett s karunk elhatárolt. Hét gyarmat, hét zseb, s mind miénk az testvér!* így szólt Pohos, és szólt a Bölcs: "Kerestél, Nos, adtál, vettél, s vér s könny is volt cikked, S te rossz kúfárság mindig is azt hitted, Hogy hét a vásár, de nem tesz ki egyet, S hogy kevesebb több — ezt mondd életednek!* »FuJ! Áruló vagy!* — hangzott erre garral. Majd felelet jött: "Mondd csak, nem vigasztal E dőreségért ügyed fogytán semmi!* S Pohos már hördül; "Börtönöd jelenti Meg vesztőhelyed, ez a hitványságod!* És mosoly jött rá: „Fejedre lesz átok A többi mellé, S bárhogy bújtasz népet: Az Idő szórja megkergült igédet!...* 0 A francia jelenésekre Nemzetnek ittasult fia Olykor azt hinné meg se hal. Villan kerében kard, kereszt, S hódít, rabol, viszályt kavar A becsvágyó tiszt s pókhasú Kalmár e frigyben összenő; S mi minden korral zajlik el: Míg szertelobban zagyva hő! Mit is hagyhatna annyiban? Nincsen kegyelme, dölyfe vág S e földnek kínzott téréin Görnyeszt megint csak Galliát Szörny Róma rossz receptje ez: A kolóniák tébolya: S mellé az is lám fényt hozott, De szíve nem volt még soha. S most frank a bírnivágy' tovább, Görcsén, válságán vérzik ő; Zord gyeplőt rángat gyilkosan, Kain, de tétjét nem nyerő. Hős, polgár s pap is, hogyha nép Szülötte: összefogva tart Históriának szellemén Ítéletet, s a megkavart Harmadnap Rablást átrepeszt, S törtség, gyászfátyol egybezár Riadt elvesztést s népnek ez A változás csak, s nem halált Az ott jár, ahol életet Zeng gyatra lélek s kurta esz, De nincs hatálya, hogyha lép Már szintre föl a Számvetés..; FÜSSY LÁSZLÓ Rózsika édesanyái" talál!" így láttam és így éreztem Berkesi András: Októberi vihar A máról írni nagyon nehéz, különösen olyan bonyolult eseményekről, mint az 1956. évi ellenforradalom. A fö kérdések tisztán allnak előttünk, de a fő kérdéseken kívül számtalan nyitott kérdés vár még feleletre, és ezekre a kérdésekre választ kell adnunk, hogy megértsük egyes emberek cselekedetét. F.rre a munkára vállalkoztam. Mint sokan mások. én is megdöbbenve álltam az események forgatagában. A mellettem küzdő matrózt, az életét feláldozó tisztii^kolást, az elszántán harcoló határvadászt cs államvédelmistát, az öreg, Spanyolországot végigharcoló partizánt, az egyszerű pártfunkcionáriust ugyanazok a kínzó kérdések gyötörték, mint engem: ki a felelős mindezért, hogyan történhetett meg mindez? A barátból miért lett áruló, a mellőzött és „megbízhatatlan* ember miért ragadott fegyvert a párt védelmére. Regényem hősei: Török László és Bruckner Erzsébet. A két fiatal szerelmes sorsán keresztül igyekeztem bemutatni az ellenforradalmat a maga bonyolultságában. Több olyan gondolatot vetek fel. amelyről lehet vitatkozni. így láttam és így éreztem. Nem szépítettem semmit, nem kendőztem el a hibákat, az okokat Kerestem. S ha egykét nyitott kérdésre sikerült választ adnom, akkor mun kám nem volt hiábavaló. Azokból a tragikus napokból mindannyiunknak, kik népünket, hazánkat szeretjük, tanulnunk kell. Ha szerény munkám ehhez hozzásegít, célomat elértem, hlyen régen készüM

lődöm megírni azt a sok, sok élményt, ami lassan egy év alatt felhalmozódott, elraktározódott szívemben és az agyamban. Májusban lesz egy éve, hogy állami gondozott kislányok ifjúsági otthonát vezetem. És ez alatt az idő alatt az emberi élet olyan mélységeivel ismerkedtem meg, amik megzavartak és megdöbbentettek egyszerre. 54 kislány és mindegyik élete egy-egy furcsa regény. Mennyi fájdalmas írás szakadna ki egyegy halk, vagy cinikus hangú elbeszélésből! Mennyi emberi gyötrelem formálódhatna költői művé a szaggatottan elmondott mesék nyomán. Talán egyszer szerény eszközeimmel megpróbálok legalább vázlatok formájában megörökíteni egy-egy felvillanó élettöredéket. *» Az első mégis megszületett, s mert nem régen történt, és mert nagyon szép, nagyon szívmelegítő, el kell mondanom. Mese ez, modern változatban és mégis igaz történet az utolsó szóig. Mese, mert ha valaki elolvassa, sok, sok meleg, elevenen dobogó piros emberszívet lát, gonosz édesanyát és jóságos mostohát. Sz. Rózsika már az első napokban feltűnt nekem. 17 éves, de olyan, mint egy nagy baba. Alacsony, formás, haja sötét, kicsit kócos, mandulavágású nagy kék szemeit hosszú fekete pillák rejtik el. Ezekben a szemekben annyi névtelen szomorúság bújkált, annyi tétova ábránd és annyi fel nem száradt könny égett, hogy mindig megrezzentem, ha ránéztem. A névtelen bánat döbbentett-e meg, vagy a "miértekre* adandó vá- • lasz sürgetése? Nem is tudom. Azután, mikor megismerkedtem történetével, megértettem a tekintetét. Idős apja halálakor 14 hónapos korában édesanyja másik két testvérével együtt állami gondozásba adta. Beadta és soha többé nem érdeklődött utánuk, soha többé nem volt kíváncsi a sorsukra. Ezek a gyerekek felnőttek, mert az élet törvényszerűségei szerint a csecsemőkből általában érett emberek lesznek. Felnőttek, mert a társadalom megpróbálta az anyát helyettesíteni. De ezek a gyerekek egymásról nem tudnak semmit, mindegyikük külön é!et_ té formálódott, Csecsemőotthonból Gyermekotthonba kerültek, egyik Intézet adta tovább a másiknak. Rózsika is megbújt egy-egy Otthon ágyacskájában és nagylánnyá serdült anélkül, hogy szerette volna játékait, hogy egy percig is érezte volna az önfeledt gyermekkor bájos igézetét, anélkül — és ez rendítette meg legjobban —, hogy valaha, valamikor, valakinek mondhatta volna, hogy Édesanyám. Ipari tanuló lett és az Ecsetgyárban dolgozik. Szótlan, gyermekes és mégis hamar ért emberré formálódott. Egy-egy otthongyűlés után mellém surrant és nagy kék szemében végtelen bánattal mindig elismételte ugyanazt: "Igazgató néni kérem, lessék nekem megkeresni az Édesanyámat. Nem baj akár; milyen, ha öreg is, csak egy;szer mondhassam valakinek, ;hogy Édesanyám*. S ilyen;kor mindig, amíg megsimogattam a fejét, végtelen ha_ : raggal gondoltam arra az ; asszonyra, aki nem tudott lés nem is akart, ha kell ) foggal és körömmel harcolni !a szívéből kiszakadt éle! tekért. Nem akartam meg> mondani Rózsikának az igaziságot, mert féltettem az illúzióit, hogy anyja törött, jéletét foltozgatva összeállt ;valahol egy emberrel és már [teljesen elfelejtette, hogy Ivalamikor fájdalmas kínok ; között életrehívott három 'gyermeket. Már féltem találkozni a kislánnyal, mert annyit ígértem neki az Anyukát, és soha nem tudtam elővarázsolni. Tehetetlenségemben komoly, szép és meggyőzni akaró szavakat morzsolgattam, amit magam sem hittem el. És hányszor, de hányszor, amikor én is lepihentem három gyermekem mellé, hányszor szerettem volna az esti csendbe belekiabálni: "Édesanyát keresek Sz. Rózsi kának!... Jelentkezzél Te Anya, aki roszszabb vagy még az állatnál is, mert az is óvja, megsiratja, védelmezi kölykeit. Nem hallod a szíved mélyén soha, hogy keresnek, Téged keresnek könnyes gyermekszemek és szomorú lányszívek?! Nem érzed-e, hogy ma Rózsika lázban kicserepesedett ajka megint Téged hívott és a Te ölelésed várják a lecsüngő karok?!* A süket csend azonban mindig süket csend maradt. lányokat moziba, A

színházba vittük, néha táncolni is. Rózsika szemében még a nevetés mellett is némi bánat sötétlett. A szemével az emberek között is mindig keresett egy szempárt, aki hasonlíthat soha nem látott anyjáéhoz. Aztán egyszer csak valami történt... Valami foghatatlan, furcsa, szívet simogató. Hogy is kezdjem?! Él Szegeden egy házaspár. Már nem fiatalok, de még nem öregek. Az asszony szőke, kékszemű, akinek hároméves gyermeke meghalt és azóta nem lett több. Félbemaradt anyasága sokszor feljajdult, ha gyermeket látott. Egyszerű munkásemberek, a férj most komoly funkcióban. Az aszszony otthon vezeti a kis háztartást. Sokszor beszélgettek meghitt esti órákban életük egyetlen fájdalmáról, ahol az ő folytatásuk többé nem szunnyad. Az asszony sokszor felsóhajtott: "Keilene egy kislányt örökbe fogadni, aki egészen a mienk lenne. Egy kislányt, akinek nincsen senkije, de aki önként, minket megszeretve jönne hozzánk*. És az Élet jóságos Tündére hamar teljesítette vágyát. A testvérüzem jelmezes báljára voltak hivatalosak egy havas téli estén. Felvonultak a jelmezesek. Sz. Rózsika tiroli jelmezben az utolsó sorban volt. A rövid ruhában még kisebbnek látszott, s a fekete selyem álarc mögött még mindig naggyá tágulva, Valakit keresőn csillogtak szemei. S-né nem tudta levenni róla a szemét. Olyan magányos volt ez a kislány, olyan tétova a mozdulata. Az asszonynak furcsa érzése volt. Valami hallatlanul vonzotta. hogy figyelje ezt a gyereklányt. Szomszédjaitól egyre kérdezgette, hogy ki az a kis tiroli, de így álarcosan nem ismertek rá a többiek sem. Alig várta, hogy éjfél legyen. S milyen furcsa ... tánc közben, amikor éppen éjfélt ütött az óra, a kislány táncosával éppen előtte állt meg. Égő kíváncsisággal leste Rózsika arcát. A hosszúkás kék szemek szomorúan rácsodálkoztak. „Ki lehet ez a néni*, töprengett a kislány. "Milyen szép, siomorú szemei vannak és milyen jóságos a tekintete, s hogy figyel engem, mintha attól félne, hogy elveszt*. S-né pedig közben szomszédjaitól ismét megkérdezte, ki ez a lány? Rettegve kérdezte, félt, hogy megmutatják a gyerek szüleit is. "Öh, én jól ismerem — csendült fel egy női hang —. Sz. Rózsikának hívják, leányotthonban lakik, nincs neki senkije. Előre félünk, hog« ez az apró lány hogy fogja megállni az életben a helyét*, — „Senkije nincs- — lobbant fel az asszonyban az öröm és már indult is a kislány felé. A kezét rátette a vállára, Rózsika ijedten megfordult. "Te, eljönnél-e hozzám? Te kislány, lennél-e az én lányom?!* szomorú gyermekA

szemekben végtelen csodálkozás fénylett, aztán a csendesszavú asszony finom arcára, árkolt szemeire tévedt a tekintete. Botorkáló szavak buggyantak ki belőle, valami félbeszakadt a lelke mélyén és nagyon sietősen, nagyon félve attól, hogy egy perc múlva minden elmúlik, hogy ez a kérdés is csak igézet volt, kicsit gyámoltalanul súgta: "Igen!* És aztán egész éjjel S-né mellé ült le tánc után, a kezét fogta, a ruháját simogatta és érezte, hogy az asszony újra- megtalált anyasága melegen, puhán betakarja, mint egy könnyű kis pólya. Olyan volt az egész, mint egy induló nagy nász. mint egy fellobbanó, perzselő szerelem. De nem! Annál sokkal nagyobb, sokkal mélyebb és sokkal emberibb. Mert egy gyermekleány Édesanyát talált Le merem írni, mert Rózsika szavait ismétlem csak. Tegnapelőtt elém futott az utcán és azt mondta halkan, de izgatottan: "Most délelőtt, ugye egész délelőtt bent van igazgató néni az irodában, mert én hozok valakit, mert én ... megtaláltam az Édesanyá. mat!* — Csodálkozva és megdöbbenve néztem rá. „Igen — kiáltatta —, egy nénit találtam, aki olyan, mint amilyennek én képzeltem el az Édesanyámat. És szeret. Igazgató néni, tessék elgondolni, már szeret és én nagyon boldog vagyok!* Szemeiben annyi öröm lobogott, hogy meg engem is elborított. Eddig a mese. A többi hivatalokban, közintézményeknél játszódik tovább A gyermektartási engedélyt már megkapták és egy fél év leforgása alatt, vagy talán még korábban is, megtörténik az örökbefogadás. A kislány még a nevét is eldobja, hogy eldobja vele együtt a múltat. ózsika elköltözött. R

Vitte a kis batyuját. De most olyan könnyen vitte, mert a gond és a szomorúság kimaradtak belőle. A kapuban már várták. Halkszavú asszony és mosolygós, sok munkában megérett férfi. Az első este, amikor a hófehér párnán széthullt Rózsika kócos haja és az első álom meglepte otthonában, amit már magáénak vallhat, az asszony, az Édes, ahogy Rózsika becézi, megcsókolta a kislány homlokát és nagyon lágyan, nagyon könynyesen mondta az urának: "A mi lányunk is lassan már ekkora lenne. És mégis boldog vagyok, mert kaptam helyette a sorstól egy másikat, akit nagyon-nagyon kell szeretnünk, mert ő soha egy percig sem érezte az édes otthon melegét. Nagyon jó anya akarok lenni*. S míg a kislány halk, lenyugodott lélegzetvételét figyelték, már arra gondoltak, szinte egymástól függetlenül és mégis annyira azonosan, hogy a következő hónapi fizetéskor új ruhát vesznek Rózsikának. * Könnyesen boldog történet — ilyen ritkán játszódik le az életben. De van ilyen is, és nagyon jó, hogy van. Én nem vagyok író, de az igazságot akartam őszinte szívvel és tiszta hittel, sok helyen talán botorkáló szavakkal leírni, apró kis szavakkal és nagyon-nagyon boldog szívvel. BARICZ KÁROLYNE Egy könyv monológja ll/f íre jó a könyv? Én kérem meg tudom mondani, mert én könyv vagyok. Az író azt hiszi, hogy én viszem el őt az Olimpusra, a kiadó azt képzeli, hogy sok pénzt keres rajtam, az olvasó azt hiszi, hogy örül nekem.* Eleinte örül, aztán kezdődik a vicc, amit elakarok mondani. Mert én az olvasó kezében válok azzá, amire sem az író, sem a kiadó, sem a nyomdász nem gondolt. Sőt még én sem, mikor rámosolyogtam a kirakatból az olvasóra. Tudják önök, miféle homo sapiens az olvasó? Elmondom, ne találgassanak. Az első héten kezet mos, ha hozzámnyúl, mint egy vőlegény. Aztán a második héten már nem mos kezet. A harmadik héten (már a közepem felé tart) siet a munkába, de még egy izgalmas mondatomat nem tudja abbahagyni és reggelizés közben olvas engem és távoztakor rajtam félejti a szalonnabőrt. Aztán már a végemet olvassa és erről eszébejut, hogy este egy tabletta phenolphtaleint szedett, be (azért se mondom meg mit jelent ez a szó) és sebtében kitépi utolsó három oldalamat. Disznótor után öt oldalt téptek ki a Szép Fiúból, ő mesélte és el is hiszem. Szóval véget értem és visszavisznek a könyvtárba, mert én rendesen kölcsönben vagyok kint nála, az olvasónál, aki homo sapiens. Az olvasó megesküszik, hogy így vitt ki, sir, átkozódik, hörög, udvarol és nem fizet. Aztán kivisz egy másik olvasó undorral, de nem veszi észre, hogy nincs végem. Mikor, észreveszi, földhözvág és belémrúg Gerincem megroppan. De még élek és visszavisznek a könyvtárba, ahol megsimogat a könyvtáros kisasszony és megvetőleg méri végig hóhéromat. Aztán már nincs tovább. Bekerülök egy homályos raktár alsó polcára, rámtesznek egy cédulát, amire ez van írva: a leltárból törlendő. Ez a sírfeliratom. Kicsit drámai hangulat vett erőt rajtam, ezért rátérek arra, hogy közben mire voltam jó. Az elmondottakon kívül voltam levélnehezék, kolbászapritó deszka, kávés-csészealj, szerelmesek és hívatlan kritikusok levelezőlapja, fidibusz, poloskafészek, különféle edények fedője, hohány-vágódeszka. soha meg nem adott kölcsön egy barátnőnél, de nem folytatom tovább, azt hiszem úgyis tudják a többit, önök is olvasók, önök még többet és jobbat tudnak, mint én megértem rövid életemben... Lejegyezte: Vincze András