Délmagyarország, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-13 / 87. szám

4 Vasárnap. 1968. áprtBs O. SZEGEDI SZÉP SZÓ A

szemerkélő eső megeredt, apró, sűrű cseppekben kopogott az utcai szobák bádoglemezzel fedett ablakpárkányán. A lakásban csöndesség honolt. Az őszi koraest ólomszürkén telepedett a bútorokra, faliképekre. Ébenszínüre változott minden tárgy. Komorrá vált az ember. A természet és a társadalom borongó szimmetriája találkozott ebben a kis budai lakásban is. A külső szoba ablakából Simon István egykedvűen nézegette a csupasz-kopasz kerteket, rendezetlenül összehányt szőlőkarókat, a túloldali házak sötét ablakszemeit. Olyan a környék, mintha minden kipusztult volna. Sehol egy fény, kutyavakkantás, az utcák teljesen üresek. — Egy hét és a zsibongó, lüktető, eleven főváros tetszhalott. Riadt családok ezrei tanácstalanul, félelemmel ülnek otthonaikban. Várják, hogy mit hoz a holnap — dünnyögte gondolatait gépiesen. Erősödő motorzúgás bontotta meg az öszi szürkület csöndjét. — Helikopter — ismerte fel gyakorlott motoros füllel a felhők feletti jármúvet. Felidézte a múlt év őszén megtett légiutat. Pontosan tudta, miiyen panorámát talál az ember a felhők fölött. Szép napsütés van odafönt. Olyan, mint koratavasszal a friss napos reggel Érden, a hegyközségben. Helikopterrel egy helyben libegni, a nagy ventillátor meg sebesen forog az ülőkosár fölött, a motor egyenletes zúgása biztonságot teremt. De szép ilyenkor elnézegetni az erőtlenül sugarazó napot, a tiszta, derült ég kupoláját, s lent a lustán forduló, tovább-billenő felhőóriásokat. Látni a füstszínű csipkefüggönynek tűnő párás sávok enyhe mozgását, és azután gyors lecsapódásukat a lomha tintaszín fellegek hátán. Messze meg, napnyugta irányában bágyadt napsugarak tejszínűre festik az álló felhőket, néhol opálos ragyogás. Szivárványosan sok színt varázsol a természet. Olyan érdekes optikájú kép ez, hogy a távolt ködbevesző, havas hegycsúcsoknak nézi az ember, a csúcsok alatt meg dombos-lankás tájat rajzol a játékos idő, beszórt hóval, hogy olyan legyen, mint télen a havas Bakony. Ezt a csodát nem mindennap produkálja a természet és csak a levegő emberei csíphetik el néha, nagyritkán. — Bár felmehetnék most is a felhők fölé, s ottmaradhatnék karácsonyig! — motyogta buta kívánságát. — Ugyan miért mennél a felhők fölé? •— súgta az asszony. Melléje állt az ablakhoz, fázósan összehúzta fürdőköpönyegét, megölelte férjét. — Miért keltél fel, Anna? — szólt csendes hangon az asszonyra. — Aludni sem lehet örökké, kilyukad az ember háta. Nem is értem ezt a gyereket, annyit alszik, mint az álomkóros. — Nem baj, legalább kíméli az idegeit az élettől. — Ne legyél rosszkedvű, Pistikám. Majd megélünk valahogyan. Eddig is dolgoztunk, ezután is kell a munkáskéz. Motorszerelő voltál, arra a jövőben is szükség lesz. Ha nem kellesz a Kismotorban, majd dolgozol máshol. I

stvánnak jól esett a vigasztaló szó. Magában már sokszor megáldotta a sorsot, hogy ilyen megértő, jóérzésű asszonnyal hozta össze. Nem a dínom-dánom mutatja meg a házastársak egymás iránti szeretetét, valódi emberi értéküket, hanem a nehéz, bajos idő az igazi próbatétel. — Máshol dolgozzam? Igazad van. De kommunista meggyőződésemmel együtt. Mert az én életem, meg a gyerek jövője más, másnak ígérkezik, mint az én gyerekkorom volt. — Én egy szóval sem mondtam, fiacskám, hogy dobd el a meggyőződésedet — sietett a felelettel Anna. — A meggyőződés, meg a becsület nem kétkrajcár. őszintén gondoltam eddig minden cselekedetemet, igaznak tartom ma is és akárhogyan lesz — holnap is. Anna lenyomta Istvánt egy székre, azután gyorsan ölébe telepedett,. Szerette a férjét, hiszen ez a megfontolt, halkszavú ember a tíz esztendő alatt még egy goromba szóval sem bántotta. Ezt nem lehet eléggé becsülni. Anna látta és mesélték súlyos családi panaszaikat munkatársai közül a Lódenposztóban: a férj brutalitását, italozását, idegen szoknyák hajszolását. István a keresetét hazaadta mindig, soha nem járt külön utakon. Ragaszkodó, hűséges férj, családszerető ember. Évtized alatt ketten dolgoztak, megszereztek mindent egész életre bútorból, háztartási dolgokból. — Valóban nem volt értelmetlen a ml tíz évünk. De ne keseredj ezen az állapoton. Te úgy sem változtathatsz meg semmit. Most dühöng a csőcselék, azután meg csillapodik a helvzet... Talán jobb volna lemenni apámékhoz? Miiven módon ? — töprengett tanácstalanul az aszszony — Nem egyszerű csőcselék ez. Irányítottan, nagyon tervszerűen folyó cjolgok ezek. Ez a pimasz, túrószínű Mihók, a gyúr lábakapcája a főnök, és ma eltanácsolja a legjobb szakmunkásokat, mert SIKLÓS JÁNOS: A dunaparton kommunisták. Micsoda zsivány ember ez... — kis szünet után tépelődve mondta. — Itt csak szovjet fegyver segíthet. Kicsúszott a kezünkből minden ... — Na tessék, ti itt sutyorogtok, engem aludni hagytok. Anyu, ez igazán nem szép dolog. Te kiszöksz az ágyból és apuval dajkáitatod magad. Engedj engem is apu ölébe, én kisebb vagyok, mint te. És Katica is odafészkelődött apja ölébe. Loboncos-kócos, hosszú keseszínű hajával cirógatta apja arcát, azután hízelgőn bebújt kabátja alá és kezdte a szokásos játékot, mintha mi sem történt volna a külső világban. Apja simogatta, a hátát kaparta, mint a kismalacokét. Katica megölelte a nyakát, dundi kezeivel és kétoldalt cuppanós puszit nyomott, arcára Azután felvette eredeti, falusi kereplő modorát — Apu, meddig lesz még sötétség az utcákon? Mikor csinálják meg a villanyokat? — Nem tudom, kislányom. — Apu, meddig lövöldöznek még a bolond emberek? — Nem tudom. <— Apu, meddig lesz iskolaszünet az első osztályban? •— Nem tudom, Katicám. — Apu, ti ezután már soha nem dolgoztok? — Nem tudom. — Ugyan, Pista, beszélj rendesen a kislánnyal, figyelj a kérdéseire! — szólt közbe az asszony. — Most nincs kedvem játszani. Kapcsold be a rádiót, Katicám! A fekete szöcske a rádióhoz ugrott. »A gyertyákat helyezzék el az ablakokban, ma, halottak napján ...« — Zárd el, zárd el kislányom ezt az ostoba bömbölést! — szólt hangosabban István. — Ugyan, apucikám, ma neked semmi se jó, velem se társalogsz. Látod milyen vagy? — durcáskodott a gyerek. — Na, nézz oda — fordult Annához, nem figyelve a gyerek méltatlankodására — az ablakok... már égnek a gyertyák ... micsoda mániákus a nép' A sötétből nézték a szemben lévő házak ablakaiban kísértetiesen lobogó gyertyákat. — Szomorú látvány — mondta lehangolódva Anna. — Tűzijátékos, még a csillagszóró kellene hozzá — értelmezte a helyzetet csendesen a kislány. A szótlanságba belecsengett a telefon rekedten, öregesen. — A fészkes fenéért hagytuk ezt bekapcsolva? — Én miattam szereltették be... azt mondtátok — igazította el apja felreértett megjegyzését a családi mindenttudó. — Anna, vedd már fel, ne csörögjön! A telthúsú, gömbölyű, kis fekete aszszony idegesen ment a zörgő masinához, léptei közben sebesen hadarta: — Juj, nekem olyan rossz érzésem van. — Igen, Simon lakás. _ Apám?!. Drága édesapám, hogy került Pestre? E

rőtlenül engedte a kagylót a földre, ijedt szófoszlányok, kitörő sírás töltötte meg a szoba sötét csöndjét. István elvette a telefont és nyugodtan beszélt. Végül azt mondta: — Várjon türelemmel, amíg odaérünk — és helyére tette a hallgatót. Nem várta az asszony kétségbeesett kérdéseit, erőltetett természetességgel közölte: — A Városház utcában van, a fővárosi tanács épületében. Azt mondja, Kecskén olyan hírek járnak, hogy fél Budapest halott, mi is elpusztultunk már. Egy teherautó hozta fel a Városház utcáig. Nem tud idejönni, nem ismeri az utat, nincs közlekedés. — Borzasztó! — szakadt ki Annából a félelem. — Semmi borzasztó. Ti elmentek a tatáért, én meg addig lemegyek a Kiss néniekhez — könnyítette tudatlanul a nehéz helyzetet Katica. — Istenkísértés most elmenni... hat kilométer... s már fél hét. — Vidd le Kissékhez a gyereket és öltözz gyorsan, hogy indulhassunk. Anna a kislányt öltöztette és elvitte a szomszédba. István egyedül maradt. Váratlan idegesség szakadt rá. A világos szoba olyan furcsának látszott, mintha nem is a sajátjában lenne. Pedig mennyi kedves, meghitt nap, hónap, majd egy évtized fűzte élete első lakásához. — Most barátságtalan, idegen minden — dünnyögte félhangosan a hirtelen feltámadt impressziót. Szórakozottan babrált a kislány levelezőlap nagyságú képével és közben olyan emlékek vetődtek agyának fókuszába, amelyekre gondja-baja, örömebánata nehezedett. Mindig sajnálta a magános embereket, akik nem tartoznak senkihez. Vógigbolyongják az életet egyedül, társtalanul. Sohasem kapnak olyan meleg, őszinte szót, felemelő szeretetet, amit a családon kívül senki sem nyújthat. Egyszer, évekkel ezelőtt úgy adódott a nap, hogy egyik barátját elhívta estére, Katica harmadik születésnapjára. Ünnepeltek a kislányt, a család mindenét és közben borozgattak, beszélgettek. Olyan szép, családias légkör uralkodott, teljesen feszélytelenül az idegen ember előtt, hogy írni se lehetne meghittebb, boldogabb estét. S egyszer csak az ismerős elővette zsebkendőjét és két könnycseppet morzsolt el a szeme alatt. Azután kérdezés nélkül, kicsit akadozó nyelven beszélni kezdett: — De szép nálatok az élet, Pistám. Nem is tudod te, mi a nehéz. Mert neirn az élet terhe a teher komám. Az emberek rigolyáját elviselni, a munkát jól elvégezni, a rendszerért sokat dolgozni, mind-mind gyerekjáték, öröm... ha rendben van az otthon. Tudod nekem is van feleségem, jó asszony, nem mondhatnék rá semmit. Valahogy mégis olyan, hogy a víz is megfagy tőle. Nem érti meg az én dolgaimat... lassan ... lassan... én meg az ő gondolkodásmódján nem tudok eligazodni. Hej, de nagy dolog valakihez tartozni. Csak az tudja mi ez, aki érzi, hogy nem tartozik senkihez. A családi házból kiöregedtem, a sajátom meg idegen lett, pedig én is szeretném, ha szeretnének, és úgy lehetnénk, mint ti vagytok, öreg vagyok én már újra kezdeni az életet, panaszkodni meg butaság. Kinevetik az ilyen panaszt, mert nem értik, meg úgysem segíthetnek. — Sok bort ittál pajtás. — Hallod, sokszor az is ennyhít. Bódultabb a fej, kisebb, tompább a fájás... — Hogy jutott nekem eszembe ez a régi dolog? Szegény komám. Azóta már a csontja is elporladt. Két esztendeje nyakazta le a daru. Anna érkezése és sebes öltözködése térítette vissza a jelenhez. Figyelte feleségét, ideges mozdulatait. Sajnálta. — Ne búsulj, kilenc órakor már vígan leszünk —, simogatta fekete haját szelíden, lágyan. — Mehetünk, vedd a kabátodat fiam, én készen vagyok. Kiléptek az utcára. A csendet csak az eső egyenletes surrogása zavarta. A Villányi úton meg haloványan, sárgán pislogtak a gyertyák az ablakokban. ANDRÁSSY LAJOS KÉT VERSE Jtlint játszi szél Lesimíthatnád néha homlokom Te is, Redőkbe hogyha vonja férfi-gond, Miként a játszi szél is messze űzheti A felleget míg társtalan bolyong. Bizony van úgy, hogy ajkamat lezárja Egy gond-pihe —, s ezt félreértheted Ha elszakadt víg kedvem cérnaszála Te észrevétlen összekötheted... Miért kívánnék én tetőled Édes Mézes szavakból szép csalásokat? Képzelt csodák aranyhajától ékes, S az ébredésbe foszló álmokat? Hisz lágy öledben szőni szép meséket A gyermekről, ki őrzi hangodat, S két csöpp szeméből rám nevet szemed. Mi lenne ó, ml ennél édesebb?! — Olyan az utca, mintha halottas menetet várnának —, rázkódott meg a félelmetes estétől az asszony. A

Móricz Zsigmond körtérre értek. A suhogó esőben részeg emberek fegyveresen, falkába verődve hajcihőztek. A főútvonalakon méteres barikádok a felszedett utcakövezetből. A Fehérvári úton villamoskocsikat borítottak keresztbe, arrább meg széjjel lőtt tank roncsai hevertek. Köröskörül a körtéren, sokemel etű házaik ablakaiból gyertyalángok pislogtak hidegen, ijesztően. — Szörnyű ... mint egy köralakú koporsó. — Csak tudnám, hogy kik ezek a fegyveresek itt? — válaszolt kérdéssel dühösen István. Feleletképpen a kifosztott büféajtóból részeg hang csapódott feléjük. — Na, hapsikám, a negyedik emeleti ablakba, a szélső gyertyát, ott ni, tiéd a liter szilva. A géppisztoly emelkedett, magasabbra, magasabbra és reccsenés-szerűen sivított a csőből egy sorozat. Szemben a negyedik emeleten csörömpölve hullott szét a nagy ablak, égő gyertyák estek pár métert és sötéten hullottak az úttestre. — Brávó nyertél, kilőtted az összes pilácsot. Nesze igyál. Tompa jajszó szűrődött a kilőtt ablakon a novemberi esős sötétségbe. — Úgyis halottak napja van, mit vonyítasz? — és újra húzott a literes üvegből. István megállt. — Gyere, gyere ne állj meg, látod, hogy részegek — vonszolta tovább az asszony. — Elszabadult az alvilág. Ki fékezi meg ezeket? — és szórta átkait, ahogyan a száján kifért. A Gellért Szállónál a hídra kanyarodtak. Mellettük fegyveres suhancok szaladtak a hídon a pesti oldalról Budára. Közel értek a pesti hídfőhöz. — Ne lőj, te állat, mi vagyunk — bődült egy hang a közgazdasági egyetem irányából. — István, gyerünk vissza! En nem megyek tovább! — Most, mikor tíz percünk van még? Az alsó rakparton géppuska kelepelés és toroktűz villant. Az asszony megállt. — Igazoltatás van kérem — szólította meg őket a híd sarkában lévő bódéból előbújt fegyveres. Egymás után léptek elő a sötétből a géppisztolyos embereik nyolcan-tízan. Istvánt körülállták. — Személyazonossági igazolványokat kérem! — ismételte az előbbi hang. — Milyen címen? — szaladt ki István szájából az elfojtott indulat. — Kuss, te barom, tán nem tetszik a nemzeti feltámadás? — állt eléjük egy szokatlanul hosszú, kiskabátos ember, géppisztolyának csövét István mellére tartotta — Más igazolvány nincs? — Nincs — válaszolt remegő hangon Anna. — Nézzem csak a zsebeket! — és először István motozásához kezdett a hórihorgas férfi. A zseblámpát egy Bocsfcay-egyenruhés, tömzsi ember tartatta. — Hát ez mi, édesapám? — mutogatta diadalmas arccal az MDP tagsági könyvet. — Ehhez magának semmi köze, adja vissza és engedjen utunkra. — Jaj, Pista hagyjad,... gyerünk ... menjünk — Anna könyörgő hangja ijedt sírásba fordult. — Nem megyünk, bolsevista úr! Vagy megeszed előttünk a piros könyvet, vagy megdöglesz, itt a dunaparton. — Segítség !Segítsééég!... jaaj, megölik a férjemet! Emberek, ha istent ismernek jöjjenek ...! — kiáltozott eszelős rémülettel és a Veres Pálné utca irányába rohant a . megzavarodott asszony. — Kiabálhatsz, te ostoba golyhó! — röhögött az egyik géppisztolyos. — Az anyád evett volna meg a születésed előtt, te rablógyilkos — és István dühének, félelmének egyesült erejével arcbavágta a hosszú motozót. A nem várt ütéstől a fegyveres ember hanyattesett, István kiugrott a gyűrűből és a Dimitrov-szobor talapzata felé szaladt. E pillanatban géppisztolyok toroktüze villant s ropogva süvített a golyóeső, H

irtelen csöndesedett el a sortűz. A hosszú kilépett a fegyveresek közül, elindult a menekülő irányában. Néhány perc múltán visszatért a többiekhez. — Kész. Itt az erszény, a gyűrű meg az óra ... Kockás, tedd a közösbe. A dunaparton megindultak röhögve, lassan a Lánchíd irányában .. . Simon Katica most második osztályba jár. Az új tanár néni megkérdezte a gyerekeket, hogy mi az édesapjuk foglalkozása. Mikor Katicához ért, a sápadt, szederjes ajkú kislány félszegen felállt és erőtlen hangon válaszolta: — Tanár néni kérem, nekem nincsen már apukám.