Délmagyarország, 1957. november (13. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-24 / 276. szám

4 Vasárnap, 1987. november M. K

ovács nem is lepődött meg túlságosan, mikor lqkéste a reggeli gyorsot. Már egv hete ilyen balszerencsés időszaka volt: cipőié elkallódott a ktsz-ben. s most ócskában kellett járnia. a prémiumosztás sem ütött ki valami jól. meg a jobbkezes kesztyűjét is elvesztette. Szóval semmi sem ment. ós most rezignáltán sétált RZ országút felé. hocv valami teherautót elkapjon, amivel fel tud iutnl Pestre. Személykocsira nem Is gondolt. mivel összesen 20 forinttá volt. s tudta, hogv csak az útközbeni fröccsök is többet tesznek ki. A reggeli köd megborzongatta a vékonv ballon alatt, s enyhén szidta az egek urát. hogv az a nyomorult vekker megint bedöglött. Ekkor fénvcsóva tűnt fel az úton. Félénken emelgette a karját, de a nagv. csukott, fekete kocsi halkan elsuhant mellette. Kovács csendes szitkokat morzsolt fogai között. s fázósan topogva várakozott tovább. Újabb fénv. s egv teherautó robogott felé. Most már alig emelte fel a kezét, és nem is csalódott: a kocsi vezetője kissé fékezett mosolyogva kitárta egvlk karját, mint aki mutatta, hogv teljesen tehetetlen az ügvben. s továbbhajtott. Kovács, akt világéletében a gyámoltalan és az első kudarc után visszariadó emberek közé tartozott, feladta a harcot, összerázkódott a gondolatra hogv mégegvszer elutasítsák. „Legfeljebb nem megyek Pestre" — morfondírozott magában, a bár tudta, miiven súlvos következményekkel fog ez iárni. mégis megindult visszafelé az országúton. Ekkor úira széles fénvcsóva pásztázta végig a harmattól csillogó aszfaltot. Egv pillanatra megpihent a fénv Kovács hunvorgó szemein is — s s következő pillanatban a szürke Mercedes, az últípusú. odasiklott az út szélére. Az ablakból kövér arc bukkant elő: — Havá. hová. szakikám? — a ravaszan mosolygott, mint aki előre tudia a feleletet. — Megyek:.. Szegedre..: Izé... — Kovács zavartan elhallgatott, mert félt megmondani az Igazat, de felébredt benne úira a Pestre iulás lehetősége is. De a kövér ki segítette a kényelmetlen helyzetből: — Ne szégyellje magát, szakikám. Látom én. hogy útra készül, nem most vagyok először országúton ... Hová menne? Kovács megemberelte magát Lesz. ami lesz. — Pestre. — Gondoltam mindiárt. Na. vágódjon be. Hiszen emberek vagvunk. nem? Mindenkit érhet baleset — s újra mosolygott azzal n zsírpárnáé. kis szemeivel. Kovácsnak hirtelen eszébejutott vagyoni helyzete. — De... Hát szóval. i. Nekem.;,. — Tudom, tudom, nincs valami sok pénze... Maid megegyezünk, hiszen emberek vagvunk. nem? Kovács eev pillanatig sem vonta kétségbe ezt n megállapítást. de a ..maid megegyezünk" rossz sejtésekkel töltötte el. — Értse meg. húsz forint az egész vagyonom! A kövér szeme egy pillanatra összeszűkült, de csak egv másodnercre. Aztán úira elárasztotta arcát a joviális mosoly. — Ugyan, ne vacakoljon már annyit! — ezzel szélesre tárta az aitót. a Kovács ennek a gesztusnak nem tudott ellenállni. Mély sóhajjal beült a kocsiba. — Úgy ni! Helyezkedjen el kényelmesen. aztán megyünk. mint az istennyila. Hiszen emberek vagyunk, nem? Kovács kissé idegesen rándult össze, s elhatározta, hogy ha mégegvszer felteszi a kövér a kérdést, ő kijelenti, hogv Igenis, ember vagyak, s ezt igazolványokkal is bizonyítani tudta. A

szürke luxuskocsi előreszökkent. s halk sercegéssel falta a kilométereket. A kövér az olvan ember arcával nézte az utat és utasát, mint aki a helyzet magaslatán áll. de azért nem kell megijedni, mert ő tele van magasabbrendű jóindulattal. S nem is vitás. a volánt kitűnően kezelte. Kovács jóleső érzéssel csúszott hátra a kék szövetű ülésen. Úgv érezte, a balsiker-sorozat most megszakadt, s mindezt ennek a kövér, overálos férfinek köszönheti, aki föiónves mosollyal előzi le egvmás után a teherautókat. távolsági buszokat, s ilyenkor könnven csippent felé a szemével, mintha azt mondaná: látod, ez vagyok én. A kövér Ismét megszőlal: — Tudia. vannak olyan lelkiismeretlen gazemberek. AUTÓKALAND akik csak úgy elnéznek a szerencsétlen, rászoruló fele felett, oszt beletaposnak a gázpedálba... Én csak azt mondom: az ilyennek nincs szíve. Hiszen emberek vagyunk. nem? Kovács felszisszent, de azért félszegen elmosolyodott. — Hát Igen ... Nem is tudom megköszönni. — Majd megtaláljuk annak is a módját, igaz? S a kövér barátságosan megveregette szabad kezével Kovács vállát. Az rögtön megmerevedett. "Üristen, hát nem értette meg, hogy nincs pénzem. Ennél világosabban igazán nem tudtam értésére adni. Hogyhogy megtaláljuk a módját? A zakómat adjam oda? Vagy a karórámat?* A gondolatok vadul kergetőztek agyában, s halványan olyan gondolat rajzolódott ki benne, hogy legjobb lesz kiszállni, s várni egy teherautót, ahol a ponyva alatt nyugodtan elüldögélhet A kövér rögtön észrevette a változást. — Na hát, azért nem kell komolyan venni, amit mondtam — s újra nevetett, de Kovács most először kissé erőltetettnek érezte. — Ismerem én a magam emberét. Tudom, hogy nem abból a fajtából való, aki csak úgy elkíván valamit.,. De én sem vagyok vérszívó, hiszen mindegy, hogy bent ül maga is, vagy se... Hiszen emberek vagyunk, nem? Kovács könnyű idegsokkal küszködött, s lemondóan legyintett. Nézte a rohanó fákat, melyek szinte kerítésben olvadtak össze, s azon morfondírozott, hogy megüti-e a guta, ha a kövér még egyszer megállapítja emberi mivoltukat. A hangulat komor lett, mindketten a várható esélyeket latolgatták. Ekkor egy kacsa került az autó elé, a sofőr nagyot káromkodott, gyorsan fékezett, került, s a jószág néhány tolla elvesztésével megúszta a kalandot Az anyja istenit a rohadt dögjének — mondta a kövér, s Kovács kapott az alkalmon, hogy újra beszélgessenek. — A fene a hülye fejit, ezt is pont most kellett, hogy erre egye a fene. — Aztán, ha elüti az ember, jön a paraszt, s még neki áll feljebb. — Az. De szépen csinálta ezt a kerülést, az biztos — s Kovács mély undorral maga Iránt, de elismerően bólintott fejével. A kövér arcán fölényes vigyor Jelent meg. — Na hát a gyakorlat... Nem nagy dolog az egész. E

után újra hallgattak. Lassan útjuk végefelé közeledtek, s távolról már kibontakoztak a főváros kusza, grandiózus vonalai. A két ember most már nem palástolta igazi érzelmeit. A kövér szúrós szemmel meredt az útra, Kovács pedig hideg verejtéket érzett a gerincén lassan lecsorogni, s egyre csak azt hajtogatta magában: »Én megmondtam, hogy nincs, én megmondtam ...» Már a Petőfl-hfd alatt suhantak. Kovács még egyszet megpróbálta a beszélgetés fonalát újra szőni: — Rossz, ugye, hogy nem lehet dudálni, nem? A kövér oda sem pillantott, úgy morogta az orra alatt. — Nekem nyole..; Most már a végsőkig feszült volt a hangulat Kovácsnak többször eszébe jutott, hogy kinyitja az ajtót és a tilos jelzésnél kilép, s észt vesztve fut addig, amíg csak el nem tűnik a tömegben, vagy meg nem fogják. Vagy talán fel kellene menni az Annus nénihez és egy százast kérni? Az utóbbi gondolatot hamar elvetette, mert a nénivel való utolsó találkozáskor nem a legnagyobb egyetértésben váltak el. Anna néni kijelentette, hogy 6 — Kovács — egy alamuszi, agyalágyult hülye fráter. Erre Kovács szerényen megjerfVfTTfTVTTVTTTTtTTVfVtmTTTr gyezte, hogy nagyobb se mondta még neki. Erre Anna néni rikácsolni kezdett, s röviden kirúgta. — Hol tegyem le? — Kovács felrezzent a szokatlanul érdes hangra, s reszketve válaszolt •— A.,. a ... sarkon ... — Minden sarkon nem lehet megállni! Majd a Bazilikánál leteszem. — Az pont jó lesz. — S Kovácsnak eszébe jutott, hogy ez tényleg jó lesz, mert ha ezt megússza, legalább rögtön hálát is adhat. A kocsi fékezett, majd könnyű huppanással megállt A kövér fürgén kiugrott a volán mellől, s átkerült a túloldalra, kinyitotta az ajtót Kovács elmerevedett Ínakkal kászálódott kl. Aztán megálltak egymással szemben. A kövér komoran, és kérdő-követelő tekintettel, Kovács zavartan és remegve. — Hát akkor... Köszönöm szépen.,. Igazán nagyon kedves volt... Sosem felejtem el — s Kovács a kezét nyújtotta. De a kövér nem fogadta el. — Sosem felejt el... Hát én sem magátl Ilyen pofátlan alakkal még nem találkoztam! Hát mit gondol, passzióból szedtem én fel az út széléről! Ml? Nincs bőr a pofáján, hogy csak úgy, of potyóresz kocsikázzon!... Na — tette hozzá hirtelen üzleti hangon — egy ötvenest és kész, : : MAGDU LUCIÁN: — De hiszen.,. En mondtam, hogy csak egy húszasom van. Igazán szívesen adnék... — Tegye bolonddá a nagymamáját! Ilyen szemét is csak egy pesti tud lennL K

ovács nem akarta részletezni, hogy ő Szászhalombattán született és onnan került Rakamazra, majd apja halálával Szegeden telepedett le. Csak állt, állt... S hirtelen eltöltötte valami hatalmas lelki erő. Ahogy nézte a kövér kimeredő szemeit, veres arcát, valami ördöngös jókedv kerítette hatalmába. Kihúzta magát, szemüvegét levette, komótosan megtörülgette, majd vissza tette. — Hát idefigyeljen. Ha tudni akarja, 870 forintom van, de nem adok magának egy vasat sem. Hiszen magának olyan mindegy, hogy én ott ültem, vagy sem. Nem Igaz? Tudom én, nem ls kívánta komolyan, hogy fizessek.,. Vannak lelkiismeretlen gazemberek, akik szívják • rászoruló vérét... De maga? Pillanat szünetet tartott. A kövér hitetlenül bámult rá, nem értette a pálfordulást. Éppen meg akart szólalni, mikor Kovács szélesen elmosolyodott —• Nahát Akkor megegyeztünk. Hiszen — s csaknem kitört belőle a nevetés •— emberek vagyunk? Nem !gaz?l Slgral Gábor Kovácséinak hiányon úgy segítettek, hogy a szomszédok és a környék minden apróságát félig-meddig a magukénak tekintetlék. A kicsinyek biztos ösztönnel megérezték ezt a feléjük áramló szeretethullámot és különösen Kovács Jánoson úgy csüngtek, mint karácsonyfán az angyalhajas díszek. Kovácsék egy ideig a társbérletnek nevezett, kölcsönös csendes fojtogatds nemes sportját űzték, idővel azonban, miután minden új trükköt kipróbáltak már, unalmassá vált a játék. Kétszobás társbérleti lakásukat elcserélték egy egyszobás összkomfortossal. A szobát nagy gonddal és körültekintéssel rendezték be. Kovács János napokon keresztül művészi tervrajzokat készített, hogy mi hova kerüljön. A nagy Igyekezetnek meg is volt az eredménye. A csöpp kis lakásban minden fénylett, ragyogott a tisztaságtól és minden a helyén volt. János büszkén és boldogan nézte munkája eredményét. Elhatározták, hogy miután csak egy szobájuk van, erre már nagyon fognak vigyázni. Aztán megindult a rokonok, barátok és ismerősök lakásnéző áradata. Egy vasárnap délutánra kedvencük: Pistike érkezését is előre jelezte a mamája. Kovácsék egész délelőtt Pistikére gondoltak. Kovács né süteményt és kekszet készített, János pedig csokoládét vett a kis vendég számára. Aztán elérkezett végre a délután. Pistike tündérihb volt, mint ahogy képzeletükben élt. Nagy barna szemével, hullámos aranyhajával olyan volt, mint egy kis angyal. Ahogy a viharos találkozón túlestek, amelynek során majd felfalták a hároméves kis csibészt, Korácsné elébe tette a süteményt, a kekszet, János pedig a csokoládét. •Köszönöm, nem kérekmondta Pistike szerényen, bizoPistike uendégséQóe/i nyára az otthoni anyai intelmekre emlékezve, a következő pillanatban azonban már tele volt a szája az édességekkel. "Ennivaló, cukorfalat, kiáltott fel Kovácsné és össze-vissza csókolta a jól nevelt, de élelmes csöppséget. — Csibinek is viszek haza, közölte Pistike és két kézzel tömte zsebeibe a maradékot. — No, de Pistike, szólt rá az anyja. — Ugyan hagyd, szólt barátnőjére Kovácsné, szép tőle, hogy a testvérére is gondol. A továbbiak l%r7zemI7ímpva a háziak engedékenységétől, valóságos kis fenegyerekké nőtte ki magát. Mindent megcsodált a lakásban és természetesen nem elégedett meg azzal, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. A kis kerek asztalon álló, ritkaszép kínai vázát kézbe vette, felemelte és úgy csodálta. Kovácsék hátán a hideg futott végig, de igyekeztek nyájas képet vágni az idegesítő Jelenethez. A következő pillanatban Pistike egy hirtelen ötlettől megszállva, sáros cipőjével már a rekamler tetején ugrált, kipróbálva rugózását. Kovácsék most se mertek rászólni kedvencükre. János egy remek diplomáciai sakkhúzással felemelte a veszélyben forgó rekamierről Pistikét a levegőbe és mintha játszana csak vele, letette a padlóra. Ezzel sikerült ugyan a kis vendég figyelmét elterelni a rekamierról, de azt János ügyes manővere sem akadályozhatta meg, hogy a következő pillanatban Pistike a tükör előtti kis toalettasztalkin levő púderes dobozt ne vegye kezébe. Ennek következményeképpen a púder kiszóródott a fényesre kefélt, tiszta padlóra. Míg János nagy ügybuzgalommal próbálta eltüntetni a nyomokat, Pistike már a függönyt rángatta édes mosollyal A következő fél óra Kovácsék teljes figyelmét igénybe vette és idegrendszerét erősen próbára tette. János, mint valami két lábon járó villámhárító árnyékként követte Pistike szeszélyes, csapongó útjait és tevékenységét a szobában. A fenekölyök kifogyhatatlan volt a remekebbnél remekebb ötletekben. Hol a kombináltszekrény felső polcán levő könyvek érdekelték, hol az asztal alatt játszott bújócskát. Az előbbi művelethez természetesen egy székre kellett felmásznia, az utóbbi pedig állandóan azzal a veszéllyel járt, hogy lerántja a teritőt a rajta levő tányérokkal és poharakkal. Az állandó izgalom következtében Kovácsné feje megfájdult, János pedig többet lótott-futott és jobban elfáradt, mint az egész heti munkában. Végre eljött aJúclúzdíA%: 1 máskor is elgyere, Pistike, mondta Kovácsné kedvesen a kis vendégnek. — Jó, válaszolta Pistike, de akkor Csibikét is elhozom. Amikor a vendégek mögött bezáródott az ajtó, Kovácsék egy ideig magukba roskadva ültek. Annyira kimerültek, hogy egy ideig beszélni se tudtak. Végül Kovácsné fáradtan megszólalt: — Aranyos gyerek ez a Pistike. — Igen, csak egy kissé élénk, kockáztatta meg János félénken és egy elfojtott sóhajtás kíséretében megpróhált rendet teremteni a csatatérre emlékeztető szobában. (kálló) : Levél iött CapuÁMl... „Öcsém, én jól vagyok, de fáj a messzi fos — tinálatok. tudom már hull a sok levéL Egy őszi költeményt — Szegedről — küldenél? Szemem s öreg szívem emlékek közt időz.•« Fügét ha majszolok s néhány sült gesztenyét eszembe jut a bor. a csirkepaprikás .*« Fájó az árvaság, a kiábrándulás: nem kellek senkinek, kizár a föJdkerck. Biztos már elfelejt sok drága Ismerős. Hol lesz aa én hazám? Kinom már oly erős. hogy átkozom magam a a szép Itáliát. Csavargó lettem én. s a szánalomkenyér alázó csúnyamód: nékem semmit sem ér. —* öh visszasírom Ot, s nem ö komisz fiát.«• Nyomorúságomért azúr-idő vigasztal és néha Ihatom egy pohár marszalát, távolról hallhatom Nápoly vidám dalát: szerelmi nyávogás. néhány silány, pimasz dal Sokszor kirándulok.,. Már láttam Dante sírját — Ravenna, — bukott hölgy, akit Velence gyűrt le. Itt hált Teodorlk. — hűs. kék márványa tűrte: — E táj minden zugát történelembe írták. Shakespeare-I színterek: szép, ósdi városok, örök Colosseum, zajos sikátorok s közei, nagyon közel látod az Adriát.:. — Vén Capua ..» tornyok, szétmálló templomok — külvárosok: nyomor, utcán niszok. lomok... óh visszasírom öt. s nem Ö komisz fiát! s. A szép nő rengeteg, de egy sem néz reám.;, várják a vőlegényt, gazdag fidaurátót. — száz kirakati tárgy, megannyi barna átok. Hozzája nyúlni sem szabad ... Szeretne ám. ha indiai úr. vagy vágyak álma volnál. Nekünk a szerelem csak bordélyban terem, hol műszakvcgcig az öt nő meztelen: száz kósza Idegen áll sorba kint e boltnál... Óh merre visz az út? Mennék én vissza már! öcsém, maradj nyugodt: Maradj, ne légv szamár, ne higgy, a mcsszlség becsap, — és Indiát előbb megláthatod, ha otthon dolgozol, s imádhatod Hazád, úg.v jól gondolkozol — óh visszasírom öt. s nem ö komisz fiát!"