Délmagyarország, 1957. október (13. évfolyam, 229-255. szám)

1957-10-27 / 252. szám

264 Vasárnap, 1957. október 89y*******?^^ ^ y £ f^ Hö i S1L£ P S7LÓ MUSZA DZSALIL: cA ^OöLqáiL IMUSM Uisalil ta Iár kolto. \ nemet megizáüok elhurcolták, a hitlerista internáló táborban bajt meg. Ott Irta verselt, ml nt börtönében a cseh Jullus Fueslk vagy a halállá borban a magyar Radnóti Miklós. Versel magyar fordításban most jelennek meg.) Lehunyva szemem — s íme Ht van elöltem Falum, meg a Volga, s anyám. Lehunyva szemem, s íme jönnek a csöndben Gyermeki álmaim mind szaporán. Emlékszem anyámra, becézve ölelt meg. Keblére szorítva fiát: »Te szép örömem, te reménye szivemnek. Te drága, kicsinyke virág!« S már jö is az iskola, majd a kamaszkor. Végül a harcok, a messzi csaták ... Itt élni örökre a volgai parton. Ha béke lesz — ez ma bennem a vágy. Nem táncol úgy senki, ahogy mi e tájon. Vidám ez a volgai nép, Es nines olyan ének a messzi világon, Mint ha a volgai nép szive ég. Kis Volga-lakókra: kacsákra vadásztam A parti füzesnek ölén, Télen a jégen csusszan a szánom — A nyári habok tetején. .T Enyéim azok. akik arra születtek, , S az, ki a lakziba tart. Szivem örökre e tájra szegezted Te drága, te volgai part. Lóháton ügettem e drága vidéken, A távol a ködbe veszett... Ogy vágyom e tájra, dalolni merészen A gyermeki énekeket. Itt kaptam elóször a tiszta szerelmet. Itt gyúlt (el az Ifjúi láng. Virultak a lányok, akárcsak a kertek, Ha öntözi Volga-anyánk. Megérem-e egyszer a háború végit, Meglátom-e Volga-anyát? Csak egyszer is újra dalolhatom-é itt Az »l)li«* szomorúcska dalát? GURSZKY ISTVÁN fordítása •»»Uil" — népdal. Őszi vetes Lopozik az égi mezőn a borongás ónszínű ampa. ezüst köd nehezül, lomha csillagvonulat, surran a földön október dermesztő suhogósa, zúzmara gyöngyöz az űrben kóválygó árnyak alatt Forr a szivekben óborok ize s tömény aromája, életre ébred a mélyben a titkos téli világ, lombtalan ágak álmait bontja révület fátyla, sejtelem burkolja lágyan a vágyak áradatát. Bolyául a mélyben, termő televényben a csírázó álom. pattan a mag, pici sejtek rejteke fényt ereget, új tavasz lelkét lengeti szerte az őszi tanyákon. dérlepte rétek keblén már érnek zsenge rügyek. — rónék és nyúlnak az árnyak és oldódik csendben a bánat, új tüzek gyúlnak terhes ölén az őszi homálynak. Gönczi Klára Ha fagy csikorog és hó lepi be a Vörös téri fenyőket, esó paskolja a Kreml történelmi falait, vagy száz ágra ragyog a Nap a Sz^aszkaja rubincsillagán, onndig szakadatlan sorban' özönlenek az emberek, némán és ünnepélyesen 5(2 emberiség örök zarájcflokhelyére. Eljönnek távoli gyárakból, messzi kolhozokból, idegen országokbol és földrészekről, hogy csodálatukkal és megbecsülésükkel adózzanak a halhatatlanságnak, — hogy türelmes órák után egy pillantást vethessenek a forradalom óriásóra, Lenin elvtársra, s koszorúval, virággal ékesítsék legcsodálatosabb szószólójuk sírhelyét. Kis szürke ember — én is itt állok a sorban, mely kacskaringózva a Szverdlov térig ér. Lassan lépkedünk, mint akik nagy bánatot cipelnek és nincs szava senkinek. Most a hatalmas tér is üres, csak az ünnepélyes sor hömpölyög a Mauzóleum felé, melynek vörös márványkockáin fényes esőszemek csillognak. Feszült várakozás tölt el mindenkit... Szemem elölt sorakoznak. Festették markánsnak, szelídnek, hajthatatlannak, szigorúnak és jóságosnak. Vajon melyik igaz? Munkáiból szigorú logika, hideg tárgyilagosság és forró emberszeretet árad. Vonásai vajon melyiket takarják? Az egész világ beszél nemes egyszerűségéről és szerénységéről, higgadtságáról és forradalmi robbanékonyságáról. Elfér-e mindez egy emberi arcon, egy megfagyott gesztusban? Már itt állunk az első lépcsőkön. A Mauzóleum talapzatán tengernyi virágkoszorú. Egyiket kanadai, másika német, francia, olasz, afrikai, vagy indiai fiatalok hozták, a csodálat és a megbecsülés jeleként. Elhelyezik a mi koszorúinkat is, s azután elhaladunk a díszőrség mellett. A fekete márványfalakról klasszikus egyszerűség sugárzik, csak a szelíd kék kristályok csillognak ki halványan a feketeségből. Hosszú lépcsősor vezet le a sírbolthoz ... ... S egyszer csak megpillantjuk Lenint. A portrék mind összeomla;nak ... Döbbenetes enzata piSt : fekszik Lenin, némán, mozdulatlanul, a magas üvegkoporsóban, hideg, halotti fény hullik forradalmas tekintetére, mégis az a gondolat villámlik át az emberen, hogy él. Egy pillanatig várom, hogy kinyitja a szemét, talán még mond is valamit, hiszen annyi mondanivalója volt, s oly sokat magával vitt. Talán most ismét üzen a : magyarnak, mint tizenkilenc|ben ... i Csak fekszik moccanatla' nul, szelíd arca fürdik a toni w En is élni láttam... pa fényben. Boltozatos magas homloka olyan, mint egy tiszta nagy tükör: Az emberiség meglátja benne sorsát, vágyait, törekvéseit. Az egész világ gondja ott fészkel a hatalmas homlok mögött. Merev kézszorításában nemzedékek forradalmi dinamikája feszül, s jóságos arcán ott ül egy osztály méltóságos nagy szeretete, érzékenysége. Szeme sarkából a jóság mellett haragvás szikrázik. Még így halva is beszél. Mintha azt mondaná örök vonásaival a tisztelgő maiaknak: Szeressétek az emberiséget, vegyétek vállatokra minden gondjait; tekintetetek a párton, figyelmetek a forradalmon legyen! Csak a forradalmon ... S utána is mindig az! Ha meg akarjátok tartani a hatalmat, a munkások, parasztok vágyaira építsétek és soha ne engedjétek, hogy kiforgassák sarkaiból a forradalmat! Sose legyetek elégedettek, elbizakodottak, vagy dölyfösek; kommunistákhoz illő szerénységgel és alázattal dolgozzatok — akkor az ellenség rágalmai a cipőtök talpáig sem érnek. Az ellenséggel pedig ne legyetek kíméletesek, mert a harc életre-halálra megy: azért, hogy ki-kit győz le! Ez minden forradalom napiparancsa, s ezt üzenem. Mellette Sztálin koporsója, s a Mauzóleum körül a munkásmozgalom nemzetközi temetője. Itt nyugszik Dzserzsinszkij és Kirov, itt magasodik Zsdanov sírköve, s a Kreml fala őrzi Landler Jenő hamvait is. Amint a srrok között elhaladunk, a munkásmozgalom száz és száz nagy halottjának harcos élete erősiti meg Lenin üzenetét, s a ma élő emberek milliói. Ez az üzenet feloldja a mély bánatot. nemcsak gigantikus életművével és forradalmas vonásaival, gesztusaival üzen, hanem népével is. A szovjet emberek között járva mindig és mindenütt érezni lehet Lenin közelségét. Istenek és vallások még nem voltak olyan lenyűgöző hatással az emberiségre, mint Lenin gyújtó, nagy egyénisége Mert Lenin nem isten, nem varázsló, ő a népek képzeletében és hitében maga a győztes forradalom. Eszme. amely ott jár a szovjet életben. Harcos alakja ott lángol a leningrádi utcákon és a Vörös téren, ahol köréje sorakozott a szegénység és intésére ledöntötte a régi bálványokat; ott él a parasztok között, akik rábízták sorsukat: s nevét határtalan tisztelettel és ragaszkodással ejti ki a világ minden proletárja, minden szegénye. Olvastam Bertolt Brecht egyik versét — s ez jut eszembe, mikor kilépek a munkásmozgalom nagy temetőjéből. A világháború idején, az olasz San Carlofogház egyik zárkájában egy szocialista katona tintaironnal ezt írta fel a falra: "Éljen Lenin!* A kicsiny és mégis roppant írásjeleket megpillantották az őrök s hívtak egy mázoíot, aki ecsettel bemázolta a veszélyes felírást — de mivel a mésszel csak a vonásokat követte, a falon újra kivirágzott a felírás: "Éljen Lenin!* Más mázoló jött, széles ecsettel, de a mész alól ismét előtűntek a betűk. Az őrök ekkor kőművest fogadtak, s az órák hosszán át betűről betűre mindent kivakart. Midőn a munka már készen állt, fent a zárka falán színtelenül, de mélyen a falba vésve, ott állt a győzhetetlen felírás: "Éljen Lenin!* — Akkor hát döntsétek le a falat! — szóltak az őrök. S ha minden nének, vajon tudnának-e dacolni Leninnel? Ezt a győzhetetlen felírást százmilliók hordják a lelkükben, s Lenint a lelkekből kitörölni nem lehet! Mi már megfordultunk, de a sor szüntelenül dagad, öregek és fiatalok jönnek tisztelegni mind az öt világrészből Lenin elvtársnak. Egyik azért, mert az ő életművén nevelkedett, tőle tanult hinni, nemesen gondolkodni és szerényen cselekedni, a másik meg azért, mert most Lenin hazájában döbbentette meg először a nagy forradalmár neve és szelleme. S most ismét előtolakodnak a portrék. Ez nem igazi, s ez sem, ez sem, mert Lenin nem markáns, nem szelíd, nem hajthatatlan és nem jóságos külön-külön, hanem mirdez egyszerre. Nem hallhattam b"a|T deit, nem menetelhettem forradalmi csapaitban. Csupán egy pillantást vethettem rá — mint a kor kései gyermeke — a Mauzóleumban. Mégis élni láttam, mert ennek a századnak és az eljövendő koroknak az uralkodó eszméje a forradalom! S ahol forradalmi tűz él, ott mindenütt ott lángol Lenin, hogy az örök és élő szelleméből és vonásaiból kiröppenő szikrákkal fellobbantsa a forradalom tisztító viharát. SIMON ISTVÁN De Lenin Parasztok látogatása Leninnél (Szeröv festménye) OLDBÉBI-KORI SZERELEM : Komolyan mondom. ; most kezdem csak • sajnálni. hogy megtör egedtem. Eddig '.még csak belenyutgodtam. mondván: ': egyforma a szerelem •mindenütt, és minidenkor. Mosl azon'•ban. midőn elaondol: koztam a mestersé\ges holdról, egészen iúj gondolatok kezdi tek derengeni ben: nem. Valahogy az a. • meggyőződés kezdett '• kialakulni az agyamban, hogv ezen a téren valami egészen új és szép világ knvetkezik a fiatalok. ra. Hej! Mennyire • más lesz minden. Nem úgy. mint az én időmben, amikor Lenio elvtárs a moszkvai Vörös téren beszédet mond 1918. november 7-én. korú fényképfelvételről (Egymindig izgulni kelleti azért a nyavalyás holdért, hogy lehctö'eo ákkor süssön. mikor Mancikácska ráér randevúra iönni ,a tiszapartra. • Bezzeg mosl a t holdbébi-korban! Micsoda távlatok! Ugyan, melyik fiatal törődik majd azzal, hogy holdtölte idején borús lesz-e az ég? Biztosra veszem, hogy az igényes és alkalomra váró fiatal megoldja ezt a problémát a véletlen nélkül. Például: este 7 órakor randevúja lesz Mancikácskával az ujszegedi ligetben. ö nem törődik ez esetben semmit. a természetes holddal. (Addigra úgyis elavult jószág lesz). Hanem, fogig szépen a telefonkagylót: — Halló! Helyi Holdkikölcsönző Vállalat?... Igen? Na. legyen szíves ma este 7 órára az újszegedi liget, bal oldalsarok hármas számú padiához egy kis méretű, szolid kivitelv műholdat küldeni. A hold félórás tündöklés után kezdjen diszkréten hunyorogni. majd játssza el a 25 évvel ezelőtt szerzett. de még most is műsoron lévő örökszép dalt: „Doktor úr. doktor úr, itt bent valami fáj . •. A dalt suttogva kérem tálalni. mert ilyenkor Mancikácska mindig édesdeden lehunyja a szemét, és ekkor csodálatosan szép ... A számlát. különben elsején . .. Igen! Igen!... Akkor küldjék a lakásomra. Körülbelül igy lesz az. Sohc imm látott, édes percek. Csodálatos varázslatok. Ugyan, ki törődik akkor már a régi holddal? Biztosan lélszámfelettinek teszik már szegényt. Elvégre. az örök strapától kiöregedett. Áronban egy dolog aggasz' 'rs-"' ebben pz egész ügy ben. Szerintem egyik legszebb dolog a szerelemben az a soksok eskü és szó. ame* Igékből soha nem lesz semmi, amelyeket nem lehetett valóra váltani. Nem lehetett valóra váltani, mert túl estek a valóság határán. De most? Milyen nehéz lesz nagyot mondani a valóság miatt. Próbálja csak azt zengedezni valaki: — Mancikácska.én úgy szeretem Magát, hogyha akarja, lehozom a csillagot! Mit mond erre a lány? Azt: — Tessék! A? űrközi állomáson at két átszállóval fél nap alatt megjárhatja az utat! De ez még semmi. Hát azt hiszitek ti jövendő fiatalok, hogy lehet akkor majd ilyet mondani: — Elteszem év. de —•-t- n hoU'ban!? Dehogy lehet! Ez abban az időben már kötelező Ígéretnek számit!