Délmagyarország, 1957. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

1957-09-01 / 204. szám

i Vasárnap, 1987. szeptember t Útravaló Barackmosolygós hat nyár érlelőn, ahogy ma reggel kiléptél az ajtón, Induló, csöpp kis emberem, fiam — mögötted hagytad bennem-rezdüléaed: mivé leszel? Kis táskával a háton elindultál az emberek közé, ahogy katona megy az ütközetbe — és menni kell és győzni, kisfiam! A látnivaló holnapot öleld a mában is, s a messzi csillagerdők — tárgyak, fogalmak, számok és betűk — ember-közeibe szelídülnek hozzád, de addig még, ó, százszor megriadnak, mint vad csikók a játékos mezőn, míg végül is csak rendre szót fogadnak, ha megverekszel értük, kislegéhy, Küzdés az élet s így adjuk tovább, ahogy ma reggel kiléptél az ajtón, félig a kezem máris eleresztve s magamra hagyva, mintha mondanád: az emberekhez én vágok utat, te csak figyeld, hogy elérjek szívükbe s ne vessen gáncsot hamis öntudat ez olthatatlan, szent nagy szerelembe'. Lődl Fere ne Alszik a forró cserepek alatt... Alszik a forró cserepek alatt anyám; körötte vár a csönd, míg lángol kint a júliusi nap. Egy héten át hajnaltól dolgozott; kapált, mosott, végezte, ami jött: az imént is még inget foldozott. Most fönt a tetócserepek alatt, az ünnepi vasárnap délután, ledült kicsit, egy fél órára csak. S már elhallgat a tanácsházi szó a hangszórón, helyette halk zene: foszlányokban küldi a rádió, Csupán lebeg, és lassan elvegyül a csönddel ez a messzi muzsika, s egy lágy zsongásban mind köréje gyűl. a pókhálóban vergődő darázs s a részegülten egymást kergető legyek dongása — : altató varázs.». És alszik a forró cserepek alatt anyám. Fölötte július lobog, s szelíd szemére álmok szállanék. KOVÁCS MIKLÓS RÓBERT BURNS: A szelek közf- a nyugaH... A szelek közt a nyugati A legdrágább nekem, Mert arra lakik kedvesem S én őt úgy szeretem. Ott rengeteg nagy folyam zúg, Sok domb van, végtelen, De éjjel-nappal szép Jeanhez Suhan képzeletem, Harmatos réten Jár a szép, Virágok közt virág, Csicsergő hangját hallgatja A megbűvölt világ, Ha tarka virág nyílik ott Hol patak babja fut, Vagy kis madárka énekel — Szép Jean eszembe jut. L

apunk hasábjain az elmúlt hónapokban széles és heves vita bontakozott kl Eörsl Júliának a Tiszatáji Magvető kiadásában megjelent •Tiéd a sírig-. című könyvéről, melyben, mint ismeretes, az írónő közreadja a nagy szegedi költővel, Juhász Gyulával kapcsolatos emlékeit, mély líralsággal írja le szerelmük történetét és számtalan eddig ismeretlen levéllel és verssel lepi meg az olvasót és az irodalomtörténészt. A könyv megjelenése Után Ur György, Magyar László és Ligeti Jenő, Juhász Gyula kortársai és barátai, volt szegedi újságírók több cikkben vitatták a könyv hitelességét és tagadták, hogy Eörsl Júliának olyan nagy szerepe lett volna a költő életében, mint könyvéből olvashatni. Sajnos, a vita helyenként az ízléstelenségig fajult, de mindenesetre hozzájárult az Irodalomtörténeti igazság megközelítéséhez. Az írónő most jelentkezett szerkesztőségünknél a bírálatokra adott válaszával. Válási Ur Györgynek és Ligstl Jenőnek Hálásan köszönöm figyelmüket, hogy oly intenzíven foglalkoznak nagy költőnk, Juhász Gyula ügyével. Olyan szerencsés vagyok, hogy az én nevem is szóba került. Középiskolai tanár vagyok, tehát ugyanaz, ami Gyula volt. Naivnak tartanak engem az urak, hogy ilyen óriási ügvet kiengedek a farkasüvöltésbe és nincs mögöttem a legjobb hivatalos bírálók véleménye? Dr. Kozocsa Sándor, a Nemzeti Múzeum kéziratosztályának Őre adta ezt az alábbi írást, ami már 1948-ban megjelent a Világban: •Megállapítom, hogy a levelek egytől egyig Juhász Gyula, a kiváló lírikus írásai. A kézirat 1914 és 1930-1 dátummal vagy détuin nélkül készült. A levelek egy tragikus élet mérhetetlen szenvedését és egy mély szív megtöretlen szerelmét tükrözik. Ezen a nagy érzésen kívül tele vannak személyes vonatkozásokkal, olyan adatokkal, amiket az irodalom még nem ismert és e levelek tanúsága nélkül nem is ismert volna meg. A költő leveleinek hangja és záradéka egyházi házasságkötést sejtet. Ezért a későbbi években is felelősséget vállalt. Megállapítom, hogy a leveleket elönti a hála és hódolat a hitves Iránt, aki másfél évtizeden keresztül küzdött a súlyos kórral, hogy a költőnek betegen is alkotásra alkalmas életet biztosítson. Nem egy levélben így szól e gondoskodásról: Domina, non suin dignus... Ürnőm, nem vagyok hozzád méltó. A levelekből nyilvánvaló, hogy az írónő adatta ki -Késő szüret- című kötetét, vele együtt dolgozott, és betegségében nemegyszer fogadta el a hitvestárs anyagi támogatását. Megállapítom, hogy az írónő végtelen önzetlensége és szolgálata nélkül Juhász Gyula költészete nem lenne olyan nagv kincse a nemzetnek, mint amilyen. A költő azért tudott halhatatlan műveket alkotni, mert a szeretet fáradhatatlan ereje pihenés nélkül őrizte és inspirálta. Ez az áldozatos szeretet emelte fel a sokszor leroskadt Juhász Gyulát. Ennek emlékei a halhatatlan levelek és versek, amik az írónő birtokában vahnak. Ezek a levelek élni fognak, amíg magyar földön magyar líra zeng. Akihez írták, már nagyon régen megérdemelte az irodalomtörténet háláját, hogy méltón szóljon róla, nemes kötelessége szerint, amely azt parancsolja, hogy a halhatatlan költők kultuszát átvegye a múlttól és átadja a jövendőnek-. Később dr. Sőtér István egyetemi tanár, az Irodalomtudományok doktora ilyen bíAz fró napok óta • készülő Nagy Mő lázéban égelt. Csak földi porhüvelye élt az emberek között, lelke a szférák honában a Múzsákkal társalgott. Reggel izés közben, mialatt kávéját szürcsölte, fülei szomjasan Itták az ihlet sugallta földöntúli szavakat. Ámde, nem sokáig. Felesége búgá, mély alt hangja elnyomta a pajkos Múzsa suttogását. — Már megint az új ruhádban ülsz le enni? Hányszor mondtam múr, hogy kíméld a ruháidat. Az írót kínosan érintette 07. a prózai intelem, de tudva azt, hogy egy mérges feletéggel nem jó ujjat húzni, slelvo levetkőzött, liogy gyorsan felöltse a házi használatra rendszeresített viseltesebb ruháját. Ezen prózai művelet közben titkos fohászt mormogott ftikn, hogy az elriasztott Mássá tovább sugdossa füléhe titkait, de lilába. A Múzsa ném« ma'JZíifiotytitok radt. Ag író dühösen ült vissza az asztalhoz, és nagy kortyokban nyelte kávéját. És íme, kéretlenül, váratlanul a Múzsa ismét meglátogatta. (Ügy látszik, kávéivás közben szereli meglepni hősünket.) Az irá arca fénylett a boldogságtól. Most már nem ereszti el többet, fogadkozott magában. Ámde, fró tervez, feleség végez. — A fiadnak a szandálja teljesen tönkre ment, cipót kellene venni szegénynek, — szólalt meg, de az. író tudta, hogy a feltételes óhaj ellentmondást nem tűrő parancsot jelent — Vagy megveszek, vagy megveszem, válaszolta lakonikusan, a dodonai jóst megszégyenítő sejtelmességgel és tovább hegyezte füleit, ettől olyan hegyesek, hogy befogadhassa az isteni igéket. Am az igék újfent elmaradtak. Hiába, kényes természetű, érzékeny mimóza lélek ez a Múzsának nevezett zsarnok. Az iró dühösen csapta be maga mögött az ajtót és elvonult a szentélybe, a dolgozószobájába, ahova az alkotás mámorító és egyben gyötrelmes pillanataiban mindenkinek tilos volt n bemenet, bár ilyen felírású tábla nem lógott az ajtón. Az író konokul í* makacs kitartással koftoetitrált. Műiden trükköt felhasznált, ami csak eszébe jutott és ami néha bevált már. Felváltva hol a csikket, hol a tollszárt rágta, a homlokát ráncolta, felalá sétált és amikor látta, hogy semmi se használ. Odisszeust megszégyenítő ravaszsághoz folyamodott. Ügy tett, mintha nem érdekelné tovább ez a vacak Múzsa-ügy. Elővett egy régi francia regényt és szórakozottan elkezdett lapozgatni í benne, közben azon- * ban minden idegszálával a hűtlenkedő Múzsát várta. Iliába! Ezek a Múzsák átkozottul rnffinált és sz,eszélyps teremtések. Nem lehet kifogni rnjtuk, Akkor jönnek, amikor űk akarnak és nem akkor, amikor várják, — Évikének egy knbát kellene őszre, meg» aztán itt a szeptember. V n tankönyveket is be kellerte szerezni. — Ez a Múzsa hangja volna, döbben bele a rémület az frúba. Körülnéz, sehol senki. Egyedül van a szobú- , ban. — Ez a feleségem* hatása lesz. é'lnpitjn • tneg mngnbnn Irmon- • dúun az író és gyorsan J megírj a ezt a kis mű-1 li-lvtitkot. Egy fél párt cipő kitelik belőle. í Kálmán László t Az írónő szava a könyve körül kerekedett vitában rálatot írt: -Ezúton köszönöm meg szívességét, amiért betekintést engedett nagy költőnk, Juhász Gyula Önhöz intézett leveleibe ... Ezek a levelek, melyek irodalomtörténeti értékét, sőt költői értékét is igen jelentősnek érzem, olyan fényt vetnek Juhász Gyula sorsára, élete drámájára, szenvedéseire, magányára, betegségének fázisaira, a kiadókkal vívott harcaira, elhagyottságára stb., stb., — aminőt az eddig ismert Juhász-anyag talán sehol sem mutathat föl. Ezt a levélgyűjteményt a Juhász Gyulával foglalkozó tudományos kutató és értékelő munka aligha nélkülözheti. Megrendülten kéli fogadnunk e levelek tanúságtételét, mely néha többet mond a korszakbeli költeményeknél is. E levelek Juhász költői és emberi fejlődéséhek hű képét mutatják, és költészetének forrásait is megismertetik velünk. E levelek tanúsága szerint a Júlla-verversek ihletőjének személye felől nem lehet kétség. És afelől sem, hogy ön valóban áldozatos módon vállalta Juhász Gyula segítőjének, támogatójának szerepét, e valóban sok türelmet, sőt áldozatot, fájdalmat követelő szerepet. Ahhoz, hogy e nagybecsű levélgyűjtemény jelentőségét kellően kidomboríthassuk, anyagát -össze kellene vetni a már eddig feltárt Juhász-anyaggal. Dé annyi már első olvasásra is nyilvánvaló, hogy Juhász Gyula lelkiállapotát, társadalmi helyzetét ezek a levelek egy napló, egy vallomás nyíltságával tárják fel, és rámutatnak azokra a mozzanatokra, melyek Juhász költészetében néha csak közvetett módon nyilvánulnak meg. Bízom benne, hogy e levélgyfljtemény, valamint mindazok a tények és adatok, melyeket Juhász Gyulával kapcsolatban nz ön emlékezete őriz, mielőbb hozzásegítenek bennünket a nagy költő alaposabb megértéséhez, s a vele foglalkozó tudományos kutatómunka előbbreviteléhez". Ennél a két embernél nagyobb írásszakértő nincs Magyarországon. Remélem nem akarnak ezzel az urak vitába szállni. A »Tiéd a sírig" ajánlását nem én írtam. Állítólag elveszelt a nyomdában mind a két födél, amin rajta volt az ajánlás. Ez nem igaz. A kiadó félt a vallásos terminológiától és írt az enyém helyett, amit akart. Az ostromkor történt: a Városmajor utca front volt. Tűzbombák hullottak, a negyedik emelet leégett. Az én lakásomból lőtte a német őrség az oroszt, az pedig visszalőtt. Kinn az erkélyen ládában voltak Juhász levelei. A tűz egész nap hullott rá. Akkor kifutottam engedély nélkül az erkélyre és jajgattam: Parancsnok úr! Egy nagy költő szerelmes levelei égnek! Engedje meg, hogy kimenjek az erkélyre és oltsam! A parancsnok intett, hogy megengedi. Életem kockáztatásával mentettem, amennyit lehetett. De az Igazi érdem a szovjet katonáké, akik megengedték, hogy az erkélyre menjek. Ez volt az én igazi ajánlásom: •Egy emberséges orosz parancshOk engedte oltani a tüzet. A ház mindennap égett az ostrom alatt. A lángokból szedtem kl ezeket a leveleket. A többi száz meg száz elégett. Átnyújtom őket az Irodalomtörténetnek, s a kültő rajongólnak. Hálával a kegyelemért, amelynek részese lettem, sóhajtom felé a végtelenbe a végtelenszer hallott szókat: Domlnus, non sum dignus.., Uram, nem vagyok hozzád méltó«. Ezzel a sóhajtással kezdtem az írást és mindenki így is értette. Legfeljebb egy pár állításra kell válaszolni. Az urak nagyban háborognak, hogy Juhász rongyos volt. Igen is, rongyos volt. Talán a kórházak mélyéből úgy jött ki, mint egy bálkirály? Olyan rongyos volt, hogy Elsler Manó vett neki télikabátot. És hogy én úgy mutatom őt be, mint egy züllött zsenit? Nem. Ügy mutattam be, mint egy beteg zsenit. Mert élete minden pillanatában az volt. Bár nem tudta más, csak a feleség. Mondják önök: azt mondta rólam: •Tanárnő, írt egy rossz drámát". Nekem azt írta: "Maga! Milyen erővel, egyénlen, gazdagon ír maga! Legjobb férflírólnk egyike, biztos és zengő stiliszta, kis fehér kezével forgatva a legnehezebb fegyvert. Hogy olvasom én mindig magát, kedvenc prosteurömet, erdélyien régles modern magyarságát, e drága finom nyelvet, melyben levendula és pármai ibolya lelke ölelkezik-'. Egy másik levélben: -Iri, ha érdemesnek tartod, mi van az új drámád Jal, hiszen te is poéta vagy, író vagy, én drága, drága büszkeségem és reménységem". Önök azt írják: nem akart velem találkozni. Nekem azt írta: "Szeptember eleién, óh, ha lehet, ha bárhogy Is, látni akarlak Budán. ölel a te mennyei jegyesed, a te rabszolga Urad". Önök kételkednek a házasságkötés Valódiságában. Az.t írják: Ha eléálltam volna a házasságlevéllel, Juhászné a legboldogabb lett volna. Nem lett volna legbjdogabb, mert azt hitte volna, hogy majd engem is el kell tartani, önök elfelejtik, hogy akkor már Juhász három zárt intézetet megjárt ember volt, akinek a legkisebb izgalom is súlyos visszaesést jelentett volna, és ez vajon kinek lett volna baj, ha nem nekem? Nekem ezért nem kellett semmi. Most más kellene, jártam is utána kitűnő bíráló levelekkel, most lesz tíz éve. Tehát tíz évig reménykedtem, hogy a katolikus házasságkötés államivá, törvényessé lehet. Utoljára pedig: Önök azt Írják, hogy Juhász megmondta az egész világnak, hogy Annát szereti. Engem is vallott az egész világnak. Egy versben, mely minden kiadásban benn van, nekem pedig kéziratban van. A címe: Pünkösdi köszöntő Júliának. Megjelent a Világban. Lassan búcsúzom a világtól, Öröm, vagy, élet tovapártol. A túlsó partra többet nézek. De még marasztal egy igézet A szemeid hű, tiszta fénye, Világol rám még bizva, félve, Szdmorú szépséged varázsa Aranyat hint e hervadásra. • Köszönöm e borűs szerelmet, Hogy lelket ad nekem a lelked, Hogy búcsúzó tekintetemben Te tündökölsz, és drága szentem Köszönöm Ismét, hogy szerettél, Hogy holt szív hű özvegye lettél. Még csak annyit: Anna iránt érzett szerelmével sem juthatott volna odáig, hogy a •szoknyája szélét csókolgassa". Azt írtam: csókolta a ruhámat. Ha önök Is túl volnának három zárt intézet poklán, ahol a betegek kopaszan, dálián, hideg könnyekkel a szemükben, várnak egy emberi lelket az egészségesek közül, és senki nem érkezik hozzájuk, sokszor egy teljes éven át más, mint egy lány... zárt ajtó, zárt ablak, negyvenen egy szobában üvöltenek és hörögnek, minden percben verekednek és ő is sokszor az áldozat, hogy zuhannak rá az őrültek ütései: akkor ipajd megtudnák, mit jelent mindennap megjelenni salvarsan injekciókor, a karját tartva, csitítani a jajgatva szenvedőt. Fehér kenyeret a háborúban, hússal táplálni azt a beteget, akit talán látszólag az Isten Is elhagyott, akkor megtudnák önök, hogy milyen igazság az: csókolta a ruhámat. Az a Juhasz Gyula, akit önök bemutatnak, jellemtelen ember. Akit én mutatok, egy félő, vonagló, keserves szerető, hűséges ember, és én nem engedem kW ráncigálni a koporsóból azt a szent árnyékot, aki nekem feledhetetlen uram volt. A könyvet megírtam. Egy hangot sem vonok vissza belőle. Egy kitüntető összeget kaptam érte a Tudományos Akadémiától. Magyar űr azt állítja, hogy »a levelek nem mindegyike viseli Juhász írásainak jellegét", vagyis hamis. Vajon mit szólnak ehhez az írásszakértők — a Tudományos Akadémia, a Szegedi Tudományegyetem, az állami ellenőrző lektor, a kiadó, a szerkesztő és még egy sereg bíráló, aki kéziratban olvasta? Ha én mindezeket be tudnám csapni, tehetségesebb csaló lennék, mint a köpenicki kapitány. Dr. Eörsl Júlia RÓBERT BURNS: cA vidám özoeqtj Egy zsémbes sárkány lőn nejem November bús havába' Ki megrontotta életem, Majd, hogy gyötört halálba, Sokáig hordtam az igát Csak bánat volt az életem. Most az vigasztal legalább, Hogy halálát megértem. Huszonegy évet énvelem Töltött, mint nüm, e végzet. S most nem maradt itt képe sem, Azt sem tudom mivé lett, Tudnám csak azt, hogy merre jár, — (Szívem íme kitárom) — Utána nem mennék, nem ám, Nem lenne újra párom! A temetőben van a hely Hol sír borítja testét. De lelke ördögnek sem kell, Az sem bírja e bestét. Úgy vélem most ott fönt lehet Mennydörgé- lett belőle; Ha hangja szól; a fellegek Is iszkolnak elöle. Fordította: Zánthó Róbert