Délmagyarország, 1957. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-01 / 178. szám

tMffrW*, 1967. 8 nz állam ^ FIZETI iáblógatásért pocsékolásért üveg törésért a Szegedi Konzervgyárban Az irodaépület előtti park egyik barackfája hetek óta hullatja aprószemű gyümöl­csét Hangyák, darazsak, mé­hek szopják az édességet a földet borító tíz-tizenöt kiló­nyi barackból. Ki lát itt meg ennyi barackot a földön, ami­kor az udvaron ládákban né­hanapján hatszáz mázsa is van? Hullik a fáról, de hul­lik a ládákból is. Sajnos, na­ponta több, mint ami a fa alatt hever. Találni szerte­szét az udvaron nemcsak el­szórt barackot, uborkát, ha­nem törött üveget, felbontott konzerves üvegeket is, ame­lyeken látni, hogy csak uzsonnára valót vettek ki be­lőlük. Mi lehet az ára ennek a sok kárnak? Ki fizeti ezt meg? Valaki biztosan fizet! — Az állam — magyaráz­za Torma István KlSZ-tit­kár. — Persze a tőkés üzem­ben az ilyen károk okozóit kívül tennék a kapun, s le­vonnák keresetükből az árát. Igaza van. Ügy beszél, mintha öreg konzervgyári "melós* lenne, aki már sokat tapasztalt. Pedig fiatal, de becsüli a társadalmi tulaj­dont. Neki van igaza, s nem azoknak, akik azt mondják: »Nem a mi zsebünkből hul­lik ki ez a pénz*. Hát kié­ből? Nem vonják le a kár arát a keresetből? Nem. (Elég baj ez!) Mégis a saját­jukból fizetnek itt a munká­sok. Hegykőzi Gyula, az udva­ros csoportvezető is biztosan a fizetők között van. Lehet, hogy azt gondolja: megka­pom én a fizetésem hiányta­lanul, sőt még prémium is üti a markom. (Pedig nem érdemli meg.) Haragost meg minek szerezzek magamnak. Lám októberben is rákiabál­tak azokra, akik valamikor figyelmeztetni merték a ha­nyag munkásokat, hogy ez is hajcsárkodott. Az is lehet, hogy most "jóember* akar lenni. Talán éppen ezért for­dult el a minap is, amikor két lány az udvaron barackkal teli ládával addig játszado­zott, míg alig maradt a lá­dákban néhány szem barack. A többi szerteszét gurult a kövezeten, s néhány pilla­nat múlva egy tehergépkocsi kereke nyomta szét vala­mennyit. Az is lehet, hogy ép­pen Hegyközi Gyula húzza be elsőnek a nyakát, mikor a legények barackkal dobálják a lányokat, vagy egymást. Sajnos, igy van ezzel sok csoportvezető, mintha összebeszéltek volna. Fizet Hegyközi Gyula, a két lány, a sok barackdobáló és üvegtörö egyaránt. A ba­rackmagozók közül néhá­nyan a keresetről, divatról, s vásárlási lehetőségekről be­szélgettek. Egyikük aggódva jegyezte meg: •— Láttátok a kirakatokat, most van külföldi nylonáru, de mire pénzt kapunk, bizto­san nem lesz belőlük. — Jó nekem a hazai is, csak olcsóbb lenne — vála­szolt egyik munkatársuk. Hová is megy a barack­pulp? Hollandiába, Svédor­szágba, s a nyugati orszá­gokba. Lehet, hogy éppen oda, ahonnan a divatos áru­kat várják. Hogyan vásárol­jon államunk többet külföld­ről, ha viszont annyit se szál­lítunk ki, amennyit meg­vennének tőlünk, s hozzá ezt is a kelleténél drágábban ál­lítjuk elő. Hogyan lehetné­nek olcsóbbak a hazai gyárt­mányú iparcikkek? Csakis úgy, ha olcsóbban állítjuk elő őket. Tehát kevesebb ön­költséggel. Itt a konzervgyár­ban magától értetődő a fel­adat. Jobban kell takarékos­kodni. Ne szórják szerteszét az állam pénzén vásárolt ba­rackot, uborkát, ne törjék a beföttesüvegeket, ne pocsé­kolják a kész konzerveket, amelyekben már nemcsak a nyersanyag ára van, hanem sokkal több: cukor, munka­bér, villanyáram stb. Ki fi­zette ki mindennek az árát? Az állam. Tehát az állam fi­zet, fizet, fizet. De menjünk csak tovább. Vannak itt nagyon sokan, akik „ludasak" a dologban. Kétszáz diák dol­gozik itt a gyárban, ennyit foglalkoztatnak a nyáron. Nemes cselekedet ez a gyár vezetői részéről. Talán éppen ezért szúr szemet annál job­ban a fiatalok magatartása. A barackfejtőben 112 kilót kell egy munkásnak kima­goznia. Az egyik jól megter­mett legényke például egyik napon csak 75 kilót magozott ki. A mellette ülő egyik idő­sebb nénike viszont 154-et. Hogy melyikük bírja jobban erővel a munkát, nem is kell külön mondani. — A fiú, aki 80 százalékos biztosított bért kap — mondja a párttitkár, Náczi elvtárs. De nézzük, mit mondott a párttitkár annak a hat fiatalembernek, akik a minap lábukat lógatták a hordó tetején ülve. (Biztosí­tott bérben.) — Fiatalemberek, mit csi­nálnak? i— Gurítjuk a hordókat. «— Most mire várnak? — Hogy telecsurogjon a hordó lével. — Ezután úgy jó 20—25 perc múlva nekiálltak hatan egy hordónak és gurigázták. Itt most érde­mes lett volna még néhány szót váltani velük és a cso­portvezetőjükkel is, erre azonban nem került sor, mert "sietős* volt a párttit­kár dolga. A délutáni tag­gyűlésre készült. Az állam pedig fizet a iáblógatásért, a töröttüvegekért, a szétszórt barackért. A csemegeboltban lehet, hogy éppen valamelyik fiatalember édesanyja, vagy munkás felesége nézi-nézi a pénztárcát, s a konzervek árát. Venne belőlük, de drá­gálja, s így sóhajt: "Hej, ha olcsóbb lenne*. Nem is tudja, hogy az ő családtagjai is se­gítenek tartani a konzerv árát. Sőt nemcsak a konzer­vét, mert hogy ennyiért is adhatják a konzervet a cse­megeboltban, ahhoz az állam még külön is hozzájárul. A konzervgyár ugyanis az el­múlt negyedévben ártámoga­tásként 825 ezer forintot ka­pott. Ezt is el kellett húzni valahonnan. Mindezt azért, hogy egyes, igen drágán elő­állított konzervféle árát ne kelljen még feljebb emelni. Tehát az állain így is fizet, s a csoportvezetők hallgatnak, hogy „jóemberek" legyenek; Hallgatnak? Nem mindig. A legutóbbi párttaggyűlésen például bakancsot, nadrágot, törülközőt kértek, s mint a munkásérdekvédelem szószó­lói léptek fel. Azt kérték, amit nem ír elő a kollektív szerző­dés. Dehát adjon a vállalat­vezető, adjon az állam. Igen, az állam fizet a Iáblógatásért, az elpocsékolt konzervekért és még adjon többet. Miből és kiét adja? A munkásokét, a csoportvezetőkét, Hegyközi Gyuláét. Gulyás elvtársnőét és a többiekét. Még a nyári vakációt viszonylag kelleme­sen töltő, sok gyümölcsöt, konzervet elfogyasztó diáko­két is. A konzervgyári dolgozók kenyere, s munkája megvan, ők is jól megvannak. De ter­mészetes, hogy valameny­nyien többre vágynak, de nem csak ők, hanem mindenki. Többet várnak az államtól, amely igen sok forintot ve­szít el, egyedül csupán a Szegedi Konzervgyárban. Amennyit pedig itt elveszít, annyival nehezebben tud ad­ni. Nehezebben kaphatunk tő­le több és jobb ruhát, cipőt, vagy lakást. Csak úgy tud adni, ha a munkások, a dol­gozók megteremtik ennek le­hetőségét, takarékossággal, több termeléssel, ha vigyáz­nak a közös vagyonra, a mun­kára a Szegedi Konzervgyár­ban is. (N-Pj Ct ?ercsorai CLttamí Qazdasá$ földjén ZABOT HEGYEZNEK „kukuiyinl módra? A Felgyői Állami Gazda­ság, mint tudjuk, a megye egyik legnagyobb állami gaz­dasága, de ha a többi üzem­egységei is olyanok, mint a szegedi járásban a percso­rai, akkor restelljük, hogy egyáltalán van ez az állami gazdaság. A Percsorai Álla­mi Gazdaságnak földjei zömmel első osztályúak. A mellette lévő szomszédos föl­deken most is olyan a kuko­rica, mint egy fiatal erdő, de Hogyan enyhíthető Szeged súlyos lakáshelyzete? Csak állatni segítséggel? Saját erőből? Nem veti el túlságosan a sulykot az, aki állítja, hogy az ország nagyobb városaiban — Budapest után — Szegeden legsúlyosabb a lakáshelyzet. Itt, a Duna—Tisza közének legmélyebb pontján, az 1879­es árvíz után ezrével épültek olyan házak, amelyekben — dicstelen szegedi sajátosság­ként — alacsony, egészségte­len, rossz szigetelés folytán talajvíztől eláztatott alagsori lakások vannak, amelyek em­beri lakásra nem alkalmasak. Az árvíz utáni rekonstruk­ciós kormánybizottság enge­délyt adott ideiglenes jelle­gű házak építésére, melyek­ben a tervezett 8—10 év he­lyett már majd kilenc évtize­de laknak, s az igénybevé­tel végső határán vannak: „csákányra-érettek", ahogy a tanácsházi szóhasználat mond­ja. Évi ötszázötven új lakás kellene Évente majd háromszáz la­kást kellene így kiselejtezni Szegeden. Az ország felszaba­dulásautáni általános fejlődés, az ipari központoknak a falu felé gyakorolt szívó hatása természetesen itt is jelentke­zik. A város természetes sza­porulata, a környékből be­költözők, az új házasok szá­mára — a kiselejtezendő há­romszázon kívül — még kü­lön kétszázötven új lakás kel­lene évente; A felszabadulás utáni első időben természetesen a le­bombázott városokban folytak építkezések. Az első három­éves tervben már jútott pénz két bérházra Szegeden is (a Faragó utcában), de az 1949— 50-es évek utáni politikai hely­zet, a város földrajzi fekvése miatt ide azután nem ruház­tak be jóformán semmit. Csak 1954-től kezdődőleg, elsősor­ban az akkori pártbizottság, a tanács kezdeményezésére, főleg az irodahelyiségek la­kássá visszaalakítása révén, majd ezzel párhuzamosan a Marx téri, s környéki bárház­tömbbel kezdődött el a súlyos lakáshelyzet enyhítése. Segítség az állam részéről A további javulás elsősor­ban az állami erőből történő bérházépítkezésekkel lehet­séges. A forradalmi munkás­paraszt kormány részéről van is készség arra, hogv Szeged­del kapcsolatos néhány év előtti helytelen lakásépítési politikát megváltoztassa. Az ellenforradalom okozta gaz­dasági nehézségek ellenére segítséget nyújtott a kaszár­nyák lakássá való átalakítá­sára Az így nyert kétszáz lakás mel'ett további két­százhúsz úilakásos bérház­töimbök atopcását kezdik meg ez év őszén a Marx tér, illetve a Mérey utca környé­kén. Ennél nagyobb ütemű la­kásépítkezéseket nemcsak az anvagi fedezet, hanem az építőanyag viszonylagos hiá­nya is akadályozza. Bár a mammutberuházásokkal kancsolatos ipari jellegű építkezések jórészét országo­san leállították, s az arra szánt építőanvag most lakó­házépítkezésekre fordítható, mégis az ország minden ré­szén olyan nagy az építke­zési, illetve lakásigény, hogy Szegednek újabb építőanyag csak úgy adható, ha az anyaggyártó ipar termelése a közeljövőben a vártnál job­ban fejlődik. A másik út: a saját ház A lakáshelyzet megoldá­sának másik jelentős módo­zata: a saját erőből történő lakásépítés. Néhány évvel ez­előtt erre sem fordítottak jelentőségéhez képest kellő gondot sem országosan, sem Szegeden. Az utol­só egy-két évben azon­ban itt is változott a helyzet: évente töbD és több állami hitel, OTP-kölcsön jutott a családiház-építők­nek. Típustervek kidolgozá­sával és kibocsátással mű­szaki segítséget adtak már az építkezőknek, az előbbiekhez lépest nagyobb mennyiségű építési anyagot is szabadítot­tak fel ilyen célra; a TU­ZÉP útján pedig különböző előregyártott kisebb vasbe­tonelemeket, sőt tetőszerke­zetet — vasbetonból, vagy gömbvasból — gyártottak ki­zárólag magánosok részére. Ennek eredményeképpen Sze­geden az utolsó két-három év­ben évente átlag 70—80 csa­ládi házba költöztek kemény, fáradságos munka után meg­érdemelten a boldog, üzemi munkás, vagy dolgozó paraszt háztulajdonosok. Erre milyen lehetőség van? A családi házak építését is kettőzött készséggel segíti a kormány. 1957 első felében mintegy negyedmilliárd fo­rint építési kölcsönt folyósí­tott az Országop Takarék­pénztár és ez év végéig tíz­ezer új lakóház készül el köl­csönökből országosan. Szege­den az első fél évben 129 ház­ra hárommillió-négyszázezer forint kölcsönt adott ki az OTP városi fiókja. További erőfeszítésekkel a kiadható OTP-kölcsönök összege talán tovább növel­hető lenne, azonban az építő­anyagok hiánya már itt is "megállj*-t kiált. Csak olyan összegű kölcsön irányozható elő országosan, de helyileg is, amely mögött ott a kész vagy elkészíthető építőanyag, mint "anyagfedezet*. Ilyen körülmények között most tízszeresen jelentősége van az olyan építőanyagnak, amely az országos, állami termelésen felül, helyileg gyártható, helyben lelhető, az építkezések környékén, ötlettel,. leleményességgel "maszek-alapon* beszerez­hető. És mik ezek? A Duna—Tisza közének lehetőségei Ha valaki a közelmúltban végigjárta az ország északi, északkeleti vidékét, vagy a Dunántúl hegyes részeit lát­hatta, hogy nincsen falu, amelyben tízesével, százasá­val nem fejeződtek volna be, vagy most készülnek az új családi házak. Bányavidéke­ken, mezőgazdasági jellegű részeken egyaránt ott piros­lanak az új cseréptetők vagy szürkéilenek a palafödelek. De könnyű az ottaniaknak. E házak alapjai, de néhol a falai is rendszerint a környé­ken könnyen fellelhető ter­méskőből készülnek, a tető­szerkezethez pedig ott a kö­zeli erdőségek fája. Diós­győrben, Ózdon pedig nem ritka a a kohók mellékter­mékéből, a salakból készült elemekből épített családi ház. Egyes termelőszövetke­zetek már a környéken könnyen beszerezhető szén­por és tüzelő segítségével szénporos téglát égettek. De vajon mit csináljon a Duna— Tisza közén, a Tiszántúl sík vidékén élő ember, aki kö­vet csak legfeljebb az utcán a járdán lát? Hogy a tető­szerkezetre alkalmas fáról ne is beszéljünk.,. Első látásra tényleg vigasz­talan itt a helyzet. Ez azon­ban csak látszat, mert van megoldás. (Folytatjuk) az állami gazdaság kukori­cája inkább DZSUNGELHEZ HASONLATOD. 'Az óriási kiterjedésű kuko­ricatáblák legnagyobb részét az idén még egyszer sem ka­pálták meg. Van az állami gazdaságnak tpbbek között egy nagy tábla z^bja is, mely gyönyörű termést » ígért. A sok eső miatt azonban a za'o teljesen ledőlt, s most mégis géppel próbálgatják aratni. A gép azonban csak beleta­possa a termést a nedves ta­lajba, nem aratja, csak he­gyezi a zabot a "kukutyiniak módjára*. Az árpaaratással a gazda­ság dolgozói úgy ahogy időre végeztek. Az árpatermés még keresztekben van, illetve csak volt, mert a minap is legalább 150 DISZNÓ TÜRTA A KERESZTEKET, vígan lakmároztak a keresz­tek aljában. Azonkívül, amit megesznek, a termés jó ré­szét kicsépelik. És kiék ezek PZ állatok? Jó részük a szom­szédos egyéni gazdáké, na­gyobb részük pedig az álla­mi gazdaság dolgozóié, akik alighanem szívesen eresztik állataikat a keresztek alá, ott nem kell melléjük pász­tor. Felháborító az a felelőt­lenség, mellyel a gazdaság vezetői viseltetnek az állam vagyona iránt Ézen túl az is elgondolkoz­tató, miért lehetséges az, hogy ebben a gazdaságban a nyári növényápolás legalap­vetőbb műveleteit sem tud­ják elvégeztetni. Ilyen körül­mények között nem csoda, ha ez a gazdaság ÓRIÁSI RÁFIZETÉSSEL TERMEL, s nem csoda, ha a környék­beli gazdák, termelőszövet­kezeti tagok azt követelik: a felsőbb szervek vizsgálják fe­lül ennek a gazdaságnak a dolgait, s olyan embereket ál­lítsanak élére, akik a jövő­ben nem gazt termelnek eze­ken a príma földeken és sok­kal jobban tudnak vigyázni a megtermelt értékekre. MUESZ VELED, 0E A tizennégy éves kis­fiú, Besir Péter buda­pesti lakos története ; „csupán" annyi, hogy | egy hónappal ezelőtt két ; kis társával Jugoszláviá­[ ba szökött át. Ügy vélte, ! hogy onnan majd vala­hogy apja után vándo­i rolhat, apja után, aki­nek pedig nem kell, hi­i szen itthagyta őt novem­ber valamelyik esős napján és Amerikába i disszidált. A jugoszláv hatóságok azonban Pé­tert — mint ahogy álta­. íáöan a 18 éven aluli fiatalokat is, akik szü­lők nélkül egymaguk vágtak neki a nagyvi­lágnak — nem enged­ték tovább. Péter tehát ottmaradt Fehértemp­lom községben, amely­nek határában húzódik el a jugoszláv—román határszakasz. Péter egy alkalommal a község közelében lévő Néró folyóban fürdött. A folyó közös jugoszláv —román határt képez. Fürdés közben Péter va­lahogy eltévedt a fo­lyón, s a román oldalon kötött ki. A román ha­tárőrök a kisfiút elfog­ták és átadták a magyar hatóságoknak. Péterrel a napokban találkoztam a rendőrsé­gen, amint éppen kihall­gatták. A kisfiú próbál­gatta összeilleszteni ed­digi hányattatott életét. Budapesten, a Bécsi úti iskolába járt, nyári szünidőben pedig apja — aki egyébként önálló szabómester volt — ki­adta cselédeskedni. Leg­utóbb egy bajai lóku­pecnál vigyázott az ál­latokra Péter. Anyjáról csak annyit tud, hogy nagyon szép kék szeme volt. Egyszer azonban anyja eltűnt és azóta csak álmában jelentek meg a csodálatosan szép kék szemek. Az okos. széparcú kisfiú itt áll most egyszál magában. Senki rokona nincs, aki­hez odatartozónak mond­hatná magát. Peter most a fiatalkorúak bíróságá­tól várja a döntést, hogy mi legyen vele. ipari ta­nuló szeretne lenni, eh­hez azonban még el kell végeznie az általános is­kola nyolcadik osztályát. Mikor megemlítettem neki, hogy •Újszegeden van az Ifjú Gárda Fiú­nevelő Otthon, ahol ha­sonló sorsú társai tanul­nak és szereznek évről évre tisztes mesterséget, Péternek felragyogott a szeme. Ha odakerülhet­ne ő is, nem maradna társtalan, s talán kevés­bé fájna neki, hogy ap­ja úgy elhajította ma­gától, mint egy semmi rongyot. A kis társak közt pedig bizonyára meglelné önmagát, s éj­szakánként álmodhatna megint anyja búzavirág. kek szeméről.., Reméljük, hogy igy lehet! Ui> wtnmtimtt^ \

Next

/
Oldalképek
Tartalom