Délmagyarország, 1957. július (13. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-14 / 163. szám

SZEGEDI SZÉP SZÓ Csépi József: A két napig tartó esztendő | OKTÓBERI ÓDA • ppen dél volt, amikor meghozták Cserép Lacit, az új minde­nest, a messzi földön neveze­tes vásárhelyi cselédpiacról Macurka Ferenc gazduram tanyájára. Jobban szólva nem is hozták, mert Macurka ezekben a napokban teljesen egyedül éldegélt a nagy ta­nyaházban. Pár napja fele­ségével is összeveszett. Ugy istenigazából el is tángálta az asszonyt, aki rögvest meg­látogatta az apja házát azon eltökélt szándékával — im­már vagy tizedszerre —, hogy ott ls marad örökre. így hát Cserép Lacit Macurka gazd­uram csak egyedül hozta széphangú féderes kocsiján gangoskodó, feszelgő lovain, melyekhez hasonló nem sok volt még a vásárhelyi tanyá­kon. Az alacsony, zömök termetű legényke már a bejárón le­ugrott a kocsiról, előre nyar­galt, kinyitotta a nagykaput. A kút mellett röptében kapta el a gazda kezéből a gyeplőt. Villámgyorsan fűzte, csatolta kifelé a nyalka lovakhoz méltón Illő kulcsos szerszá­mot Mutatván, hogy ő bi­zony rászolgált az előlépte­tésre. Mert az előző helyén még kiskanász volt, Itt pedig — mlnt ahogy az alkuba ls benne van — mindenes, kis­béres lesz. i A gazda tudta ugyan, hogy Lacinak hívják a fiút, de azért csak így szólította: "gyerök*. Gyere mögmutu­tom, mi lösz a dolgod, mit hun tanálsz. V égigjárták az ólakat, az Istállókat, a hom­bárt, a magtárt, lát­nivaló akadt bőven. Malacok, süldők, kocák, hízók falkás­tól. A nyári jászol mellett két nagy láncrafűzött, vörös­tarka bika szuszogott. A má­sik állításban 8—10 üsző meg fejőstehén bámult új gondo­zójukra. Nagyon szépek vol­tak a lovak is. Két kanca, négy hollófekete herélt mén egysorban. Felettük egyik véggel a szénarácsra támasz­kodva, a másikkal pedig a deszkaplafonra függesztve ló­gott a levegőben egy kis desz­kapriccs. A paraszt robusztus nagy öklével mutatott: "Ez itt az ágyad. Ha valaki mögkérdö­zl, milyen helyed van a Ma­curkánál, azt mondod, hogy: amilyet csinálok magamnak. Mert én soha sem vetőm mög az ágyad. Aztán vigyázz a bűrödre, mert én olyan va­gyok, mint a bolondóra: ütök, ha mögharagítanak. Könnyen ugy járhatsz, mint a Sándor, akit az este zavartam el, de előbb szétvertem a fejin egy lóvakarót. A hétön majd fo­gadok még melléd valakit, ha kapok, addig én segítők. Ketten ezt a kis munkát, ami itt van, mög köll hogy ögyé­tök, mert a földek azok ne­gyeídibül vannak*. E rövidke bevezető után Laci gyerek megkezdte az esztendőt. Bár nyárközepe volt, de ő mégis egy évre sze­gődött. Percek múlva már áztatta a szakot a hízóknak, korpás moslékot kevert a bi­káknak, kasolta a szénát a lóistállóba. Közben várta, mikor hívják már falni vala­mit. A nap már ugyancsak délutánra járt, de még mindig nem kérdezte me* senki a gyerek­től: ettél-e már ma. ö még nem is sejtette, hogy se gazd­asszony, se szolgáló nincs a tanyában. Mennél jobban korgott a gyomra, annál jobban leste, kereste a fehér­népet. Amikor az udvaron őgyelgő gazda nem látta, hol az egyik ablakra, hol a má­sikra kapaszkodott fel. Beku­kucskált. de egy áldott lelket se látott. A nagyszoba abla­kon keresztül megpillantott a földön egy Jókora piros fa­zekat. Valami levesféle volt benne. Közepén barnállott valami. Biztosan hús — gon­dolta Laci. De uramfia, mo­zog a hús a fazékban! Igaz is. nem haluctnált a kikodult L' legényke szeme, a hús tény­leg mozgott. Egy szerencsét­len egérke rúgta az utolsókat a szomszéd Meszlényiék szol­gálója által tegnap egész hét­re lefőzött »paszul levesben*. Laci étvágya a látottak után érezhetően csökkent. Mikor a kútnál a vederből kortyintott egyet, szintúgy érezte, mintha ebédelt volna délben. Este tíz órakor még zörgette a kerekes morzsolót a kamrában, amikor a kony­hából kiszólt a gazda: — "Gyerök, Itt lösz a va­csorád, gyere be.* A fiú belépett a konyhába. Az asztalon ott látta a píros fazekat, mellette egy színeha­gyott cseréptányér tele bab­levessel. Hús nem volt benne, de még az egérke sem volt sehol. — Feri bácsi vacsorázott mán? — kérdezte szepegve a mindenes. — Ne érdeköljön az tégöd. Sosé szerettem, ha a cseléd nagyon bizalmas. Neköm most különben is rossz a gyomrom, nem esik jól. Laci kényszeredve ült a kis cselédkonyha asztala mellé. A kanállal úgy tett, mintha szürcsölné belőle a levest, közben csak a kenyeret falta. Míg a paraszt kint járt az udvaron, elengedni éjszakára a kutyákat, addig az egész tányér tartalmát visszahárí­totta a fazékba. Amikor be­jött a gazda, rámordult a fiú­ra: ögyél még, mert hónap sok dógod lösz. Ha bent vég­zői a röggeli tönnivalókkal, utána elvetjük a tallóba a kö­lest. acl azonban nem evett tovább. Kö­szöni szépen, de már jóllakott. Vacsora után meg­hányta még lucernával a lo­vak előtt a szénarácsot, az­tán felmászott éjjeli vackába. Soká, nagyon soká aludt el az állandóan dobogó, dübör­gő, vihogó lovak zajátóL Alig hogy elszenderedett, rémes álmok kezdték gyötörni. Mintha valahol kint a mezőn bandukolna, aztán egyszeri­ben nagy kutyák rontanak rá, földre teperik, birkóznak kegyetlenül. A halálos küz­delem közepette látja: a nagy inas kutyalábak lassan átala­kulnak emberi kezekké. <5 egyedül védekezik minden erejével, azok fojtogatják hárman is. Végül, mintha va­lami feneketlen szakadékba dobták volna. Azt érzi, hogy zuhan, zuhan le a mélybe, a semmiségbe. Különös álmá­nak egy nagy csattanás vetett véget. Ez már nem álom, va­lóság volt. "Tusakodás* köz­ben egész kitolta a priccs szélére az apjától kapott ki­szolgált katonaládát, amit le­fekvés előtt tett oda azért, nehogy maga essen a lovak közé. A láda leütötte az egyik kanca csípejét. Még reggel is szivárgott a sebből a vér, ami­kor a gazda meglátta. Ma­curka minden teketória nél­kül nekiugrott a kis minde­nesnek, csúnya mód felpofoz­ta: ide tapossa bele a lótrá­gyába, ha még egyszer vil­lát emel valamelyik lóra. La­ci nem magyarázta meg, hogy mi is történt, hiszen az még borzasztóbb lett volna. Reggeli után. kilenc óra fe­lé, három lóval, vetőgéppel valóban — mint ahogy az es­te megbeszélték — kiindul­tak kölest vetni. A vetőgép vadonatúj volt még, ahogy a kereskedésből kihozták. Ma­curka kísérte, Laci pedig ve­zette a lovakat. Vetettek már vagy pár órája a rekkenő nyári hőségben, amikor nagy­hirtelen beborult az ég. Vég­telen mennydörgés, villámlás kerekedett. A vihar szele is Itt volt már. A paraszt sze­me fölé emelte a kezét, körül­nézett, aztán hideg nyuga­lommal mondta: »No, gyerök, iparkodjunk, ezt a kicsit mán bevetjük, amíg ideér ez az idő.* em tettek száz lépést sem, eleredtek az egek csatornái. Mint egy szem cseresznye, akkora jegek pattogtak mindenfalé a földön, rettenetesen vágott a sűrű eső is. Macurka elkiáltotta ma­gát: Vezesd be a lovakat, húzasd be a gépet. Azzal ami­lyen gyorsan csak tudott, szaladt a tanya felé. A lovak nyerítettek, ágas­kodtak a hirtelen kerekedett pokoli viharban. Laci azon­nal értette; semmiképpen sem bír velük. A vezetős ló zablakarlkájába fűzött kötó­fékszárat berántotta a gyeplő­tartó hámkarikába, tőle tel­hető minden erejével hátra­húzta a ló fejét. Az félrete­kert nyakkal toporzékolt, sa­ját testsúlyával is fékezte a másik két menekülni akaró állatot. Csak pillanatig tar­tott ez, míg Laci ledobálta az Istrángot. Szerszámostól elcsapta a lovakat. Az állatok vágtattak be a tanyába, egye­nesen az Istállóba. Laci ls beért bőrig ázva, csak az új vetőgép maradt kint Levet­kőztette a lovakat, aztán az ajtóból nézte, hogy szakad még mindig a jéggel kevert eső. Arra gondolt: ha a lo­vak világgá futnak a géppel, akkor biztosan elpusztultak volna, tönkre ment volna a gép is. Még büszke ls volt egy kicsit: nagy értéket men­tettem meg a parasztomnak. Később elállt az eső, a gaz­da nem szólt egy szót se, kl­sompolygott a kölesföldre, kétszer körülkerülte a vető­gépet, aztán megindult egye­nesen a lóistálló felé. A fiú várta, hogy valami dicsérő szót hall gazdájától. Csalódott. —• Te kölök, fene az anyád (a többit talán jobb nem is leírni). Sok csavargó kenyér­pusztító volt már, de így, mlnt té, té, te mocsok, még nem bánt ki velem sénki. Odavan az új vetógép, egy szöm fes­ték nincs rajta, leverte a jég. Nem mögmondtam, hogy hú­zasd be. Ezzel meglódította háromkilós forma öklét, s elölről a cseléd arcába suhin­tott. Bütykös nagy hüvelyk­ujja teljesen véletlenül Laci szájába csusszant. Az ember is, az állat is, ha életét menti, gondolkodás nélkül cselekszik óriás dolgo­kat, olyanokat, melyre egyéb­ként sohasem lenne képes. Laci minden erejét felülmúló görcsös szorítással harapta meg gazdája hüvelykujját. Macurka az ajtóhoz támasz­tott hámfához kapott szabad kezével. De Laci két kezével abba is belekapaszkodott, még mielőtt ütni tudott volna a nekivadult ember. A táma­dónak nem maradt más hát­ra, minthogy kitépje hü­velykujját a gyerek vértől bugyborékoló szájából. Laci érezte, ha elengedi, egy su­hintással szétcsapják a fejét, minden pillanat élete meg­maradását jelentheti. M acurka mint egy seb­zett bölény üvöltött a hámfánál és ujjá­nál fogva irtózatosan rántott a gyereken, de nem bírta le­rázni magáról. Az éles fogak a csont körüli húst már mind elmetszették, az ízek közötti porcogók utolsó maradékát szorították, amikor enyhülni kezdett a bikaerős ember. Megtántorodott, elesett a vér­rel telikevert sárba. Pillana­tokra elszédült. Üvöltözésére ketten is odaértek közben a Meszlényi-tanyából. Felállí­tották Macurkát, leharapott ujjavégéból még mindig pata­kokban ömlött a vér. Saját tanyájukba vezették át Mesz­lényiék, de egy óra múlva már kezén nagy kötéssel visszajött a gazda. Laci még mindig ott állt az istálló előtt arccal a fal felé fordulva támaszkodott. Hányt, azt hitte, kiköpi a gyomrát. Orán, száján friss piros vért tolult, nemcsak a gazdájáé volt, közte volt az övé is. Macurka most odamehetett volna hozzá, agyon is üthette volna. De egy lépést sem tett, csak állt a gangon, nézte a fiút hosszan, félelmesen. Nem azért nem bántotta, mintha attól tartott volna, hogy Ismét megharapja. Va­lami természetfelettit látott a történtekben. Mintegy le­győzött szarvasbika, melynek nem maradt hátra más, csak a menekülés, bágyadtan, ma­gábaroskodva nyüszített ez a nagydarab ember: ver az Isten. Aztán ép kezével a zsebbe nyúlt. Egy Horthy­ötös, és három egypengős akadt a markába. Kitette mind a gangdeszkára. Csön­desen, szinte bocsánatkérőn szólt: "gyerök, itt a béröd, elmöhetsz.* I gaz, Lacinak a pénz­bére negyven pengő volt egész esztendő­re, most két napra mégis nyolc pengőt kapott. Nyilván Macurka ezzel a pénzzel is enyhíteni akart az Isten ha­ragján. A fiú nem félt mér, odatámolygott, elvette a pénzt, aztán elballagott a ki­szolgált katonakofferrel. Más­nap újra kint volt a vásárhe­lyi cselédpiacon. így telt kl Cserép László címzetes kisbéres esztendeje két nap alatt. Q HUGÓ HUPPERT: 3C. Kitárt torokkal rámsandít az éjfél, lenyelni kész, mert szivet öltem én. Pislákoló, csalóka gyertyafénynél bennem reked a legszebb költemény. Kint tank robog... most lőttek... újra lőttek ,.. tán újabb holtat szült az éjszaka, a holdvilág is piszkosabb és rőtebb, rádiónkon búg a himnusz mély szava. Itt állsz előttem kék hálóruhában és reszketsz... reszketsz ... élni újra félsz. Az éjjel most nem ölel téged lágyan, dobog a szív s szinte megáll az ész. Hát meddig? Mindig újra félni? — kérded, a homlokomon veríték libeg .. • leülsz, mert érzed, megremeg a térded, lázas vagy s tested mégis oly hideg. A békességre vágyódsz, úgy szeretnéd, ha nem volna tank, puska, rádió... Kezembe veszem reszkető kezecskéd s azt súgnám most is: hidd el, élni Jó. De most e percben nem hallod a hangom, mert újabb lövés dörren odakinn, a szived dobog, szinte már viharzón, nem volt még kínzóbb ennél soha kín. Én ls félek, csak — jaj — ne vedd te észre; valami lomha rém kúszik felénk, rakéta cikkan felhőnyomta égre, már-már feladnánk végleg a reményt; Gondolataim most u múltba szállnak, korholva nézem a kormos eget és átölelem csendesen a hátad —• öt éve épp, hogy megismertelek, Tndom, neked Is ez jut most eszedbe s egy pillanatra fényes lesz szemed.,, O, hányszor láttam sírva és nevetve öt év alatt e drága kék szemet. 8 már látom, amint könnyeid apadnak, kezed kezemben kissé elidőz s helyet adunk egy bátor gondolatnak: az élet mindig — most ls — újra győz. Üjabb lövés... már nem Is oly Ijesztő, a gyertya lángja egyre fényesül, a hold elől oszlik a lomha felhő, már a süvítő szélvész ls elül. Kihalt az utca, a rádió ls hallgat, puha karjával átölel a csend, utat engedve a Jövendő dalnak s kelet felől a hajnal feldereng. GURSZKY ISTVÁN TOROK Pásztorbot, gamós és görbe, zarándokbotnál különb, te hórihorgas, fejed búbján kampódnak lágy hajlatával, ógörög dal ritmusára újkor ütemét vezénylő, mikor a borostyánszínű hullámzó nyáj fölé lendülsz. Talán ós hellén időknek voltál bűvös muzsikása, népdal és idilli ének kincsed ó pásztori múzsa, most nincs homéroszi kényúr hogy szólalj parancsszavára sem rablólovag nem nyargal lovával lábad nyomában . i. Napsütötte pusztaságon láttam lenge délibábot tündöklő meseszigetnek pálmákkal szegélyezett partját, egy vén juhász áll elém és a ringó fátylas csodára az öreg mosolygón mondja: „Látszatnak ne higyj barátom!'' „Jer felénk a hegygerincre, eléd tárul ott a vilég, ösvényeinken a múltban ezer veszély lesett miránk, mardosták egymást a népek, gyűlölték az uraságot, rang, erőszak tartott minket pórázon, mlnt mi a nyájat. ^ a Épülő szabad hazánkban szétzúztuk szörnyű határunk, hűs völgyén Georgiának nyáron andalogva járunk, míg télen Azerbajdzsánnak enyhe szteppéin bolyongva, zöldellő slrváni rétről szép dagesztáni tavaszba! Kalapját és görbe botját himbálta, lengett subája, szabad mezők Illatában hömpölygött a gyapjak árja — (Gönczi Klára fordítása) N Csendesszaud éjjelek Törtetek a hegy oldalán Harmadánál vagyok talán, Gyakran visszarévedek: Ha más előtt semmiség is, Hálás vagyok nektek mégis, Csendesszavú éjjelek. Az én utam nem várt készen, Taposnom kellett keményen a szakadékszéleket. Ha lassan is vitt előbbre, Ott őrködtek minden kőre Csendesszavú éjjelek. Szeretni a jót és szépet, Becsületet, tisztességet, Szolgálni a népemet, : Sok mást, amit még nem ltudtam[ ' Mindent tőletek tanultam . Csendesszavú éjjelek. Markó Pál (118) Fuchs úr ismét félbeszakított, s azt mondta, hogy ez neki tökéletesen elég, ha mindennek csak a felét sikerül is teljesítenem, nekem ajándékoz egy törpe wyandolta-tyúkpárt, amely első dijat kapott a legutóbbi berlini ba­romfikiállitáson, s tulajdonosukat aranyérem­mel tüntették ki a nagyszerű pároztatásért. Mondhatom, hogy mindent elkövettem, s vezérprogramomat betartottam a folyóiratnál, amennyire szerény képességeimtől tellett, sőt merem állítani, hogy ciklteim még felül is múl­ták képességeimet. Minthogy valami teljesen újat akartam nyúj­tani a közönségnek, kitaláltam különféle álla­tokat. Abból az elvből indultam ki, hogy például az elefánt, a tigris, az oroszlán, a majom, a vakond, a ló, a malac és a többiek már amúgy • is régóta ismeretesek az *Allatok világáénak minden olvasója előtt, hogy az olvasót fel kell rázni valami újdonsággal, új felfedezések­kel, s az első lépésem, ebben az irányban a kénhasú bálna volt. Ez az én új bálna/ajtóm akkora volt, mint a tőkehal, s egy hangyasav­val telt hólyag jellemezte, valamint egy külön­leges bélcsatorna, ezen keresztül az én kénha­sú bálnám valami mérges és kábító savat fecskendezett a kisebb halakra, melyeket fel akart falni, később egy angol tudós ... már nem emlékszem rá, hogy milyen névvel ru­háztam fel. el is nevezte ezt a savat bálnasav­nak. A bálnazsírt már addig is ismerte min­denki, de az új sav felkeltette néhány olvasó figyelmét, s ezek érdeklődtek nálam a bálna­savat gyártó cég iránt. Egyáltalán, biztosíthatom Önöket, hogy az "Allatok világa* olvasói rendkívüli kíváncsiak. A kénhasú bálna után rövid időközönként egész sor új állatol fedeztem fel. Megemlítem közülük az agyafúrt búbot (emlősállat az er­szényesek rendjéből), az édeshúsú ökröt (a te­hén őstípusa), és a szépia-ázalékot, amelyet a vándorpatkányfajták közé soroltam. Üj állataim napról napra szaporodtak. Ma­gam is rendkívül meg voltam lepve, hogy mi­lyen sikereket érek el ezen a téren. Sohasem hittem volna, hogy az állalvilág ily hathatós kiegészítésre szorul, s hogy Brchm annyi ál­latot kihagyott az "Állatok világa* című mun­kájából. Tudott-e Brekin, s mindazok, akik utána következtek, az én izlandi denevérem­ről, a "távoli denevérről*, az én házimacskám­ról, amely a Kilimandzsáró-hegy tetején lakott "ingerlő szarvas-pacsulia* néven? I - (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom