Délmagyarország, 1957. június (13. évfolyam, 126-151. szám)

1957-06-23 / 145. szám

?t 3^^QEDi ^^Ef^ 3O Politikai okokból... VEREB ILONA: M agda hátravetette a haját és kibámult az ablakon. Szürke volt az ég és ólmos esö csapkodta a piszkos havat a löldön. A szél kornyikált a padláson, s a cseppek egy­hangú kopogása kis patako­kat indított az üvegen. Bor­zongató hideg ülte meg a szo­bát. A csontkezű csönd ráte­lepedett Magda szivére, s ret­tenetes súlyával beléfojtotta a levegőt. Kis kaparó zöre­jek percentek valahol, s epi­lepsziás görcs rázta kinn a kiszáradt nyárfát. Néha ma­ma pamutcipője csosszant egyet, míg cél nélkül ide­oda-tévedt. Lassan sokasod­tak az árnyak. A város a téli est komor takaróját húzta magára, s csak ősz feje, a házak szűz, havas tetői fehér­lettek ki alóla. A mama só­hajtásai úgy úsztak a levegő­ben, mint ősszel az ökörnyál. Magda ujjai egyhangúan kop­pantak az ablak fáján. Nem lehetett soká birni azt a hall­gatást. Hogy éppen szóijön valamit, a mama törte meg a csendet: — Szegény apád: Bizony nem így képzelte el. Ügy ka­parták el, mint a kutyát. Ha már papot nem engedett a sírjához, legalább az elvtár­sak eljöttek volna, ö is azt kérte. Hogy énekeljék el ne­ki a gyászindulót. És senki, senki se jött ki... — fulladt sírásba a hangja, és belehüp­pögött, szipákolt zsebkendő­jébe. Magda tudta, hogy kezdő­dik elölről a véget érhetetlen sirám. Nem is válaszolt, csak szórakozottan az anyjára né­zett. -Hát így fogunk élni* — gondolta, és fogcsikorgató ke­serűség öntötte el. A mama gyűrött, ázott zsebkendőjét arcához nyomkodta, és mé­lyet sóhajtott. Világéletében sopánkodó, panaszkodó ter­mészet volt, s az ura halála óta egyre sírt. Legnagyobb fájdalma az volt, hogy nem tudták teljesíteni végakara­tát. Az öreg mozgalmi hallani se akart papról. "Az elvtár­sak jöjjenek a gödörhöz, ér­ted!'.' Aztán énekeljenek. A gyászindulót, a bunkócskát, meg azt, hogy „kitettem a vödrömet az útra .;." Ahány ájtatos vénasszony lesz a te­metőben, az mind megpuk­kad.* Ezen az ötletén kuncogva megsimogatta a mama kezét, s ebben a stmogatásban ben­ne volt az együtt leélt nehéz élet minden elmaradt szere­tete. Aztán már nem is moz­dult többet. S a temetésre nem mentek ki az elvtársak. Volt azoknak elég bajuk ak­kor. Nem törődhetett a ha­lottal az, aki kisbaltával akarta óvni a maga életét. Akadt, aki félt, volt, aki nem ért rá, mert érezte, hogy or­szágot temetnek. A mama minderről keveset tudott, ö esak a maga csalódását fáj­lalta, s újra, újra kezdte: — Nem jöttek el nz elv­társak, pedig magam mentem hozzájuk. Hát való-e ez? — A lányra nézett kérdőn, de mert az nem válaszolt, to­vább beszélt. — Még az első világháborúban belépett sze­gény a szakszervezetbe. Egy­szer odakiáltott Peyernek, so­se felejtem el: "Maga eladja a munkásságot!* Hogy hány­szor lebukott! De ő csak ne­vette. Nem bírtak vele. S most ezt érdemelte? A saját elvtársaitól? F ásult fáradtság vett erőt Magdán. Fahan­gon mondta: — Ne hajtogassa folyton, hogy elvtárs, elvtárs. Még maid baja lesz belőle. — Miféle bajom? — reb­bent az öregasszony hangja. — Mit tudom én. — Hát már a saját lányom­mal se állhatok szóba? Már te is forradalmár lettél? — Én semmi se vagyok... — mondta Magda, és újra az ablak felé fordult. A mama • magában mormogott tovább. A lányt elővették a gondok. "Miből fog élni a mama?* — ez a kérdés gyötörte legin­kább. »A nyugdíj semmire se lesz elég. Kénytelen leszek az ösztöndíjból adni haza.« Gyorsan számolt magában, ötszáznegyven forintot - ka­pott, telt belőle pár rongyra, ha csak kétszer evett is nap­jában. Mert a lánynak sem­mise olyan fontos, mint a ru­ha. A többiek lesajnálják, a fiúk elhanyagolják azt, aki mindig kopottan, szegényesen öltözködik. Hétköznap min­denki kacatban járt az egye­temre, de azért ünnepkor csak ki kellett rukkolni a jó ruhákkal. Otthonról nem tud­ták segiteni még az apja éle­tében se, de valahogy meg­volt. S most még neki kel­lene pénzt adni haza. Magda egész belsője lázadozott. "Hát sohasem lehet részem semmi jóban? Egy év múlva végzek, keresni fogok. De én magam­nak akarok keresni. Férjhez menni. Lesz egy kis szobám, telehorgolom, csupa csipke meg virág lesz. Nem olyan, mint ez az itthoni. De ki fog elvenni egy toprongyost? és mi lesz, ha anyu nyugdiját is megvonják. Most nem lehet biztosat tudni. Aztán ezt elhessegette ma­gától. »Nem, az mégse lehet!* Már teljesen sötét lett. Va­lahol egy puska dörrent. Az­tán még egy, még egy. ösz­szerezzentek a zajokra. A mama újra felsírt a szélcben. — Jaj, ha az apád élne, megmagyarázná, mi van itt. A Balázsné nem köszönt visz­sza nekem máma. Miért? Az­előtt mindig előre köszönt. — No, látja, itt az elvtársa­zás eredménye. Hiába beszé­lek én:, | — Hát azért? — Persze, hogy azért. Nem hallja, hogy beszélnek a kom­munistákról? — Kicsoda? — Mindenki: — Mindenki? Ha az apád élne, ő nem beszélne úgy. És én se ... Hát akkor már nem mindenki. Nagyon fiatal vagy te ehhez. Nem mindig az az igaz, amit jobban kiabálnak. N em érzett erőt Magda a vitához. Hisz úgy is hiába lett volna A mamát sose tudta meggyőzni. "Mitől ilyenek?* — kérdezte magától. »Apa is ilyen volt. Ilyen kemény, megtörhetetlen. Én nem az ő fajtájuk vagyok. Én élni akarok, jó ruhákban járni, fiatalnak lenni. Hát nekem nincs jogom az örömhöz, úgy, mint másnak? Mi vár rám? Kuporgatás, aztán esetleg egy tanyai iskola. Hát élet ez? Nem érdekel a politika, nem érdekel semmi. En jól akarok élni, boldog akarok lenni. Jo­gom van a boldogsághoz, megkövetelem az élettől, hogy adja meg nekem. Igen, meg­követelem !* összerezzent a villanykap­csoló kattanására. Nem ön­tötte el fény a szobát. Áram­szünet volt. Magda idegesen a hajához kapott: — Gyújtson lámpát, mama. — Nincs már egy szem pet­róm se — mondta kis két­ségbeeséssel hangjában az öregasszony. — Akkor gyertyát. — Hangzott parancsolón. — Nincs az se. Pont most nincs, ejnye, ejnye — sopán­kodott a mama. A lányból ki­robbant a keserűség: — Az istenfáját, egy nyo­morult gyertya nincs itthon! — Aztán magában sírta to­vább a gondolatot. »Nem bí­rom én ezt az itthoni sötétet. Élet ez? Egy gyertya nincs itthon. Nyomorúság, sötétség. El innen. Csak el innen. Én nem tarthatom el anyut. Én fiatal vagyok, és élni akarok. Nekem jogom van az élethez. Az öregasszony topogott egy kicsit a sötétben, aztán az ajtóhoz lépett. — Átmegyek a szomszéd­ba, kérek kölcsön egyet. Majd csak megadom — mondta, és kilépett. A lány állt egy pilla­natig, és megütötte a felismerés. »Itt az al­kalom Majd megle­szek valahol reggelig!* Le­kapta a bőröndjét a szekrény tetejéről, beledobált, ami a keze ügyébe került, egy pár rongyot. Kusza írással, nem is látva mit, egy cédulát firkan­tott, s odatámasztotta az órá­hoz. Aztán fölkapta a kabát­ját, a bőröndöt, és szinte fut­va ment ki a házból. Nagy fe­kete szárnyú csönd maradt utána, mint téli estén kinn a temetőkön. Nemsokára visszaért a ma­ma. Körülnézett a lánya után, s megpillantotta a papírt. Re­megő kezével gyufát vett elő, meggyújtotta a gyertyát, és felvette a levelet. Nehezen betűzte a firkálást: "Anyu­kám! Nincs erőm búcsúzni. Politikai okokból átmentem a határon. Majd írok. Csókol Magda." N ehéz mozdulattal le­zökkent a székre, s az keservesen felsírt alatta. Bámult a le­begő lángba, és már nem is panaszkodott. Ugyan nem is volt kinek. Csal; a szél sírta el szörnyű bánatát a fagyótt­szívű világnak. Bárdos Pál Életkép... A kaszába erős kéz fogódzik. Rendet vág. A főddel így birkózik Jól ismerem, ajka hosszan hallgat. Szomjas talán... A korsóhoz baktat. Ráköszönök. Szavakkal birkózom ... Érzi-e, hogy én is így fogódzom a Hazában, napot naphoz téve, s féltőn lesve, hogy fizet a kéve ... ? Szélcsend a kertben,.. A gyümölcsfák, mint néma örök állnak. Levél sem rezzen. A rózsafáknak nem lopja meg az illatát a szél. Az elmúlás most semmiben sem él Az élet fényben, mozdulatlan áll! De megtöri a csendet egy madár; s ráncos anyóka képében halad a tolvaj idő, a kertek alatt.., V\! AZ IGAZI FORRADALOM JUZ"-e i Hát űjhodjunk! örök halál a lét V f — s örök megújhodás. (Örök talány ma még, mi holnap semmi más, csak egy atom a sorban, vagy cé az cn-eken ...) Most lét s halál a tét, lenni s nem lenni: Ez! örök halál a lét: dőlnek s elhullanak Sasok, sakálok — s emberek, szürkék, kicsik, nagyok. S üszkök tövén a gaz ha százszor is: kiver, fejfák között a gyors Idő szegfűt — s búzát növel. örök talány: miből, mikor, miféle jót, s miféle átkot bontogat miféle jajt a sors. Kezünkbe rakja: fogd, tiéd, s vagy élsz, vagy elbukott Ügyed, s akár egy nemzet ls, mert élni nem tudott... örök halál a lét, — s az él, ki halni tud! — S örök megújhodás ... Hát űjhodjunk magunk, Ha halni volt erőnk! a szivünk birja még, — Mit cl nem bfr a szív?! s az élet harcba hív! Andrássy Lajos Szegeden néhány forradalmi szándékú iró és költő politikai, társadalmi és művészeti hetilapot szerkesztett "!'űz« címmel. Bár e hetilap — utolsó megjelent számainak ta­núsága szerint —. fokozatosan jobbra tolódott szemléletében, első számai azonban — melyek főszerkesztőjeként, majd főmun­katársaként Juhász Gyula sze­repel — lclkesítően progies* '• vek. Erről a lapról kiváló Ju­hász-kutatónk, Madácsy László irt cikket a Tiszalúj 1949 már­ciusi számában. Tekintve, hogy uzóta a szegedi Egyetemi Könyv­tár tulajdonába került egy telr jcsebb sorozat — mely három példányszám kivételével felte­hetően minden megjelent szá­mot mngábafoglal —, az iroda­lomtörténészeknek ismét érde­mes lenne elővenniük a "Tuz*-et. Addig is, amig ezt megteszik, legyen szabad néhány reflek­sziót fűznöm a laphoz nékem, fiatal szegedi Írónak is; hadd mondjam el, mily mértékben erősíthet meg ez a lap minket, szegcdi irodulmórokat abban a szándékunkban, hogy tollúnkat szilárd eltökéltséggel a munkás­osztály ügyének odaadó szolgá­latában forgassuk, Mi az, ami engem elsősorban kapott meg a "Tűz* lapozgatá­sa közben':' A hit. Hit a társa­dalmi forradalom elkerülhetet­lenségében, hit abban, hogy a társadalmi haladás lendkerekét forgatni hivatott magyar mun­kásság képes történelmi feluda­tok betöltésére, — hit abban, liogy fél úton nem állhat meg a forradalom, s hogy a forrada­lom vívmányainak szükségsze­rűen ki kell teljescdniök, akar tetszik ez a munkásosztály el­lenségeinek, akár nem, Ez a forradalmi hász Gyulát, amikor 1918. de­cember 14-én ezeket Írja a Klauzál téren grasszúló, s a vö­rös lobogóra fölesküdő magyar katonákat fejcsóválva szemlé­lő francia tiszteknek: "Az új világ napja, uraim, most keletről száll nyugatra, ahogy illik. Különben illik, vagy nem illik, most végre mi is példát mutatunk Európá­nak. Nem először tör­tént." Ugyanebben a számban — : melynek főszerkesztőjeként szerepel Juhász Gyula — ol­vashatjuk Szalay János szen­vedélyes sorait is: »A roham­ban benne vagyunk, ma már kikiáltjuk: éljen a kommu­nista köztársaság!" Az 1918. december 21-én megjelent számban — mely­I nek főmunkatársaként szere­pel Juhász Gyula — ugyan­csak Szalay János írja: "Ma arról van szó, hogy legyen vége az egész vi­lágon a kapitalizmusnak, a burzsoáziának. Minden, ami ezt gátolja, vagy las­sítja, az tényleg reakció. Reakció, hogy Szende Pál radikális párti pénzügy­miniszter ki akarja fizet­ni a háború 35 milliárd­nyi magyar tartozását. Reakció, hogy Buza Bar­na földmüvelésügyi mi­niszter (Károlyi-párt) nem vesz el magánkézből minden olyan nagyobb birtokot, amit az illető tulajdonos nem bír sze­mélyesen megművelni. Reakció, hogy a magyar kormány nem ad ingyen földet azoknak, akik azt megművelik. Reakció, hogy nem nyúlnak a ban­kokhoz, a gyárakhoz, a nagyüzemekhez, a hadi­nyereséghez, a milliók­hoz, amik ma is változat­lanul magánkézen van­nak. Itt minden reakció! — reakció annak számá­ra, aki többet akar, mint ami történik ez ország­ban. Aki kevesebbel, vagy annyival is beéri, amit a radikális párt, avagy a vegyes Károlyi kormány csinál, az tény­leg lehet "radikális*. De aki annyira gondol, mint amit Leninék Oroszor­szágban már gyakorlati­lag is elértek, annak mindaz, ami nálunk ma még történik, reakciós. Es itt kezet fogok Lenin országának minden isme­retlen fiával...« S hadd említsük meg azt is, — amiről már Madácsy László is írt cikkében, — hogy a "Tűz* irodalmi est­jén, melyet 1919. január 1-én tartottak, Juhász Gyula ezen a címen adott elő: "Petőfi és a kommunizmus.* Az 1918. december 28-1 számban Juhász Gyula cikket ír "Ady Endre vidéken* cím­mel. E cikknek utolsó sorai: "Ady Endre nagyon beteg, de az a polgári világ, amelynek ő a legnagyobb és utolsó köl­tője volt, még betegebb. A nap vörösen kél ma kelet fe­lől!* Mennyire időszerű e sorokat újra elolvasnunk — azt hiszem, nem szükséges bizonygatni. A hitetlenség, az útvesztés különösen író-ber­kekben öltött lehangoló mére­teket az elmúlt időszakban s ma különösen indokolt iro­dalmunk nagyjaihoz fordul­nunk, akik a forradalmi hit tekintetében is példamutató­ak. Egyébként dolgozó né­pünk erőfeszítései, az elmúlt hónapok politikai és gazdasá­gi eredményei fogható bi­zonyságai annak, hogy hi­tünk a proletárforradalom­ban nem önáltató vak-hit, vagy naiv lelkendezés, ha­nem reális tényeken alapul, — munkásosztályunk nap-na­pi harcai szolgáltatják hozzá az aranyalapot. A másik nagy dolog, ami Juhász Gyuláék írásaiban megkapott: a mértéktartó szerénység, a ballasztok gon­dos kerülése, s az írótársak iránti odaadó segítség, a meg­kapóan tiszta és önzetlen öröm, egy-egy írótárs sikerei­vel, eredményeivel kapcso­latosan. A "szakmai* félté­kenység és irigység, sajnos, tapasztalhatóan pusztít ma író- és művészkörökben. Hall­gasuk meg Juhász Gyulát) milyen nagy szívvel, milyen önzetlen szeretettel tudott örülni mások eredményeinek: »Aktív tanár koromban egy vidéki gimnázium al­só osztályában népszava­zást rendeztünk arról, hogy: melyik a legkedve­sebb olvasmányod?... A népszavazás nagy többsé­ge egy magyar ifjúsági regény mellett döntött, amelyet majdnem mind­nyájan elolvastak, né­melyek kétszer is. Volt egy a fiúk között, aki szinte kívülről tudta az egészet. A kis regény cí­me: "A rab ember fiai." A szerzője a mi Móra Fe­rencünk ... Móra Ferenc, a költő, a publiciszta, a tudós kutató, — erről akartunk írni, de emberi és írói értékét talán leg­tömörebben és legtalá­lóbban ez az eset mu­tatja. Aki a romlatlan gyermek-értelemhez, szívhez és kedélyhez ilyen diadalmasan tud hozzá­férkőzni, az csak egész exnber és egész művész lehet." Remélem, hogy ezzel a né­hány idézettel is kedvet éb­resztettem írótársaimban a "Tűz* gondos áttanulmányo­zására. Dér Endre. Ovidius, a hétezer éves Szül. I. e. 43-ban Apád gyerekként versért megfenyített, S verés közben Te verset rögtönöztél... Vers lett a sorsod, (sok másnál önös cél,) Dúsan duzzasztja csintalan zsenidet. Tündöklő költő tarka képzelettel, Mondák meg hősnők: mitikus világod; A császár mégis (tisztán itt ki látott?) Száműzetésbe durván kergetett el... • '•. Fájón felizzik Fábiád szerelme; Béklyói az emlék, kit se boldogít: Keserged Róma fényét holtodig. „Süket" császárho'z fordulsz esdekelve: A tél Tomiban gyötrőn fojtogat... (Constanza őrzi díszes szobrodat.) MÁRKY IMRE

Next

/
Oldalképek
Tartalom