Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-21 / 116. szám

A Szegedi Nemzeii Színház úi bemutalója és az úi raaayar oaereii ügye "Minden héten vár egy jó kirándulás*... — énekli Bö­zsi, a csillagász (Máthé Eta) és Ödön, a régész (Csapó János) Valljuk be — amit már úgyis annyiszor hangoztat­tunk —, hogy várjuk, na­gyon várjuk az új magyar darabokat, s köztük nemke­vésbé az új magyar operet­tet. A legfőbb ideje érkezett el e műfaj megújhodásának, mind tartalomban, mind pe­dig kifejezési eszközökben. Néhány sikeres kísérlet bíz­tató jelenségként tünt már fel eddig, s nem egyet lát­tunk néhány éve a szegedi színházban is. Érthető örömet jelentett ezután, hogy új darabbal, új operettel jelentkezik a szín­ház. A szombaton este be­mutatott operett, a „Bástya­sétány 77" ma íródott és cse­lekménye is ma, napjaink­ban játszódik, Budán egy romházban, figurái mai fia­talok, s a bonyodalom nem is történhetett máskor, mint a mi éveinkben. Ennyiben tehát föltétlenül új magyar operett. Sajnos azonban, en­nél már meg is állhatunk, mert mindez a tetszetős kül­ső nem takar lényegbeli vál­tozást. Az annyira várt új magyar operett sajnos, ez­úttal sem jelent meg a sze­münk előtt. Sőt — a nélkül, hogy felelőtlen jóslásokba bocsátkoznék — azt ls hozzá kell tenni, hogy nem is ezen az úton fog megszületni. Mindez a boncolgatás nem azt jelenti, hogy a klasszikus operett hagyományaitól me­rőben eltérőt kell várnunk és valami különös misztifikáció­ba kell burkolnunk az * új magyar operett megteremté­sét. Erről nincs szó, de mégis gyökerében másnak kell len­nie, mint ami a burzsoá szín­művészet talaján meghonoso­dott. Nem a szórakoztatás, a látványosság, a humor ellen van kifogás, hiszen ez kellé­ke, szükségszerű velejárója lesz mindig az operettnek, de ez a szórakoztatás, ez a hu­mor ne öncélú, ne tartalmat­lan legyen. Ne üres szóvic­cek, kihosan elnyújtott, vélet­leneken és valószínűtlensége­ken át bonyolított cselek­mény jelentse ezt a „szóra­koztatást". S a muzsika, igen a muzsika is (bár talán ez a legvitathatóbb) nem ezen az úton jut el a megújhodott operettjátékhoz. Tartalma­sabb, magvasabb zene, és minden nacionalista gondo­lat nélkül tehetjük hozzá, hogy a mi népünk ízlésvilá­gában gyökerező zene jelez­heti ennek a megújhodásnak útját. Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy semmi jót nem találhatni eb­ben az új darabban, örven­detes már maga az a próbál­kozás, hogy a librettóíró Ba­róti Géza mai témához nyúlt. (Bár ezen már egy kissé „túl vagyunk".) Derűs, hangula­tos a légkör, amelyben a tör­ténet szálai szövődnek, s di­cséretes a szándék, amellyel mai életünk némely visszás­ságát, főként a bürokrácia hétfejű sárkányát állítja pel­lengérre és figurázza ki, leg­alábbis egy-egy epés meg­jegyzéssel. Eisemann Mihály zenéjét is biztosan sokan dú­dolták az előadás után, s nem egynek belőle sláger-jö­vőt jósolhatunk. Dalos László versei is szépek, üdék, ötle­tesek. Ezeknek köszönhető az a kétségtelenül nagy közön­ségsiker, amely az éjszakai órába nyúlt bemutatót mind­végig kísérte, s közben elfe­ledtette (nem kis mértékben a rendkívüli' színességre tö­rekvő rendezés következtében is) a cselekmény szimmetri­kus felépítését, az egyéb kö­rülmények között unalomig ismétlődő párhuzamokat a Bástyasétány 77. számú ro­mos házba költözött fiúk és lányok csoportja, illetve a főszerepet kapott három sze­relmespár között. Maga a színház — amint mondani szokták — "apait­anyait beleadott* az elő­adásba. Kaptunk mindent: dalt, zenét, táncot, balettet, rövűt, kabarét, a nézőtérre föl- és levonuló színészeket, sőt még egy kis Szentiván­éji álmot is. Gyökössy Zsolt rendezői képességei javát adta a siker "érdeké­ben. Nem volt könnyű fel­adata, hogy a lényegében is­métlődő jeleneteket új for­mákba, új ötletekbe öltöz­tesse. S ez sikerült is, látvá­nyos, sokszínű, az eszközök­ben nem túlságosan váloga­tós előadást kaptunk. A szí­nészek is teljes odaadással játszottak, s ennek ugyan­csak nagymértékben köszön­hető az előadás sok szépen formált részlete. Mucsi Sán­dor Benedek Pétere nyújtott talán a legtöbbet mind ének­hangban, mind játékban. Duettjei Karácsonyi Magdá­val (Anna), de Karácsonyi szólószámai is emlékezete­sek maradnak. Friss, üdén eleven jelenség volt az egy­re sokszínűbb Balogh Rózsa játéka, legfeljebb egy kicsit kevéssé kellett volna frus­kásra venni Hajdú Tini alak­ját. Kovács Gyula Doma Ru­dit, a freskófestőt, Tini sze­relmét játszotta rutinos, könnyed humorral. A har­madik szerelmespárt, a csil­lagászlányt és a régészt Máthé Eta és Csapj János alakította. Mindketten igen sok természetes bájjel, kü­lönösen Csapó valóban be­lülről jellemzett figurája nyújtott még e műfajban is hiteles, részleteiben kidol­gozott jellemábrázolást. Az "ellenfél« táborában Johnt, avagy Jánost, a TOKISZÉRT-től "raci«-zott jampec szélhámost Lakky József keltette életre derűt fakasztó sok ügyességgel. Nem elsősorban az ő hibája, inkább a szerepé, hogy nem érte el célját, mert nem ki­nevette a közönség, hanem jót mulatott rajta, nem ne­vetségessé vált, mint a mon­danivalót illetve kellett vol­na, hanem valami furcsa, afféle "jópofa* csirkefogó volt. Décsy Györgyi mint Elvira, a szerelmes vénkis­asszony csodajós, próbált ka­raktert adni szerepének, a tőle megszokott sikerrel, bár sok tekintetben (s ez megint a darabból adódik) a bohó­zat határát érintve. Káldor Jenő a megvesztegethető la­káshivatalnokot ezúttal mér­téktartóbban alakította, mint sok eddigi szerepében láttuk, s ez feltétlenül jót tesz mű­vészi munkájának. Károlyi Istvánnak kis szerep jutott Anna apja, Török István fi­gurájával. Ezt a szerepet egyszerű, szép, természetes eszközökkel oldotta meg. Neki kell elmondani a darab prológját is, afféle magya­rázatot a "gyengébbek ked­véért*, amelynek azonban semmi jelentősége nincs a darabban. Érdemes még a balettról szólni, amely lát­ványos és szép volt. Tartal­masat a II. felvonás Ámor­balettjelenete adott, amelyet Mezey Károly sikerült ko­reográfiája alapján Balogh Edina, Masa Klára és Roxin Demeter táncolt kifejezően. A díszlet ezúttal különösen fontos kelléke volt az elő­adásnak és tervezését Sándor Sándor hangulatos ötletes­séggel oldotta meg. A háttér­ként szolgáló fekete körfüg-. göny ugyan komor ellentét­ként hatott, de ez lehet pénzkérdés is a színháznál, nem . csupán stílusbeli meg­gondolás. Bene Jánosné és Anna (Karácsonyi Magda) cs Pcter (Mucsi Sándor) a mindent jóvátevő Amor­szobornál Horváth Ferenc munkáját néhány igazán szép jelmez dicséri. Végezetül tehát: a kasszasi­ker, úgy látszik, biztos. De jó lenne, — mind a színháznak, mind a közönségnek —, ha nem ez jelentené az útjelzőt az új magyar színpadi iroda­lom előrehaladásában. Lőkős Zoltán Tini (Balogh Ró­zsa) és Rudi (Ko vács Gyula; "szesztestvér* Je lenete az I. felvo násból A spanyol-tánc a II. felvonásból. Középen: Lakky József (Siflis József felvételei) (78) — VV'oj ist das Wort: apuschkám? (Mit je­lent ez a szó, hogy apuskúm?) — fordult a: őr­mester az egyik kísérőiéhez, egy öreg land­wehr-katonához, aki úgy látszik, nem volt na­gyon jóban az őrmesterrel, mert nyugodtan igy felelt: — Apuskám, das ist wie: Herr Feldwebl. (A puskám, az annyi, mint: őrmester úr). Az őrmester folytatta beszélgetését Svejkkel: — Tókument minden katonának, tókument nélkül becsukni auf Bahnhofs-Militörkomman­do, den lausingen Bursch, wie einen tollen Hund. (A katonai állomásparancsnokságon, a tetves fickót, mint egy veszett kutyát). Svejket bevitték az állomásparancsnokságra; az őrszobán ott ült a legénység többi tagja, va­lamennyien úgy nézlek ki, mint az öreg land­wchres, aki oly szépen le tudta fordítani né­metre az „apuskám" szót született ellenségének, az őrmesteri hatalomnak. Az őrszoba litografált képekkel volt feldí­szítve, melyeket akkoriban a hadügyminiszté­rium szétküldetett minden katonai irodába, de minden iskolába és kaszárnyába is. Svejket, a derék katonát, először is az a kép üdvözölte, amely a felirat szerint Franz Ham­mel szakaszvezetőt, továbbá Paulhart és Bach­mayer tizedest ábrázolta a 21. cs. és kir. lövész­ezredből, amint kitartásra buzdítják a legény­séget. A másik oldalon függő kép ezt a felira­tot viselte: „Danhó János szakaszvezető az 5. honvéd huszárezredből felderíti egy ellenséges üteg állását". Jobboldalt egy plakát lógott: A bátorság rendkívüli példái. Ilyen plakátokkal, melyeknek szövegét a kia­gyalt rendkívüli példákkal a hadügyminiszté­rium irodáiban fogalmazták a katonai szolgá­latra behívott német újságírók, ilyen plakátok­kal akarta ez a vén hülye Ausztria fellelkesí­teni a katonákat, akik mindezt sohasem olvas­ták gl, s mikor a bátorságnak ilyen rendkívüli páldáit fűzve, könyvalakban küldték utánuk a frontra, hál belecsavarták cigarettának a pipa­dohányt, vagy még célszerűbben használták fel a küldeményt, a vakmerőségről kitalált rendkívüli példák értékének és szellemének megfelelően. I i < i Míg az őrmester elment valami tisztet ke­resni, Svejk ezt olvasta a plakáton: < -v JOSEF BONG TRÉNKATONA fr • ' i Ar egészségügyi oszlop katonái súlyos sebe­sülteket akarlak feltenni a kocsikra, amelyek egy fedett szakadékban várakoztak. Amint megteltek a kocsik, hátravitték őket a kötöző­helyre. Az oroszok észrevették e kocsikat és gránáttüzet irányítottak rájuk. Josef Bong trén­katonának, a 3. cs. és kir. trénsvadronból, megölte a lovát egy gránátrepesz. Bong feljaj­dult: „Szegény kis deresem, véged van!" Ab­ban a pillanatban őt is eltalálta egy gránátszi­lánk. Mindazonáltal ki/ogta lovát, és a hármas­fogatot biztos fedezékbe húzta. Azután vissza­ment az elesett ló hámjáért. Az oroszok szünte­lenül lőttek. „Csak lőjetek* átkozott dühöngök, én a hámot nem hagyom itt!" és tovább sze­relte a lóról a hámot ezekkel a szavakkal. Vé­gül elkészült, és visszavonszolta magát a hám­mal a kocsihoz. Hosszú távolléte miatt az egész­ségügyi katonák mennydörgő szemrehányások­kal fogadták. „Nem akartam otthagyni a há­mot, még majdnem új. Azt gondoltam, kár lett volna érte. Az ilyen dolgokból nincs fölösle­günk". — védekezett a bátor katona —, to­vábbmenve a kötözöhely felé, ahol csak most jelentkezett, mint sebesült. Kapitánya később ezüst vitézségi éremmel díszítette fel a mellét e bátor tettéért. Svejk elolvasta a plakátot, s mivel az őr­mester még nem jött vissza, így szólt az őrszo­bában üldögélő landwehresekhez: — Ez itten nagyon szép példája a bátorság­nak. Igy minálunk a hadseregben mindig vado­natúj lószerszámok lesznek; de amikor Prágá­ban voltam, olvastam a prágai hivatalos új­ságban egy még szebb példát egy dr. Josef Vojen nevű egyéves önkéntesről. Ez Galíciá­ban volt a 7. tábori vadász zászlóaljnál, és ami­kor szuronyharcra került a sor, kapott egy go­lyót a fejébe, és amikor a kötözöhelyre vitték, azt ordította, hogy egy ilyen karcolás miatt ő nem hagyja magát bekötözni. Es mindjárt to­vább akart előnyomulni a szakaszával, de egy gránát elütötte neki a bokáját. Megint el akar­ták vinni* de 6 fogott egy botot és azzal bice-. gott m harcvonal fett, és bottal mertt neki "az ellenségnek, és odarepült egy másik gránát, és letépte a kezét, amiben a botot tartotta. Erre átvette azt a botot a másik kezébe, azt ordította, hogy ezt nem bocsátja meg nekik, is a jóisten tudja, mi lett volna a vége, ha egy srapnel nemsokára véglegesen ki nem készíti. Lehet, hogy ha a végén mégiscsak fűbe nem harap, hát ő is ezüst vitézségi érmet kapott volna a bátorságáért. Mikor a srapnel levitte a fejét, ez még gurulás közben is azt kiáltotta: „Bár rád a bősz halál lehet, tedd híven, amit fen/ű kell!" — Firkálni, azt tudnak ezek az újságok — mondta az egyik közlegény —, de odakint egy ilyen szerkesztő egy óra alatt tisztára meg len­ne hülyülve. A landwehres kiköpött: — Minálunk, Caslavban volt egy szerkesztő Bécsből, egy német. Fénrik (Fanrich — zászlós) volt. Mivelünk a világért se akart csehül be­szélni, de amikor berakták egy menetszázadba, ahol csupa csehek voltak, mindjárt tudott csehül. Az ajtóban megjelent az őrmester és dühödt arccal azt mondta: — Wenn mann lenni drei Minuten weg, da hőrt man nichts anderes als: cseszki, csesi. (Ha az ember három percig távol van, már nem hallani semmi mást. csak: csehül, csehek). Aztán megint kijeié indult, bizonyára az ét­terembe, de még odaszólt a lartdwehr-káplárnak, Svejkre mutatva, hogy mihelyt a hadnagy megjön, vezesse elébe ezt a tetves gazembert. — A hadnagy úr megint a tdvírászlánnyal szórakozik az állomáson — mondta az őrmes­ter távozása után a tizedes —, már több mint két hete koslat utána, és mindig borzasztóan fel van dühödve, amikor megjön a távirdából, és azt mondja róla: „Das ist aber eine Hurc, sie will nicht mit mir schkajen". (Micsoda rin­gyó, nem akar velem hálni). Ezúttal is igen feldúlt állapotban lehetett, mert amikor nemsokára megjött, hallották, hogy valami könyvehet csapkod az asztalra. — Hiába, komám, be kell menjél hesjó,-* snonéta részvéttel Svejknek a tizedes sw^töftssg átmentek már az 6 kezén, öreg katonák és fia­talok is. ' Es már be is vezette Svejket az irodába, ahol a papírokkal teleszórt asztal mögött egy fiatal hadnagy ült, végtelenül dühös ábrázat­tal. Mikor meglátta Svejket és a tizedest, sokat sejtetően így szólt: — Aha! — Aztán elhangzott a tizedes jelen­tése: Lajtnent úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt az embert dokument nélkül találtuk az ál­lomáson. i A hadnagy bólintott, mintha azt akarná ki­fejezni, hogy ö már évek óta előre tudta, hogy éppen ezen a napon és ebben az órában ott fogják találni Svejket ira'ok nélkül a pályaud­varon, hiszen csalt rá kellett nézni Svejkre eb­ben a pillanatban, s feltétlenül az a benyomása támadt mindenkinek, hogy egy ilyen ábrázatú és külsejü egyénnél egyáltalában nem is lehet semmiféle dokumentum. Svejk e pillanatban úgy nézett ki, mintha a derült égből pottyant volna alá, valamelyik idegen bolygóról, s most naiv ámulattal nézi ezt az új világot, melyben egy számára eleddig teljesen ismeret­len butaságot kérnek tőle — valami dokumen­tumot. A hadnagy Svejket méregetve gondolkozott egy ideig, hogy mit is mondjon, s hogy mit kell kérdeznie tőle. Végül megkérdezte: — Mit csinált itt, a pályaudvaron? — Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy vártam a Ceshé Budejovicébe menő vonatot, hogy eljuthassak az ezredemhez, a kilenoven­egtjesekhez, ahol én vagyok a legénye a Lukás áberlajtnant úrnak, akit kénytelen voltam el­hagyni, mivel az állomás főnökhöz kísértek bírság miatt, mert meggyanúsítottak, hogy én állítottam meg a gyorsvonatot, amint jöttünk, a biztonsági- és vészfék segítségével — Megörülök — kiáltotta a hadnagy — mondja el összefüggőben, röviden, és ne­fecsegjen mindenféle marhaságokaU l • ffpIjrtojJpSI ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom