Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-21 / 116. szám

A Szegedi Nemzeii Színház úi bemutalója és az úi raaayar oaereii ügye "Minden héten vár egy jó kirándulás*... — énekli Bözsi, a csillagász (Máthé Eta) és Ödön, a régész (Csapó János) Valljuk be — amit már úgyis annyiszor hangoztattunk —, hogy várjuk, nagyon várjuk az új magyar darabokat, s köztük nemkevésbé az új magyar operettet. A legfőbb ideje érkezett el e műfaj megújhodásának, mind tartalomban, mind pedig kifejezési eszközökben. Néhány sikeres kísérlet bíztató jelenségként tünt már fel eddig, s nem egyet láttunk néhány éve a szegedi színházban is. Érthető örömet jelentett ezután, hogy új darabbal, új operettel jelentkezik a színház. A szombaton este bemutatott operett, a „Bástyasétány 77" ma íródott és cselekménye is ma, napjainkban játszódik, Budán egy romházban, figurái mai fiatalok, s a bonyodalom nem is történhetett máskor, mint a mi éveinkben. Ennyiben tehát föltétlenül új magyar operett. Sajnos azonban, ennél már meg is állhatunk, mert mindez a tetszetős külső nem takar lényegbeli változást. Az annyira várt új magyar operett sajnos, ezúttal sem jelent meg a szemünk előtt. Sőt — a nélkül, hogy felelőtlen jóslásokba bocsátkoznék — azt ls hozzá kell tenni, hogy nem is ezen az úton fog megszületni. Mindez a boncolgatás nem azt jelenti, hogy a klasszikus operett hagyományaitól merőben eltérőt kell várnunk és valami különös misztifikációba kell burkolnunk az * új magyar operett megteremtését. Erről nincs szó, de mégis gyökerében másnak kell lennie, mint ami a burzsoá színművészet talaján meghonosodott. Nem a szórakoztatás, a látványosság, a humor ellen van kifogás, hiszen ez kelléke, szükségszerű velejárója lesz mindig az operettnek, de ez a szórakoztatás, ez a humor ne öncélú, ne tartalmatlan legyen. Ne üres szóviccek, kihosan elnyújtott, véletleneken és valószínűtlenségeken át bonyolított cselekmény jelentse ezt a „szórakoztatást". S a muzsika, igen a muzsika is (bár talán ez a legvitathatóbb) nem ezen az úton jut el a megújhodott operettjátékhoz. Tartalmasabb, magvasabb zene, és minden nacionalista gondolat nélkül tehetjük hozzá, hogy a mi népünk ízlésvilágában gyökerező zene jelezheti ennek a megújhodásnak útját. Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy semmi jót nem találhatni ebben az új darabban, örvendetes már maga az a próbálkozás, hogy a librettóíró Baróti Géza mai témához nyúlt. (Bár ezen már egy kissé „túl vagyunk".) Derűs, hangulatos a légkör, amelyben a történet szálai szövődnek, s dicséretes a szándék, amellyel mai életünk némely visszásságát, főként a bürokrácia hétfejű sárkányát állítja pellengérre és figurázza ki, legalábbis egy-egy epés megjegyzéssel. Eisemann Mihály zenéjét is biztosan sokan dúdolták az előadás után, s nem egynek belőle sláger-jövőt jósolhatunk. Dalos László versei is szépek, üdék, ötletesek. Ezeknek köszönhető az a kétségtelenül nagy közönségsiker, amely az éjszakai órába nyúlt bemutatót mindvégig kísérte, s közben elfeledtette (nem kis mértékben a rendkívüli' színességre törekvő rendezés következtében is) a cselekmény szimmetrikus felépítését, az egyéb körülmények között unalomig ismétlődő párhuzamokat a Bástyasétány 77. számú romos házba költözött fiúk és lányok csoportja, illetve a főszerepet kapott három szerelmespár között. Maga a színház — amint mondani szokták — "apaitanyait beleadott* az előadásba. Kaptunk mindent: dalt, zenét, táncot, balettet, rövűt, kabarét, a nézőtérre föl- és levonuló színészeket, sőt még egy kis Szentivánéji álmot is. Gyökössy Zsolt rendezői képességei javát adta a siker "érdekében. Nem volt könnyű feladata, hogy a lényegében ismétlődő jeleneteket új formákba, új ötletekbe öltöztesse. S ez sikerült is, látványos, sokszínű, az eszközökben nem túlságosan válogatós előadást kaptunk. A színészek is teljes odaadással játszottak, s ennek ugyancsak nagymértékben köszönhető az előadás sok szépen formált részlete. Mucsi Sándor Benedek Pétere nyújtott talán a legtöbbet mind énekhangban, mind játékban. Duettjei Karácsonyi Magdával (Anna), de Karácsonyi szólószámai is emlékezetesek maradnak. Friss, üdén eleven jelenség volt az egyre sokszínűbb Balogh Rózsa játéka, legfeljebb egy kicsit kevéssé kellett volna fruskásra venni Hajdú Tini alakját. Kovács Gyula Doma Rudit, a freskófestőt, Tini szerelmét játszotta rutinos, könnyed humorral. A harmadik szerelmespárt, a csillagászlányt és a régészt Máthé Eta és Csapj János alakította. Mindketten igen sok természetes bájjel, különösen Csapó valóban belülről jellemzett figurája nyújtott még e műfajban is hiteles, részleteiben kidolgozott jellemábrázolást. Az "ellenfél« táborában Johnt, avagy Jánost, a TOKISZÉRT-től "raci«-zott jampec szélhámost Lakky József keltette életre derűt fakasztó sok ügyességgel. Nem elsősorban az ő hibája, inkább a szerepé, hogy nem érte el célját, mert nem kinevette a közönség, hanem jót mulatott rajta, nem nevetségessé vált, mint a mondanivalót illetve kellett volna, hanem valami furcsa, afféle "jópofa* csirkefogó volt. Décsy Györgyi mint Elvira, a szerelmes vénkisasszony csodajós, próbált karaktert adni szerepének, a tőle megszokott sikerrel, bár sok tekintetben (s ez megint a darabból adódik) a bohózat határát érintve. Káldor Jenő a megvesztegethető lakáshivatalnokot ezúttal mértéktartóbban alakította, mint sok eddigi szerepében láttuk, s ez feltétlenül jót tesz művészi munkájának. Károlyi Istvánnak kis szerep jutott Anna apja, Török István figurájával. Ezt a szerepet egyszerű, szép, természetes eszközökkel oldotta meg. Neki kell elmondani a darab prológját is, afféle magyarázatot a "gyengébbek kedvéért*, amelynek azonban semmi jelentősége nincs a darabban. Érdemes még a balettról szólni, amely látványos és szép volt. Tartalmasat a II. felvonás Ámorbalettjelenete adott, amelyet Mezey Károly sikerült koreográfiája alapján Balogh Edina, Masa Klára és Roxin Demeter táncolt kifejezően. A díszlet ezúttal különösen fontos kelléke volt az előadásnak és tervezését Sándor Sándor hangulatos ötletességgel oldotta meg. A háttérként szolgáló fekete körfüg-. göny ugyan komor ellentétként hatott, de ez lehet pénzkérdés is a színháznál, nem . csupán stílusbeli meggondolás. Bene Jánosné és Anna (Karácsonyi Magda) cs Pcter (Mucsi Sándor) a mindent jóvátevő Amorszobornál Horváth Ferenc munkáját néhány igazán szép jelmez dicséri. Végezetül tehát: a kasszasiker, úgy látszik, biztos. De jó lenne, — mind a színháznak, mind a közönségnek —, ha nem ez jelentené az útjelzőt az új magyar színpadi irodalom előrehaladásában. Lőkős Zoltán Tini (Balogh Rózsa) és Rudi (Ko vács Gyula; "szesztestvér* Je lenete az I. felvo násból A spanyol-tánc a II. felvonásból. Középen: Lakky József (Siflis József felvételei) (78) — VV'oj ist das Wort: apuschkám? (Mit jelent ez a szó, hogy apuskúm?) — fordult a: őrmester az egyik kísérőiéhez, egy öreg landwehr-katonához, aki úgy látszik, nem volt nagyon jóban az őrmesterrel, mert nyugodtan igy felelt: — Apuskám, das ist wie: Herr Feldwebl. (A puskám, az annyi, mint: őrmester úr). Az őrmester folytatta beszélgetését Svejkkel: — Tókument minden katonának, tókument nélkül becsukni auf Bahnhofs-Militörkommando, den lausingen Bursch, wie einen tollen Hund. (A katonai állomásparancsnokságon, a tetves fickót, mint egy veszett kutyát). Svejket bevitték az állomásparancsnokságra; az őrszobán ott ült a legénység többi tagja, valamennyien úgy nézlek ki, mint az öreg landwchres, aki oly szépen le tudta fordítani németre az „apuskám" szót született ellenségének, az őrmesteri hatalomnak. Az őrszoba litografált képekkel volt feldíszítve, melyeket akkoriban a hadügyminisztérium szétküldetett minden katonai irodába, de minden iskolába és kaszárnyába is. Svejket, a derék katonát, először is az a kép üdvözölte, amely a felirat szerint Franz Hammel szakaszvezetőt, továbbá Paulhart és Bachmayer tizedest ábrázolta a 21. cs. és kir. lövészezredből, amint kitartásra buzdítják a legénységet. A másik oldalon függő kép ezt a feliratot viselte: „Danhó János szakaszvezető az 5. honvéd huszárezredből felderíti egy ellenséges üteg állását". Jobboldalt egy plakát lógott: A bátorság rendkívüli példái. Ilyen plakátokkal, melyeknek szövegét a kiagyalt rendkívüli példákkal a hadügyminisztérium irodáiban fogalmazták a katonai szolgálatra behívott német újságírók, ilyen plakátokkal akarta ez a vén hülye Ausztria fellelkesíteni a katonákat, akik mindezt sohasem olvasták gl, s mikor a bátorságnak ilyen rendkívüli páldáit fűzve, könyvalakban küldték utánuk a frontra, hál belecsavarták cigarettának a pipadohányt, vagy még célszerűbben használták fel a küldeményt, a vakmerőségről kitalált rendkívüli példák értékének és szellemének megfelelően. I i < i Míg az őrmester elment valami tisztet keresni, Svejk ezt olvasta a plakáton: < -v JOSEF BONG TRÉNKATONA fr • ' i Ar egészségügyi oszlop katonái súlyos sebesülteket akarlak feltenni a kocsikra, amelyek egy fedett szakadékban várakoztak. Amint megteltek a kocsik, hátravitték őket a kötözőhelyre. Az oroszok észrevették e kocsikat és gránáttüzet irányítottak rájuk. Josef Bong trénkatonának, a 3. cs. és kir. trénsvadronból, megölte a lovát egy gránátrepesz. Bong feljajdult: „Szegény kis deresem, véged van!" Abban a pillanatban őt is eltalálta egy gránátszilánk. Mindazonáltal ki/ogta lovát, és a hármasfogatot biztos fedezékbe húzta. Azután visszament az elesett ló hámjáért. Az oroszok szüntelenül lőttek. „Csak lőjetek* átkozott dühöngök, én a hámot nem hagyom itt!" és tovább szerelte a lóról a hámot ezekkel a szavakkal. Végül elkészült, és visszavonszolta magát a hámmal a kocsihoz. Hosszú távolléte miatt az egészségügyi katonák mennydörgő szemrehányásokkal fogadták. „Nem akartam otthagyni a hámot, még majdnem új. Azt gondoltam, kár lett volna érte. Az ilyen dolgokból nincs fölöslegünk". — védekezett a bátor katona —, továbbmenve a kötözöhely felé, ahol csak most jelentkezett, mint sebesült. Kapitánya később ezüst vitézségi éremmel díszítette fel a mellét e bátor tettéért. Svejk elolvasta a plakátot, s mivel az őrmester még nem jött vissza, így szólt az őrszobában üldögélő landwehresekhez: — Ez itten nagyon szép példája a bátorságnak. Igy minálunk a hadseregben mindig vadonatúj lószerszámok lesznek; de amikor Prágában voltam, olvastam a prágai hivatalos újságban egy még szebb példát egy dr. Josef Vojen nevű egyéves önkéntesről. Ez Galíciában volt a 7. tábori vadász zászlóaljnál, és amikor szuronyharcra került a sor, kapott egy golyót a fejébe, és amikor a kötözöhelyre vitték, azt ordította, hogy egy ilyen karcolás miatt ő nem hagyja magát bekötözni. Es mindjárt tovább akart előnyomulni a szakaszával, de egy gránát elütötte neki a bokáját. Megint el akarták vinni* de 6 fogott egy botot és azzal bice-. gott m harcvonal fett, és bottal mertt neki "az ellenségnek, és odarepült egy másik gránát, és letépte a kezét, amiben a botot tartotta. Erre átvette azt a botot a másik kezébe, azt ordította, hogy ezt nem bocsátja meg nekik, is a jóisten tudja, mi lett volna a vége, ha egy srapnel nemsokára véglegesen ki nem készíti. Lehet, hogy ha a végén mégiscsak fűbe nem harap, hát ő is ezüst vitézségi érmet kapott volna a bátorságáért. Mikor a srapnel levitte a fejét, ez még gurulás közben is azt kiáltotta: „Bár rád a bősz halál lehet, tedd híven, amit fen/ű kell!" — Firkálni, azt tudnak ezek az újságok — mondta az egyik közlegény —, de odakint egy ilyen szerkesztő egy óra alatt tisztára meg lenne hülyülve. A landwehres kiköpött: — Minálunk, Caslavban volt egy szerkesztő Bécsből, egy német. Fénrik (Fanrich — zászlós) volt. Mivelünk a világért se akart csehül beszélni, de amikor berakták egy menetszázadba, ahol csupa csehek voltak, mindjárt tudott csehül. Az ajtóban megjelent az őrmester és dühödt arccal azt mondta: — Wenn mann lenni drei Minuten weg, da hőrt man nichts anderes als: cseszki, csesi. (Ha az ember három percig távol van, már nem hallani semmi mást. csak: csehül, csehek). Aztán megint kijeié indult, bizonyára az étterembe, de még odaszólt a lartdwehr-káplárnak, Svejkre mutatva, hogy mihelyt a hadnagy megjön, vezesse elébe ezt a tetves gazembert. — A hadnagy úr megint a tdvírászlánnyal szórakozik az állomáson — mondta az őrmester távozása után a tizedes —, már több mint két hete koslat utána, és mindig borzasztóan fel van dühödve, amikor megjön a távirdából, és azt mondja róla: „Das ist aber eine Hurc, sie will nicht mit mir schkajen". (Micsoda ringyó, nem akar velem hálni). Ezúttal is igen feldúlt állapotban lehetett, mert amikor nemsokára megjött, hallották, hogy valami könyvehet csapkod az asztalra. — Hiába, komám, be kell menjél hesjó,-* snonéta részvéttel Svejknek a tizedes sw^töftssg átmentek már az 6 kezén, öreg katonák és fiatalok is. ' Es már be is vezette Svejket az irodába, ahol a papírokkal teleszórt asztal mögött egy fiatal hadnagy ült, végtelenül dühös ábrázattal. Mikor meglátta Svejket és a tizedest, sokat sejtetően így szólt: — Aha! — Aztán elhangzott a tizedes jelentése: Lajtnent úrnak alázatosan jelentem, hogy ezt az embert dokument nélkül találtuk az állomáson. i A hadnagy bólintott, mintha azt akarná kifejezni, hogy ö már évek óta előre tudta, hogy éppen ezen a napon és ebben az órában ott fogják találni Svejket ira'ok nélkül a pályaudvaron, hiszen csalt rá kellett nézni Svejkre ebben a pillanatban, s feltétlenül az a benyomása támadt mindenkinek, hogy egy ilyen ábrázatú és külsejü egyénnél egyáltalában nem is lehet semmiféle dokumentum. Svejk e pillanatban úgy nézett ki, mintha a derült égből pottyant volna alá, valamelyik idegen bolygóról, s most naiv ámulattal nézi ezt az új világot, melyben egy számára eleddig teljesen ismeretlen butaságot kérnek tőle — valami dokumentumot. A hadnagy Svejket méregetve gondolkozott egy ideig, hogy mit is mondjon, s hogy mit kell kérdeznie tőle. Végül megkérdezte: — Mit csinált itt, a pályaudvaron? — Lajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy vártam a Ceshé Budejovicébe menő vonatot, hogy eljuthassak az ezredemhez, a kilenovenegtjesekhez, ahol én vagyok a legénye a Lukás áberlajtnant úrnak, akit kénytelen voltam elhagyni, mivel az állomás főnökhöz kísértek bírság miatt, mert meggyanúsítottak, hogy én állítottam meg a gyorsvonatot, amint jöttünk, a biztonsági- és vészfék segítségével — Megörülök — kiáltotta a hadnagy — mondja el összefüggőben, röviden, és nefecsegjen mindenféle marhaságokaU l • ffpIjrtojJpSI ,