Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-19 / 115. szám

SZEGEDI SZÉP SZO Azoknak a fiataloknak ajánlom, akik nem Ismerik a felszabadulás előtti Magyarország „gyönyörűséges*' rendjét és részben emiatt az októberi ellenforradalom befoghatta őket a szekerébe. A

tizenegyedik évemet cipeltem, ötödikbe jártam, jobban mondva jártam volna, ha az én keresetem nem életkérdés a családnak. De nagyonis életkérdés volt, úgyannyira, hogy a negyedik osztály végén is százhuszonhat félnap mulasztást irtak be az értesítőmbe, mivel csak a legharapósabb téli napokon tettem tisztelelem az osztályban, az iskolaév többi napján meg belesegítettem abba — mint apám mondta —, hogy fel ne billenjen a háztartásunk. Mert úgy voltunk mi, mint az első, meg a hátsó szomszédunk, hogy a holtig való kenyerünk megvolt ugyan, de az újig való sohse, s az volt minálunk törvénybe fektetve, hogy a has mindennél előbbre való, még az iskolánál is. Apám igencsak azt mondta, mikor az intőket odaadtam neki, hogy jó, jó, a tanító azért kapja a fizetést, hogy ezeket küldözgesse. Pedig nem volt őneki maradi felfogása egyáltalán a tanulást illetően. Mindig nagyra volt velem, hogy már harmadik osztályos koromban könyv nélkül elszavaltam a hosszabb olvasmányokat ís, az olyat, mint a „Mohácsi vész- és a „Kolozsvári biró«. Csak hát amikor dplogidoben iskolába kellett volna menni, visszafogott. Nem paranccsal, hanem szép szóval, rábeszéléssel, amiből a végén az jött ki azért, hogy szükség törvényt bont, iskola helyett oda kell mennünk, oda kell néznünk, amiből élünk. Többször, úgy beszélt, hogy én már úgvis többet tudok, mint a többiek, s csak később jöttem rá, hogy ezzel saját lelkiismeretét próbálja nyugtatgatni. Amit el akarok most mesélni, november vége felé történt, vagyis amikor már nagyon a nyakunkon volt a tél, cs minálunk erősen bele kellett kapaszkodni minden keresetbe, hogv kihúzzuk valahogy, míg megint nyílik az idő. Az uraságnak még földben volt vagy két tábla cukorrépája, oda jártunk szedni apámmal hajnalonta. Kemény foga volt már az időnek, dideregtem, vacogtam kifelé menet, hiszen mindig a legédesebb álmomtól szakítottak el, de menni kel( NAGY ISTVÁN; m l lett, mert a répaásó még nem fagyott ki a földből. H

át a szóban forgó napon is csak nagy kínnal lehetett énbelém életet verni. Apám először a takarót szerelte le rólam, kicsit mosolyogva, kicsit bosszankodva azon, hogy alig tudta kifejteni a pokrócba gubancolódott végtagjaimat. Azután nem sok idő múlva a nagykabátját húzkodta ki a fejem alól, hogy magára vehesse. Ekkorára már a szalvétába is belehempergetett vagy négykilónyi kenyeret a szokásos négy fej vöröshagymával együtt, én azonban sehogy sem akartam észhez térni, vagyis visszazökkenni a valóságba. Először csak álmodtam, hogy nincs rajtam semmi és fázom, továbbá, hogy a párnám is hiányzik és nyomja a fejem a kemény padka, azonban fokozatosan rájöttem, hogy nem lehet tovább itt maradni, kelni kell, és indulni. A lámpa bizonytalan sárga fénnyel pislákolt a kisasztalon, öcsém, meg a húgom, meg anyám aludtak, apám meg háttal állt nekem, a hátán volt már a tarisznya is. Tudtam, hogy a dohányt bolhássza, válogatja kifelé belőle a finánclábszárakat, de tulajdonképpen énrám várt, hogy majdcsak lekászolódom. Sajnált, ugyanúgy, mint tegnap és tegnapelőtt, hogy fel kellett keltenie, tán fájt is neki a dolog ós azért piszmogott azzal a dohánnyal, hogy ne kelljen rám néznie. Lemásztam a fekhelyemről anélkül, hogy teljesen felébredtem volna és kábán, holdkóros módjára a pantallóm után tapogattam. Persze nem ment ez így félig alva, s ki kellett nyitni a szemem, hogy megleljem, amiben persze nagy része volt apám eme szavainak: — Na, iparkodjál már, na! V

út ebben a mondatban röstellkedés. megértés, tán még bocsánatkérés is, csak éppen erélyes felszólítás nem volt. Nem vagyok biztos benne, hogy a tudutomig hatoló szánalom ébresztett-e gyanút bennem, vagy csak véletlenül pislantottam az órára, mindenesetre meghökkentem egy kicsit. Félkettő múlt tíz perccel, éjfél után. Már a számon volt a duzzogás, hogy ez már azért sok egy kicsit, hiszen tíz után dőltünk le, de ahogy ránéztem apám hajlott alakjára, szó nélkül léptem bele a nadrágomba. Nem láttam az arcát, mégis bizonyosra vettem, hogy ő nagyonis tudja, mi megy végbe bennem, neki sokkal jobban nehezére esik ez a szokottnál is koraibb ébresztés, mégse mondhatja azt, hogy feküdjek vissza. Köszönés nélkül húztuk be magunk után a házajtót, anyám észre sem vette, és kilopakodtunk a hideg őszi éjszakába. Hat kilométernyi út állt előttünk, de ennek a tudata most sem vert le különösebben. A faluban még a kutyák is aludtak, én pedig apám nyomában bandukolva lépésről lépésre kezdtem elfelejteni a kuckó melegét es boldogan állapítottam meg, ntilycn jó, hogy a nadrágzsebben nem fázik a kezem. Behúzott nyakkal, meggörnyedten .ballagtam és megpróbáltam derűsen felfogni azt az időt, ami estig eltelik majd a répaföldön. Kiérünk — számolgattam —, ez a legrosszabb. Olyan deres a répalevél, hogy szinte zörög, s majd lefagy rajta a kéz. Mégse lehet a jó langyos zsebbe dugni, mert akkor lemaradok az összehányással, hiszen apám, ha nekiesik, ásójával csak úgy ugráltatja a répákat ki a földből. Aztán mikor elmegy a dér, jön az evés, ami a legtöbbet ér az egészben, olyan csuda jó íze van a kenyérnek vöröshagymával. Tíz óra felé már mosolygós, enyhe az idő, a kabátot is le lehet vetni, könnyebben esik a mozgás, és jókat lehet szippantani a savanykás levegőből. T

jvább nem tűnődhettem a nap várható eseményein, mert egy ember vágódott mellénk a sötétből. Csak éppen hogy morgott valami köszönésfélét, apám úgyszintén, aztán kis idő múlva elkezdtek beszélgetni. Ennek a hosszú hallgatásokkal rr.egmcgsz&kított érdekes beszélgetésnek az volt a veleje, hogy a rcpaszedöket mind fel kellene aggatni sorba, mert irigyek egymásra, mint a kutyák. Ahelyett, hogy megvetnék a lábukat, hogy ' nein és nem szedik fel a répának egy fillérért kvadrátját, némelyik tán nem is megy haza aludni, csakhogy mondhassa, ő többet keresett a másiknál. Volfinger, az anyja cinegelábú istenit, így bolcnd is volna, ha többet adna, hisz látja, hogy úgyis fel lesz szedve a répája. Nem értettem én ezt sehogy se. Hát ha így látják, ha így látja apám is, akkor minekünk miért kell ilyen irgalmatlan korán jönnünk. Nyilván azért, hogy megelőzzünk mindenkit — döntöttem el magamban, csak az nem ment a fejembe, hogy ajckor milyen alapon szidják azokat, akik ugyanerre törekszenek. Kiértünk a répaföld sarkához, de még olyan fekete volt minden, • hogy semmit se lehetett látni. Moccanatlannak tűnt a sötét határ, egy árva szélfióka sem jelentkezett, csak a fogam koccant össze a lefelé ereszkedő hidegtől. Az ember otthagyott bennünket, apám meg lehúzódott a levéllel letakart répakupacok között és így próbált alulról tájékozódni, vagyis szétlátni a táblán. Nem észlelt semmi mozgást, s mintegy önmagának megjegyezte halkan, hogy nincs még idekint senki. Ahogy azonban közeledtünk a tegnap este félbehagyott nyilasunkhoz, jobbról is, meg balról is halljuk, hogv csissz-csassz, fejelik a répát. Apám elkáromkodta magát, ledobta magáról a tarisznyát, meg a kabátot cs hozzáfogott ásni olyan elszánt méreggel, hogy azzal sem törődött, ha a sötétben összeszurkálja és beleszaggalja a répákat a földbe. zen a napon felszedtünk mi is közel kétszáz kvadrátot. De este nem mentünk haza, s valamikor éjszaka lehúzódtunk egy levélcsomóba, hogy ott helyben köszönthessúk a következő, irgalmatlanul hosszú munkanapot. A ÍZÍNÉSZNŐ E (Az alább közölt jellemrajz csalt a képzelet szüleménye. Ha valaki mégis magára Ismerne, az csak » véletlen különös játéka. Annyira nem jellemző, hogy ha valaki meg akarná Írni. csak Így szabadna elkezdenie: ,.Az alább k-V'ölt (ellemralz csak a képzelet szüleménye. Lehet, hogy a régmúltban találtatott ilyen jellemű színés-íiiő. közvetlenül a telefon feltalálása után. Ma azonban az Ilyesmi — némelyek szerint teljesen valószínűtlen 1") ftgy kéréssel fordulok a mélyen tisztelt publikumhoz: csak fél/üllel méltóztassanak rámfir gyeim, és az egyik szemüket is csukják be, hogy minél kevesebbet lássanak abból, amit most a „lelkikényszer" hatására meg kell írnom. A színésznő ugyanis azon kiváltságos halandók (némelyek szerint halhatatlanok) közé tartozik, akikről Leveset beszélünk, cs még hevesebbet merünk írni. A téma is kényes, a színésznő is szerfelett kényes erre a léniára. .4 mtizM is, amikor megtudta, hogy írni akarok róla, csak reszketve merte megcsókolni merészen ívelt homlokomat. (A színésznők most biztosan csak köpnének rá, hiszen ők „jó-köpéseikről" közismertek). Vannak, akik azt állítják, hogy az első színésznő Eva volt, Adám felesége, és rögtön főszerepet játszott a „Paradicsom"-ban. Ádámné nagyon szép lehetett, mert Lucifer is elismerőleg nyilatkozott róla. (Lásd: Madách: Az embertragédiája). A színésznőknek akkoriban még megvolt az a jótulajdonságult is, liogy szerelték a színi-kritikusokat. mert ilyenek is voltak, csak meg se mertek mukkanni. Az volt a véleményük, hogy színésznőről csak jót — vagy semmit. GONDOLATOK (Verses riport életünkről Tavaszt leheli már homlokáról az esti égbolt s míg kitárul: Fáknak virága, selyme luill a zsenge fűre ott alul. Szirmuk fehérje záporozva megint csodáknak ízét hozza, S holnap már mind az ághegyet zöld kis gyümölcshad szállja meg. A városvég ez Icildszagáva! s csöndes homálya mélyen árnyal Amott a szürkülő vizén lágy fodrokat, s hab nem pihen. Sutlog... s a nádak rázizzennek, majd távol béka-kórus zenget Nászdalt, s mit olykor tán ununk: pihon nyújtózva Városunk.., Kapált ma is a szorgos népünk, búgott az orsó. szállt reményünk S munkából Jőve hány helyen tett-vett asszonykéz, jeltelen! Most meg kigyullad házak fénye, s bár alkonyai lép utca-végre: Jól látni félhomályon át Szegednek Alsóvárosát. Jószág Itthon már legelőről, s nézem borongva: régidőkből Mi mégis, mégis megmaradt, s mit kiméit idő-forgatag. Piros fiitér leng szép tornácról, s a csutkakúpos udvar hátul Kocát tart, s ólt ad Itt neki; borjú meg anyját döfködi. Húzormon fenn a nap korongja díszlik faragva, s minden mondja A szorgosságot, mely kivár; paraszti így hat még e táj. De istálló is, pajla is szól, élő igékkel erröl-arról, S a zordság, s kellem mindenütt keverve itt, majd olykor üt! Él befelé a jóreménye, hitével ott Jár kedve-kénye S bár munkál mindig hasznosat: eszméből mégse kér sokat. S ez ősi múltba, s int az éjbe most vonat füttye vág, hasít be S trillája hosszan furcsa híd jövök felé, s vajh mit tanít? Hogy törpe vándor, én. mezetlen a kis hazámban jőttem-mentem. Hol testem, s lelkem rázza meg c füttyből forróság, s hideg? Hogy rajjal mozdonyok rohannak e földtekén egy néma hangnak Nagy intésére, s zárt anyag mögött is Mozgást sejtni csak? Hogy búgó szárnyaink zenélve egünk kinyíltál hozzák végre; S szerves csodák közt megjelent, az is mit emberkéz teremt? Hogy bontott sejtmag féken tartva javunknak legjavát is adja. S kórt, szennyet lomblkunkba fojt tudás, ha mindent egybehord? Hogy zengő érchuzal kimérten erdőnyi tábor lelt a térben, S étert is fúlva fut szavunk: hol ércet mellé nem adunk? öh merre ível korszak, s népe? Gyatrát mi íiz a dús tökélyre? Rosszból mi lesz itt végre jó? S mit villan érted űrhajó? Fgy óriásit forduló kor időktől rostált merre bókol? Nehéz tusunkra mit felel? S mivé lesz végül földi hely? Egyensúly, élet, munka győznek, vagy mindent újból megelőznek Eb-hitlöl hajtva démonok s csak kínok égnek majd, s romok? Ember magát itt megtalálja, vagy hibbant ésszel fut halálba. S fertőzve rónák a tengerek nem látnak többé ép szivet? A hókét köznapunknak sója: az összeférés mégis óvja? Vagy jónak nincs ránk több szava, s hiába minden szózata? fgy kérd a kérdés, s ki felelhet, hol kart az ésszel minden kerget Előre, s minden visszatart mi rút, mi lomha és takart? Halk szó felel csak értelemben, hogy jövendőnk ha él terekben S mélyükben törvény is javunk: győztes csak úgy lesz sóhajunk! (jgy védi társas álmainkat, miket most bűnünk egyre ingat S emelve sújtott népeket rend őket így találja meg !.., S magyar-hon? Itt él, itt e mában, hol sors-avarban én is jártam S a történések tág szavát sok éber kinnal fogtam át. így bármit hozzon még az élet: társként velem jár halk ítélet E síki földről, mely hazám, s az mindenével igazán! ö védi lelkem s bárhova tesz: s erőm akárha gyönge szó lesz, Akár egy méltóbbat tereni, magyarként tűnik életem. S mert csöpp hazánkkal világ, s ember nagy sorsa eggyé lett szívemmel i S mert minden gyarló egymagán: jövőnk lehet csak látomány. Rögünk Tiszánál ezzel föd majd, s ha elsóhajtok végső sóhajt, Mikor búcsúzom, s elmegyek, tovább itt él azért Szeged. S világ is éljen! Jónak rossza, ne űzze többé elkárhozva. S akkor majd nemzedékeken a méltóbb ember megjelen! (1&57.) Fússy László (Szatíra több lavonáaban) Még a négy evangélista sem mert róluk írni a Bibliában, pedig őket a Szentlélek sugalmazta. Persze, ahogy a kritikusok lassan lalpraálllak, egyre jobban elhidegült a baráti viszony, inkább a barátnői viszony kezdett kifejlődni. Később emellé egy-két finom jelző is társult: „homályos eszű intrikus", „inkább vicce* ket írna, mint kritikát", Na, de ez csak a kritikui sokra vonatkozik. A nagyközönség egé* szen más. Az egy „ara* nyos embercsődület"* ha tapsol, de ha nem veri ösz* sze kellőképpen (vérző-vö* rösre) a tenyerét, akkor „egy piszok fráter, azt is megmondom miért, mert egy ronda disznó". Ncszo neked nagyközönség. JS^ színésznő, miként a színész is, Istennek különös teremtménye. Nem is tudom megérteni, hogy miért nem a hetedik napon teremtette meg őket az úr, A színésznő mindezek lelett szép, és rendszerint húsz évvel fiatalabb, mint a többi nő. Azt tarifa nus* gáról, hogy 6 a világ legnagyobb tehetsége, csali ezt a többiek nem akarják észrevenni. A többiek, ahili olyan csapnivalóan rosszai minden szerepben, hogy az kibírhatatlan. (A „többiek" ala't értsd mindazokat, akik valaha is felléptek a „világot jelentő deszkák"» ra). Borzasztó önérzet lángol benne. Amikor kilép a színház kis kapuján, altkor válik csak úgy istenigazából színésznővé. Az élet színpadán játssza azt a nagy szerepet, amit a „hozzáncmértö", „undok" rendező elrabolt tőle. Itt nincs szüksége súgóra, többi-társaira; itt nincs váltott szereposztás, nincs konkurrencia. Itt csak egyedül ő tündököl v a „hétköznapi" emberek szemcinek rivaldafényében. A gondolkozásról azt tartja, liogy aki gondolkozik, megnehezíti életét, mert nemcsak a külvilággal küzd, hanem önmagával is. 'Többnyire csak a látszatra ügyel, mert szerinte a látszat az, aminek mindenki hisz —, az igazai pedig úgysem hiszi cl senki. 4 »i(/iés;nüne/í a múltja az, amiről nem beszélünk- 4 pesszimisták szerint már a pólyában fekvő színésznőnek is van nuillja. Ebben a kérdésben optimisták nincsenek. Különös ismertető jele, hogy beszélni is szokott, természetesen csak a közvetlen hozzátartozóival, és azokkal is csak önmagáról. Néha másokkal, és másokról is beszél, de azt nem köszöni meg senki, mert olyan hangnemben beszél, hogy azt nem lehel lekottázni. Viszont azonnal elhallgat, és türelmesen figyel, ha róla beszel valaki. Ezért írtam most a színésznőről ... L, N,