Délmagyarország, 1957. május (13. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-05 / 103. szám

SZEGEDI SZE? SZO líadas MJf/etn&ec November 2-án a ködös, esőre álló nappalt koromsö­tét éjszaka követte. Ebben a sűrű éjszakában vad döröm­bölés űzte tova a főtéri csen­det. Kísértetiesen visszhang­zottak a szorongva lapuló kisvárosi házak között ezek az ütések, s a rendőrségen ügyeletet tartó altisztek és tisztek rossz sejtelmek között rakosgatták le a kezükben szorongatott kártyát, mellyel az éjszaka feszültségén akar­tak enyhíteni valamelyest. Fegyverükhöz kaptak, s egyi­kük, egy hosszúranyúlt, eny­hén meggörnyedt hátú had­nagy, pisztollyal a kezében ment ajtót nyitni a zörgetők­nek. Tépett egyenruhájú, csap­zott hajú szakaszvezető bu­kott be az ajtórésen. Tántor­gott pár lépést, mint a részeg ember, majd a társakra vetve elkarikásodott szemét, liheg­ve szólalt meg: — Körösd községből jövök, árkon-bokron át futottam idáig. A „nemzetőrök" várat­lanul megrohanták a rendőr­őrsöt, leszerelték az embere­ket, felfegyverkeztekA fejetlenség az úr a község­ben, meg egy Toroczky nevű, börtönből szabadult mészá­roslegény . t. Az ügyeletesek összenéztek. Szemük, akár a parázs, áll­kapcsuk izmai vibrálnak. Ügy látszik, elkezdődött a tánc..; — Ki ismerős a községben? «— tekint széjjel a hórihorgas hadnagy. Törékeny alhadnagynő szó­lal meg az asztal végén; — A férjem, hadnagy elv­társ. Ö a községből való. Minden rokona ott él. ö biz­tosan vállalja.Mindjárt idehívom. S már siet ls az asszony, amennyire telik tőle, a né­hány házzal odébb emelkedő honvéd parancsnokságra. Nyomába két bajtársa szegő­dik, nehogy baja történjék. Hisz drága terhet hordoz, a komor napok nehéz terhén felül: új életet a szíve alatt. mivel vízzel dagasztotta fel az általa árusított disznózsírt. S most a zűrzavarban, bün­tetését le sem töltve, kisza­badult, s 6 az atyaisten a köz­ségben, élet és halál ura. No hiszen, az ö családjának, öreg Peteleiéknek nincs mit tarta­ni tőle, — nyugtatja önmagát, — az öreg egyszerű tsz-tag csupán. Robog, robog a két katonai autó a vaksi éjszakában, s Petelei százados egyre ösz­szébb húzza szemöldökét. Tizenhét honvéd-újonc, öt sá­padt képű, napok óta alig alvó rendőr, egy golyószóró ... Az ellenfél 80—100 főnyi, s fegyverrel, lőszerrel bőven el­látott ... Bízhat-e a fiúkban, saját lélekjelenlétében, biz­hat-e a falu támogatásában? Száguld a két katonai autó­Körösd község felé, s Petelei százados feje körül sokasodó kérdőjelek cikáznak a sötét­ben. Éjfél körül jár, amikor a minden oldalról bekerített községházára behatolnak Pe­teliék. A kivilágított tanács­elnöki szoba ajtaját maga a százados rúgja be, s kemény szóval dörren a fegyveres su­hancokra, akik öt, falfelé fordított arcú embert őriznek, a székeken bóbiskolva, — Kezeket fel! A suhancok szempupillá­ja tágramered, moccanni is elfelejtenek meglepődésükben A falnak fordított csizmás emberek egyike megfordul hirtelen és kitárt karokkal, sírva-nevetve lép a százados elé: — Fiam, kisfiam, i, Apám! döbben meg Pe­telei, — hogy kerül ide? — Magam sem tudom, fiam. Ide cipeltek... Félóra múlva Toroczkyt vasra verve vezetik Petelei elé. A százados pillanatra el­veszti önuralmát. — Gazember — markolja meg a hentes gribancát. — JVfit akartál az apámmal?! Toroczky nagy lélekjelen­léttel vigyorog — Négyszemközt azt is el­mondhatom. Petelei kiinti a szobából embereit, de pisztolya agyát mindenre készen markolássza. — Beszélj. — No öreg, kedves-e az életed?! — taszítja oldalba öreg Peteleit puskatussal a mészáros. — Ha igen, add elő a fiadat. Vagy azt mondd meg legalább, hol találhatom meg? Némi beszédem volna vele. öreg Petelei feje' a válla „ közé ereszkedik. Egő szem- Reszlel egy keszulo hosszabb kollemenybol mel hallgat. A fia, a honvéd- , O, csodás este suhogott, fekete-színes báli [bársony csodás este... százados fia... Csak itt le­hetne. Azt nem köszönné meg Toroczky mészáros ... Dehát a fiú messze van, hiába rücs­köl a padkán szegény öreg­asszony, munkában összetöp­pedt életpárja. El sem búcsúzhat tőle, To­roczky csontos ököllel lökdösi kifelé: — Előre, öreg. Majd a nép vasárnap ítél fölötted. Petelei honvédszázados au­tója sebesen hasítja a sűrű országúti ködöt. A százados összehúzott szemmel gondol, kodik maga elé a volánnál. Toroczky... Osztálytársa volt az inas-vállas hentes, együtt jártak elemibe. De sokszor összeakaszkodtak az utcán egy-egy bakó-csatára. Erősza­kos volt Toroczky már gye­reknek is, pökhendi, s a ki­sebbeket abriktoló. Hányszor összeillesztette a jobblába fe­jét Toroczkyval..-. Megmar­kolták egymás kezét, s aki a másikat kivetette alapállásá­ból, az győzött... Később, 44—45 telén, a MADISZ-ban ügyködtek együtt néhány hé­tig. Amíg Toroczky össze nem lopkodta a MADISZ­házba gyűjtött rádiókból az alkatrészeket... Legutóbb, úgy hírlik, azért ültették le, 4 forgott a farsangi világon — és táncolt, libegett lefelé hószálak lenge lajtorjáin a vendég-fények égi tarkasága;. , Meg-megpihentek arcodon, a hajadban kamasz-csillogások — , * eltikkadt csitri hópihék is tánctól pihegtek tiszta szádon, 4 álmodozván az ismeretlen, titkon-parázsló nyári tűzről: amire én, csak arra vágytak: én nevét is tudtam: szerelem — s becézve halkan, úgy vigyáztam, hogy ajkaink remegő nyarában mindig olvadjon szépen el egy boldog, közös hópehely .. i Igen, csak ezen gondolkoztam, erre ügyeltem, semmi másra: hogyan lesz ringó egyedüllét két ember szoros simulása — karjaink kötő-anyagával erős határként hogyan épül a bizalom, a legszebb magány; két ember boldog árvasága, s milliárd magány sarkkörében hogyan lesz forró menedékül.., Igen, csak ezekre ügyeltem: az estére, a karjainkra, arcodra, a havazásra — és olyan szép volt, jó, hatalmas, tudni, hogy te is erre gondolsz, hogy nem is gondolhatsz semmi másra — hogy milliárd páros árvaság közt kőzÖ6 ritmusú lépteinkben két, fonódó test hogyan érzi saját magányát Egynek, Mindnek ... Nagyfalusi Tibor + «WHM«n>MH — Tedd csak el azt a pisz­tolyt, komám. Arra fogd, aki az ellenséged, ne a barátodat akard kinyírni. Az öreged köré olyan betyár hangulatot szított a csőcselék, hogy — az ő érdekében — gyorsan őri­zetbe kellett vennem. Saját magam mentem ki hozzá, hogy semmi baja ne essék, a legmegbízhatóbb emberekkel őriztettem. Ha én nem va­gyok, rég szédszedte volna a tömeg az öregedet. Most pe­dig eressz szabadon, hadd be­széljek az emberekkel, mert az egész falu talpon van, le kell csitítanom őket. Énrám hallgatnak. Apádéknak a ha­ja szála se görbül meg, garan­tálom. Miután a Toroczky-banda minden tagját lefegyverezték, a százados — a vérontás el­kerülése végett — csakugyan szabadon engedte Toroczkyt. Három emberét a faluban hagyta a golyószóróval, aztán ismét nekivágtak a sötét or­szágútnak, A szomszédos köz­ségekben is körül kellett nézniök. Toroczky barátságos arccal búcsúzott, ez azonban a szá­zadost nem nyugtatta mtg. Rossz érzések között rótta különítményével a megyét. Egyre a fejében lüktetett a kérdés: Mi lehet otthon?.,. A presszó sarkában Másnap éjjel, mikor édes­apjáék ugyanolyan csapzot­tan, akár előző éjjel a rendőr­szakaszvezető, bebuktak az ajtón, ezt is megtudhatta Pe­telei. Toroczkyék a szomszéd község rendőrőrsét rohanták meg, onnan szereztek fegyve­reket, s pár órán belül ugyanott volt a falu, ahol az előző éjszakán... Petelei százados megint a faluja felé robogott éjjel — de ekkor már nem engedte ki markából Toroczky griban­cát :.. S ma, a viharok elültével mosolyogni is van kedve öreg Peteleinek, ahogyan — unoká. ját ringatva a rugékony ba­bakocsival — ezt az igaz tör­ténetet mesélgeti nékem. — Kicsin múlott, hogy az unokámat soha meg ne lás­sam. Pedig nagy kár lett volna: mindenki azt mondja, szakasztott a nagyapja.., Dér Endre nemcsak feketekávét lehet inni. Akinek tü­relme van, szeret meg­állni az élet jelenségei előtt figyelő szemmel, a sarok nyüzsgő kis életé­ben szinte lepárolva, sű­rítve szürcsölheti az élet egy-egy területének ízét. . íme itt ez a három asszony. Feleségek, — a ••nagy kaszt«-hoz tarto­zó férjek asszonyai. A "kaszt* egyik tagja elő­szeretettel fogalmazta meg saját maga és kol­légáinak gyülekezete ne­vét a következőképpen: "Szeged város legmaga­sabb erkölcsű Testü­lete*. Az asszonyok minden­képpen méltók ehhez a Testülethez. Hallgassuk csak szenvedélyes vitá­jukat. — Hallottad? X "le­csatlakozott*! — Szörnyű ez, kérlek. Ennyire semmibe veszi a Testület egységét. Mert kérlek, közülünk mindenki "tartja ma­gát!* — Én alapjában véve nem értem ezt a szeren­csétlen X-et. Mit akar ez? Hát nem tudja, mi lesz itt félév múlva? És mit szólnak hozzá Nyugaton? Villannak a karkötői-:, csillan a gyűrűk kövei­nek fénye, szisszenve hajlik a selyem a gyors, türelmetlen mozdulatok nyomán. Mert szörnyű a felháborodás! X le­csatlakozott! X szintén a Testület tagja, Azé a Testületé, mely az emberiség ha­ladásának, művelődésé­nek, a társadalmi igaz­ság megvalósításának szolgálatára tett esküt, mikor a Testületbe való tartozását elfogadta. X hü az esküjéhez, s évek hosszú során tett nyilat­kozataihoz. Mégis ő a le­csatlakozó. Akik esküd­tek, de hit nélkül, akik beszéltek, de őszinteség nélkül, akik október 23 után úgy "átcsatlakoz­tak* mindahhoz, amit azelőtt gyűlölni látszot­tak, — a becsületes tömb!? Nincs itt valami hiba? Ez az emlegetett "fél év múlva mi lesz* azt mutatja, hogy van. A Testület vár valamire. Spekulál. Mit vár? A szocialista rend megszi­lárdulását? A lelkek megnyugvását? A nö­vekvő bizalom erőteljes kibontakozását? Ha ezt várná, nem bírná a tét­lenséget. Ha ezt várná, a lelkesedés, a becsület hajszolná munkába. A várakozók másra vár­nak. Fordulatra. Talán még világégés árán is. A várakozók előtt, mint az ígéret földjének megte­remtője, dicsfényben ra­gyog a Kobalt-bomba képe; Ez a bomba hódolóit is elpusztítaná. Eddig a mi akaratunk fogta le a rombolás bombáját el­dobni akaró kezet. Ez­után is le fogja majd. A mi kezünk, a kommu­nisták, az életet szere­tők keze, akarata, akik forró és elszánt szívvel, hideg fejjel néznek szembe a pusztítás fa­natikusaival, s meghát­rálásra kényszerítik őket Az életet szeretők és oltalmazó kezek közt ott van X. keze is. Ezért szürcsölhetik a Testület asszonyai fe­ketéjüket, s forgathat­ják az édes cukorszeme­ket nyelvük hegyén. (—»") : ismét megindul M a Szegedi Szép Szó, a Délmagyarország irodalmi melléklete. Ol­vasók, s a szegedi írók régóta várják megjele­nését, bár versek, elbe­szélések már sokszor jelentek meg lapunk­ban. A szegedi Irodalmi élet az ellenforradalom előtt hosszú időn át tá­madások céltáblája volt. Az egyre erősödő revi­zionista és nacionalista demagógia károkat oko­zott a szegedi irodalmi életben is. Hosszú ideig zavarodottság uralko­dott, s a „nem megszó­lalni" hamis jelszava is hatott. A Szegedi Szép Szó azonban azt bizonyítja, hogy a szegedi iroda­lom — élő, alkotó, ten­ni vágyó irodalom. Szektás és opportunista hibák, az ellenforradalom embertelen erői ellen, a szocialista építés sikeré­ért harcolni az irodalom eszközeivel, — erre vál­lalkoznak a Szegedi Szép Szóban a Szege­den élő írók. üdvözöljük harcbaál­lásiikat, segítségünkről biztosítjuk őket. Délmagyarország szerkesztőbizottsága ! ••HHIIMHIHI Anyóka megy az úton át... Anyóka megy az úton át, és dünnyöget magában: napocska süss, a télen át oly sokat, sokat fáztam, Ügy dünnyöget, mint kedves cirmos ha simogatják hátát, Hol elhalad, felhőkalapjuk megemelik a nyárfák. Napocska, süss, süss, dúdolom, sugárzó melled hagyd kibontva. Érik a táj és illatára lurkó-szellő kél feldonogva. Napocska, süss, süss, dúdolom, az anyóka is dönnyöget, s mint unokája, pajzánkodva szél borzolja a deres fürtöket. ... Anyóka ment az úton át, lassudad léptei nyomán öröm fakad a szürke porból — éppen olyan, mint nagyanyám! László Ibolya Anyám nem csókol meg puha szájjal, Nem néz gyönyörködve utánam, Nem vígasztal apám, sose törli Tréfáival már le könnyeimet, Mindez elmúlt és nincs soha többé. Bátyám se oktat már szelíd szavakkal, Okos szeme örökre lezárva, Nővérem se ölelget, meleg karja Kihűlt és tán pota sincs már. Mindez elmúlt és nem lesz soha többé. Nekem belőlük csak a füst maradt. Füst, hamu, s a koromfekete emlék. Füst, mely csak gomolyog, de nem ölel meg, Hamu, melyet szétvitt a lenge szél, Emlék, mely egyszer meghal majd velem. II. Emlékezem anyámra... Ringatott Lágyan meleg, puha ölében S dúdolta: Aludj, kicsi szívem, S megitatott édes tejjel üvegemből Valahányszor kértem. Anyuka leste a szívem verését, Ügy nézett rám, mint hiú nő szokott Tükrébe nézni. Meg is csókolt lágyan, S itatott tejjel, szíve melegével Valahányszor kértem. Hol van most Anyuka? hol a bölcső? Kérném szíve melegét én most is, Szomjas vagyok most is, éhes, De hát ki itat meg? Csak a csend felelget; Ha valamit kérek. I Sötét szobában vagyok, s egyedül, ízetlen vizet iszom szomjasan. De mar nem kéiek semmit. Anya meghalt... III. Miféle vadállat ragadott el téged? Vérééitől részegen nyeli Pokol gyomrába áldozatok testét! Feni fogát, agyarát rám is. Miféle vadállat ragadott el? A krematórium tüze nyelte be Drága tested, ott hamvadt el a; lángok Izzó torkában. Sose tudtam: Melyik az Anyuka lángja? Hiába kérdeztem. Nem felelt senki. Ott égett és szállt, csak szállt a füst... Holnap talán már majd magam is égek? Krematórium ... pokoli állat!... Ki a bűnös, hogy ilyen árva lettem? Füst marja szememet... Hol a bűnös? BIRNFELD ALI£E

Next

/
Oldalképek
Tartalom