Szegedi Néplap, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-04 / 79. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! •pyTTTT?T?rm'TT»Tvv??VT?»rrT» Éljen április 4, 3 szabadságunk i születésnapja ! ilÉPl^illi gSgigP' HiMH A MAGVAR SZOCIÁLIST A M D N R A S P A R T SZEGEDI LA P Jl A II. évfolyam, 79. szám Ara: 80 fillér Csütörtök, 1957. április 4. Éljen a felszabadító szovjet hadsereg! £ ''"iiiíl iKUiiilUiiiiiil^ 3 : 4 T

ele van mindkét kezünk munkával — nemigen érünk rá ünnepelni. Tengernyi országos és egyéni gond nehezedik a vállunkra, s nincs kedvünk nótázni, táncot ropni, heje-hujázni. Torkunkat még szorongatja az elkeseredés, a Vandái pusztítás láttán, de nincs időnk a tétova kesergésre. Újra, meg újra neki kell gyűrköznünk, hogy eltakarítsuk az ellenforradalom által itt hagyott vért, kormot, szemetet és hitet, bizakodást ébresszünk a megzavart lelkű, önmagukba süppedt emberekbe. Ha ma mégis leteszik a szerszámot a szegedi munkások is, hogy ünneplésen koszorút vigyenek a szovjet hősi emlékművek talpazatára, ezt azért teszik, mert a nagy hálát, az őszinte köszönete4 nem szokás köznapi ruhában leróni, a győzelem poharát nem illik mosatlan kézzel üríteni. Legnagyobb ünnepünket üljük ezen a napon, a felszabadulás, a független nemzetté válás dicsőséges napjának 12. évfordulóját, amely ma kétszeresen ünnep minden dolgos, becsületes magyar számára. Ma mélyebben hajtjuk meg a megemlékezés, a kegyelet zászlaját, a nagy szovjet nép hős fiai emlékének, akik a múlt esztendő novemberében másodszor is életüket áldozták, a legdrágábbat adták azért, hogy az úri passzió le ne lökhesse népünket ismét a fasizmus szörnyűséges poklába, s el ne adhassa szép hazánkat a nyugati imperializmus sárga ördögének. A

mikor 1945. április 4-én a magyar föld minden kis sarkában elővánszorogtak az üldözöttek, a félő, rettegő emberek a pincék nyirkos sötétjéből, egy magyar kommunista publicista és költő, Gábor Andor, így szólt a negyedszázadon át nyomorgatott hazafiakhoz: -Az első szózat, mely ajkadra bugygyan, első igéd a háláé legyen azoknak, akik béklyóidat letörni eljöttek át pusztán, erdőn, hegyen-. S hogy örült, hogy újongott akkor minden agyonhajszolt és kizsarolt bérmunkás, hogy örült, s menynyire igazán boldog volt akkor mindenki, aki megszabadult a bűnös és esztelen háború vágóhíd jóról! A munkás, aki a -tejjel-mézzel folyó Kánaán- földjén éhbérért nyűtte izmait, hogy a here-pimasz gyártulajdonos még busásabb haszonnal tömhesse a zsebét; a paraszt, akinek a -szépséges magyar rónán- nem jutott egy talpalatnyi föld: az értelmiségi, aki Horthy -civilizált államóban- kénytelen volt havat lapátolni és inségkonyhára járni egy tál levesért, azért ölelte át olyan önfeledten az első szovjet katonát, mert valóban felszabadítóját és valóban a megmentőjét látta benne. És ha ma itt Szegeden is hasonlóképpen juttatják kifejezésre hálájukat és egyben örömüket a dolgozó emberek, ez a nagy felismerés, a nagy rádöbbenés természetes következménye: mi lett volna a párt győzelmes harcainak eredményeivel, mi lett volna a munkáshatalommal, mi lett volna a szocializmus vívmányaival, mi lett volna a nép áldozatos munkájának szép gyümölcseivel, ha a szovjet hadsereg nem vet véget a fasizmus véres garázdálkodásának 1945-höz hasonlóan? M

i nem Mindszenty bíboros, nem Habsburg Ottó, nem a nyugati sárga sajtó lepénzelt tollnokai fejével ítéljük meg azt, ami 1956 október 23-án kezdődött Magyarországon. Ök csökönyösen fújják a maguk nótáját, azzal kürtölik tele a világot, hogy -nemzeti szabadságharc kezdődött a kommunista uralom és a szovjet elnyomás ellen-. A magyar nép ugyanakkor egyre világosabban látja: ismét a nyakóra akartak ülni egykori megnyomorító), hogy még véresebb, még szadistább irtóhad járatot rendezhessenek, mint amit 1919-ben rendeztek a kommunisták és a haza többi hűséges fiainak tízezrei ellen. Egy szegedi lakos, aki annakidején csendőrőrnagy volt, elmesélte a szerkesztőségben, hogyan mulatott a -tiszti csürhe- például Siófokc«n. , Egy fiatal munkásasszony ment be a csendőrőrsre érdeklődni, hogy hová tették a férjét, gyermekeinek keresőjét. Amikor a darutollas, Bethlen-kucsmás pribékek megtudták, hogy az asszony egy kommunista felesége, széttépték mellén a blúzt és egy görbe gyilokkal kiszakították a szívét. S mindezt a keresztény irgalmasságra hivatkozva, -a haza szent nevébencselekedték. Októberben ugyanezt akarták nagyobb méretekben megismételni a fehérterror legényei a börtönökből kiszabadított közönséges bűnözők segítségével és »a sz?badvilág« anyagi és fegyveres támogatósával. 1956 őszén is úgy léptek fel a belső- és külső bitangok, mint legjobb hazafiak, akik arra hivatottak, hogy -megmentsék- a hont a kommunizmustól, akárcsak a dicsőséges Tanácsköztársaság leverése után. Mértéktelenül felnagyították és nagydobra verték az MDP vezetéseben meglévő hibákat és Nagy Imre legnagyobb ünnepén pártellenes frakcióját is megnyerve maguknak, elkezdték habzó szájjal ócsárolni a szocializmus építésének eredményeit, amelyeket a párt vezetésével, népünk szorgos és megfeszített munkájával értünk el. De ha sokakat sikerült is megtéveszteniük csalárd és hazug szofisztikájukkal, mégsem sikerült tort ülniök a nemzet sírja felett. A népellenességben és hazaárulásban megvénült Mindszenty hiába papolt kenetteljes hangon az egyházi és földesúri birtokok visszaállításáról, nem volt már ideje a -nagyszabású nemzeti program« kivitelezésére. November 4-én kenyéradó gazdóihoz, az amerikai követségre menekült, hogy irháját megmentse. örá és cinkostársaira nem is találhatott volna a magyar nép tökéletesebb jellemzést, mint amit Pablo Neruda chilei költő adott minden hazaárulóra: -Szánalmas pojáca, a majom és a patkány korcs keveréke, kinek farkincájót a Wall Street kenegeti aranykenőccsel-. B

ármit is mond tehát a szétzúzott reakció dühödt propagandája, a magyar nép ismételten megtanulta, hogy mindent a szovjet hadseregnek köszönhet elsősorban, amelynek harcosai hűséges barátokhoz méltóan másodszor is készek voltak vérüket hullatni szabadságunkért és függetlenségünkért, akárcsak 1945-ben. De a Szovjetunió nemcsak katonai segítséget adott már két esetben, hanem gazdaságilag is mindent megadott, hogy ne érezzük nagyon a német kirablást, illetve az ellenforradalom lottuk a burzsoá restauráció veszélyét. Nem kell ezen megbotránkozni, még csodálkozni sem kell, mert az ilyen megnyilvánulások nem hazánk függetlenségének feladásáért, hanem éppen ellenkezőleg, hazánk függetlenségének megerősítéséért történnek. Mert nem a Lippai-féle kapitalisták és nem a Joszt István-féle soviniszták kívánják a szovjet csapatok ittmaradását, hanem azok a munkások, parasztok és értelmiségiek, akik nem felejtették el, milyen kálváriát jártak a múltban, és milyen magasra emelkedtek a felszabadulás óta a párt dicső harcainak eredményeként. A Kenderfonógyárban egy húsz évvel ezelőtti, fényképet mutogatnak mostanában a munkásasszonyok. A képen közülük láthatók többen a gyár vizesfonodájában, 10 éves fejjel, rongyosan és mezítláb. De akkor még nem is mertek jobbat remélni. A felszabadulás tüntette el azt a sötét korszakot, amikor rengeteg volt az olcsó férfimunkás, de az ő helyükön mégis a még olcsóbb -elfakult fejű- gyermekmunkásokat dolgoztatott a kapitalista. Ez a világ nem jöhet vissza soha többé, nem engedjük, hogy iskola helyett robotolni menjenek a kisgyermekek és koravének, rokkantak legyenek serdülő korukra. Éppen a magyar nép érdekében mondta ki ünnepélyesen Moszkvában a magyar és a szovjet kormányküldöttség, hogy minden erejével támogatja és erősíti a varsói szerződést. De mi magunk is vigyázunk magunkra, hiszen tapasztaltuk, hogy az osztályellenség 12 év után (Liebmann Béla felvétele) A Szegedi Konzervgyár dolgozói virággal kedveskednek az üzemüket meglátogató szovjet harcosoknak. pusztításának következményeit. A moszkvai magyar—szovjet tárgyalások eredményei a napnál fényesebb cáfolatát adják annak a brutális rágalomnak, hogy a Szovjetunió leigázza Magyarországot. Az a tény, hogy a szovjet kormány több mint egymilliárd rubel értékű árut szállít hazánkba az idén; hogy 875 milliós hosszúlejáratú áruhitelt nyújt; hogy elengedte egymilliárd forintos tartozásunkat, ékesszólóan bizonyítja: felszabadítónk egyben a legigazibb barátunk, segítőnk és védelmezőnk. Aki kételkedik a munkások és általában a dolgozó emberek hálájának őszinteségében, az menjen el a szegedi üzemekbe, amikor a szovjet hadsereg Szegeden állomásozó egységei baráti látogatásra mennek oda. A rosszindulatú szkeptikusok lótni fogjók saját szemükkel, milyen szilárd alapokon nyugszik a magyar— szovjet barátság. A nyugat felé kacsintgató álhazafiak meghallhatják bármikor, hogy a fonógépek mellett dolgozó édesanyák, a szerszámot forgató családapók, sőt a novemberben történelmi leckét kapott ifjúmunkások is mind arra kérik e szovjet harcosokat: ne menjenek haza addig, amig teljesen szilárd nem lesz a munkásosztály hatalma, s amíg el nem hárísem mondott le hatalmának visszaszerzéséről. Ezért a párt felhívására mindenütt megszerveztük a munkásőrséget, azokból a munkásokból, akik életük árán is készek megvédelmezni a Szovjetuniótól kapott szabadságot és a nép szocialista vívmányait. M

ost az a kötelességünk, hogy erőssé, egységessé építsük a Magyar Szocialista Munkáspártot, mert ez a feltétele a proletárdiktatúra szilárdságának is. A kommunista párt volt az, amely 12 évvel ez előtt is hitet és erőt tudott önteni a kifosztott és lerombolt ország láttán csüggedő magyar népbe, és most november 4-én is helyesen tudta kifejezésre juttatni a munkásosztály gondolatát és akaratát. Annyi volt itt a gáncsoskodó, a hazudozó, a rémhírterjesztő, •i fenyegetőző, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nélkül még ma is az ellenforradalmárok irányítanák a közvéleményt, ők rombolnák tovább a közerkölcsöt. De mivel a párt azt képviselte kezdettől fogva, ami Magyarországon élő és becsületes, nemcsak a félrevezetett embereket sikerült többé-kevésbé felvilágosítani, hanem elértük, hogy az ellenforradalom okozta 13 milliárd forintnyi kár ellenére sem következett be a gazdasági katasztrófa. Nem következett be, mert egyrészt a Szovjetunió és a népi demokratikus országok önzetlen segítséget nyújtottak hazánknak, másrészt a magyar munkásosztály — elsősorban a hős bányászok — szívvel-lélekkel munkához fogtak a párt és a forradalmi munkás-paraszt kormány felhívására. A munkásosztály most is, mint 1945-ben a kommunista pártot fogadta el vezetőjéül, nem hallgatott n hirtelen felbukkant és sztrájkot hirdető fasiszta és polgári pórtocskák egyikére sem, mert felismerte, hogy azok csak a hatalmat akarják kiütni a kezéből. S az öntudatos emberek, az igazi hazafiak, akiknek drága a szocializmus építésének legkisebb eredménye is, mindjárt felismerték: az MSZMP nem fogja elkövetni azokat a hibákat, amelyeket az MDP elkövetett a legutóbbi években, mert akkor csak a hazánk ellen órmánykodó imperialistáknak tenne hasznos szolgálatot. Igen, a másodszor is felszabadult magyar nép tanúbizonyságát adta, hogy nem fogad el vezetőjéül más pártot, csak forradalmi, csak leninista pártot, mert két hét leforgása alatt megértette, hogy minden egyéb párt csak manipulál és szélhómoskodik, hazudik és szájaskodik, végül pedig viszszalök abba a szörnyű mélységbe, amelyből kiemelt minden munkásembert 1945. április 4. dicsőséges dátuma. Október végén meggyőződhetett róla Szegeden is mindenki, aki akart, hogyan csattogtatták farkasfogukat az úgynevezett szociáldemokrata párt vezetői, előre örülve annak, hogy a munkásosztály elárulásáért megint szép summa pénzt kapnak majd a kivénhedt, de annál profitéhesebb tőkés parazitáktól. A

tisztességes állampolgárok, munkások és jó elvtársak igyekeznek elfelejteni a szégyenletes napokat, amelyek ma már csak lidércként térnek vissza emlékezetükbe. Békére, rendre, nyugalmas munkára és boldogulásra vágynak. Nagyon sokan azt is tudják már, hogy az ország gazdasági helyzete igen súlyos és csak azért látszik stabilnak, mert a Szovjetunió és a többi jószomszédunk rengeteg árut küldött, továbbá a kormány úgy intézkedett, hogy egyelőre kevesebb árut adunk a külkereskedelem számára, mint szükséges lenne. Viszont olyanok is sokan vannak, akik mindezt nem veszik tudomásul, vagy ha igen, akkor azt hiszik, hogy a jelenlegi állapot időtlen-időkig fenntartható. Az ilyenek éppen a végnélküli segítségre várva nem dolgoznak megfelelően, a teljesítménybérezés ellen beszélnek és nem akarják megérteni a jó értelemben vett munkaverseny szükségességét sem. Bizony, nem ártana, ha az ilyen munkások elolvasnák a nyugatra disszidált, de már nagyon hazavágyó magyarok leveleit. Arról beszélnek ezek a levelek, hogy az agyondicsért tőkés nyugaton valósággal agyonhajszoljók a munkásembert, és a hazájukat elhagyott emberek a többi között éppen azért vágynak annyira vissza, mert nálunk a legnagyobb munkaverseny idején is kényelmesen dolgozott mindenki a tőkés üzemekhez képest. Csak elismeréssel szólhatunk a ruhagyáriak és a Délrost újszegedi üzemének dolgozóiról, akik felismerve, mennyire szükséges a termelés és a termelékenység növelése, április 4-től kezdve ismét munkaversenyben dolgoznak. Bízunk benne, hogy a többi szegedi üzemben is követik ezt a példát, de abban is bízunk, hogy az üzemek vezetősége a jövőben elejét vesz minden bürokráciának és formalizmusnak, amely akadályozza a verseny eredményességét. leiszabadulásunk 12. évfordulóján jobban látjuk mit kell tennünk, hogyan kell dolgoznunk épülő szocialista hazánk erősítése, megvédése érdekében, mint valaha. Tudjuk már, hogy az osztályellenséget elsősorban nem a pártban kel) keresni, hanem azokon a helyeken, ahol szabctázzsal, rémhírterjesztéssel és az emberek megfélemlítésével találkozunk. Akkor leszünk tehát humanisták, akkor óvjuk meg a szocialista törvényességet, akkor tesszük megelégedetté népünket, ha kitakarítjuk a házunk táját, hazánk földjét mindenféle szeméttől, legyen az — mint a költő mondja — romhulladék, dög, trágya, por, vagy ember. .Most már nemcsak szerszám, hanem fegyver is van a munkásosztály legjobbjainak kezében, s ezzel a fegyverrel, a párt vezetésével meg tudjuk óvni a szocializmus ügyét minden ellenforradalmi provokációtól. NAGY ISTVÁN