Szegedi Néplap, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-17 / 64. szám

AZ ALEKSZANDROV együttes m ¥ m M ' ? J-R 1 *' - jém , V, •Af 4 1B , : p &ze$edi (topjaitól •ÍÍISWIF Felejthetetlen és mélyen maradandó mű­vészi élményt nyújtott az a színházi este Szegeden, amelyen a Szovjet Hadsereg Vö­rös Zászló Érdemrenddel kitüntetett Alek­szandrov ének- és táncegyüttesének műso­rát láthattuk. Az estről már részletesen beszámoltunk lapunkban. Ezúttal néhány pillanatképben elevenítjük fel az emléke­zezetes műsort, és az együttes szegedi tar­tózkodásának napjaiból mutatunk be köz­vetlen jeleneteket. Jólesett látni, hogy az élményt nyújtott estet mi is viszonozhattuk valamivel, legalábbis azzal, hogy közelebb­ről megismertettük városunk nevezetessé­geit, szépségeit. Művészvendégeink való­ban meleg elismeréssel nyilatkoztak Sze­gedről és örömüket fejezték ki, hogy ha csak egy-két rövid napra is, de közelebbről megismerkedhettek hazánk egyik legna­gyobb városával. A fenti' baloldali kép az ének- és zene­kar egyik nagysikerű, megújráztatott (bár szinte minden számot újráztatott a közön­ség) műsorszámáról készült. „Kiindultam szép hazámból" — énekelte az. ismert ma* gyar népdalt, még hozzá csakugyan magyar rul Alekszej Szergejev. A kép jobboldalán Borisz Alekszandrov vezényel. —• Fenti jobboldali képünk az egyik fergeteges, üde táncszámról készült. Ülök a Széchenyi téri fod* rászüzletben: borotválnak. Azt kérdi a borbély, — mi­közben gyors kezekkel pama­csol: — Látta az Alekszandrov együttest? t— Sajnos nem. — Én sem, pedig ott voltam közöttük a Hungáriában, mint fodrász. Hallottam, gyönyörű előadás volt. — Igen, sokan sajnálják, hogy nem tudták megnézni. — Óh, én láthattam volna, de akkor este éppen nem értem rá. De képzelje, leült az-együttes egyik szőke tagja a székbe hajat vágatni. Kérdeztem tőle, hová való? Rámnéz és nevetve mondja: „Nem ismer Józsi bácsi?" Hirtelen adós maradtam a vá­lasszal, tűnődtem, hol talál­koztunk? „Maga vágott fejbe a léccel" — idézte az emléket és abban a pillanatban eszembe ötlött, hogy ő volt a lámpacserélő gyerek a szén­bányában, amikor hadifogság­ban voltam a Szovjetunióban. Ügy hívott ott mindenki, hogy „Gyágyá Joszip". Persze ö már megnőtt, megváltozott, de mondta, én még úgy nézek ki, mint nyolc évvel ezelőtt. Ügy megörültem neki, hogy átölel­tem, aztán elkezdtünk beszél­getni az emlékekről. Miért vágta fejbe? — ér­deklődöm kíváncsian. — Az úgy volt, hogy beindí­tottam a fejtőgépet. Ilyenkor mm lehet beszélni a nagy zú­Talállcazás. gás miatt, és minden bányászt kioktattak, hogyha veszélyt ész­lelnek, akkor a baleset elkerülé­se érdekében rá kell vágni az illetőre, lehetőleg a homlokára, hogy feltétlenül megakadályoz­zuk további ténykedésében, amiből esetleg nagy baj szár­mazhat. Hát ez a kis fürge, szőke gyerek rendszeresen jár­kált a bányászok között, cserél­te a kimerülő lámpákat, és ép­pen akkor valahogy odakerült mellém. Ha tovább megy, el­kapja a gép. Gyorsan rávágtam a léccel, még a lámpa is kiesett a kezéből, viszont nem lett semmi baj. Említettem is most a találkozásunkkor neki: hej Iván, ha nem ütök rád, akkor most nem láthattuk volna egy­mást. — És mit szólt? — Nevetett, és mondta, úgyis van. — Másról nem beszéltek? — Dehogynem. A fociról. Mert tudja, ott még futballoz­tam. Jártunk különböző helyek­re fátszani. Jól is kerestem, ha­vonta három-három és félezer rubelt. Még most is megvan a szép, sötétkék kabátom, meg ru­hám, amit ott vettem. Szóval jól élem én ott, csak hát nem voltam itthon. Ez a szőke láncos pedig már akkor is olyan jó mozgású gyerek volt, most meg járják a világot, aratják a nagy sikert. Mesélte, hogy al'-kkel együtt dolgoztam A bányában, kiből, milyen „nacsálnik" lett. Aztán találkozásunk örömére megittuk az áldomást, és ami­kor javában fogyasztottuk a sört, még egy ismerős jött hoz­zám az együttes tagjai közül. Vele is a bányában évekig, szin­te mindennap találkoztunk, jó barátságban voltunk. Kis csend támadt beszélgeté­sünkben, majd búcsúzóul meg­jegyzi: — Tudja, olyan jól esett be­szélni vélük. Vidámak, jólelkű emberek. Nem is hittem volna, hogy valaha is látjuk egymást az életben, és most mégis össze­hozott bennünket a sors. Iga­zán nagyon örültem ennek a ta­lálkozásnak . : s (-ts) A tavasz első meleg suga* raiban kellemes volt a séta a városban. Fenti baloldali képünkön az együttes egy csoportja a Tisza partján, a fenti jobboldali képen Lidia Polazsenszkaja a fogadalmi templom tornyából integet az ismerős-ismeretlen város házai felé. Az alatta lévő ké-i pen B. Alekszandrov a sok-t sok kedves ajándék egyikét fogadja a Hungária-szálló-i ban. — A lenti kép Dankó szobránál K. Vinogradov karigazgatót, az OSZFSZK érdemes művészét mutatja, az együttes tagjaival, akik melegin érdeklődtek a né p-t szerű szegedi muzsikusról. (Liebmann Béla felvételei) ALEKSZANDROV ÜDVÖZLETE HxfiJC,!* " mpjb&u laxfvptujtjh zf&ít icgíuma? ufd víhjul, ífoiaamdm y. cauupusf /UWLFAI^. (A Néplap hasábjain keresztül szívből üdvözlöm a lap olvasóit, és kívánok mindannyiójuknak sikeres munkát. A köztársaság népművésze Í957. márc. It, _ Borisz Alekszandrov)

Next

/
Oldalképek
Tartalom