Szegedi Néplap, 1956. december (1. évfolyam, 11-35. szám)

1956-12-24 / 31. szám

\ Elfogták a Jézuskát H

allgassatok ide gyerekek. Apró emberke voltam, első elemista. Amikar megkaptuk a karácsonyi szünidőt, édesanyámat nyaggattam, hogy tolmácsolja a Jézuskának kívánságaimat. Jól emlékszem: a kemencepadkán ült és bánkódó arccal nézett as ablakon át a havas hocsiúlra. Én egy sámlin állva, hízelgőn borultam nz ölébe, és soroltam, liogy nut szeretnék a karácsonyfára, ö puha, meleg kezével a fejem simogatta, cs suttogva beszélt: — Nagyon-nagyon szegény a mi Jézuskánk l:icsi fiam. Nem tud eljönni erre mifelénk az ér-aljra ilyen zimankós időben — nincs lábbeli)«• Elhittem minden szavát. Odaszaladtam a szűk ablakhoz, homlokomat a jégvirágos üveghez szorítottam, és nagyon sajgott a szívem. Beláttam: mezítláb csakugyan nem tud jönni. Arcomon mégis legördült néhány borsónyi könnycsepp. -fi icsanyám megffj sajnált. Mögém lépr.ll, és elemeit az ablaktól. Amint észrevette, hogy pityergett, megcirógatott, és vigasztalni próbált: —Ne bőgj, na! Még ma hcszélrl: azzal a .lézuskával, há lta mcglepnéhány szaloncukorral. És beszélt vele csakugyan. Amikor este lefeküdtünk. és édesapám elfújta a [lámpát, sokáig nem tudtam álomba szunnyadni a kuckóban. Egyszeresük hallom édesanyám hangjót. — Próbáld meg mégis, hatha sikerül. Hiszen úgy várja szegény kis különc. — Ila elfognál:, megbüntetne}: — válaszolta egy mélyen zengő hang. — Még soha nem vigyázták ennyire. — Éjfél tájon eredj! — muzsikáltál: a vaksötétben édesanyám szavai. s én visszafojtottam lélegzetemet. — Jól van, hónom is én. Szerzek valamekkorát .; i T

udtam, hogy a karácsonyfáról van szó, és kis híján fel nem ugrottam sikító örömömben. De azután valami azt súgta, hogy ezzel mindent elrontanék. Végül, nagynehezen lehunytam a szemem. " Azon az éjszakán egy gyönyörű szaloncukorral. csokoládéval, aranydiókkal megrakott karácsonyfáról álmodtam, amely felért a meslergcreiuláig. Illatos ágain csillagszórói: sziporkáztak. De az álom sohasem valóság. Karácsony estéjén édesapám a térdére ültetett és csendeskomolyan azt mondta: — Pistihám, te már legény vagy, iskolába jársz, megérted, amit mondok. Tátottszájjal lestem a szavait bozótos, nagy bajusza alól, és gyanakvással vegyes félelem fogolt cl. — A karácsonyfát eddig sem a Jézuska hozta — folytatta édesapám —, hanem édesanyáddal együtt vettük a „Csahszúken" boltos bácsitól. De most nem tesz karácsonyfád, mert nincs pénz. Az erdőből akartam hozni egy ágacshát, de ahogy törni kezdtem lefelé, elcsíptek a csendőrök. Tudod, azok a bácsik, akiknek fényes tollak fickándoznak a kalapjukon és szuronyos a puskájuk. Aztán szaluncukor sem lesz, mert öt pengőre, büntettek ... j-\öbbrnten bámul// tani édesapám gondfelhős arcába — még a szempillám sem rebbent. Iszonyú csapás volt ei fám nézve, habár fogalmam sem volt, kicsodák is valójában azolt a csendörök, mit is jelent az a büntetés. Csak azt tudtam, hogy nem lesz szaloncukor, nem lesz semmi, semmi... A karácsonyi vakáció után azonban mégis megérintett egy halvány kis üröm. Három osztálytársammal reggeltől estig hordtuk a mosóvizet a plébános úr lakására. A tanító úr minket küldött — a legrongyosabbakat. Aznap nem tanultunk semmit, ellenben meggebedtünk, összefagytunk. Egyik kis társam beteg is lett. M

unkánkat „dúsan" jutalmazta a fehérarcú gazdasszony. Bement a szobába, körüljárta az óriási karácsonyfa maradványát és a markunkba nyomott egyegy szaloncukrot. !—y —n A „Lodzki Express" munkatársainak válaszlevele a szegedi újságíróknak A szegedi újságírók üdvözlő táviratot küldtek Lengyelországka a „l/Od/.ki Express" szerkesztősége munkatársainak, — akikliez régi baráti kapcsolatok fűzik őket, — abból az alkalomból, bogv szilárdan kiálltak a lengyelországi események során a népi demokrácia és a munkáshatalom mellett. A lengyel kollegák további munkájához és harcához sok sikert kívántak a szegedi újságírók. A posta most, karácsony előtt kézbesítette n lengyel újságírók válaszlevelét, mely a következőképpen hangzik: „Szívből köszönjük üdvözleteteket. v üzeneteteket abban a percben kaptuk meg, amikor a központi pártbizottság új erővel szólított fel bennünket jó munkára. Dolgozó tömegeink elszántsága legyőzte a nehézségeket és megnyitotta országunkban a demokratizáláshoz és a függetlenséghez vezető utat. Mi most Lengyelországban mind gazdasági, mind politikai tekintetben új fejlődési lehetőségek előtt állunk és ebben a fejlődésben az egész lengyel nép soha nem látott egységet mutat. Ezzel népünk választ ad azoknak, akik arra számítottak, hogy országunkat kiszakíthatják a szocializmus tömbjéből. Mi a Szovjetunióval kötött barátságunkat Lenin útmutatása, nz egyenjogúság alapján, a demokratikus pártol: segítségével a szocializmus útján fejlesztjük majd tovább. Részvéttel fogadtuk azokat a híreket, melyek a ti országotok véres eseményeiről szóltak és sajnálattal és együttérzéssel fordulunk felétek. Az egész lengyel nép továbbra is nagy figyelemmel tekint a tőletek érkező hírekre. Népeinket már régóta szívélyes barátság fűzi egymáshoz a szabadság és az igazság útján. Rcmélfük, hogy az a harc, mely nálatok folyt és folyik, az ellenforradalmi erők feletti teljes győzelmet és a sztálinizmusnak a szocializmusból történő teljes kirekesztését eredményezi. Reméljük, hogy népetek az itj párt vezetősége ét a kormány segítségével minden nehézséget leküzd, és megnyitja az utat a demokratizmus, a jobblét felé. Ezt kívánjuk is nektek teljes szívből"t Piros lesz*® vagy zöld ? — Majd csak rendbe jön már a közlékedés — sóhajtott fel november utolsó hetében Dudapesten a személygépkocsink vezetője, amikor látta, hoau a közlekedési rendőr mellett már a villanyrendőr is működik. Amikor a József-város utcáin kanyarogtunk. hosszasan bizonygatta. hogy ez már a viszonyok normalizálódásának biztos jele. Ez jutott eszünkbe, amikor tegnap az Annakútnál. Szeged legnagyobb karrieristáját pillantottuk meg. Ott állt némán, s a Kossuth Lajos sugárút sarkára, a szemben lévő jelzőlámpára meredt Szeme a kígyóbűvölőé volt a szeme bogaidból szinte izzó sugár vetitődött a jelzőlámpa karcsú oszlopéra. Ügy éreztük, hogy szuggesztív tekintetétől mindjárt megelevenedik az oszlop, s lomha hullámok gyűrűznek végig rajta, akár a kobrának a benáreszi vásártéren. Megkövülten néztük a barátunkat. Mi az, megbolondult? Hát nem tudja, hogy a villanyrendőr méa nem fnüköiik? ... Nincs áram! De aztán „kapcsoltunk". Rájöttürűc, barátunk azt várja, hogy az első jelzőlámpa felvillanjon. Lesi, vajon piros lesz-e. vagy zöld?... Igen, most már értettük. Barátunk a jelzőlámpa színe szerint indulna el. Magyarán mondva már „helyezkedik". Hát nem a konszolidálódás biztos jele ez? „Illegalitásban" A József Attila körút cs a Mikszáth Kálmán utca sarkán öreg nénike cipekszik. Két nagy karkosárt, kékkendövei kötött össze, s most a kosarak két oldalról csüngnek a válláról, láthatólag a Marx térre igyekszik. Nagyokat fúj, ereje fogytán van. Körülnéz, segítség kellene a két kosár levételéhez, hogy aztán egy kicsit pihenjen. Az áramló embertömegből senki sem veszi észre a nénike segélytkérö pillantásait. Egyszerre csak 8— 10 eves fiúcska lép oda, elkapja a hátsó kosarat, s a teher lekerül pont a Ruhásbolt szélső kirakata elé. — Köszönöm lelkűm, köszönöm! — hálálkodik a szüle. — Nincs mit, nénike! Üttörő va — hárítaná el a gyerek nagy szeleburdiságf/al a köszönetek készülő soroza'át. Elhárítja, de a második szót el is harapja, szinte lenyeli. Es iszkol is már onnan. Hogyne, a szüle segélykérését nem vette észre senki, de az „úttörő" szóra ketten is haragosan odanéztek. Hát már a gyerek se beszélhet nyíltan? (nix) Nincs dobolni való Már megint gyerek. Ez is tízéves forma. Ott kapaszkodik a Dugonics téri újságárus-pavilon púltszerű deszkájára, amit néhány hete még teljesen beborítottak a belföldi lapok, a külföldi folyóiratok, hetilapok és színes újságok. Most meg a papírhiány miatt alig néhány újság szomorkodik rajta. Pedig nagyon kellene. A hírnek éhe uralkodik mindenütt. — Kisdobos jön-e? — kérdi. Ügylátszik, nagyon hiányolja. Talán nem is a tartalmáért, hanem a képek miatt. Talán, mert neki is kell az „újság", — Még nincs — felelnénk a nénivel együtt. Nincs, mert Zelk Zoltán bácsi, meg más író bácsik egyelőre nem dobolnak. Úgy érzik, hogy nincs dobolni valójuk. Pedig most kellene hirdetni a sok dolgozó bácsi és néni igazságát ..: iíelUtnu Í9 Mdoty UaiátWHtyi ÜHtotfiCUtt kiván a RADNÓTI MTKLÓS: Ölem tudhatom.. • Nem tudhatom, hogy másnak c tájék mit jelent, nékem szülőhazám itt e lángdktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én. mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vágyók. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is. virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalaikról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn a szántóföldéken. míg én a dolgozót is. ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok között anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, "•> az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piroszászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csökök ize számban hol méz. hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda veremén, hogy ne feleljek aznap, egu kőre léptem én, ím itt e kő. de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható Hiszen bűnösök vagyunk mi. akár a többi nép. s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és m i ipp, de élnek dolgozók itt, költök és bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, mlg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja. s fojtott szavukra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Minden korok magyarjainak írta e verset 1944. január 17-én — a háború zivatarában — a tragiku. sorsú nagv költő, aki nem érhette már meg a mát. mert a nmet fasiszták tarkón lőttéik 1944 novemberében Abda környékén, a nvugati határszélen. Szegedi Néplap szerkesztősége és kiadóhivatala lapunk valamennyi olvasójának, 1 városunk dolgozóinak. TUDJA-E? KI VOLT TELL VILMOS? Egy svájci mese szerint az ország eavik tar tohonyában élt egy kegyetlen, gőgös uralkodó. I. Albcr. osztrák császár helytartója. Egy nap clrendc :. hoau Aldorf helységben a lakosság vonuljon el egu karóra tűzött nagy kalap előtt, s mindenki emeljen elől >• kalapot. Az emberek ijedten vonullak el előtti egyik leemelte 'kalapját, csupán eau em — Teli Vilmos, a kiváló céllövő. Ez annyira gította a helytartót, hogy büntetésből Teli 1 a fia fejéről le kellett eov almát nyilaznia. A céllövő pontosan eltalálta az almát fia fején. A et. azonban ismét magához intette, mert még egv volt nála. Amikor megkérdezte, mit akart a nyíllal, Teli azt válaszolta, hogyha véletlenül találta volna el. a másik nyilat a helytartóba er> volna. Erre az dühében megparancsolta, hogy va, ki a mesterlövészt. Az ügyes nyilazó azonban mi , abadult a haláltól. Teli Vilmos egyébként részt vett s umos, hazája függetlenségéért és szabadságáén folv > csatában. HÁNY RÁDIÓKÉSZÜLÉK VAN A VILÁGON? A nemzetközi statisztikai hivatal adatai szerint mintegy 160 millió rádiókészülék van a világon. Ezaz adatot nemsokára közzététele után megcáfoltál:, mert állítólag csak a nagyobb gyárak termékeit számította be. A rádióüzletek s egyéb rádióamatőr műhelyek termelését figyelmen kívül hagvta. A rádiókészülékekszáma ma megközelíti a 200 milliót. MÓRA FERENC: Tödénél o© egyik csatáiéi A

zért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, mikor a jóisten elparancsolja az égröi a napocskát, a földi rongyosok és éheseit oltalmazó ját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat Mért ne hozakodnék elő ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jóisten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket? Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják — Törőc3il; Palkónak. Lehet, hogy van ia, aki találkozott mér vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Torócsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes emberek közé, és cn voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt. Palkó abban az időben valamelyik uj ságosbolt fittyfirittye volt, aki a mi utcánKban beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól, mint nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesítéséért kapott három szem sültgesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sü tött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt. — Ugyan kérem, — legyintett mérgesen —, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy öt esztendős kölyköt? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám hajábafőtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem — kérem alássan. E

zt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a nagytőkét, ötszáz korona áru gesztenyét vettem tőle egyszerre — mert az még a koronás világban volt —, megkértem, hogy a íittyfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen? Jólelkű elné^ssel válaszolt. — ölég fürge a gyerök, úgy megszaladja az emeletöket is, mifjt a pocok, csak abbul van a baj, hogy írástudatlan, és néha mögcseréli az ujságlapokat. Tetszik tudni, a munkásujságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternek. Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak ró la a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban. Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor megnyikkant a csengő; amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetet! találni, hogy valamikor kalap volt. Nyá ától térdéig szürkéllett valami, ami cgykoo alighanem kabát gyanánt védett ' alakit. Hanem, hogy mi az, ami a térdétől iába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni. — Mi az a kék a lábad szárán, te esiripiszli? — A bűröm — mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel! — Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedő hólében? — Csakis — hangzott a vúlusz, kérdés és panaszkodás nélkül. Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségemet kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál? — Rossz mindig akad — mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére. — Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „csisszcsossz", hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp-kopp". O

lyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlelt vászonken-; dőkkel megbélelvc nem is volt túlságosaa nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Koppkopp", keményen és önérzetesen koppantak! a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi