Délmagyarország, 1956. október (12. évfolyam, 232-254. szám)

1956-10-14 / 243. szám

VILÁG PROLETARJAI EGYESÜLJETEK! •S. SZEGED VAROS ÉS A SZEGEDI JÁRÁS DOLGOZÓINAK LAPJA XII. évfolyam, 243. szám Ara: 50 fillér Vasárnap, 1956. október 14. Mai számunkból: A Minisztertanács határozata az üzemek, vállalatok önállóságának növeléséről (2. oldal) Szegedi pedagógusok Jugoszláviában (5. oldal) r A belgrádi megbeszélések elé E hó első napjaiban megállapodás jött létre a Magyar Dolgok Pártja Központi Vezetősége és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága között a két párt képviselőinek találkozásával kapcsolatban. E megbeszélés alapján pártunk Központi Vezetőségének küldöttsége, amely Gerő elvtárs vezetésével Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János és Kovács István elvtársakból tevődőik össze, holnap, október 15-én Belgrádban, Jugoszlávia fővárosában tárgyalásokat kezd a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottságának képviselőivel. A magyar és a jugoszláv kommunisták képviselőinek tárgyalásai elé nemcsak a két ország, de az egész nemzetközi közvélemény is a legteljesebb ér deklődéssel tekint. Nemcsak azért, mert 1948 óta r két ország kommunistái képviselőinek ez az első hi vatalos találkozása, de mindenekelőtt azért is, mert e tárgyalásokra olyan időpontban kerül sor, amikor a Magyar Népköztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság viszonya mindkét ország népeinek megelégedésére szorosabbá, barátibbá válik. „Bízunk abban — mondotta Kovács István elvtárs, a Politikai Bizottság tagja, a belgrádi tanácskozások egyik részvevője a Ganz Vagon- és Gépgyárban október 4-é:i tartott képviselői beszámolója során —, hogy a belgrádi megbeszélések során a teljes egyenlőség és az egymás ügyeibe való be nem avatkozás elvének szellemében pártjaink között is kialakul az őszinte, szoros baráti együttműködés". A Belgrádban holnap kezdődő és néhány napon át folyó megbeszélések tehát fontos állomást jelentenek a magyar—jugoszláv kapcsolatok alakulásában. Arról •ran lényegében szó, hogy e tanácskozások eredményeként a két ország között olyan baráti együttműködés alakuljon ki, amely kiterjed az élet minden területére és amely egyik erős pillére lesz a két ország további fejlődésének. Tagadhatatlan, hogy a magyar—jugoszláv viszony kedvező alakulása érdekében igen sok történt országunkban, különösen az utolsó esztendőben: gazdasági és műszaki egyezmények megkötésére és küldöttségcsKsá'dSe. ksgüJt s$jr A" a hét o'-szág kölcsönösen nagykövetségi rangra emelte belgrádi és budapesti diplomáciai képviseletét. A legfontosabb, a két ország kommunista pártja vezetőinek találkozója azonban eddig nem történt meg, ami kétségtelenül fékezte a kapcsolatok elmélyülésének ütemét. Nyilvánvaló volt azonban, ez nem maradhat így sokáig, és történnie kell valaminek, ami lehetővé teszi, hogy az MDP és a JKSZ vezetői összeüljenek az ellentétek felszámolása és az együttműködés kialakítása érdekében. Gerő és Tito elvtársak krimi találkozója után néhány nappal az MDP és a JKSZ Központi Vezetősége, illetve Bizottsága megállapodott a holnap kezdődő tanácskozások időpontjában és ezzel megteremtette annak a lehetőségét, hogy új szakasz kezdődjék a Magyar Népköztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság viszonyában. Aligha szükséges kifejteni, hogy az új, a „tiszta lap" mennyire felmérhetetlen jelentőségű a magyar— jugoszláv kapcsolatok további alakulása szempontjából. Egy pillantást vetve a térképre, meggyőződhetünk, hogy valamennyi szomszédunk közül a Jugoszláv Szövetségi Népköztársasággal van a leghosszabb közös határunk: 631 kilométer. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, hazánknak és Jugoszlávia népeinek története hosszú évszázadokon át rengeteg közös vonást mutathat fel. A török hódítók ellen a magyar nép éppúgy, mint Jugoszlávia népei, hosszú évszázadokon át vívtak véres csatákat s történelmük legszebb lapjai e győzelmeket örökítik meg. Jóllehet, a magyar—jugoszláv kapcsolatok alakulása az első világháború utáni időktől kezdődően egészen a legutóbbi évekig — eltekintve a felszabadulást követő két esztendőtől — igen szerencsétlenül történt, népünk és Jugoszlávia népei igen sokra becsülik egymást. Tulajdonságaik legtöbbje is megegyező: szorgalmasak, igazságszeretők, igazságukért küzdeni és szenvedni tudók. Túl ezen, a hosszú, évszázados egymás melletti élés mindkét ország számára egymásra utaltsággá fejlődött, s ennek eredményeként a két ország vezetői népeik legközelebbi jövőjének kialakításakor is a legszorosabb együttműködés szükségességéből kell,' hogy kiinduljanak. A magyar—jugoszláv baráti együttműködés megvalósulása azonban nemcsupán e két ország ügye, hanem az európai béke fontos tényezője is, mivel a tapasztalat azt igazolja, hogy Magyarország és Jugoszlávia kapcsolatainak válságos szakaszai egyben a nemzetközi helyzet kritikus állapotát is jelentették. Az elmúlt évtizedek eseményei megtanították népünket arra, hogy sokkal jobban becsülje a jugoszláv nép barátságát, mint eddig. Az a lendület és elhatározottság, amely népünket az elkövetett hibák következményeinek leküzdésében eltölti, egyben annak a ténynek a félreérthetetlen kinyilvánítása is, hogy tanultunk a múlt leckéiből, s tisztában vagyunk azzal, hogy jugoszláv szomszédunkkal való legszorosabb együttműködésünk egyben jól felfogott érdekünk is. Ezek a gondolatok azok, amelyek pártunk Belgrádba utazó képviselőinek indulásakor népünket eltöltik. Bizonyos, hogy a két kommunista párt kapcsolatainak rendezése és együttműködésének bí.ttosítása kihat majd a nemzetközi politika alakulására és jelentősen hozzá fog járulni népköztársaságunk nemzetközi pozíciójának további javulásához. Eltemették a mártírhalált halt rendőrtiszteket Szombaton délelőtt a Farkasréti temetőben mély részvét mellett eltemették a mártírhalált halt Korondi Béla rendőrezredest és HorváthHönigsberg Ottó rendőralezredest. A mártírok koporsóját a temető halottasházában ravatalozták fel. A koporsók előtt atlaszpárnán feküdtek kitüntetéseik, amelyeket a haza és a nép szolgálatában szereztek. A koszorúkkal borított ravatal mellett gyászkarszalagos rendőrtisztek, s a mártírok barátai, harcostársai álltak díszőrséget.. Már jóval a temetés előtt sokan jöttele el, hogy végső búcsút vegyenek Korondi Bélától, Horváth-Hönigsberg Ottótól. Lerótta kegyeletét Rajk László özvegye is. Pontban 10 órakor a mártírok koporsóit gyászinduló hangjai mellett leemelték a ravatalról, s a halottasház előtti térre vitték, ahol a rendőrség díszszázada sorakozott fel. A gyászolók soraiban ott voltak Korondi Béla és Horváth-Hönigsberg Ottó családtagjai, barátai, harcostársai, rendőrségünk tisztjei, közülük sokan olyanok, akiket a mártírok neveltek a nép szolgálatára. Eljött a Belügyminisztérium több vezetője. Oszkó Gyula elvtárs beszéde A Belügyminisztérium nevében a mártírok egykori vádlott-társa, Oszkó Gyula rendőrezredes vett végső búcsút Köröndi Bélától és Horváth-Hönigsberg Ottótól. — Egy hét leforgása alatt másodszor temetünk — mondotta —. Múlt szombaton a Kerepesi temetőben álltunk Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András elvtársak koporsói előtt. És ma itt állunk Korondi Béla rendőrezredes ós Horváth-Hönigsberg Ottó rendőralezredes ravatalánál, hogy utolsó búcsút vegyünk volt elv társainktól, baj társainktól, barátainktól. — Temetésen, a koporsók előtt máskor is összeszorul a szív. Emberi kapcsolatok szakadnak szét, fájdalmak zúgnak fel az élet kérlelhetetlenségé és a halál kényszerű csapásai nyomán. Mennyire jobban, mennyire hangosabban zúg fel ezek felett a koporsók felett a fájdalom —, amikor nem természeti csapás, nem elkerülhetetlen végzet, de aljas gyilkosság szakította el a szülőt gyermekétől, a férjet feleségétől, a barátot a baráttól. Mennyivel mélyebb a fájdalom, amikor a hozzátartozók keserű jajához egy egész nemzet keserű szégyene kapcsolódik. Október 6-án körül álltuk és most ismét körül álljuk a koporsókat — és kemény fogadalmat teszünk: "Soha többé!" Fogadalmunk alapja a biztos hit, a szilárd meggyőződés, hogy mindennek nem kellett volna megtörténnie, hogy a történtek nem történelmi szükségesség következményei, hogy a szocializmus győzelme és építése nem kívánja meg, nem igényli a hasonló szörnyűségeket. Ellenkezőleg! Nemcsak, hogy másképp is lehetett volna, de egyedül csak másként lehet! Nemtelen eszközökkel igaz ügyet szolgálni nem lehet. A történelem soha nem igazolta, soha nem hagyta jóvá a törvénytelenséget, a törvények és a jogok lábbal tiprását. A történelem, az idő az úgynevezett "politikai szükségesség" diktálta perek végrehajtói felett mondott egyáltalán nem enyhe ítéletet. A vádlottakból vádlók lettek és nemegyszer és most is a sírból harsognak ' kivédhetetlen vádat gyilkosaik és azok gazdái felé. Az 1950 október 8-i és a mai temetés is 1949 nyarának elején megszülető, hosszú ideig az emberek lelkiismeretének mélyén meghúzódó, majd 1953-tól mind hangosabban jelentkező kérdésekre adott választ. Ez a válasz keserves, keserű, kegyetlen, de igaz válasz: Rajk László és társai gálád, hazánk történetében példátlanul álló politika gaztettnek, gyilkosságnak estek ártatlan áldozatul. 1954 nyarán, kiszabadulásom után és azóta is igen sokan tették fel a kérdést, hogyan jutottunk olyan állapotba, hogy magunkra, esetleg másokra is valótlan, terhelő vallomásokat írjunk alá, vagy éppen a bíróság előtt ilyen vallomásokat el is mondjunk? A kérdésre igen nehéz a válasz, hiszen a testi és lelki kínzás önmagában még egyáltalán nem ad feleletet erre. Az igazság az, hogy égy ideig — ki hosszabb, ki rövidebb ideig — mi magunk is hittünk abban, hogy ami történik, az helyes, vagy legalább is szükséges folyamat. A "politikai szükségesség" hamis elmélete minket magunkat is csapdába ejtett. Áldozatoknak tekintettük magunkat, de az ügyet, melynek szolgálatában áldozatokká váltunk, hasznos ügynek hittük. Elfogadtuk az ál-elméletet, hogy van politikai szükségesség, amely szemben áll az igazsággal. Elhittük, hogy abban az esetben, ha az igazat valljuk — az imperializmus malmára hajtjuk a vizet és a hazugsággal szolgáljuk a szocializmus táborát. Ez és a szörnyű fizikai és lelki kínzás, kényszer adja csak magyarázatát a valótlan önvádaknak és a bíróság előtti vallomásoknak. Amikor a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma nevében búcsút veszek Korondi Béla és HorváthHönigsberg Ottó elvtársaktól, hangsúlyoznom kell azt, hogy a mai Belügyminisztérium nem azonos, de alapj ában más, mint az 1949—51-es idők Belügyminisztériuma. Ha a régi Belügyminisztérium a törvénytelenségek végrehajtója volt, úgy az új Belügyminisztérium már most is és fokozatosan mindinkább a törvényesség védelmezésének, az elkövetett bűnök jóvátételének a minisztériuma lett és lesz. Búcsúzni kel) és a búcsú szavai szomorú emberi tragédiák körül tántorognak. Korondi Béla messziről jött, messziről került közénk. Csendőrszázados volt és a II. világháború borzalmai, a hitleri fasizmus tobzódása és népének, a magyar népnek őszinte szeretete állította őt 1944-ben a nemzeti ellenállás oldalára. A Rajk-per kiagyalóinak szüksége volt az ő áldozatára, az ő személyére is. A gyilkosok aljasságát, mérhetetlen züllöttségét bizonyítja ez, mert staffázsnak, díszletnek kellett számukra Korondi Béla személye. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik múltjukon, múltbeli beosztásukon, csendőrtiszti mivoltukon át tudtak lépni és eljutottak a nép oldalára. Horváth-Hönigsberg Ottó ugyancsak becsülettel szolgálta népünk ügyét. Azon fáradozott, hogy Jugoszlávia és Magyarország, a délszláv népek és a magyar nép között a jóviszony kialakulását egyengesse, az őszinte, jó barátság megteremtését elősegítse. Az ő tragédiája, hogy becsületes törekvése, és éppen eredményei tették alkalmassá arra, hogy a Rajk-pe" vádlottal közé sorolják. Ez követelte meg, hogy áldozat legyen. Méltó temetése, rehabilitálása hozzátartozik a jugoszláv elvtársainkkal szemben elkövetett bűneink jóvátételéhez. Tisztelt Gyászoló Közönség! Taggyűléseken, aik'tívaértekezleteken, üzemi gyűléseken és magánbeszélgetések során ezrek és ezrek vetik fel a felelősség, a felelősségrevnnás kérdését. A kollektív felelősségre vonás embertelen, ostoba, fasiszta módszer. De a felelősség határa meghúzható. Törvényeink, népünk érett, fejlett erkölcsi érzéke alA követeli, hogy azok, akiknek véres a keze, azok, akik utasításaikkal okozták és elősegítették a bűnöket — feleljenek törvényeink szerint. Azok azonban, akiket félrevezettek, akiknek párthoz való ragaszkodásával, akiknek pártszeretetével visszaéltek, egyek a meghurcolt ártatlanokkal, akiket ugyancsak félrevezettek, akiknek a párthoz való ragaszkodásával és szeretetével ugyancsak visszaéltek. A félrevezetetteknek egy kötelességük van: okuljanak. Taggyűléseken és aktíva-értekezleteken üzemi gyűléseken és magánbeszélgetések során ezren és ezren vetik fel a kérdést: mi a biztosíték, hogy a történtek nem ismétlődnek meg? Ma már sok biztosítékunk van erre. Biztosíték erre az október 6-i és a mai temetés is. Ezeken a sírokon átlépni, visszalépni többé nem lehet! A Kerepesi úti temető és a Farkasréti temető frissen hantolt sírjai harcra h'vnak. Harcra szólítanak a humanizmus, az emberiség, egyszóval a szocialista társadalom igaz ügyéért. Harcra hívnak az opportunizmus minden fajtája, a megalkuvás minden formája, elsősorban az elvtelen megalkuvás és meghunyászkodás ellen. Kopácsi Sándor elvtárs besséde A MÖHOSZ partizán tagozata nevében Kopácsi Sándor rendőrezredes búcsúzott. — Harcos bajtárs koporsója előtt állni akkor is megrendítő dolog, ha életüket az ellenséggel folytatott harcban veszítették el — kezdte beszédét —. De ezek a mártírok nom a fasizmus elleni harcban áldozták fel fiatal életüket. A személyi kultusz, a Rákosi-féle önkény áldozatai ők. S esztendőkig porladt testük jeltelen sírban, amíg odáig jutottunk, hogy a mártírt megillető, a harcosnak kijáró katonai pompával, az egész nép kegyeletétől kísérve díszsírhelyen temethetjük el őket. Az önkény, a törvénysértés — a humanizmus gyönyörű eszméinek sárbatiprása elrabolta életüket, éveken át gyalázta emléküket ls. Ma, amikor elérkeztünk végre a méltó temetéshez, nem lehet elegendő, ha gyászpompával és könnyekkel adózunk emléküknek. Mártír bajtársaink emléke szent és megszeghetetlen fogadalmat követel tőlünk. ígérjük nektek hős bajtársaink: soha többé nem fordulhat elő az, hogy a nép hűséges szolgálatáért halállal kelljen lakolni, mint ahogy ez veletek történt! ígérjük nektek, hogy mi, a nép rendjének őrei, semmilyen törvénytelenséget nem engedünk meg, s hívek leszünk eskünkhöz, amit a dolgozó magyar népnek tettünk! Tudjuk; hogy nekünk, volt partizánoknak, élen kell járnunk abban a harcban, ameiy a nép szabadságáért, a törvények sérthetetlenségéért folyik, mint ahogy a fasizmus sötét erői elleni harcban is élen jártunk. Aludjátok most már nyugodtan, örök álmotokat mártír bajtársaink! Azok a szörnyűségek, amelyeknek ti is áldozataivá lettetek, soha többet nem ismétlődnek meg. Akik megkísérelnék ezt, az egész néppel, a volt partizánokkal találják magukat szemben, s a keserű tanulságokon okult nép ereje el fogja söpörni őket! Nem felejtünk bajtársak! Korondi Béla munkatársainak végső üdvözletét volt helyettese, Guba László ezredes tolmácsolta. Horváth-Hönigsber Ottóról egykori munkatársa, Székely János rendőrőrnagy emlékezett meg. A gyászbeszédek elhangzása után a koporsókat kocsikra helyezték, majd megindult a gyászmenet, amelyben fekete szalagos zászlóval ott haladt a rendőrség díszalakulata is. Gyászinduló hangjai mellett, díszsortűz közben helyezték örök nyugalomra Korondi Béla és HorváthHönigsberg Ottó hamvait. A gyászünnepség az Internacionálé hangjaival ért véget, majd a mártírok sírjára elhelyezték a mélységes kegyelet, a gyász és a visszaemlékezés koszorúit.