Délmagyarország, 1956. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-12 / 215. szám

0EL1V0GY9RORSZRG 2 Szerda, 1956. szeptember lí. Mi történt q külpolitikában ? Menzies beszámolt Londonban kairói megbeszéléseiről lifenzies ausztráliai miniszterelnök, az fitös bizottság vezetője hétfőn este repülőgépen KairóLói Londonba érkezett. Ez alkalommal adott nyilatkozatában kijelentette, hogy az ötös bizottság kifejtette és körvonalazta a Dulles-terv javaslatait, Nasszer elnök azonban nem fogadta el az; az elvet, amely e javaslatok gerincét alkotja. Missziónk kudarca — mondotta ezután Menzies — szerdán este vált nyilvánvalóvá. „Magam és kollegáim egyhangúlag igazságosnak és Egyiptomra nézve nagylelkűnek tekintettük a 18 nemzet javaslatát — mondotta Menzies. Kívánságunk azt volt, hogy a csatorna igazgatását válasszuk külön a politikától. Ezt is kértük. Azt kívántuk, hogy a asatornn igazgatását azoknak a különböző országoknak a képviselői lássák el, akiknek szükségük van a csatornára és hogy nemzetközi konvenció jöjjön létre, amely biztosftja c tengeri út jövőjét Menzies szerint „Egyiptom válasza az volt; hogy semmit sem akar tudni a Szuezi-csatorna kérdésének békés megoldására irányuló javaslatunkról. Egyiptom semmi mást nem akar, mint egy olyan megoldást, amely Egyiptomot meghagyná a csatorna kizárólagos urának"t A miniszterelnök végül kifejezte afeletti sajnálkozását, liogy Egyiplom ilyen döntést hozott. Bár nz egyiptomi elnök döntése nem volt teljesen váratlan, mégis az ötös bizottság miszsziója lehetővé tette, hogy — mondotta Menzies >— a nyugati álláspontot a világ közvéleménye előtt világossá tegye: Egyiptom ENSZ-képviselője a hétfői nap folyamán átadta Dsg llammarskföldncí, az ENSZ főtilkáránnk az egyiptomi kormány memorandumát a Szuezi-csatorna jövőjének rendezésével kapcsolatos egyiptomi tervekről. Eszerint 45 állam konferenciáját kellene egybehívni, a megfelelő r Elás és egyezmény nyélbeütése céljából. E javaslatáról, amelyet az egyiptomi korPalmlAs TouHnMs mány egyébként az ENSZ valnmennyi tagállama kormányának megküldölt, az angol külügyminisztérium szóvivőjének az volt a véleménye, hogy „nem biztosít tárgyalási alapot". Dulles amerikai külügyminiszter hétfőn adott nyilatkozatában „mélységes csalódását" fejezte ki a kairói értekezlet sikcrtelenségo miatt. Kijelentette, hogy a következő lépésnek a szuezi kérdés ENSZ elé való terjesztésének kell lennie. Hétfőn Londonban megkezdődtek az angol és francia kormány elnökei, valamint miniszterelnökei közötti megbeszélések a szuezi kérdéssel kapcsolatos további teendőkről. Megvitatták a kérdésnek az ENSZ elé való terjesztését, véglegcsen azonban az amerikai álláspontot is meghallgatják, mielőtt döntenének. A tárgyalásokon, amelyek zárt ajtók mögött folynak, a két kormány továbbra is ragaszkodik a csatorna nemzetközi kezelésének elvéhez, amelyet véleményük szerint az Egyesült Államok kormánya is oszt. A hétfői megbeszéléseken Menzies ausztráliai miniszterelnök is beszámolt kairói megbeszéléseiről.. Kedden délelőtt a francia és az angol miniszterelnök, illetve külügyminiszter tovább folytatta tanácskozásait. Jelentések szerint még nem döntöttek, hogy az ENSZ elé vigyék-e a szuezi- • ügyet A francia sajtó jobboldali lapjai szerint a továbbiak során a francia és az angol korm&ny vagy meghajol a befejezett tények előtt és ak- • kor Nasszer kihasználja gyengeségüket, vagy a megtorlást választják a fegyveres konfliktus kockázatával. A Combat gazdasági megtorlást javasol, míg több lap, amely erősen bírálja az Egyesült Államok magatartását, megállapítja, hogy a nyugati szolidaritás az amerikai magatartás következtében veszélyben forog. Az Humanité a tárgyalások szükségességét hangoztatja, mert —; mint megállapítja — Guy Molletnek ez az egyetlen lehetősége, hogy elkerülje a nevetségessé való válást. A kommunisták és a szocialisták a jövőben is együtt fognak harcolni az olasz nép érdekeiért Vasárnap az észak-olaszcrszági Pistoinában, az olasz kommunista sajtó hónapja alkalmából rendezett ünnepségeken megjelent és beszédet mondott Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára. Kijelentette: cz Olasz Kommunista Párt kedvezően ítéli meg a szocialisták és a szociáldemokraták közeledését, mert ez erősítheti a harcot az alkotmányért és a szocializmusért. Togliatti ezután rámutatott arra, hogy a szocialisták és a szocáldemokraták közötti 1947-ben történt szakadás csupán az uralkodó osztályok. a kereszténydemokraták érdekeit szolgálta és akadálya volt a régóta esedékes politikai és szociális reformok végrehajtásának. A szocialisták és szociáldemokraták kettészakadásának időpontja az olasz demokrácia fejlődésének megtorpanását és a reakciós politika megerősödését is jelenti. Ha mi felismerjük — jelentette kl Togliatti —, hogy ezeknek a bajoknak egyik oka a szocialisták 1947-ben bekövetkezett szakadása volt, akkor nyilvánvalóan nem ellenezhetjük a két párt között megindult közeledési folyamatot. Togliatti a továbbiakban rámutatott arra, hogy az ellenség a szocialisták és a szociáldemokraták közeledését kommunistaellenes célzattal a munkásosztály és a szakszervezeti mozgalom megbontására használja fel. Togliatti ezután megállapította: tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a szocialisták és a szocáldemokraták közeledése elszigetelheti a kommunistákat. A kommunisták és a szocialisták — ez volt a tény eddig — az elmúlt esztendők során együtt vívták meg minden harcukat a szabadságért, a demokráciáért, a népek érdekeiért. Ezeket a harcokat a jövőben is együtt fogják megvívni — fejezte be beszédét Palmiro Togliatti. Az ötös bizottság, amely a londoni értekezlet 18 részvevője által elfogadott Dullestervet volt hivatott átadni Nasszer egyiptomi elnöknek és meggyőzni az elnököt a javaslat elfogadásának, illetve a javaslatról való tárgyalás szükségességéről, csak télmunkát végzett. Átadta ugyan az elnöknek az amerikai külügyminiszter javaslatait, azt azonban már nem tudta elérni, hogy Nasszer clfogsráa e javaslatokat, vagy, hogy hajlandó legyen e javaslatokról érdemben tárgyalni. Az ötös bizottság egyhetes kairói tevékenysége tehát semmivel sem vitte előre a Szuezi-csatorna Társaság államosítása következtében Egyiptom és a nyugati hatalmak között támadt ellentéteket a megoldás felé. Másfél hónapi huza-vona után az érdekelt felek ott vannak, ahol elindultak s az egész világot az a gondolat foglalkoztatja, hogy mi történik ezután? Erre a kérdésre Londonban, Párizsban, vagy Washingtonban — ahol most a legnagyobb a zűrzavar és a fejetlenség — sem tudnak választ adni. Angol és különösen francia részről az ötös bizottság Kairóba indulásakor ugyan hangsúlyozták azokat a "súlyos következményeket*, amelyekkel Kairónak számolnia kell, ha az ötös bizottság dolgavégezetlenül térne vissza Londonba, ezek a kijelentések azonban — mint várható volt — nem bizonyultak elegendőnek arra, hogy az egyiptomi kormányt a Dulles-javáslat elfogadására bírják; A "súlyos következmények* alatt elsősorban is katonai lépéseket kell érteni, olyan katonai lépéseket, amelyeket az angol és a francia kormány már a kairói tanácskozások idején ciprusi csapatösszevonások és földközi-tengeri flottatüntetések formájában előkészített. Kétségtelenül nagy a veszélye annak, hogy ez angolok és a franciák végső kétségbeesésükben rászánják magukat e lépésre, Kairó után hogy "jobb belátásra* bírják Nasszert, azonban a körülmények és a következmények, amelyekkel mindenképpen számolmok kell, elegendő visszariasztó erővel bírnak ahhoz, hogy kellő mérlegelés esetében elálljanak e szándékuk megvalósításától. Nem számíthatnak ugyanis amerikai támogatásra és szembe kell nézniök az arab országok szolidaritásával, katonai összefogásával, végül pedig vlselniök kellene az ENSZ által való agreszszorrá nyilvánítás minden következményét. Szembetűnő a szuezi kérdéssel kapcsolatban elfoglalt álláspont tekintetében az a véleménykülönbség, amely az angolokat és a franciákat hovatovább szembeállítja az amerikaiakkal. A londoni értekezleten ez a különbség még nem ütközött ki olyan élesen, mint ma. Miről van itt szó? Arról, hogy amíg az Egyesült Államok esetében a Szuezi-csatorna csak mint biztosítandó hajózási útvonal játszik szerepet, addig az angolok és a franciák esetében ennéj sokkal többről van szó. Az angol álláspont szerint a Szuezi-csatorna a Brit Nemzetközösség számára létfontosságú ütőér. Nemcsak azért, mert az Angliába és a Brit Nemzetközösség államaiba irányuló hajóforgalom lényegében a Szuezi-csatornán bonyolódik le, de azért is, mert a csatorna igazgatásában való részvétel, a csatorna működtetését biztosító műszaki feladatok angol állampolgárokkal való ellátása közvetve, vagy közvetlenül jogcímet biztosított Anliának Egyiptom és a Közép-Kelet más országainak belügyeibe való beavatkozásra. — "Az a fenyegetés —. szögezi le Julién Amory angol konzervatív képviselő egyik ezzel kapcsolatos megállapításában —, amelyet a Szuezi-csatorna államosítása jelent, élet és halál kérdése abból a szempontból, vajon Anglia tudja-e tartósan biztosítani befolyását Közép-Keleten és az afrikai kontinensen?* Bognár József fogadása a zágrábi nemzetközi vásáron Belgrád: A hétfői nap folyamán ismét több jugoszláv személyiség kereste fel a zágrábi nemzetközi áruminta vásár pavilonjait. Hétfőn este a zágrábi Esplanade hotelben Bognár József magyar külkereskedelmi miniszter fogadást rendezett a vásár jugoszláv és külföldi vendégei tiszteletére. A megjelenteket Bognár József külkereskedelmi miniszter üdvözölte. Franciaország szempontján ból más a helyzet, ők az államosítás következtében csak a Szuezi-csatorna Társaság néhány igazgatói állását veszítették el. Ami ilyen hirtelen felbuzdulásra késztette és katonai akcióra serkenti őket, az nem más, mint az a feltevésük, hogy észak-afrikai pozíciójukat Nasszer és a Naszszer által meghirdetett pánarab mozgalom fenyegeti. A francia kormány tehát abban a hiszemben tart Angliával együtt, mert elképzelése szerint Franciaország sorsa Közép-Keleten ' és Afrikában össze van kötve Anglia sorsával. Az angolok és a franciák célja tehát lényegében az, hogy megnyirbálják Naszszer hatalmát, vagy teljesen véget vessenek annak, mivel Nasszer 1— szerintük — támogatja az algériai nacionalista felkelőket. Ezekből az úgynevezett ér-i vekből csak annyi az igaz, hogy Anglia mindenképpen igyekszik közép-keleti pozícióit megtartani. Hogy ez mennyiben lehetséges, az belátható időn belül eldől, bár azok az elképesztően egysíkú intézkedések, amelyeket eddig az Eden-korrnány foganatosított, semmi eredménnyel nem biztatnak a kitűzött célokat illetően. Az azonban, amit a franciák Szuezzel és az észak-afrikai pozícióikkal kapcsolatban állítanak, nem más, mint önámítás. Azokért az eseményekért, amelyek ma Algériában történnek, csak aa a francia politika felelős, amely Vietnam után ÉszakAfrikában is bebizonyította, hogy képtelen megérteni a dolgok lényegét, azt, hogy 1956-ban már nem lehet múlt századbeli eszközökkel gyar* mati poziciókat fenntartani, Pillanatnyilag tehát nem tudni, milyen lépések következnek a Szuezi-csatorna államosítása következtében előállott bonyodalmak rendezése érdekében. Az angol és a francia kormány várhatóan semmit sem tesz az angol alsóház ma kezdődő rendkívüli ülésének befejezéséig, azután pedig állítólag arra készül, hogy a Biztonsági Tanács elé terjessze a szuezi kérdést. Az angol és a francia közvélemény, valamint az eddigi jelek szerint az Egyesült Államok kormánya is helyesli ezt az elképzelést, mert meg van győződve arról, hogy a Szuezi-csatorna kérdése csakis békés eszközökkel, valamennyi érdekelt állam támogatásával és közreműködésével oldható meg. S

zegeden olyan hamis elképzelés él az emberekben, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban csodálatosan magas az életszínvonal, vagyis a munkások öszszehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint nálunk. Mielőtt elmentem, azt beszélték, hogy egy „Wartburg" személyautó 3 ezer márkába kerül és mindenki könnyen hozzájuthat. Kénytelen vagyok lerombolni ezt az illúziót. A „Wartburg"-nak ugyanis nem háromezer, hanem 15 ezer márka az ára és nem is olyan könnyű megkapni. Igaz, elvileg mindenki vehet autót, vagyis bejelentheti rá az igényét. Mivel azonban még viszonylag keveset gyártanak, s a gyártott mennyiségből is először az export-kötelezettségeket teljesítik, nem olyan egyszerű a dolog. Előnyben részesülnek azok, akiknek nagyon messzire van a munkahelyük, vagy akiknek olyan a munkájuk, hogy nagy szükségük van autóra. Megtörténik, hogy az ilyenek egy hét alatt megkapják a kocsit, de sokkal gyakoribb, hogy egy-két évig kell rá várniok. Nem véletlen, hogy ezzel kapcsolatban olyasféle tréfás megjegyzés járja: „Várhatsz babám, elvárhatsz..." A lényeg tehát itt sem az, hog/ sokáig kell az autóra várni. Merő fantázia az olyan felfogás, hogy tömegével vannak igénylők, akik csak arra várnak készpénzzel a zsebükben, hogy kifizethessék a 15 ezer márkát. Arról van szó, hogy a munkások átlagkeresete 4—500 márka között mozog, a lakbérek elég drágák — az új házakban 60— 70 márka havonta — és bizony így legtöbb embernek nagyon a fogához kell vernie a garast, ha azt akarja, hogy autója legyen. A

finommechanikai és egyes ruházati cikkek mindeneseten olcsóbbak, mint nálunk. De az Német föld — német emberek is Igaz, hogy az olcsó ruhafélék minősége silányabb. Karórát már 15 márkáért is lehet kapni akármelyik üzletben, de ugyanott láttam 3.900 márkás órát is Ugyanígy fényképezőgépek is kaphatók 9 márkától 2—3 ezer márkáig. Az egyik állami áruházban láttam egy férfit, aki 35 márkát fizetett egy pár jó erősnek látszó cipőért, noha a talpa ennek is műanyaból készült, mint valamennyi lábbelinek általában. Az említett férfi, akiről megtudtam, hogy bányász, valami igazolványfélét adott át §z eladónak, s ezért kapta meg 35 márkáért a cipőt, amelyen volt egy másik, egy 60 márkás árcédula is. Az állam ugyanis fokozottabban gondoskodik a bányászokról úgy is, hogy egy évben két pár strapabíró lábbelit sokkal olcsóbban vehetnek meg, mint mások. A 60 márkás árat ugyanazért a cipőért azoknak kell fizetni, akik könnyebb munkát végeznek. Az ilyen — úgynevezett — „szabad cipőt" 40—90 márkáért természetesen korlátlanul lehet kapni mindenütt az országban. A ruhaféléket illetően egészen más a német ízlés, mint a magyar. Rikítóan zöld, vagy sárga kosztümanyagokkal, lehetetlen színekkel keresztbe csíkozott zoknikkal, kékmintás férfiingekkel vannak megtömve a kirakatok. Szegeden nem sokan vennék magukra ezeket a holmikat. Egy női kosztüm 112— 140, egy férfiing 18—35, egy pár zokni 2—5 márka. A férfi sportöltönyökért 97—130 márkát kérnek. A városban híres periongyár is működik, de valószínűleg nem ez az oka annak, hogy 9 márkáért már II. A megélhetés kifogástalan és szép perionharisnyát lehet venni. S

ha már az üzleteknél tartunk, hadd mondjak el egy érdekes jelenséget. A kiszolgálás végtelenül kényelmes és lassú. Szó sincs arról — akárhányan állnak is sorba —, hogy az elárusító pattogna, mint a gumilabda, vagy legalább frissebben mozogna egy kicsit. És a vevők? Azok végtelen türelemmel álldogálnak féllábon, amíg rájuk kerül a sor. Az egyik csemegeboltban például mogyorót akartam vásárolni. Hatan voltak előttem, húsz percig vártam, aztán nem bírtam tovább. Az eladónő olyan nyugodtan trécselt a vevőkkel, mintha egyéb dolga nem is lett volna. Állítom, hogy a Szegedi Kiskereskedelmi Vállalattól már régen eltanácsolták volna az ilyen kiszolgálót, ha másért nem, hát a türelmetlen vásárlóközönség panaszözöne miatt. Alkudni nem lehet — az árak szabottak. Nálunk is így van ez, de viszont van egy Marx téri piacunk, ahol a kereslettől és a kínálattól függően drágább, vagy olcsóbb az élelem. Karl-Marx-Stadtban isme-* retlen fogalom a piac abban a formában, mint Szegeden. Az egyik téren vannak ugyan zöldséges bódék, de az árcédulák itt is az áru tetején virítanak. Kevés a gyümölcs. Dinnyéből csak egy átlátszó szeletkét vesznek nyalánkságnak, ellenben vaj nélkül nem tudják elképzelni az életet. A burgonya is naponta szerepel a családok étrendjében. Természetesen nem úgy, hogy csak krumplilevessel, paprtkáskrumplival laknak jól, — levest nagyon ritkán esznek, mert azt mondják, sok benne a víz — hanem egy-egy kis krumplit tesznex — rendszerint főve — a hús mellé. Először nem értettem: ha csak így csipegetik a burgonyát, miért vetnek belőle olyan hatalmas területeken, hogy alig lehet belátni. Hát a sertéseket is burgonyával hizlalják. Kukoricát csak egyetlen kis darab földön láttam egész Szászországban, azt is csalamádénak vetették. A tolmács, egy sváb leány, —akit 1947-ben Bátaszékről telepítettek ki — meg is jegyezte, hogy a burgonyától bizony nincs olyan finom, omlós húsuk és szalonnájuk a sertéseknek, mint idehaza. A parkok nem szépek KarlMarx-Stadtban, nincsenek olyan jól gondozott, pompás virágágyak, mint Szegeden. A város csinosítására még nem volt se idejük, se pénzük, hiszen először a romokat kell eltüntetni. De ha valahol akad egy tenyérnyi zöld pázsit, arra féltőn vitáznak. Nincsenek parkcsőszök, dc nem is nagyon kell, mert a járókelők- tökéletesen helyettesítik őket. Az egyik üres térségen, ahonnan a légnyomás elfújta az épületeket, satnya fú zijjdell. Olyan kiégett libalegelőnek néztem és keresztül akartam menni rajta. Egy fiatalember azonban megfogta a karom és szelíd mosollyal mutatott a járdára. Villanyrendőr nincs az útkereszteződéseknél, pedig akármelyiknél nagyobb a forgalom, mint a szegedi Anna-kútnáL A gyalogosok akkor mennek át az úttesten, amikor a járművek zöme elhalad, de nyugodtan megállnak útközépen is, tudják, hogy a járművezetők óvatosak. Kissé elszomorított, hogy a magyar Ikarus-autóbuszokra haragszanak. Azt mondják, olyan éktelen lármával dolgozik a motorja, hogy utasai nem tudnak egymással beszélgetni. Nem nagyon büszkélkedhetünk tehát azzal, hogy ilyen, meg olyan nagyszerű autóbuszokat exportálunk. A külsejük még csak hagyján, — bár láttam két kapitalista országban készült autóbuszt, amelyek tetszetősebbek —, de a motor bennük valóban úgy fuldoklik, zihál, mint a kehes ló. Ebből is az a tanulság, hogy még erőteljesebben keU alkalmaznunk az új technikát, különben lemaradunk a versenyben. k> ég az a vigasztaló, hogy a ma? 1 ' gyar tájakról, a magyar emberekről szeretettel beszélnek. Üzemben, vendéglőben, áruházban, vagy akár az utcán — mindenütt barátságosan mosolyogtak, amikor megtudták, hogy magyar vagyok. Egy ember a Hotel Chemnitzerben azt mondotta: — Becsülöm a magyarokat, mert talpraesett, élelmes emberek. Fogságban voltam együtt velük. Nem estek kétségbe soha. Ha szűkén volt az ennivaló, kérték magukat munkára és mindjárt javult a koszt. Az ő példájukat követtem én is. Egy hadirokkant trafikos, akivel cigarettavásárlás közben üggyelbajjal sikerült megértetnem, hog/ Magyarországról jöttem, elkapta a kezem és boldogan rázogatta. Sajnálom, hogy abból, amit mondott, csak annyit értetem, hogy Budapest .,. Dombóvár... Budapest.. .(Folytatjuk) Nagy István