Délmagyarország, 1955. február (11. évfolyam, 26-49. szám)

1955-02-06 / 31. szám

AZ IFJT1LJ MORA FERENC A nagy szegedi iró halála ISMERETLEN K.OLTÉSXETE huszone9yedik évf°rdulóiáro Ének a mosó-asszorvyrúl A teknő melleit görnyedezve Pár tarka rongyot öblöget, Sűrű verejték összefolyja Bús homlokán a fürtöket. A lúg magát beetle, rágta Bekötölt új ja sebibe — Ti habkezü nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! S a hogy két reszkető kezével Csavarja buzgón a ruhát, Fakó ajkával fölsorolja ötvenhat éve bu-baját S bár pillájára könny szivárog, Mosoly kél szája szögibe — Ti lágyszívű nagyúri dámák, óh jertek, jertek most ide! Az élet, mely így megviselte, A szenvedések lánc-sora, De vérsíró sebét szivének Ö nem fitogtató soha. i Álmatlan éjszakák sóhajját Sohsem hallotta senkise — Ti jajgató nagyúri dámák. Óh jertek, jertek most ide! Fölér a minden Golgotával, Ba a szegény urat nevel, Magának sok rongyoskoddsán. Magának sűrű éhivel, De jó az Ur, hogy adta őket: Gondot viselni volt kire — Bires anyák, nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! De bár az évek fürge szálltán Akár az újjam, úgy maradt S megroskadott a délceg asszony A sok száz nehéz kereszt alatt: A szenvedések tengerén is Maradt reménye és hite — Ti csüggeteg nagyúri dámák, Óh jertek, jertek most ide! 'A kiknek lágy kacsója, karja Gyűrűvel, csipkével tele: De sokkal szebb a Heteknél Ez asszony lúgevett keze! Kinek nagyúri büszke szivit Bitvány selyemvért födi be: Hányszor szebb a tieteknél Az én anyám szegény szivet Klóra Ferenc névaláírással a Félegyházi Hírlap 1898. évi július 31-1 («.) szái közölte. — Július 26. édesanyja nevenapja, Anna-nap volt. Hall ját ok-e, öreg tanáraim.... Halljátok-e, öreg tanáraim, A vádat a tanítvány ajkain, A kihez jó még sohse volt az ég S ki genii ellen nem panaszla még! Halljátok-e, hogy ép ti vagytok a Vádló panasznak tárgya ég oka, — Mintahogy a fát hálátlan gyerek Saját gyümölcsivei dobálja meg! De óh, az ösvényt mért is áldanám, * Melynek virág nyílt árnyas oldalán S tovább, tovább csalt bűvös képivel, Míg végit síró puszta nyelte el! S ti bölcs, tudós, tapasztalt emberek. Akik az élet mélyít méritek, S ösmeritek sötét hullámait: Óh, szóltatok-e errül valamit! Ti láttátok a sápadt, bús fiút, Mikor lelkében a szent tűz kigyúlt, — Mért nem mondtátok, jó tanáraim, Hogy teher ez az élet útjain! Mért nem mondtátok, hogy a toll nehéz 8 előbb kifárad a szív, mint a kéz, Hogy ásó, kapa az én örököm. Maradjak inkább a zsellcr-rögön! Mért mondtátok, hogy kert ez a világ, Melynek még a lövise is virág, Mért, hogy csupán a vétek nyomorú S az érdemnek kijár a koszorú! Mondtátok-e, hogy az élet piac, Hol nem kelendő más, csupán a gaz, Es minden hitványsággal van tele S a becsületnek nincs becsülete! Mért fejtegette nimyi szép beszéd Penészes népek fényes életét, Ha -nem szólátok arrul, hogy nekünk Rideg, hideg halálunk, életünk! Mért fejtegette annyit ajkilok, Lipébe, fűbe mennyi szent titok, — Mondtátok-e, hogy mindez mit sem ér, Ha. nincsen mellé egy falat kenyér! Mondlátok-e, hogy ez fapénz csupán És többre mék tudatlanul, bután, Ha kézcsókolva hátat görbítek S hamis nagyoknak tömjént égetek! Ó, példát erre mér nem adtalok, Hiszen e nélkül éhen halhatok! Ó, az ]ett volna csak a bölcs tanács, Ó, akkor jutna nékem is kalács! Mondtátok-e, hogy durva gyom, szemét Mint irigylik az ifjú jegenyét És félre tőle addig lépkedik, Míg jövő örömmel útját nem szegik! Mondtátok-e, hogy más nem boldogul, Csak a ki lelkit adja zálogul És hogy megéljen, úgy elsorvad ép, Mint rothadó gyümölcs közt az ép! Nem, nem, ti errül nem beszéltetek S azért vádollak meg ma titeket! S azért nem lesz egyéb vágyam soha, Az élet árja vessen bárhova, Csak az, hogy ily vádat szórjon felém. Akinek szivit én nevelgetém. Valami háládatlan rossz gyerek, Mintahogy én vádollak titekell Móra Ferenc és szülővárosa A z irodalom Móra Ferencet Szeged írójának ismeri. Jogosan. „Földi szegödségének" több mint a felét, férfikorát, alkotó idejét 1902től 1934-ig Szegeden élte le. Szerette ezt a várost, népét, itteni barátait, munkahelyét, a Tisza partján álló kultúrpalotát, irodalmi és tudományos munkássága otthonát. Szegedre vonatkozik már 1908-ban írt egyik versének ez a két sora: S legkiváltkép áldom a helyet, Ahol fészket raknom lehetett. Akik Móra irodalmi munkásságát ismerik, azok viszont azt is tudják, hogy lelkének felével szülővárosához, Kiskunfélegyházához ragaszkodott. Elég csak „A Daruutcától a Móra Ferenc-utcáig" című könyvére hivatkoznunk. Amikor szegedi megtelepedése után három évtizeddel, 1932-ben az itteni egyetem Mórát díszdoktorrá avatta, akkor is megemlítette: „Kiskun ember vagyok én ..." Szegednek „csukúgy befogadottja vagyok, mint az egyetem..." Ugyanitt mondotta Móra: „Hiába van énnekem most fehér fejem és hiába van rajtam folttalan ruha és hiába süt rám ilyen díszes környezet, én most mégis csak az a hajnalban megfoltozott ruhájú Fercsike vagyok, sápadt és ijedt ki gyerek..." Aki Félegyházán volt. "ILI óra műveinek kedvelői sokat tudnak az ő félegyházi életéről, gyermekkoráról is. Hisz ő a magyar irodalom legszubjektívebb elbeszélője. Tárcáiban a legtöbbet magáról, családjáról, legközvetlenebb környezetéről írt. „Az emlékek subáján heverészve" felidézte, megismertette a maga gyermekkorát, szüleit, félegyházi nádfödeles házukat, itteni szegény életüket. Akik eddig Móra Ferencről életrajzot írtak, gyermekkoráról, félegyházi életéről szólva beérték Móra elbeszéléseinek adtaival. Módjuk volt arra is, — hogy az író rokonaitól, legközvetlenebb ismerőseitói szerezzenek értesüléseket. Félegyházán nem kutatták a Móra-család és Móra Ferenc életrajzi adatait. „Móra Ferenc félegyházi élete és ifjúkori költészete" című tanulmányomban az író életére, irodalmi munkásságára vonatkozó eddigi ismereteket a helyi kutatás eredményeivel egészítem ki. Ebből itt csak egy-két, eddig ismeretlen adatot, alkotást kívánok közölni. Az író édesapja, Móra Márton mint vándorló szűcslegény került Félegyházára, 1858-ban. Jászberényből jött, ikertestvérével, Andrással együtt. Az akkori idők szokása és követelménye szerint ugyanis az iparosoknak vándorlással, külső városokban kellett megszerezniük, kiegészíteniük a mesterség körébe vágó tudásukat. A két Móra testvér Szegedre akart menni. Ezt a Móra-család patriarchája, Móra István közölte velem. A tőle hallottak kutatásaim megindításához és végzéséhez nagy segítségemre voltak. Cegléden ültek vonatra, de útiköltségük csak Félegyházáig futotta. Itt kiszálltak, s Almási György tekintélyes céhbeli szűcshöz álltak be munkára. Móra Márton három év múlva, 1861-ben Elkészítette remekét, a céh bevette őt tagjai közé, Félegyháza pedig „lakosította", polgárai sorába fogadta. Még ugyanebben az évben megnősült. Juhász Annát vette feleségül, ő az anyakönyvi bejegyzés szerint „plebeia", vagyis népi származású. Móra Márton viszont nemcsak iparos, „opifex", hanem redemptus jász családból származott. Házasságukból tíz gyermek született. Ferenc, az író, a családban már a második Ferenc nevű gyermek volt, a szülők nyolcadik gyermeke. Az eddigi életrajzoknak az a közlése, hogy Ferenc az ötödik gyermek volt (Goitein György: Móra Ferenc az író, 1934.), vagy hogy Ferenc három testvére halála után született (Gál Ferike Jolán: Móra Ferenc, 1938.), tévesek. A szülők Ferenc születéséig mór hat gyermeküket temették el, s 1879-ben, amikor Ferenc steületett, már csak egy fiuk volt éleáben: István. Uezek az aprólékos adatok az •*-J első pillanatra talán túlságosan részletezőknek látszanak. A Móra-család életében azonban olyan tragédiák voltak, amelyeknek „Síró sebe" soha be nem gyógyult. Móra István írta meg ezt egyik elbeszélésében. Lacika, Fercsike is, akiket 1878-ban fojtott meg a torokgyík, „csupa feketebodor, mint az anyjuk-apjuk; azontúl elevenek, fürgék, hamar eszűek..." voltak, mint az egy év múlva született Ferenc, „utóbb fakadt erős hajtása erős fának". A Móra-szülők tíz gyermekéből hét kiskorában meghalt. A difteritisznek nevezett „rettenetes angyal" költözött be Móráék szegény hajlékába is, amely csak Félegyházán egy évben, 1878-ban — az anyakönyvi bejegyzések szerint — 502 gyermeket követelt áldozatul. Ezek a családot ért lelki és anyagi csapások nagyban megértetik Móra Ferenc lelkivilágát, pesszimizmusát is. Azt is, hogy a szegénységben felnőtt gyermek, ifjú „az árva elnyomottak ... vigasztaló szövétneke" kívánt lenni, majd „a harcok csalogánya", a „szabadság VillámruháTükördar abok Tarkán meszelt világba' járok. Be van meszelve arc és lélek: Jámbor, szent képet vág az álnok, Erény nyelvén beszél a vétek. Nemcsak az óralánc a talmi, Nemcsak az arc van rizsporozva: A jellemeknek szinte annyi A csillogóra festett rongya. Az égig érő Ideálok Este a porba csúszó férgek ... Nap-nap világosabban látok És a lelkem nap-nap mind söi tétebb. Móra Ferenc névaláírásával a augusztus hó 15-t II. Egy úri társaságban Mocskoltak és szapultak: Elmondtak félbolondnak, Affekiáló hazugnak, Küz-sipon fújoít versem Lehúzták szörnyű inódon: A szerelem: szamárság, Az esze már ma ódon. Botrányos is, hogy mernek Manap Ilyet közölni, Az ördöunek se tetszik S a többi és a többi . .. Az ajtóban még hallom Zaját a kacagásnak — És a mikor belépek: Mind sorra gratulálnak. Félegyházi Hírlap 1897. évi (33.) számában jelent meg. ban ékes angyala"; aki „összolgaságuk láncait" megoldja. Végül is azonban: Úszkálva néma tengerén a múltnak, Szelíd elégiákat sírdogál. Ezekkel a gondolatokkal már Móra Ferenc egyik ifjúkori költeményében találkozunk. Ferenc ugyanis már diákkorában a félegyháziak kedvelt, ifjú poétája volt. Nem volt még 16 éves, amikor a Félegyházi Hírlap című újságban, nevének aláírásával, az első verse megjelent. Szülővárosa újságjának sárguló papírjain egész kötetnyi verse szunynyad, több mint fél évszázad óta elfeledve. Líráján először a rajongó, tiszta szerelem csendül fel, azután szülei iránt érzett szeretetének ad hangot, majd feltör mélységes hazaszeretete, főként a 48-as szabadságharc és Petőfi iránti rajongása; verseiben megjelenik szülőföldjének tája: az alföldi mező, ér, füzes, temető, bogárhátú házuk, kis szőlejük, s mindezt csokorba fogja szülőföldjének, egyszerű környezetének szeretete; ifjúkori vallási élmények és tépelődések sírnak fel költeményeiből, mindig szomorú hangon; észreveszi kora társadalmának igazságtalanságait, ferdeségeit, s ezekről hol forradalmi hévvel, hol gúnnyal, hol szomorúsággal szól. Ha kellett, ő volt már diákkorában szülővárosa ifjúsági szónoka, a millenniumkor vagy március 15-én. Ifjúkori prózai írásai is az előtörő nagy tehetség ragyogó megnyilvánulásai. Azt, hogy Móra Ferenc már ifjúkorában írt verseket, sőt lirai költőnek indult, tudjuk. Könnyes könyv című verseskötetében néhányat maga is közölt. Boldogult költő-koromból címen maga is emlékszik arra az időre, amikor még költő kívánt lenni. Arról azonban, hogy az ifjú Móra Ferenc már a félegyháziak „kedvelt poétája" volt, mielőtt Szegedre került, s hogy a félegyházi újságokban közel száz ifjúkori verse jelent meg: az irodalomtörténetírásnak nem volt tudomása. ÍVJ óra írói működésének méltatói is úgy tudják, hogy költészetének talaja a „szegedi humusz" (Alszeghy Zsolt), s nem tudták azt, hogy írói tehetsége a félegyházi „akáca-termő homokban" gyökerezik. Reméljük, hamarosan lehetőség nyílik Móra Ferenc ifjúkori költészetének kiadására. Ezt talán éppen az új szegedi könyvkiadótól lehet remélni. Ekkor majd látni fogjuk: az a forrás, ér, melyet Móra ifjúkori költészetének nevezhetünk, már biztosan elárulja, hogy folyóvá fog duzzadni, mire a magyar irodalom édesvizű tengeréhez érkezik. Bár az ér vizébe már ifjúkorban keserű-sós könnyek hullottak. A félegyházi gimnázium volt kitűnő diákja, akit az érettségin is érdemessége miatt először vizsgáztattak, az egyetem elvégzése után, mint fiatal tanárjelölt, hónapokig állás nélkül volt. Ekkor, 1902-ben, közvetlenül az előtt, hogy Szegeden újságírói állást kapott, írta a „Halljátok e, öreg tanáraim..." című verset. A verset a Félegyházi Hírlap 1902. évi március 30-i (26.) száma közölte. Néhány hét múlva (május 4.) az újság hírei közt már ezt olvassuk: 1U Óra Ferenc a Szegedi Naplónál. Móra Ferenc kedvelt poétánkat, ki mint tanárjelölt, állás hiányában hónapok óta itthon tartózkodott, Kulinyi Zsigmond, a 25 éves Szegedi Napló főszerkesztője, igen szép honorárium mellett lapjához fogadta, hogy addig is, míg tanári állást kaphat, kiváló tehetségének gyöngyeit a szegedi közönség élvezhesse. Nem tudjuk, örüljünk-^ ennek a hírnek, vagy szomorkodjunk rajta... Mennyivel jobban látnak a szegediek mint mi... Móra Istvánt is a Szegedi Napló födözte föl. Pósa Lajos, Békefi Antal, Tömörkény István és a többi jelesek mind olt nőttek nagyra ... Félegyházán a becsületes munkát, az igazi tehetséget még nem tudják méltányolni. Azt hiszem, jól gondolom, hogy pl. Móra Ferenc a mi városházánkon Írnoknak se kellett volna. Nem pedig azért, mert ő egy nagytudású, komoly munkás. Ilyen pedig a városházán nem kell. Az ilyen „nem jó pajtás", nem nagyivó. Szóval „nem társadalmi ember"... De ha majd a költő virágos kertje teljes lesz, jaj, de verjük a honfi keblet, hogy: a mi fiunk! Mert, úgy-c, kérem, ha nagy valaki, csak akkor a mi fiunk? Pl. Magyar Gábor, Szivák Imre stb, ezek már „városunk szülöttei", de Móra Ferenc még nem az . " Ez a cikk azonban mindenesetre mutatja, hogy ha a városházán még nem is, de a városban már tudták, ki Móra Ferenc, felismerték tehetségét, mikor elszakadt Félegyházától, Szegedé lett. Ahova már Móra Márton készülődött, hogy ott tökéletesítse subavarrási ismereteit: Szegedre, utóbb a fia érkezett meg. Móra Ferenc írta, hogy ő is csupán az apja mesterségét folytatta, csakhogy „bőr helyett papírra vetette a tulipántokat és rozmaringokat". Félegyházán talán nem lett volna az irodalomnak olyan remekes szűcse, mint amilyenné Szegeden fejlődött. Hisz Félegyházán később édesapját, Móra Mártont is már csak napszámos embernek, az élet sok keresztjétől megrokkant foltozószűcsnek ismerték. Móra Ferenc „virágos kertje" azonban Szegeden valóban teljes lett. jyjégis, mikor Félegyháza ebben az évben Móra Ferenc szobrának felavatására készülődik, s Istók János szobrászművész alkotását elhelyezik a Móra Ferenc utca bejáratánál, a félegyháziak büszkén mondhatják: városunk szülötte, a mi fiunk! A mi „kedvelt poétánk" volt már akkor, midőn vándorútra kelt. Dr. Mezősi Károly