Délmagyarország, 1955. január (11. évfolyam, 1-25. szám)

1955-01-01 / 1. szám

SZOMBAT, 1955 JANUÁR 1. " OELIMGYIIRORSZBG Felese tréfa Tfo in kéménydefviSt iátok... M Jüannak, akik irigylik Szilvesz- i llfár Szilveszter * ter éjjelén, Újév hajnalán a1 ményseprővel szurka-piszkos kéményseprőket.1 Micsoda szerencse! Nem azért, mert ilyenkor kivasalt hanem három szurka-piszkát vitt. ruhában, kéményt soha nem látott Igazi kéményseprő volt. Szilveszter reggelén kétalálkoztunk. Nem is egy, seprővel rójják az utcákat, hanem azért, mert még a babonát, babonának tartók is büszkék, ha nekik kéményseprő kíván Üjesztendőt. A kéményseprő ilyenkor az egyedüli ember, aki fu^aar. Ö nem ad, hanem zsebretesz. Ezen az éjjelen azt sugározza szeme a jó kívánság után: ha öntudatos dolgozó vagy, akkor nem szúrod ki a szemem egy deci, éjfél után házasított borral, amelyet illendőségből csak félig szokás üríteni, hanem kezembe nyomod az arát. És ki az, aki ilyenkor 75 'fiiilért számol a kéményseprő maricaba? Senki! Hát ezért irigylik sokan, a szurka-piszkás kéményseprőket. Engem például már a hideglelés környékez akkor is, ha a kéménybejáró seprőt, azt a szurkapiszkaféleséget látom. Nem törődöm én azzal, hogy jár kéményben, vagy sem. Gyorsabb vagyok, mint szélben a köd. Nem a borravaló miatt, hanem a seprő miatt. Mert kellemes egy emlék köt engem öszsze a kéményseprővel, különösképpen pedig a szurka-piszkájával. Egyszer nem is olyan rég — nincs még 18 éve sem, amikor megszülte életem, névnapom, születésnapom, legkarmosabb napját Pitymalat után, ötödmagammal lesbenálltunk, vártuk a szurkapiszkást, nem is őt, hanem a seprőt Annak is a sörtéjét, amit még ma is küld egynéhány szerelmes legény arájának, újévi ajándékul. Persze ez legtöbbnyire nem a kéményseprő seprőjéből, hanem csak a cipőkeféből való. Node, ez mindegy. Szőr, szőr s főleg fekete legyen. Az igazi, a kéményseprő seprőjének a szőre az bizony nagy becs. Hogy meddig? Talán a kéményseprők, meg az üdvözlőlapokat gyártó vállalat ennek a megmondhatója. De térjünk vissza a szőrre, arra az igazira, ami már megjárt jónéhány kéményt és legalább félig elkopott. Aki ilyet szerez —. tartja a babona — az örökéletre szerencsés lesz. (Ha már a kitalálót nem tudják, legalább a terjesztőket kellene megkotorni egy kicsit a kéményseprőknek. Ez volna aztán ae igazi szerencse!) Mi is ilyet akartunk szerezni. Nem egy szálat, legalább ezret. Az üzletet is megkötöttük. Négy fillérbe egyeztünk meg szőrönként, azért ilyen sokba, mert bőven volt rá a vevő és ke. vés a kínáló. éjjelére készült. Utána osontunk. Kísértük háztól-házig. (Lehet, hogy tőlünk tanulta a Belsped). Mindhiába. A létrát, a golyót, a kötelet és mind a három szurka-pisz. kát bevitte a kapuk alá. A reményt azért nem adtuk fel. A bicskát borotvaélesre fentük. Ha csak egy pillanatra is kinnhagyja szurka, piszkás barátunk a szőrt, már is a miénk s neki csak a drót marad. Mintha csak megérezte volna. Kinnthagyta a létrát, a kötelet, a vasgolyót s még két seprőt is. Ez aztán jófogásl Reggel kéményseprővel találkozni ... Rácsaptunk, mint héja a fácánra. Nyúztuk, nyiszáltuk a bicskával a szőrt, faragtuk a létrát, vágtuk a kötelet. Ar. i ról pedig már nem mi tehetünk, hogy közben egy másik kéményseprő RUÉK-ot kívánt szüleink előtt egy igazi, félignél jóval lejebb kopott szurka-piszka szőrével. A másik újévi kívánságot, azt már otthon kaptuk. — Ez még érzőbb volt, mint a kéménysöprőé. RUÉK — vagy nem BUEK, de én azóta sem szeretek kéményseprővel találkozni, mert az nekem biztos szerencsét hoz. Förgeteg Szilveszter H fiá Újévi babonák, mini népszokások „Ez újív reggelén minden jól kívánok, ahová csak nézek nyílnak a virágok ..." Gyermekkoromban hej, hányszor elfújtam ezt a minden alföldi gyermek előtt annyira ismert újévi köszöntőt. Kis pajtásaimmal sorrajártuk a falu összes ismert kislányos házait és mondtuk, hadartuk. Ha valaki megkérdezte volna tőlünk, hogy miért házalunk, nagyon sajnáltuk volna az illetőt, pedig valójában mi sem tudtuk, hogy miért csináljuk. Szokásból! Népszokásból! Az évkezdet nemcsak a gyermekeknél, hanem a felnőtteknél is és nemcsak a magyaroknál, hanem más messzi országok népeinél is ősidők óta bizonyos szimbolikus elválasztó, szerencsehozó és gonoszűző cselekvésekkel jár. Ezek tagadhatatlanul babonás eredetűek, bár ezeknek a cselekvéseknek eredeti tartalma, kezdete és miértje már évszázadokkal ezelőtt kihalt a nép emlékezetéből. De dívnak, mint népszokások csupán a szépségükért, lenyűgöző bűvösségükért vagy éppen kacagtató figuráikért. Lássunk közülük néhányat. Még ma is sok családban szokásos a szilveszteri vacsorát közvetlen éjfél előtt tálalni. Az asztalra finom falatok kerülnek s a vacsora fogyasztása rétesevéssel zárul az újesztendő első perceiben. Másutt a pásztorok, kocsisemberek és a falu legényei az újévnek „gonoszjáró előestjén", Szilveszterkor, ko- , kat sikerül gyűjteni, úgy vélik, aklomppal meg ostorokkal végiglár- kor sok pénzhez, süteményhez, kolmázzák az utcákat, hogy az „ártó bászhoz, pecsenyéhez, borhoz es hatalmakat" a vetéstől és az álla- j egyebekhez jutnak az újesztendőtoktól elűzzék. Ez az érdekes nép- ben. De innen ered az is, hogy egyes szokás (kongózás) ma már szinte , családok újév napján senkinek nem teljesen feledésbe merült. adnak ki pénzt, se postásnak, se A kongózással kapcsolatos és ve- másnak, mert akkor az újesztendőle hasonlatos a „télkiverés", amikoris egy öregember maszkját viselő fiatal suhancot a legények a falu végére korbácsolnak. Közben az óévet kiharangozó toronyzene is felcsendül ilyenkor. A növényi és állati termést megóvó „gonoszűző" szokásokhoz tartoznak még a mindenféle zajcsapással járó dévalykodások, álarcos menetek, kántálások és a nem-termő fának fejszével való megkopogtatása, a „fafenyegetés" is. Férjjóslás, férjlátás. Ez is érdekes. És egészen bizonyos: nem sok olyan nagylány lépked az országban, aki az ó- és az újév küszöbén meg ne kísérelte volna még az ólomöntést, a galuskafőzést, az almahéjdobást vagy éppen a papírcsillag-vágást. A legtöbb leány nem hisz ezeknek igazságában, rencsás "lesz" az egé-sz évben" mert tudja, hogy babona. Mégis I .... , . . . sokan „megpróbálják" félig szokás-1 ^f ,ldő °ta a kemenyseprot is ból féíie nedie azért- hátha méeis agy eloszeretettel emlegetik babo. Í^Jui® násaink az egész esztendőben, de különösen újév napján. De hogv a kéményseprő nem túlságosan régen ben sok kiadásuk lesz. Az újévi jóslásokkal közeli rokonságban vannak az egészség, szépség és szerencse-varázsló szokások is: a forrásból éjfélkor elsőnek merített „aranyvíz" (élet vize), az újévi malac ajándékozása, a lencsefőzés és egyéb előírt ételek, meg a már Mátyás király korából ismert „sztrenázás", vagy koledáló köszöntőzés. A szerencse közismert kifejezői, jelképei: a négyágú herelevél, a félpatkó vagy egész patkó — de hétlyukas — mint ritkaságok, szintén nem hiányoznak a babonás emberek tarsolyából. Ha valaki újév napján ilyeneket talál, vagy valami módon hozzájuk jut, azt hiszi, szekiderülne valami a leendő vőlegényről. Az újévi jóslások közül számtalant ismerünk, de legtöbbjük csupa kezdetjóslás: ki mit csinál, kivel mi történik elsőnek újév napján, az történik vele az egész éven át. Innen az alamizsnagyüjtés: ha soCsehov: •' • ' . Összeveszett a feleségével Az ördög látott ilyet! Az ember hazajön a hivatalból, éhes, mint a farkas és a kánya tudja, hogy ezek mivel etetik. Igen! — és még csak szóvá sem lehet tenni! Amint egy szót szól az ember, mindjárt könnyek, sírás a vége. Hogy az ördög vitt volna el, mielőtt megházasodtam! A férj csörömpölve dobta kanalát a tányérra, felugrott az asztal mellől és dühösen becsapta maga mögött az ajtót. A feleség felzokogott, arcához szorítva az asztalkendőt és szintén kiment. S ezzel az ebéd véget is ért. Dolgozószobájában a férj a pamlagra dobta magát, és arcát mélyen a párnába fúrta. — Az ördög vett rá engem erre a házasságra! — gondolta. — Szép kis „családi élet", mondhatom. Alig pár hónapja nősültem, s máris legszívesebben golyót röpítenék az agyamba! Egy negyedóra múlva az ajtó mögött könnyű léptek nesze hallatszott ... „Igen, ez a dolgok rendje ... Megsértett, összeszidott... és most az ajtó mögé sompolyog ... békülni akar... No, de várhat ítélet napjáig! Inkább felakasztom magam, de nem békülök". Az ajtó halk nyikorgással kinyílott, de nem zárult be. Valaki belépett és csendesen, bátortalan léptekkel a pamlag felé tartott. „Jól van! — gondolta. — Csak kérj bocsánatot, könyörögj, zokogj ... Fityfenét! Még ha itt leheled ki a lelkedet, akkor sem csalsz ki tőlem egyetlenegy szót sem! Alszom, és semmiféle eszmecserére nem vagyok hajlandó". S a férj még jobban belefúrta fejét a párnába és csendesen horkolni kezdett. De, a férfiak éppoly ingatagok, mint a nők. Könnyen haragra lobbannak, de hamar meg is békülnek. A férj megérezve a háta mögé telepedő test melegét, makacsul egészen a divány hátához húzódott, s rándított egyet a vállán. „Igen... most csúszunk-mászunk, odasimulunk, hízelgünk, hamarosan majd vállal csókolgatunk, térdre borulunk ... Ki nem állhatom az ilyen érzelgős jeleneteket... De mégis... meg kell nelci bocsátani ... Mert hiszen ...az ő jelenlegi állapotában ártalmas minden izgalom... De egy órácskát csak hadd szenvedjen... megbüntetem, és azután megbocsátok neki... Egyszerre csak arcához egész közel, a füle mellett mély sóhaj lebbent el, s utána egy második... majd egy harmadik ... S egyszerre csak egy pici kéz érintését érzi a vállán. „Na, isten neki! Megbocsátok! Eleget kínlódott szegényke! Már csak azért is, mert hiszen jómagam vagyok az egészségének az oka. Ilyen semmiség is mindjárt felbőszített! No... elég volt kicsikém!" S a férj hátranyújtotta kezét, és átölelte a mellette fekvő meleg testet. — „Pfuj, te büdös dög!" Mellette a pamlagon hatalmas kutyája, Diana i hevert. Fordította: Klauber Ilona vándorolt a szerencsét jelképező ideák közé, ezt bizonvítja hí a tény, hogy ezer esztendővel ezelőtt még nem építettek a házakon kéményt, tehát nem volt kémény seprő sem. Érdemes megjegyezni, hogy az első kéményes házak csalf 1000 után, a harmincas években épültek Velencében, de általában a 14. századig a legtöbb háznál a füst a fal résein, illetve az ablakokon húzódott kii. Magyarországon az yteő hívatásos kéményseprők Pozsonyban voltak (1438). Addig a kéményeket bőre építették és maguk a háztulajdonosok seperték a kéményt. Mindebből az következik, hogy a szerencse jelképei közé csak a 14. század után került a kéményseprő. A babonás játékoktól, jóslásoktól és egyebektől a felvilágosulatlan emberek csodát vártak. Az évszázadok során azonban megfigyelték, „megtapasztalták" az emberek, hogy a babonás, misztikus cselekedeteket sohasem követi a várt csoda. Ezért ma már kevesen hisznek bennük, de mert oly hosszú időn át szokássá váltak, az emberek sok helyen még ma is előszeretettel érdeklődnek irántuk. Egy-egy szép népszokás — még ha eredetében babonás, vagy misztikus is — a felvilágosult ember számára is érték. Helyes volna, ha népművészeink a javát kiválogatnák és jobban pártfogolnák ezeket a kihalt, de a nép aikán még élő ősi magyar népszokásokat és mint nénraizi értéket, mint természeti szépet felkutatnák és az utókor fiainak. megőriznék Zelei Béla » i'f •vrry nn>i>n> -mTrr> mmft»m>>»i »*y » •¥ "TV ÁLL A JÖKEDV, összekoccannak a borospoharak, valaki nagyot kurjant, muzsikaszó hallatszik, — ahogy ez már Szilveszter éjszakáján lenni szokott. — Igyunk hát Szilveszter! — mondja egy deresedő hajú férfi. Persze nem csendesen, hanem kieresztett hangon. Egy fiatal legényke tágra mereszti a szemét, tán nem érti, mit tesz az: „Igyunk hát Szilveszter". De aztán később nagyon is érti miről van szó, mert a deresedő hajú odalép egy másik férfihez, s véle koccint. Tizenegy óra elmúlt, jópár liter bor már el is fogyott, így hát megbocsátható, hogy a deresedő hajú — akit különben Szabó Pistának szólítanak a hasonló korúak — cuppanós csókot nyom komája: Darabos Szilveszter homlokára. Egy helyen dolgoznak, öreg cimborák már és Szilveszter éjszakáján Szabó Pista bátyánk iszik Szilveszterrel. De hát hagyjuk most a szórakozó, vigadó embereket; az óévtől búcsúzókat, az újévet várókat. Látogassuk meg „rejtek helyén", a fekete és göndör szőrű malacot. Tsz-tanyából került Szeged város kellős közepébe, az üzemi kultúrházba. Bizony a zsivaly, a zene szokatlan számára, és csak puhán, gyengén röfög, a visításról valahogy megfeledkezett, pedig az tudvavalóan nagyon malacszokás. Fél 12. Két lány nézi a malacot. Beszélnek is hozzá, s nevet adnak neki: „Röfike, ne félj, szép szalag kerül a nyakadba, aztán aki elnyer a tombolán biztosan megörül majd neked." Pár perc telik el, s Röfike nyakán már piros pántlika virít. EGY PERC MŰLVA 12. Figyelem az arcokon, s aztán valaki kongat. Éjfél van. Jókívánságok egymásnak, fiatal szerelmesek, na és még az idősebb házasok is megcsókolják egymást. Boldog új esztendőt! A poharakban aranyló bor: ,.Egészségedre, egészségedre!" Aztán a „hangáAz újévi malac szók." — tréfásan így hívják a zenekar tagjait — játszani kezdenek. Táncra perdül élete párjával Nagy Józsi bácsi is, pedig kegyetlenül szorítja lábát az új cipő, amit két nappal előbb vásárolt. Zeng, zúg a dal; persze ki-ki tetszése szerint énekel. Később kezdődik a tombola. Nyerni lehet sokfélét, közte fésűt, bicskát, papucsot, egy üveg ürmöst is. Aztán a főnyereményre kerül a sor, s hozzák a göndör, fekete szőrű, piros pántlikás Röfikét. Magasra tartják, s úgy látszik Röfikére is ráragad a jóhangulat, mert teli torokból visít. Nyerünk, vagy nem nyerünk? — ez itt a kérdés. Kié lesz a malac? Nagy tréfálkozás, nevetés közben dől el, hogy ki lesz Röfike gazdája. Kihirdetik: — Röfikét, az újévi malacot, a 18-as számú jegy tulajdonosa nyerte. Hej, de nézik a számokat, Tóth Laci, aki egy kicsit már be is csípett, bekiáltja: „Enyém a malac, Jóska komám gyere vigyük!" El is indulnak, s aztán ellenőrzik a számot. Nagy nevetés közben hírül adják: „Tóth Laci száma Sl-es, visszafelé olvasott." Az meg-megdőlve csak erősködik, hogy az 18. Végül is megkerül az igazi nyerő: Szabó János. Véle megyen felesége, meg tizenkét éves fia is, hogy átvegyék a nyereményt. Röfikét a gyerekre bízzák, az elbabusgatja, húzgálja a fülét, tetszik a visítása. A nyerőnek szerencsét kívánnak, meg mondják is, hogy a malac szerencsét hoz. Ez igaz, mert egy olyan kis jószág, mint a Röfike, testvérek között is megér hétszáz forintot. Egy páran azt tudakolják, hogy mi lesz majd a malac sorsa: levágják-e, vagy tovább tartják? A jó barátok már célozgatnak: „Ugye Jani komám, meghívsz bennünket egy kis jó malac pecsenyére?!" Meghallja ezt Bökönyi Imre, az adminisztráció dolgozója, akiről úgy tudják, hogy kis ujjában minden rendelet és szabályzat. Odafordul Szabó Jánoshoz és „elemzi a vonatkozó" rendeletet: — Tudom a közlönyből, hogy malacra nem adnak vágási engedélyt. Szóval így van ez tudomásom szerint, (jól tudta). A RÉZANGYALÁT! Hát akkor nem lesz malacpecsenye... — így Nagy János. — Ez nem is olyan nagy hiba, csakugyan többre megyünk, ha meghízlaljuk a Röfit. Jövő ilyenkorra, bizonyos vagyok benne, hogy takaros hizó lesz. — Az lesz, — szólal meg a felesége is, majd pír futja el arcát, — De hát hol hízik meg, tán a második emeleti társbérleti lakásunkban? — Majd kimódozzuk, — nyugtatja feleségét a férj, s aztán táncolni mennek. Nagyszerű a hangulat, szól a zene. Már hajnali négy is elmúlt, de a „kitartók" még maradnak. Szabó Jánosék is hazafelé indulnak, a kis János gyerek hóna alatt a malac. A férj füttyöget az úton jókedvében és felesége is véle dúdol. Jó a kedvük. Hazaérve az asszony lefekvéshez rendezget. De ott a nagy kérdés: hová tegyék a malacot? A fiatalabb Szabó azt mondja, tegyék a rekamié aljába, ahol az ágyneműt szokták tartam. — Még mit nem?! — tüzeskedik anyja. — összepiszkítja, vagy összerágja a rekamiét. Fél évig raktuk a pénzt össze, míg most venni tudtunk, vigyázni kell rá. A fiú nem hagyja magát és „vállalja", hogy meglesz ő a kis ágyában Röfivel. Az apa is közbeszól, s leinti a gyereket. Gondolkozik, töpreng: „Ej, a mindenét, hova tegyük ezt a malacot?" Cigarettára gyújt, lépked a Szobában. A család nem tud aludni a „malac probléma" miatt, összevitázik a férj és feleség. Az asszony gúnyolódik: — Na, te szerencsés nyerő, milyen bajt hoztál a nyakunkra. Most sem tudjuk ezt a malacot hova tenni, és hol hízik majd meg?!... De jó, hogy nyertél, legalább több lett a gondunk. — NYERTEM! NYERTEM! És nyertem! — kezd kiabálni. — Azért is meghizlaljuk és kész! Én viselem a kalapot, nem le..r Ne haragudj azért, — kérleli feleségét, megszorítva a kezét. — Ennek a Röfinek sok szép húsa, kolbásza lesz, majd meglátod. Gondolkozzunk együtt, hogy mit tegyünk. Aztán meglelik a megoldást, s fiuk is segít ebben. A gyerek ágyának szalmazsákjából szalmát vesznek ki és odateszik a szoba egyik sarkába. Hoznak két hokedlit, az lesz a „kerítés." Helyére kerül a Röfi és szent a béke. A férj zsebéből egy lapos pálinkás üveget húz elő. Tölt belőle feleségének, fiának és magának. — Egészségünkre! Tölt az apró poharakba ismét, rávillantja szemét feleségére és nagy nevetve mondja: — Est a Röfi egészségére isszuk. Hogy hol hizlaljuk meg, majd holnap eldöntjük. Nem adjuk el a malacot! A „kis büdös", a Röfi, mintha megsejtette volna, hogy róla van szó, egy szép, dallamosat visított. A család erről kacagva, tréfálkozva úgy állapította meg: „A Röfi is boldog új évet kívánt." Morvay Sándor