Délmagyarország, 1954. december (10. évfolyam, 284-309. szám)

1954-12-25 / 305. szám

SZOMBAT, 1954. DECEMBER 25. OEl M'GYORORSZIG Mégy napja tart már a tiká" kasztá meleg. A ják búnak eresztették fejüket, lekonyultak a levelek. Pedig ínég csak sejti az ember, merre mutat majd az árnyék. Ugy is lehetne mondani; tudja az ember, mert ilyenkor június elején, mindig ugyanannál a magos nyárfánál dugja fel fejét a nap. Nem megy se jobbra, se balra, mint tavaszon, vagy őszön. Egy pillanatig megállapodik Makráék nyárfája hegyében, s aztán mintha vcndégoldallal zavarnák valahol keleten, pillanatok alatt felkúszik az ember feje fölé. Szabó Józsi bátyám korán kelt. Meg pirkadatkor meofújta a tülköt, mégis mire kiér a konda a legelőre. hűvös után vágyakozik a puli is. Elfekszik az ember árnyékában és csak noszogatásra indul egy-egy csintalan malac után. Félúton azonban megáll, visszapillant gazdájára. Felemeli két első lábát cs talán azt kérdezi: menjek-e tovább? Mutogat ilyenkor a kondás jobbra is, balra is. Bajsza alatt pedig elmond egy-két „miatyánkot" hitvány kutyájára. Végül maga indul a malac után. Ez amolyan fajta csalafinta dolog, puli ijesztgető. Mert mihelyt a puli meglátja, hogy a gazda megindul, rögvest megiramodik és visszahajtja a tilosban járó malacot. Történt pedig egyszer, hogy Argyclánék örökkön kószáló malacát megkapta a puli. Rá sem hederített erre Józsi bátyám mindaddig, amíg Árgyelánék szóvá nem tették. — Levonjuk a bérből. Nem jól vigyázott kend az állatra! Erre aztán Józsi bátyámat is elöntötte a harag, összeteremtette a pulit és végezetül oldalba hajította. Ügy látszik, ezt nagyon a szivére vehette a Bogár, mert egyik napról a másikra megkötötte magát. Józsi bátyám fenyegethette most már, elindulhatott kétszer-háromszor, de a kutya az csak ült félúton. Nézett, nézett és még a fejét is csóudífa. Erre aztán istenigazán haragra gerjedt az öreg. Maga battyogott el Árgyelánék malaca után. Közben fejében bosszút forralt a kutya ellen. — No ha te így, — gondolta magában Józsi bátyám — én meg emigy. Este megparancsolta asszonyának, kösse kötélre a kutyát és ne adjon'ennivalót a hitványnak. Reggel egyedül indult most már neki 'az útnak. Fújta a tülköt, pattogtatta 02 ostort. Mindez biz? nem sokat használt a malacoknak. Szaladtak azok szerte szét, mint a csirkék, amikor közébük csap a vércse. — Hogy a gazdátok... —• káromkodott utcahosszat, de ez sem használt. Csak a tanácselnököt haragította maga ellen. — Józsi bátyám — állt kl egyik reggelen az elnök és elkezdé térítgetni az öreget. — Hová tette a puliját? Nem vétettek a malacok magának semmit, hallja-e?! — Azt csak én tudom megmondani! — mormogta az öreg és 1 olyan kacskaringósan rázendített az Ür dicséretére, hogy a malac farka hozzá képest egyenes. — Mézbe gyalogoltattam a pulim, és most otthon a lábát nyalogatja. focm sokat értett az egészből az elnök, de annyit sejtett, hogy baj esett az öreg meg a puli között. Elérkezettnek látta hát az időt puliszerzésre. Gyermekkora óta fájt már a foga egy igazi jó kutyára. A Bogár pedig az. Es talán el is adják. Früstök után felkereste Ruszi ángyomat, Józsi bácsi feleségét. Beszélt a lelkére. Elmondta, hogy pöttöm gyerekkora óta szeretne egy kutyát. A beszéd mit sem használt. Hallani sem akart Ruszi ángyom arról, hogy az elnök magával vigye a pulit. — Látom én mi a baja a Bogárnak. Tudom én miért hagyta itthon az uram... De amikor pénzt igért érte az elnök, megszelídült. Odaadta, hadd vigyek. Este aztán örömmel újságolta urának. — Túltettem a Bogáron. Pénzt csináltam belőle... Erre a hangra felkapta ám a fejét Józsi bátyám, olyan hirtelen, hogy az aludttej megakadt a torkán, cigányútra tévedt. — Ne bolondozz te asszony! A sintérnek adtad? — s máris felkelt az asztaltól, hogy ráncba szedje hitestársát. — Az elnöknek adtam harminc forintért... — Hogy a sátán kölyke telepedne a lelkedre — mormogta Józsi bátyám és visszaült előbbi helyére. — Volt szived ilyen olcsóért vásárra vinni a pulim bőrét. Nem láttad mi a baja? Legalább kértél volna érte százat. Az sem sok, dehát mennyivel több, mint a harminc .., Ruszi ángyom szipogott, nem szólt egy szót sem. Honnan gondolhatta volna, hogy ilyen nagy be* csülete kerekedik hirtelen egy lompos pulinak. Különben is azt mondta az ura, hogy enni se adjon neki. Fűzte, egyre csak fűzte a gondolatokat és a végén oda lyukadt ki, hogy mégis csak jó az a harminc forint. Az éhenpusztult puliért lyukaspénzt sem adnak. — Ne félj te attól! — magyarázta fennhangon az öreg. — A has meg a rabság móresre tanítja még az embert is. Két nap múlva kikullogott vön' a mezőre egy kis szalonkabőrért. Most aztán kereshetek másikat, vagy vehetek egyet a kölykéböl — az elnöktől. Hej, hogy csak asszony ne teremtődött vóna a világra!... Ruszi ángyom belopakodott a tiszta szobába, Józsi bátyám pedig nem szólt most már egy szót sem. Pedig éjszakánként jócskán nyomta derekát a szalma. De nem is a derékkal volt a baj, hanem inkább a lelkiismerettel. Nem hagyta az A PULI | nyugodni éjjel sem, nappal sem. A gondolat mindig visszatért. — Mi lesz a szegény Bogárral? Dúsan szólt reggelente ezután a tülök, csendesebb lett Józsi bátyám. A mezőn pedig egyre elviselhetetlenebb a meleg. Lótottfutott egész nap a malacok után. Nem esett jól este az aludttej, pedig azt már gyermekkora óta nagyon szereti. Kifáradva, korán lefeküdt. De az álom sehogy nem jött a szemérc. A gondolat ott motoszkált a fejében. Vissza kellene valahogy édesgetni a Bogárt, már a kölykei miatt is. A puli sem érezte jól magát az új helyen. Pedig reggelente tejet kapott kenyérhaj és savó helyett. Szóthanul ült egész nap cicomázott háza előtt. Reggel és este vágyódva nézte a kondát, éjjel pedig jónéhányszor keservesen belevonyíkolt az éjszakába. A faluban sokan keresztet vetettek a kutyavonyítást hallva. Azt hitték, az öreg „kaszás" jár valahol. Józsi bátyám is felugrott. — Hallod-é?' — szólt az asszonynak. — A Bogár izen, hallod-e?! — Nem hallok én semmit — csoszogott ki Ruszi ángyom a tornácra. — Különben is úri helye van annak, miért izengetne? Lemosták róla a csimbókokat, tejet kap reggelente és szép háza van. Képzelődik kend, képzelődik. Biztosan az öreg „kaszás" jár valahol a faluban, azért vonyít valamelyik kutya — motyogta, majd visszacsoszogott a tiszta szobába. — Vén kaszás..., hogy a fene enné már le a babonát — dünnyögte Józsi bátyám, majd visszafeküdt a szalmazsákra. Szemére azonban nem jött álom. Fülében ott hallotta mindég a puli hangját, a Bogár izenetét. — Te annyuk! — hívta ki újból hitestársát. — Hozd ki azt a pénzt, én rögvest visszaviszem az elnöknek. Ruszi ángyom csak nem akart mozdulni. Józsi bátyám pedig várt, várt egy darabig, aztán újra kezdte. — Hozd már azt a pénzt, hadd viszem! — és tempósan öltözködni kezdett. Az egész csak annyiból állt, hogy rágyújtott pipájára és magára kapta kopott lajbiját. — Hová menne kend éjnek idején? — motyogta az asszony, r— Majd reggel, ha virrad. jFiünnyögött, morgott Józsi bátyám, ciszívott három pipadohányt egymáf után és ébren várta meg a hajnal hasadtát. Ekkor aztán lajbija zsebébe dugta a harminc forintot és már az utcaajtóban megkezdte fújni a tülköt, pattogtatta ostorát. Ügy tervezte; megáll majd az elnök háza előtt. bezörget az ablakon és visszaadja a harminc forintot. A kapuk alól kisz.ladó malacokat ostorheggyel biztatta, hogy minél előbb az elnök házához érjen. A Nap még fel sem dugta a fejét Makráék nyárfája tetejére, amikor már a tett helyére crt. Tülkölt egy nagyot és pattintott ostorával. — Bogárkám, aranyos kis kutyám — kiáltott be az udvarra. A puli azonban nem jött. Pedig a kötél ott feküdt a ház előtt. Űjra a tülökbe fújt és újra pattintott egyet. — Erre biztos felébred — gondolta. Fel is ébredt az elnök. Kinyitotta az ablakot és kidugta borzas fejét. — Mit trombitál kend itt az ablak alatt. Nem tudja, hogy későn feküdtem az éjszaka!... — Gondoltam, hogy a Bogár... — magyarázta Józsi bátyám és lassan a lajbi zsebe fele csúszott keze. Ezt meglátta az elnök és elmosolyodott. — Még száz forintért se! Aki nem becsüli meg a kutyáját, annak minek a kutya! — Akkor legalább hadd nézzem meg — fogta könyörgőre Józsi bátyáin. — Hadd lássam, hogy érzi magát szegény feje. Mert tudja, én nagyon rosszat álmodtam az éjszaka. Sirt, szűkölt a szegény Bogár. Nem bírta a rabságot, vissza- \ vágyott a konda mellé a pusztára. Láttam, hogy nem engedték és ő felakasztotta magát. Meghalt szegény, hasában a kölykeivel. — Badar beszéd, babona ez öreg — legyintett az elnök. — Jobb helye van itt a Bogárnak, mind kendnél. Amelyik kutya ilyen helyre kerül, nem vágyik az vissza soha a konda mellé. Józsi bátyám sóhajtott egyet, könny gördült végig ráncokba verődött arcán. — Nem ismeri maga akkor fiatal ember az életet! — így mondta, fiatal ember es nem azt, hogy elnök. — En is vissza vágyok min* dig oda, ahol szüLttem... A maga bátyja is visszajött a gyárból, visz* szahúzta a szive, ide a földhöz... Hogyne vágyódna akkor egy puli a konda mellé. Mert ha nem tudná, pulinak érzőbb a szive, mint némelyik embernek... Néztek egymás szemébe, álltak l helyben. Csak akkor ocsúdtak fel egy kicsit, amikor Argyelán hangosan ráköszönt mindkettőjükre. — Zabba mennek a disznók Jóska bátyám! — Igaz is — kapott fejéhez Józsi bátyám és sebtében a disznók utan nézett. — No akkor én megyek. Szóval megyek — kiáltotta mosolyogva, és visszagyűrte lajbija zsebebe a harminc forintot. — Maga még fiatal ember! — igy mondta megint az elnöknek. — Ha meg akarja ismerni a pulit, akkor majd jojjon hozzám. Ezért a harminc forintért, adok egyet a Bogár kőinkéiből ... — Megbolondult maga! kiáltott fel az elnök. — Mondtam, hogy nem adom vissza még száz forintért sem a kutyát!.., — Hát akkor tartsa meg, ha tudja! — kacsintott vissza huncutkásan a harmadik szomszédtól Józsi bátyám, és fütyürészve indult a malacok után. Az elnök csak nézett maga elé. Gondolkodott, majd gyorsan ruhát kapott magára és kisietett az udvarra. — Bogár... gyere ide Bogár.., — ment a kutyaház felé. Az üresen meredt rá. A kötél végéről eltűnt a Bogár. Pedig két napja már, hogy lefialt. Még a kölykeit is elhordta. A Nap épp ekkor ült fel Makráék nyárfájának tetejére. Majd gyorsan kúszott fel az ég közepére, de az elnök még mindég ott állt. Nézte, merően nézte az elvágott kötelet. Fülébe visszacsengett Józsi bátyám szava: érzőbb a szive a pulinak, mint némelyik embernek. Hű marad a pusztához, a kondához és gazdájához... FÖRGETEG SZILVESZTER Princz Gyu'a szegedi egyetemi tanár 50 éves egyotemi munkásságának ünneplése Princz Gyula szegedi egyetemi tanár egyetemi munkásságának 50. évfordulója alkalmával az elmúlt napokban Budapesten, a Társa, dalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat központjában díszközgyűlést tartottak. A díszközgyűlésen megjelent Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, megjelentek a legnevesebb magyar földrajztudósok. Princz Gyula egyetemi működésének jelentőségét Koch Sándor Kossuth-díjas szegedi egyetemi tanár a TTIT csongrádmegyei szervezetének elnöke méltatta. Egyetemi munkássága 50. év. fordulóján Princz Gyulát, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Munkaérdemrenddel tüntette ki. » IP A S ZTO RTU X E Kür.n a határban még a megkínzott, összegyötört földek se. bei nagyon frissek voltak. Gránátvágta mélyedések, elhagyott, bcciüledezett lövészárkok, tankcsapdák, összekúszált drótsövények, imitt, amott kiégett autóroncsok, szétlőtt harckocsik tetemei ásítoztak. Egy hosszú háború borzalmairól, a kegyetlen, kérlelhetetlen pusztulás vandál munkájáról beszéltelc. Félelmetesen sejtették: mennyi drága testvér, apa vere folyhatott itt el. Milyen sokan lehetnek a silány gyomlepte dombocskák alatt, akiket már hasztalan vár odahaza a hú feleség, a szerető anya, a csacska gyermek, — itt alusszák örök álmukat. Soha nem láthatják többé, akiket szerettek az életben. Látszólag most ezzel nem nagyon törődött senki. A falura meghitt, barátságos téli este szállt, az első békés szabad karácsony este. Mindenfelé csend. A megkínzott, felajzott lelkű emberek nyugalmát még csak egy kóbor kutya csaholása sem zavarta. Olyan jó volt végre tudni, érezni, hogy már nem szólalnak meg többé a fegyverek, vége a pusztító háborúnak, nem szállnak otthonuk, kicsiny házaik felé halálthozó repülőgépek, gránátok, melyek percek alatt semmivé teszik száz meg száz hosszú élet munkáját. flhety bealkonyodott. « keskeny kis utcák teljesen elnéptelenedtek. Mindenki hazasietett, együtt akart lenni most a családdal. örömükben valami csodásat, szíveket gyönyörködtető dolgokat szerettek volna tenni az emberek, amilyenre eddig még sohasem voltak képesek. A kis földszintes házacskák ablakaiból halvány lámpa és gyertyafény szűrődött ki. Több helyen a kis szobaasztalkára már fenyőfa is került. Gyufaszálra tűzött dió, mogyoró, répamelaszból készült --szaloncukor- függött a kicsi ágacskákon. A kis fenyőgalylyacskak körül áradó meghitt szeretet gyógyító írként hatott a szívekre, amelyeik még éppen olyan megkinzottak, sebesek voltak, mint az a jó anyaföld ott kint a határban. Erre a napra már a falu kocsmárosa is kinyitotta a -hivatalát*. Vadkürtéből, potyókaszilva cefréjéből otthon kotyvasztott kis pálinkát, és valami borszerú zsupplét árult. Nagy forgalomra számított, de nem Igen jöttek a vendégek. A dohos, olajosszagú ivóterem ugyancsak kongott az ürességtől. Eánta is már, hogy kinyitott, be is csukta volna már a boltot, de két vendége — több híjján — csak került neki ezen az estén is. Ott kuksoltak a terem legbelső asztalánál, szürcsölgették a kocsmáros borszakértői mivoltát bizonygató italféleséget. Élénken motyogtak egymásközött, jókat heheréztek. Ar. cuk vonásai olyan magabiztos, fölényes gőgösséget árultak el, mint. ha legalább is minden az övék lenne ebben a faluban, s csak az ő jó szívüknek köszönhetnék az emberek, hogy ma ilyen boldogok lehetnek. Most hirtelen csikordult a meg roggyant kocsmaajtó, új vendég érkezett. Meg sem várva a köszönést, az egyik régi vendég — a körzeti volt ieventeoktató — ismert repedtes hangján megszólalt. — Ö te falu csavargója, te nyug. talan hazajárólélek. Már megint nem tudsz otthon ülni a fenekeden? Még ilyenkor is tekeregsz? Tc istent kisértő! Az új vendégnek Bába Menyhértnek az arcából a volt főoktató nem sc'k barátságot sejthetett. Udvariasabbra fogta tehát a dolgot: — Jól van na. Csak úgy mondtam, amit mondtam. Ülj le, igyál. Bába valami rettenetesen csúnyát szeretett volna odakiáltani az élcelődőnek, görcsösen szorított meg egy poharat, hogy odavágja, de nem tette. Az indulattól remegő hangon nagymérgesen csak ennyit szólt: — Kocsmáros! Bort! — Mennyit? — kérdezte az szelíden. — Amennyi csak van, mind. Három üveg zsupp-lé került az asztalra. A jövevény mértéktelen mohósággal inni kezdett. A két korábbi vendég meg mintha ügyet sem vetne a történtekre, újra belegabalyodott a beszélgetés, tervezgetés és a visszaemlékezés kusza fonalaiba. Mór a tizedik, vagy a tizen, ötödik pohár ürült ki Bába Menyhért előtt. Az üres üvegeket teliek cserélték az asztalon. A vendég merően nézett maga elé egy pontra, s lassan kezdte elveszíteni már az utolsó kis józan eszét is. Ü.iabb poharakat ivott ki, de már azokat nem tette vissza az asztalra Megvadult részegember módjára dühö. sen csapkodta a padlóhoz. Végre kezdett megnyugodni. Álmosság vett rajta erőt, kócos gesztenyebarna haja az álláig lógott, bólogatott nagyokat s valami nagy-nagy megkönnyebbülést érzett magán. Egyszercsak úgy félálomba merülve csendesen motyogni kezdett. — Na te kis béka, most aztán nem tudod hol vagyek, jó helyre találtam. Ide nem jöhetsz utánam. Hehehe! Elbújtam tőled. Innen ki sem teszem többé a lábam. A kocsmáros és a két korábbi vendég figyelni kezdtek. Értetlenül hallgatták a részegember gagyarászásait. Tűnődtek, vajon mit rejtegethet ez a szíve mélyén. Valami nagy titkai lehetnek ennek a Menyhértnek. — Már a háború előtt is ismertem, — mondta a kocsmáros. Olyan okos, barátságos, éleseszú gyerek volt, de mikor hazajött a frontról, rá sem ismertünk. Mintha gyűlölne mindenkit. Emberkerülő lett. Nap. hosszakat ólálkodik a határban, sokszor mág aludni sem megy haza. — Biztos szerelmes lett ott kint Oroszországban valami kis ukrán caíkába, nem tudja elfelejteni, vágyódik utána. Paraszt ez, nem olyan mint mi vagyunk, úri emberek. — Igaz főhadnagy úr? — szólalt meg most a másik vendég, a volt községi bíró, s közben szélesen mo. solygott a szembenülő volt főokta. tóra. — Figyelj csak, majd én kiszedem a bánatát — törölte meg stuccolt fekete bajuszát a bíró. Barátja értette, mire gondol. Mindketten fogták rr.haraikah s átültek Bába Menyhért asztalá. hoz. A bíró felemelte a közben mély álombamerült vendég állát, megrázogatta az egész embert. Tetetett nyájassággal szólt hozza: — Ne aludj már te. Ébredj csak. Azért ültünk ide, hogyha már újra találkoztunk, barátkozzunk össze, elvégre ma karácsony éjszakája van, ilyenkor még az ellenségek is kibékülnek. Bár én úgy tudom, ml azelőtt sem haragudtunk egymásra — hízelgett. — Én nem haragudtam volna az urakra, csak mindig láttam, hogy maguk a mi fajtánkat ki nem állhatták, — szólalt meg még kissé álmosan a volt frontkatona, s folytatta. — Így aztán én bizony mindig haragudtam magukra. — Jól van, jól van Menyhért, hagyjuk ezeket most. Igyál, aztán beszélj nekünk valamit, mit láttál az Ivánok országában? — udvariaskodott a főoktató. — Nincs nekem mesélni valóm az urak számára. Menyhért felkelt a székről és tántorogva indult az ajtó felé. — Na már megint eszedbejutott az a ..kis béka" — szólt útra nagy tudálékosan a bíró. — Gyere csak vissza ülj le és mondd el, hogy tudták így elcsavarni a fejed? Beszélj csak, szép volt? Szőke? Barna? Bába Menyhért mindjárt értette, mit akarna!:, mégis értelmetlenül hangzottak előtte a szavak. — Maguk hunnan tudták ezt? Ki beszélt erről? — kérdezte tágranyílt szemeikkel. R vnlcsT* mAv nem ;s várta, s mintha leütötték volna, visszarogyott a székre. Borostás arcát kérges markába temette, pulikutya módjára nyöszörgött. Percekig tartott ez a vergődés, s úgy érezte, nem folythatja magába a szót, min.