Délmagyarország, 1954. április (10. évfolyam, 77-102. szám)

1954-04-04 / 80. szám

VASÁRNAP, 1254. ÁPRILIS 4. DtLMflGYORORSZDG Szabadulás, harc, munka, béke Fiatal még az április, Ilyenkor gyorsan jő az este, Csillagos éjszakát borít Házainkra, fákra és füvekre, Pihentető csendet terít Munkában fáradt homlokokra, Országgá tárult házunk táján, Ilyenkor mintha milliónyi szív Északon, délen egyszerre dobogna. Holnap nagy napra virradunk, Kilenc éve, hogy megifjúdott népem A szabadság kék ege alatt Hazára lelt, házakat épít Néki munkáló szorgos gyárakat, Kilenc éve nekünk ígéri Gyümölcsét minden terhes ág, Kilenc év óta nem szolgálókat Szülnek az édesaavyák, Tűnődve idézem az első áprilist, ... körben tűzmarta, szűkölő faluk, Eső helyett is bomba hullott, Átkozta ember, állat, erdő és mező A pusztítót, a háborút. Éjszaka még széttörte a csendet A gránátok szörnyű robbanása, Reggelre elült a ha,rc zaja, Némán néztünk az első katonára, Ki nevetve mondta: béke, béke! Csak sírni tudtunk akkor, Igézve nézni egy barna katonakenyérre, Mintha először láttunk volna kenyeret. Gyerekek voltunk, a boldogságot Aszerint mértünk, sír-e bennünk éhség, Értette tán szívünket a fiatal fiú? Kezünkbe nyomta a megszikkadt kenyérkét, S már ment tovább. Kilenc év távlatából most is, i i Látom testvéri mosolyát. 'j 1 Kilenc év óta otthon már az otthon, Nem reszketünk a holnapunk miatt. Kilenc év óta hazánk a haza, Parancsszavakra lelkünk nem riad. A boldogság is házról házra jár, Akár a postás, — kenyerünk mellé jut öröm. Kilenc év óta szabadok ragyánk, A tetteinkben ég felé növőn, Oly szép az este. ' Utcáinkon fáklyát lobogtatva Egyszerre lépnek lányok és fiúk. Győzelmes zászlóként száll az ének: Szabadulás ünnepel szívünk, Cseppje lettünk a népek tengerének, S világgá árad végtelen erőnk. Dobbannak a lábak, lobognak a fáklyák, Parányi földi csillagok, Dallal köszönti boldog ifjúságunk A holnapot; / Ó április, múlt költők dalában Bolondos voltál, játékos suhanc, Csélcsap legény, mindenkit csókoló, Az évek fodrozó vizén kószáló, Víg kalózhajó. Mi tudjuk csak, kl vagy te igazán, Szabadulás vagy, harc, munka és béke, Egyetlen hónap, ki ha messze jársz is, Közöttünk vagy a kézszorításban, Borban és kenyérben, '^'.f ISÜh'i f LÁSZLÓ IBOLYA Napfényes áprilisban T

avaszi Tavasz! — mintha valami ilyet csilingelnének a villamosok, s mintha a nap is ezt akarná mondani, mikor meleg sugaraival benyúl a kabátok alá és lekényszeríti rólunk a téli öltözetet. És minden megmozdul, felébred a téli dermedésből. Utolsót ásítanak a fák, s holnap már zöld ruhát öltenek. A gépek is frissebbek, mintha gyorsabban mozognának, s az ember is fürgébb, serényebb. Nagyobb a kedv, jobban megy a munka. Különösen az építőmunkában. Nem lazsáltak ugyan építőmunkásaink télen se, de a tavasz csak tavasz, — érzi ezt az ember és érzi a gép is. Az áprilisi napban magasra ágaskodik a Marx-téren dolgozó toronydaru, akár egy roppant acélcsikó. Hosszú csápjával kevélyen cipeli a szürke vasbeton tömböket. A piacra siető nénikék álmélkodva haladnak el mellette, s mikor magasba lendül a súlyos vasbeton gerenda, ijedten rebbenek szét és félrehúzódnak az acélóriástól. Aztán meszszebb újra megállnak, némelyük rr»ég a kosarat is leengedi karjáról, és nézik, nézik, milyen könnyedén emelgeti ez a gép a többtonnás terheket, melyek alatt harminc derék is megroggyanna.- Figyelmes szemmel kísérik az égremeredő gémet, amint a friss falak fölé emelkedik és óvatosan behelyezi a gerendát, hogy újat fordulhasson; Az új épület még most tör fel a föld alól s még csak itt-ott piroslanak a frissen vont falak, de a daru segítségével egyre magasabbra szöknek s lassan-lassan kibontakoznak az épülő szegedi lakóház körvonalai. Épül az ország, a város — szemmel láthatóan gyarapszik a nép és épül az ember, aki megnyergeli a roppant acélcsikót. Huczek László darukezelő fenn ül a kezelő-fülkében. Alacsony, töves ember, dologra termett. Kék munkaruhája alatt bújócskát játszanak az izmok, amint monumentális gépét működteti. Az óriás gép úgy engedelmeskedik neki, mintha valamennyi része saját testéből nőtt volna ki. Megszokták már egymást két év alatt, s a kezdetben rakoncátlankodó masina olyan lett, mint a kezes bárány* De nehéz volt odáig! Akkor is április volt és tavasz, mikor Huczek László a negyvenes évek elején először akart szerencsét próbálni és elindult batyujával Bácsalmásról a fővárosba, hogy építőmunkásnak szegődjék. Pedig gépész akart lenni, nagy, erős gépek parancsolója; De nem jutott tovább a malteros ládánál, s csak munka után messziről nézte a Duna-parti rakodó darukat. Később már olcsóbban adta, kisebb géppel is beérte volna és szívesen kacsingatott az építkezés egyetlen gépe, a betonkeverő felé. Hányszor rajta felejtette szemét malterhordás közben! De valahányszor durva hang kergette tovább, s ő hordta, egyre hordta a szürke maltert, míg ki nem merült a fiatal szervezet. Hazament kaszát-kapát fogni, kidolgozta magából keservét és elaltatta a vágyát. S most mégis fenn ül a darun! • nótán találkozott vele újra. " Nem volt nehéz megszeretni és felébreszteni a régi vágyat. Nem volt nehéz tanulni sem. Akarat kellett hozzá. S benne volt erős akarat. Két éve ezzel a géppel járja az országot. Most Komlóról jött ide, hogy segítse és megkönnyítse a Marx-téri lakóház építését. Nagyon szereti gépét és simogató szemmel pillant fel a gémre, amely úgy fordul a nehéz teherrel, mint egy igazi gém szájában a békával; — Ügyes jószág ez. Még sohasem hagyott cserbon. Harmincötnegyven tagú kőműves-brigádot játszva meggyőzök vele. Amellett az ácsokat, kubikosokat és szállítómunkásokat is kisegítem. Ahol nagyobb terhet kell megemelni, arrébb tenni; ott van az én darum. Nem engedem cipekedni az embereket. Milyen könnyebbség lett volna nekünk ott, Pesten annakidején egy ilyen gép! De ott nem volt ogyéb egy-két rongy csigánál, meg puszta tenyerünknél. „Húzd meg, szakadj bele, ha nem birod, vagy eredj haza!" — ez a nóta járta. Közben kiáltozásra lesz figyelmes. — Gyi, te! Gyi! — rikácsol egy kétségbeesett fuvaros, amint reménytelenül nógatja vastag lovait. De kátyúba esett kocsija nem mozdul, noha a lovak majd szótszakítják a hámot. Huczek elvtárs jót mosolyog, tarkójára tolja olajos kalapját és nagyhirtelen a kocsi fölé forgatja a gémet. A drótkötél már pereg is lefelé, s a kocsis hüledezik a nagy ámulattól. Pár perc múlva megfeszül a kötél — az építkezés munkásai kötötték a kocsira —, s a kátyúba esett kocsit kikapja az útra, akár a forgószél a faleveleket. Huczek elvtárs még mindig mosolyog, a kocsis hálásan integet, hogy kocsistól, téglástól kihúzta a sárból, a daru pedig újra az épülő ház fölé hajol és emelgeti, egyre emelgeti az előregyártott alkatrészeket. Sebcsen forognak a csigák, s a negyvenöt tonnás óriás úgy mozog, ahogy Huczek elvtárs akarja, alxogy a munka megkívánja. — Igen jóleső érzés másokon segíteni. Én is cipekedtem, tudom én mi az. De azon is vagyok, hogy amit csak meg tudok emelni, azt no kelljen kézi erővel feszegetni. Innen föntről látom cn miirüig, hová kell a segítség! I gy beszél tovább, aztán le' néz a térre. A nézősereg tovább megy, újak ós újak állnak helyébe, hogy megcsodálják a gépet. Ritkán láthattuk ilyet az emberek, mert ilyen építőipari szerszám még nem dolgozott Szegeden. A város nagy lakóházai határtalan erőlködéssel és küszködéssel épültek föl, s legtöbbször nem azoknak, akik megépítették. Azoknak bérkaszárnya épült és borzalmas tömegszállás, vagy ha még izgattak is a „rend" ellen, börtön épült számukra, hideg kőrengetegből, hogy megpenészedjenek, s lelkükben kioltódjék a „lázadás" utolsó szikrája is. Do hasztalan volt az erőlködés! A daru a kék égbe vág és rohamléptekkel építi százhatvan család új otthonát. Alatta apró emberek nyüzsögnek, falat vonnak, vagy előregyártóit épületelemeket szerelnek össze, de a maguk számára. Egy szin alatt éppen most szerelik a malterkeverő és szállító kompresszort. Nem kell már hajlott derékkal cipelni a malterosládát és kézi erővel felvonszolni a nehéz habarcsot több emelet magasságra. A brigádok már felszámolták a téli elmaradást és olyan eredmények születtek az áprilisi munkalázban, mint Huczek elvtárs kétszázötven százalékos teljesítménye. Legtöbb brigád már kétszer is megemelte kongresszusi vállalását s most. a felszabadulási műszakban különösen ragyogó eredményeket tudnak felmutatni. A

piros falak nőnek, egyre nőnek a tavaszi fényben, az emberek pedig hálás szívvel gondolnak a világemelő Szovjetliatalomra, mely kilenc éve, áprilisban kiragadta államunk rozzant szekerét a kátyúból és tiszta, napfényes útra vezette népünket. Kilenc április ezer győzelmének öröme tölti cl a szívet-, s a fáradhatatlan ember és a gépi nagyhatalom rendületlenül dolgozik tovább. SIMON ISTVÁN TÁakáes (ferkó lassan, megfontol-; tan lépegetett, mint akinek nem sietős a dolga. Kabátját kigombolta, kezét zsebbe süllyesztette, s jobbra-balra tekintgetve haladt előre, köszönve, ha ismerőst látott — így végig a Lenin-utcán. Az egykori úrikorzó igen forgalmas volt ezekben az esti órákban: a járdán, s középen, a szélesedő úttesten hullámzott a sétáló tömeg, s oldalt glédába álltak a csillogó kirakatszemek, mint egy-egy bámészkodó kíváncsiság; A márciusvégi tartós esőzés után az időjárás mintha meggondolta volna magát, s elsején a szeszélyes április csillogó napsütéssel köszöntött be — az ég ragyogó, sehol egy felhő, s az aszfalt felmelegedett, hogy még este is azt érezte az ember: végre, beköszöntött a tavasz. S a város? Mintha csak erre a változásra készülődött volna a hosszú téli éjtszakák gondolkoztató magányában, egyszeriben megelevenedett, s új arcát mutat'ta az érdeklődőknek. A napsugár vidáman táncolt a megifjult házfalon, aranyfolyamként öntözte a múzeumlépcsőt és símítgatta a folyóhullám taréjos hátát. A Széchenyi-téren új fű virított, mint szárbaszökkent reménység — vigyázban állva őrizték a tavaszt a platánfák. Erre gondolt Takács Ferkó, mikor a térre ért — s gondolatát összekeverte a friss szél, mely a Híd-utca ösvényén át rohanva a Tiszáról hozott üdvözletet. Balról a tanácsháza tornya tört a sötétkék ég felé, mint — legalábbis az alkony félhomályában ilyennek tünt — valami mesebeli várkastély. Előtte a betonfalú vízmedence, a két szoborral, tőle, messzebb, a tér északi és déli oldalán, a szovjet hősök emlékműve. Velük szemben, az ellenkező oldalon, szobrok, kis füves térség előttük — mindez mutatta az uralkodó rend tervszerűségét. És Takács Ferkó szerette ezt a rendet. Úgy érezte, élni sem tudna nélküle, annyira megszokta már az évek sokasodó múlásával. Szerette a várost, ahogyan csak azt a tájat szeretheti az ember, hol született, s melyet önmaga hazájának érez. így volt ezzel ő is. S a tér, a körbefutó házrengeteggel, a maga szobraival és emlékeivel ennek a szeretetnek jelképévé nőtte magát hősünk szivében; Órájára nézett, de a harangütés megtörte a pillantást: hét óra. A toronyóra világító számlapján megmerevedtek a mutatók, mintha azok is a harangszól hallTALÁLKOZÁS gatnák. Meggyorsította lépteit = ekként próbált keresztültörni a teret megtöltő embertömegen. Mire a Takaréktár-utca sarkára ért, elhalt a harangütés, nem szállt felé sehonnan a szél hátán utazgató gyengülő visszhang. Kimelegedett a sietéstől. A Takarékpénztár lépcsőjén állt, s zsebkendővel törülgette izzadt homlokát. Tegnapelőtt úgy beszélték meg Magdival, hogy itt találkoznak. Előbb kicsit vitatkoztak, a lány szerette volna, ha értemegy, s várja, ahogy máskor szokta, a diákszálló előtt, a Hősök-kapujánál, de később mégis azzal váltak el, hogy itt találkoznak majd szombaton, hét és negyednyolc között, s innen mennek a fáklyás felvonulásra. Ámbár — ez s az igazsághoz tartozik — ebben sem egyeztek meg egészen vita nélkül. Mert Magdi azt akarta, hogy a főiskola csoportjával menjenek, a fiú meg, hogy az üzemével, ahol dolgozik. Végül csak megértették egymást — így történt ez velük máskor is mindig: hát ezért várt a lányra itt Takács Ferkó, szombaton, április harmadikán, este hét órakor, az enyhe, tavaszi szélben .:; Ti alán már maga sem tudná megmondani, hogyan történt — nem különbözött semmiben a más dolgoktól, ám nem is hasonlított semmiben rájuk. Más volt, színesebb és emlékezetesebb, legalábbis Takács Ferkó számára, kinek úgy élt emlékezetében, ami történt, mintha tegnap lett volna, s nem egy hónappal előbb, mint valójában. Kiállításon ismerkedtek meg egymással, egészen véletlenül, a Magyar-Szovjet Társaság székházában. Akkor is este volt, de jóval hidegebb, mint a mostani, s körülbelül hét óra. Takács Ferkó csak véletlenül tévedt be ide, a feldíszített nagyterembe. Moziba akart menni, s nem tudott mit csinálni az előadás kezdetéig. Gondolta, elnézgelődi itt azt a félórácskát. Magdiék csoportosan jöttek, az egész második évfolyam. Elhatározták előtte néhány nappal DISZ-gyűlésen, hogy megnézik a kiállítást közösen. S most teljesítették a vállalást; Észre sem vették, mikor egymás mellé kerültek a többiek között, s csupán akkor gondoltak arra, hogy hiszen még nem is ismerik egymást, mikor pár percen át beszélgettek is. Zavarbajöttek mindketten, nem nagyon, de azért meglátszott rajtuk a változás. Aztán bemutatkoztak. Az eiső héten kétszer találkoztak, kedden és szombaton, azóta mindennap. Egyszer sem mondták egymásnak még az egy hónap alatt, hogy: szeretlek, de érezték ezt ők, tudták, szavak nélkül is — ezért nem beszéltek róla, Perényi Magdolna — vagy ahogy Ferkó nevezte mindig: Magdi — másodéves főiskolás volt, tizenkilenc éves. A fiú huszonnégy: az üzem, ahol dolgozott, éppen most akarta továbbképző iskolára küldeni — Budapestre. Hej, de sokat gondoskodott ezen az elmúlt hetekben. Tévedés ne essék: egy hónapja vidáman ment volna, s ma is menne szivesörömest, csakhát.;: Magdi hosszú, göndör haja barnásszőke volt — inkább szőke, mint barna. Hosszú, hogy mikor kifésülte, vállát takarta. Szeme kék (ilyennek látta), hasonló az ég kékjéhez, s tükrén néha szürke felhőket kerget a szél: a rosszkedv. Ezért ingadozott, hogy elfogadja-e az iskolára küldést. Az érzés, mely a lányhoz kötötte, fiatal volt még, s bízott benne, meg félt is, hogy elveszítheti. Magdi büszke volt kicsit, de talán épp ezt szerette benne annyira. Ezért becsülte, s ez a megbecsülés csak tovább szította az érzés lobbanó tüzét. (futott az idő. A toronyóra elkongatta lassan a negyedet. A téren egyre gyűlt a nép. Ferkó meg, szemét meresztve, forgatta fejét, mint a napraforgó, Magdi arcát kutatva a tömegben. Valaki ráköszönt, alig hallotta a hangot, s nem látta Molnár szaki szemrehányó tekintetét: — Mi az, öcsém, — kiáltott rá az öreg a .járda széléről, — te nem jössz felvonulni velünk? Gyere, a felvonulás kezdetéig, megiszunk valahol egy pohárral ..; Ferkó olyan ijedten tiltakozott, hogy a szaki mindjárt átlátott a szitán: — Hát nem bánom — búcsúzott el a fiútól, míg ravaszkás mosoly bújkált a deres bajusz szálai alatt, — de aztán mellettem fogd a fáklyát egy félóra múlva.:: S mire Takács Ferkó körülnézett, el is tűnt a kavargó tömegben. Elgondolkodva pillantott utána: talán jobb lett volna vele menni, Magdi nem jön. Nem, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy nem akar vele találkozni, s azért... De nagy a tömeg, elkerülhették egymást. S később: talán jobb lett volna mégis a diákszállónál találkozni ;;; — késő bánat. Elhatározta, hogy öt percet vár, s ha addig nem jön, felkeresi az üzem csoportját, s közéjükáll: majd csak lesz valami. Hátha egymásraakadnak. Végigszívta a cigarettát. Eltelt az öt perc. Lelépett a lépcsőről a járdára — a tömeg magával ragadta. Hiába próbált erre-arra kitörni a gyűrűből, menni kellett, merre a tömeg ereje sodorta; edztán megkezdődött a felvonulás. Széles, tömött sorok, s a láb egy ütemre lendül, és egy dallam zúg. Lobogtak a fáklyák, mint mozgó, apró pontok, fénylettek a színes lámpionok. Fényárban a város — a kilenc éve szabad alföldi metropolis. És Takács Ferkó megy, amerre a tömeg akarata vezérli. Énekel, s érzi, jobbról-balról belékarol valaki: sosem látott, ismeretlen arcok. S lám, mégis mindez oly ismerős: a mosoly, a boldog, önfeledt nevetés, a szárnyaló ének. Takács Ferkó érzi csak, hogy a kezét fogja valaki, s szorítja ujjával, s együttlép vele. Arcára pillant, de csak hosszú, göndör haját látja a lámpafényben, meg kabátja szürke színét, s így figyelve hallja a kedves hangot: — Kerestelek,' megtaláltalak... Többet nem mond — s ennyi elég. Ferkó azt sem tudja, mit csináljon hirtelen örömében. Körötte énekelnek. Énekel hát ő is, énekelnek mindketten, mintha ezzel akarnák elmondani mindazt egymásnak, amit szívük érez. A Pártbizottság épületét körülfonja a fényszórók sugárja. A tömeg lépése lassul, ünnepélyesebb. S szemben a szobor szinte izzani látszik a fényben, ők is jönnek, miként a tömeg, s érzik, nem véletlen ez a találkozás, mert feszül bennük, s köröttük, és mindenütt a harsogó tömegben az erő, mely diktálja a léptek dobbanó ütemét, mely vezet az úton... És minden út, és minden találkozás egyfelé vezet — ez az igazi boldogság! Papp Zoltán