Délmagyarország, 1954. március (10. évfolyam, 51-76. szám)

1954-03-04 / 53. szám

DÉLMtGYRRORSZAG CSÜTÖRTÖK, 1954. MÁRCIUS 4. Csendes erdők festője Helvenöt évvel ezelőtt, 1879. március 4-én messze idegenben, francia földön, Charotonban hunyta le örök álomra „természetlátó" szemeit táj kép festészetünk kimagasló alakja, Munkácsy sirig hü barátja, a csöndes erdők magányos festője, a százados tölgyektől féltve őrzött rengeteg-belsők zsongó varázsának tragikus sorsú fiatal költője: u mindannyiunk számára rokonszenves Paál László. A napvilágot 1846-ban a hunyadmegyei Zám községben látta meg, ahol ntyja postamester volt. Felhőtlen gyermekkora erdő szélén telt el, madárlakta vén fák, dús árnyékú lombok, ünnepélyes esendő tisztások hangulatos környezetében. Érzékeny lélekkel és természetcsodáló kedvvel otthonosan barangolta be a völgyek szelíd lankáit és a fatenger rejtett mélyét, mohón élvezte a növényvilág sokféle árnyalatú zöld pompáját. Tizenhat éves volt, mikor Aradon megismerkedett Munkácsy Mihállyal, s az atyai akarat ellenére ettől kezdvo forgatta fejében, hogy ő is festőnek megy. A két fiatal barát útja néhány évre szétvált. Paál egyideig Bőhm mesternél tanult Aradon, majd 1864ben szülői parancsra Bécsbe ment „jogásznak", titokban azonban a Képzőművészeti Akadémián a neves császári festő, Zimmermann tanítványa lett. Osztrák tanára mellett elsajátította mesterségének technikai részét, de a kor divatos komponálás! módszere, kicsinyes, száraz előadási metódusa iránt mély ellenszenvet érzett. Nem sokat tétovázva, otthagyta Bécset, a maga akadémiájával és a régi nagy tájképfestők hazájában, Hollandiában próbált szerencsét. A németalföldiek romantikus ereje, mely szívhezszólóan egyszerű hanggal párosul. közelebb állott hozzá és értékes útmutatásokat adott. Innen rövid Idő múlva Munkácsy Düsseldorfba hivta és Paál örömmel sietett híressé váló aradi jópajtásához, ahol közös műteremben, közös „háztartásban" éilték a komoly munka és a bohém szórakozás néha nem mindig egyensúlyban lévő változatosan tarka életét. Munkácsy sokat hatott Paálra és Paál nemkevósbbé Munkácsyra, A „Siralomház" nagytehotségü festőjét 1872. januárjában Párizsba hívták és így hamarosan vége •zakadt a düsseldorfi vidám napoknak. Míg Munkácsy a francia PAÁL LÁSZLÖ világvárosban megkezdte nem mindennapi sikereinek tüneményes sorozatát, addig barátja, Paál László egy angol műgyűjtő vendégeként Constable és Turner természetteli tájképeiben gyönyörködött Londonban. A sikerei ellenére is magát egyedülérző Munkácsy nógató kérésére azonban még ebben az évben Paál is átköltözött Párizsba. Itt a nagy francia tájképfestők, Corot, Rousseau, Millet. Dabigny, Diaz és Dupre müvei hatottak elhatározó erővel további művészi fejlődésére. Ezek a francia vezetőmesterek társaiktól követve még az 1830-as években a Párizstól mintegy félszáz kilométerre lévő hatalmas fontainebleaui erdő egyik kis falujában, Barbizonban telepedtek le, hogy újfajta, igazibb tújképfestészetnek szenteljék életüket. Paál László, a hnnyadmegyei erdők fia Barbizonban végre megtalálta azt az ihletadó „nagy műtermet", melyet természetnek hívnak, s melyben derűs gyermekkora örömteljes óráit töltötte egykor. Teljes odaadással, költői elmélyedéssel fogott hozzá a táj festéséhez, s egy sorozat olyan remekművet hozott létre, mint a rajongó gyönyörűséggel alkotott . „Erdei út" . vagy a „Békák mocsara" című képe, mellyel először keltett figyelmet. Elsősorban az erdőkhöz vonzódott, mint annakidején a barbizoni mesterek, az óriási fák hallgatag nyugalmától körülvett tisztásokhoz, a sűrű lombok közt- megbúvó mocsarak felesillandó tükréhez vagy a rengeteg buja vegetációjában iiirgén kanyargó ösvényekhez. Paál volt az első magyar festő, gkinck munkássága teljes egészében táj képfest észot és aki a természettel való szoros kapcsolatot megteremtette neihzcti művészetünkben. A magára talált alkotóművész lelkes munkáját azonban az elismerés következetesen elkerülte. Súlyos anyagi gondokkal küzdve alkotta nagyszerű tájképeit, melyekot hiába küldött a párizsi kiállításokra, nem ért el velük sikert. A műkereskedelemnek kapósabb portéka kellett. Otthonról is rossz hírek érkeztek, szülei mindenüket elvesztették, s valósággal nyomorba jutottak. Életének sorsa egyre borúsabbá vált. Jóbarátjának, Munkácsynak közelsége gyakran bátorította szomorú óráiban, most az is a inulttó lett, mert Munkácsy megházasodott. Lelkiállapota kétségbeejtővé kezdett válni. Az egykor erős, egészséges, vidám férfiből máról-holnapra sápadt, beteges, szomorú öreg lett. 1877 nyarán egy szerencsétlen haleset folytán — mosakodás közben fejét beleütötte a vízcsapba — és koponyáját végzetes sérülés érte. Hosszasan betegeskedett, végül elméje elborult. Arról, hogy a köve,tkező év tavaszán a párizsi világkiállításon Mantion honorable-t kapott elismerésül, már tudomása sem vólt. Szenvedéseinek a charetoni elmegyógyintézet szomorú falai között az 1879-es esztendő utolsó kikeletjén vetett véget a jótékony halál. Temetőbevivő végső útjára holtig hű barátja, Munkácsy kísérte ki. Elhunyt földijéről festett ismert szakállas feje, egy szívbemarkolóan elhagyatott embert mutat. Paál László a burzsoázia embertelen világában élő társtalan művészek tragikus alakjává lett. Az itthon alig ismert, feledésbe merült mester hagyatékát Párizsban árverezték el. Alkotásait csak később gyűjtötték össze, s több kiállítást rendeztek belőlük. Ma Paál László müvei népi demokráciánk múzeumainak, a dolgozó tömegektől csodált kinosei. Művészete abban az erős, idővel szenvedélyessé vált érdeklődósben gyökerezik, amely gyermekkora óta olyan nagy erővel vonzotta a természethez. Lelkihangulatának megfelelően a borulás, a szürke ég, a természet csendje és elhagyatottsága, az erdő belsejének mély tónusai, a zöldből elősötétlő fekete, majd a szürke törzsek, a nyirfák aljában elfekvő csatakos út voltak képeinek legkedvesebb tárgyai, melyekben mintegy naptóban hagyta ránk emberi sorsának terhes emlékeit. Alkotásai fojtott szenvedély, titkolt tragédiák, egy társadalomtól megbántott, s természet világába visszahúzódott ember borongós érzéscinek hű tükrözői. A harminchárom éves korában derékba tört munkásságú, idegenben is magyarnak maradó Paál László életművében példát adott az Alföld festőinek arra, hogyan lehet a tájkép semlegességet mutató műfajának költői erőt, emberi melegséget és mélyreható társadalmi tartalmat adni, , SZELESI ZOLTÁN NY1KOLÁJ GRIBÁCSOV: Drága pártunk tartja a zászlót! Mint fiú, kinek nincs apja már, Mily, nehéz lesz Sztálin nélkül élnünk, De lángesze el Szörnyű gyász sújtott le a világra. Zokognak a sürgönyhuzalok, Szíve, mely minden népnek oly drága, Többé soha — soha nem dobog. Lassú óra óra után perdül, Száz nehéz évnél hosszabb nekünk Ez az első nap ma Sztálin nélkül, Az első nap, melyen nincs velünk. Ö, bár szembeszállhatnánk a véggel, Szívünkkel az ő szíve helyén Tízezer évig építve élne A kommunizmus dús idején! Nem tehetünk semmit, mindhiába, Hogyha egyszer eljött a halál. Némán áll a népe, mint az árva, nem veszhetett —• Sztálin most immár az öröklétből tanít minket és tovább vezet. A Kreml tornya áll minden viharban, S áll a szirt, bár tenger háborog: Állnak rendüIetleL, inghatatlar A harcokban megedzett sorok. Drága zászlónk a párt tartja bizton! Elménk, szivünk a párté legyer! Sztálin meghalt — Sztálin mindig itt van! Sztálin: élet, amely végtelen! Radó György fordítása. A városgazdálkodás fontossága Előadás a Magasépítési Tudományos Egyesületben A Magasépítési Tudományos Egyesület Szegedi Csoportjában 1954. február 26-án Ruisz Rezső előadást tartott a városgazdálkodás feladatairól. Rámutatott a városgazdálkodás feladatainak fontosságára, ismertette a szovjet módszereket és tapasztalatokat és rámutatott azokra a megoldási módokra, amelyek révén a városgazdálkodás a városban élő dolgozók életszínvonalának növelését biztosíthatja; A városi irányítás pontossága és tervszerűségének biztosítása számottevő eredményeket hoz. Gyakorlati példákkal az előadás rámutatott arra; hogy a lakásépítkezéssel együtt tervszerűen biztosítani kell a jelentkező közintézményi és közellátási problémák megoldását is. A városi üzemek gazdaságos termelését pedig kapcsolatba kell hozni a városrendezéssel, 7,avaszi szél vizet cUaszt... Itfikor a vonat elindul lassan az újszegedi állomásról, a lágy, enyhe szél permetező esőt csap a párás ablaküveghez — a fényes sínek mellett szürke tócsákban sorakozik az olvadó hó vize. Az elfutó táj még csendes, mint az édesanya ringató meséjétől álomba pihent kisgyerek, Majd később pár pillanatra elővillan a kergetőző felhők hátamögül a nap, s a fénysugár vörösre festi a megrongyosodott hótakarót S mire a vonat megáll az újszentiváni állomáson, a délután világa már a téli alkony hosszúranyúlt, kékes árnyaival viaskodik mindhiába. Sötétedik ;: j A község szélének első házsoráig nem hosszú az út, s most mégis lassan haladunk: kacskaringós embersor lába dagasztja a kásás havat, hogy a hátuljának már csak a sár jut — így igyekszünk valamennyien Ujszentivánra. Előttünk egy tizedes, meg egy törzsőrmester nagybőgőt visz, egyszerre lépnek, s az ormótlan, dörmögő hangszer — zöld vászontokban — ütemre billeg kezükben. Álarcosbálat rendeznek a község MNDSZ asszonyai, oda hivatalosak — ezért hát a nagy sietség. Valamelyik kerítésrács mögött kutya ugat kitartóan — ezzel érünk be az első, görbén forduló utcába. Előbb a párttitkárhoz megyünk, onnan utunk második állomásához, a termelőszövetkezet irodájába. A járdát tisztára seperték, de mikor egyik oldalról a másikra próbálunk átevickélni, ugyancsak óvatosan kell lépegetnünk sárcsomóból sárcsomóba, s a ház ajtaja előtt toporoghatunk, hogy leverjük a félcipőre ragadt sarat;; * XT osszúkás, magasföldszintes épület " előtt állunk — ez az újszentiváni „Szabad Föld" termelőcsoport központi irodája. Három lépcső vezet az ajtóig, s tágas, fapallós helyiségbe jutunk, A fal mellett zsákok, szerszámok — mindez mutatja a készülődést. Szemben, s jobbról, balról ajtó. Másodpercig tanácstalanul állunk, aztán megyünk jobbfelé, az ajtón átszűrődő hang irányába. Szól a rádió, a kályhában, az ajtó mellett, barátságosan duruzsol a tűz: a szobát megüli a szombat délután nyugalma. A gyúló villanyfény elűzi a homályt — három emberrel találjuk magunkat szemben: a csoport elnökével, az adminisztrátor elvtársnővel, s a kollektíva egyik dolgozójával ..: Hát persze, az idő! Ezzel kezdődik itt is a kicsit nehezen bontakozó beszélgetés. De erre, mint a vízbedobott kő nyomán, mind szélesebb és szélesebb hullámokat vetve maga körül, mindjárt közelebb kerülünk kicsit egymáshoz a megeredt beszéd áradásában. Igen, ez az idei időjárás, ami annyi problémát okozott mindenkinek falun-városon egyformán. A csikorgó fagyok, hófúvások és reggeli ködök, a kéthetenként újból és újból beköszöntő hideghullámok sorozata, mindezt nem fújta el nyomtalanul az első olvadás bizonytalanul szállongó szellője! Ezért kezdjük ml is ezzel, mint ahogy hónapokon át ez volt egymást üdvözlő beszédtémája az • embereknek: meddig tart még a tél? — Reméljük, nem sokáig — mondja Kis elvtárs, a csoport elnöke, ahogy kényelmesen elhelyezkedünk a székeken, a kályha melletti asztalnál. Nem fiatal ember már az elnök, vagy ahogy errefelé mindenki nevezi, a Jani bácsi, de beszédén, mozgásán nem látszik a kor, s szeme vidáman csillan, mikor felénkpillant. — Merthogy —. folytatja hirtelen — nagyon várják az emberek a végét, hogy enné meg a.:. — elharapja a szót, majd megint ránktekint: — Nomeg, nekünk se mindegy ám. Dolgoznánk erővel, ha lehetne. Csak arra várunk, hogy leolvadjon a földekről a hó, akkor aztán hajrá, mindent bele! — egész belemelegszik ő is a beszédbe, olyan hévvel mondja. — A kormányprogramm megjelenése óta annyi segítséget kaptunk az államtól, hogy van mit megszolgálnunk.;: "félbeszakad a beszélgetés — vetőmagot hoznak. Az elnök kisiet a szobából. Mi addig körülnézünk a téglalapalakú irodahelyiségben. Az ajtóval szembeni ablak az előtte húzódó kőkerítésre néz, a másik az utca felé. A falon körben feliratok, plakátok, hirdetmények. Az utca felőli ablaknál íróasztal. Az asztalon, mely mellett ülünk, újságok, folyóiratok — s a barátságos meleg szinte családi otthonosságot varázsol ide. Épp a tüzet élesztgeti újabb vödör szénnel az adminisztrátor elvtársnő, mikor az elnök visszatér: — Na, ezzel is végeztünk. Hiába, tavaszodik-tavaszodik: két héttel ezelőtt ugyan mit kezdtünk volna a maggal? Most meg azon töröm a fejem, hogy hány nap múlva vethetünk Persze azt mi is olyan jól tudjuk, mint maga az elnök, meg a tagok, hogy mindez azért nem megy annyira könnyen. Erre gömbölyítjük hát tovább a beszélgetés fonalát. S valóban, amit eddig az elnök szerénységből elhallgatott, az most mind napfényre kerül. Hogyan osztották be a tavaszi munkák sorrendjét — melyik földterületbe mit vetnek majd, s hogyan egyeztek meg ' a deszki gépállomással a tavaszi szántás ügyében: ez bizony nem is volt egészen könnyű feladat, sok munkát kívánt. Közben persze megjavíttatták a mezőgazdasági szerszámokat is — most ott várja mind kitisztítva, megreparálva a munka dandárját;:; Jani bácsi a falon lévő táblára mutat: — Nézzék csak meg az elvtársak.;; — térképet látunk: a „Szabad Föld" termelőcsoport földterületének térképét. Az elnök tovább magyaráz: — Ez itt összesen négyszázegynéhány hold — ennyi a mi birtokunk, amivel nekiindulunk az új gazdasági évnek. Tavaly több volt, tán mégegyszerennyi. De nem is bírtunk vele. Meghát, volt aki kilépett, oszt vitte magával a földet is. Most ötvenhatan vagyunk, ha jól sorjázzuk a munkát, ennyi földdel könnyebben megbirkózunk. Cigarettára gyújt. Kínáljuk Kossuthtal, nem fogadja el: — Az enyém erősebb, megszoktam — és becsukja a dohánydóznl tetejét. Kifújja a füstöt: Kalászosból vetünk a legtöbbet. Kétszáz holdon termelünk búzát, árpát, zabot. Negyven holdat hagyunk a herének és harminc jut a napraforgónak. Húsz hold cukorrépánk is lesz, meg vetünk tíz holdon krumplit idényterméknek — jó ára van tavasszal városban az újkrumplinak. Hadd nőjjön a tagok jövedelme! C itt terelődik a szó az emberekre, a ^ csoporttagokra. Hisz minden dolog mellett ez azért a legfontosabb — a munkát végző, dolgos közösség. — Hát baj az éppen volt — mondja Kis elvtárs. — De ott nincs baj, ahol nincsenek emberek. Aki úgy gondolta, jobban jár vele, kilépett. Aki meg ittmaradt, azt mutatja ezzel, hogy dolgozni akar. Igyekszünk úgy Irányítani a munkát, hogy meg is kapja mind a jutalmát; Háztáji gazdálkodásra is jutott föld — így egyeztünk meg az emberekkel .;: Ez most a csoport döntő éve, az ötvennégyes esztendő. Ebben az évben meg kell mutatkozni az eredménynek. Segítséget, könnyítést bőven kaptunk . t; S a többi? — ezt szinte önmagától kérdezi: — Dolgozni kell, — mondja széttárva a kezét, — s ahogy én látom — teszi hozzá — ebben nem lesz hiba. Jut is, marad is mindenkinek. — ezzel legkönnyebb meggyőzni a kételkedőket, az ingadozókat...Végigég a cigaretta. Hallgatunk rövid ideig valahányan. Gondoskodunk: az itteniek azon, amit mondtak, mi meg, amit tőlük hallottunk. Az elnök? A Jani bácsi? Ugy néz ránk, olyan barátságos szemmel, hogy nem merjük megsérteni az elindulással. Közben megjön a tanácstitkár, majd a tanácselnök — többen vagyunk, több a beszéd. Nemsokára az MSZT-titkár néz be egy szóra a feleségével. Kérdi; megjött-e már az autó, mert arra várnak* Ketten közülünk mindjárt vele kezdenek beszélgetni, én meg az elnök mellett maradok: hogy is volt az régebben? Mert ő sem volt mindig csoportelnök. Valaha Öszentivánon lakott, s csak mikor megnősült, költözött át ide. Sokan laktak akkor még svábok a községben — s lett ő is egyik nagygazdánál béres. -,; Bizony, változnak az idők! Tgy beszélgetünk, míg eljár lassan az időnk — indulnunk kell az állomásra, különben lekéssük a vonatot. Marasztalnak. Hiába, jó lenne, de nem lehet. Elbúcsúzunk. Megígérjük, megint kijövünk, de akkor, ha már megkezdik a munkát: — Akkor majd sok mindenről írhatnak —• fog kezet velünk az elnök .;: Este van — nyolc óra. Szél fúj keletről, megyünk az olvadthavú dűlőúton. Ismét csend: alszik a táj, a föld, hol együtt dolgoznak magyarok és délszlávok, fiatalok, öregek ... Tavaszi szél vizet áraszt. -.: Olvad a hó, s alatta már sarjad az új fű, s búzamag várja, hogy szárba szökkenjen — ekként duzzad, nő az emberekben, a téli napok nyugalma után, a munkavágy, a kedv, a lelkesedés. Uj tavasz jön, a föld tavasza. De az emberé is, aki a földet műveli — hozza a földnek a zöld életet, a termést, az embereknek a közös munka érett, sárga kalászát. Erre gondoltunk, mikor a vonat hazafelé robogott velünk a februárvégi éjtszakában Ujszentivánról Szegedre. Papp Zoltán