Délmagyarország, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1954-02-25 / 47. szám

CSÜTÖRTÖK, 1954. FEBRUÁR 25. DELMBGYRR0RSZI6 Levelezőink írják »Teljesítem ax állam iránti kötelezettségemu Levél Dorozsmáról —* Országunk, népi demokráciánk törvényeinek betartása legelső lei­adatom. Ettől soha nem térítem el magam. Adómat rendesen fizetem, beadásomnak eleget teszek. Ha­zámnak egyetlen fillérrel, egyetlen szem gabonával nem maradok adó­sa. A beadás, az adófizetés is tör­vény ugyanúgy, mint az, hogy pél­dául mezőgazdasági kisgépeket és más egyebeket kapjanak a dolgozó parasztok; Az állam iránti kötelezettségek tel­jesítése —adónál és beadásnál — se­gíti, hogy még jobb legyen az élet, könnyebbé váljék a munka. A haza is csak úgy tud többet adni, ha mi is adunk neki. Felhívom erre dol­gozó paraszttársaim figyelmét. A többtermelés érdekében én, mint egyéni gazda mindent megte­szek. Tudom, ez elsősorban az én érdekem, az én javamat szolgálja. A pártkongresszus tiszteletére ne­gyedévi tojás- és baromfibeadásom már most teljesítem. Az őszibúzát fejtrágyázom, de aztán a növény­ápolást is jól és időben elvégzem feleségemmel. Nagy Ferenc A hasznos madarakat védeni és nem pusztítani kell Városunk terein, utcáin, de főleg a Kossuth Lajos-sugárúton nem egyszer láthatjuk, hogy egy­re többen — főleg fiatalok. — az újonnan vásárolt vagy még régi légpuskájukkal egymásután lövöl­dözik le a hasznos madarakat, csillogtatva kiváló célzóképessé­güket. Okosabb dolog lenne, ha a légpuskák tulajdonosai más for­mában gyakorolnák a lövészetet. No pusztítsák felelőtlenül a hasz­nos madarakat, melyek a kártevő rovarok irtásával védik gyümöl­csöseinket, erdeinket. Helyes lenne, ha ezeket a „ma­dár vadászokat" az őket megillető büntetésben részesítenék, hogy végre rájöjjenek arra: a hasznos madarakat védeni és nem pusztí­tani kell! Szommer Pál a DÁV dolgozója Verseny az iskolában As ankét és a hozzászólások összefoglalása A tápéi gyékényfeldolgozó háziipari szövetkezel segíti az építkezéseket Amikor a fiatal tápéi édesanyát gyékényszövés közben zavarja gyer­meke sírása, csörgő helyett puha gyékényszálat nyújt kicsinyének. Ez is jelképezi, hogy Tápén a gyé­kényszövés évszázadok óta apáról fiúra szálló mesterség. A Tisza szabályozása előtt a kör­nyék lápjain, mocsarain nagy tö­rhegben volt található a gyékény. Azonban ma már csak nagyon ke­vés nyersanyag található Tápé kö­zelében. Ezért a szövetkezet tagjai felkeresik messzi az ország számos vidékét, a Duna és a Tisza holt ágait, a halastavak környékét, s maguk vágják le, szárítják, kötik kévébe és szállítják haza a gyé­kényt: A felszabadulás előtt öt nagy­gazda értékesítette a tápéiak fá­radtságos munkájával készült or­szágos hírű gyékényszatyrokat, sző­nyegeket. A haszon legnagyobb ré­szét ők vágták zsebre, alig egyhar­madát fizették azoknak, akik az árut készítették. A felszabadulás után egy ideig továbbra is ők érté­kesítették a községben készült gyé­kényárukat. Aki nem nekik dolgo­zott, napokig fagyoskodhatott a szegedi piacon, amíg eladhatta áru­ját. Ezen a helyzeten változtatott az 1951 augusztusában kilenc fővel megalakult gyékényfeldolgozó házi­ipari szövetkezet. Azóta a szövet­kezet irányítja a gyékény feldolgo­zását. Ma már az 5000 lakosú köz­ségben 1780 állandó tagja van a szövetkezetnek, de télen, amikor hó borítja a földeket, a házak apraja­nagyja gyékényt sző. Az idei télen 3500-an dolgoztak a szövetkezetben. Első negyedévi tervük szerint 1,500,000 forint értékű gyékénysző­nyegeket, lábtörlőket, hentesszaty­rokat készítenek. Közgyűlésükön vállalták, hogy a közelgő pártkon­gresszus tiszteletére az építkezések­nél hőszigetelésre használt építő­ipari gyékényszőnyegből 5000 négy­zetmétert készítenek terven felül. Február 19-ig azonban már 12.500 négyzetmétert elkészítettek. Ezzel 37 építőipari és szállító vállalatnak könnyítették meg téli munkáját. A szövetkezet dolgozóinak mun­kájával cukorgyáraink jelentős mennyiségű ponyvát takarítanak meg, mert a cukorrépaprizmák ta­karására eddig használt ponyvák helyett az erre a célra kiválóan al­kalmas gyékénytakarót használják fel. Ebből a szövetkezet dolgozói az elmúlt évihez hasonlóan az idén is 100 ezer négyzetmétert készítenek. A szövetkezeti közös munka je­lentős jövedelmet: az elmúlt hó­napban közel 300 ezer forintot biz­tosított a tagoknak. Csaknem vala­mennyi házban saját készítésű egy­szerű gyékényszövőgépen dolgoz­nak. özvegy Tóth Józsefné héthol­das dolgozó parasztasszony, akinek a gyékényszövésben gyermekei is segédkeznek, januárban 1416 fo­rintot keresett. A helyi Ady Endre tsz tagjai télen, amikor más munka nincs, szintén gyékényt szőnek. Terhes Jánosné tsz-tag így a téli hónaDokban átlagosan több mint 800 forint többletjövedelemhez ju­tott. A „Délmagyarország" ja­nuár 6-i számában röviden beszá­molt a Városi Tanács Oktatási Osztálya és a „Délmagyarország" szerkesztősége rendezésében tar­tott ankétról. Az ankét pedagógu­sok bevonásával zajlott le és tár­gya az iskolai versenyek kérdésé­nek a megvitatása volt. Az ankét felvetette a problémát és a megol­dáshoz a pedagógusok hozzászólá­sait és segítségét kérte. Az ankét­tal kapcsolatban három hozzászó­lás jelent meg. Ezekben a pedagó­gusok elmondták tapasztalataikat, értékes példákat hoztak és próbál­ták — ebből kiindulva — elvileg indokolni a versenyek előnyét, il­letve hátrányát. A határozott és szilárd állásfoglalás azonban hi­ányzott. Ezt a téma kényes és szerteágazó volta is magyarázza. A pedagógia, — mint felépít­mény-jellegú tudomány — bár szép eredményt ért el, de mégis bizonyos értelemben elmarad fej­lődésünk általános arcvonala mö­gött. Ezt. a tényt a pedagógia sa­játos helyzete és a felszabadulás után még sokáig kártékonykodó pedológia befolyása magyarázza. Ez is igazolja, hogy a pedagógia területén még sok tennivalónk van és ezért igen helyes az élenjáró tapasztalatokat összehasonlító, megbíráló és általánosító viták rendezése. melyek feltétlenül előbbre viszik a munkát. A vita tárgya érdekes és bonyolult. A verseny, illetve ver­sengés ugyanis mint aktivizáló módszer és szelektáló lehetőség már régen jelentős szerepet ját­szik az oktatásban. így például a kínai köznevelési rend célja soká­ig a versenyek eredményeitől füg­gő állami funkcióba való előkészí­tés. A versenyek aktivizáló jellegét helyesen látta Quintillianus is. aki ezt a buzdítások helyett is aján­lotta. Tehát nem érthetünk egyet Jármai kartársnővel, aki a ver­senyt „új módszer"-ként említi. Állításához feltétlenül hozzá kell tenni, hogy tartalmában és céljá­ban új! Altalános hiba egyébként, hogy sok helyen mesterkélten nagyszerű új- létrehozására törek­szünk, és nem merjük kellő súllyal kritikai értékelés után felhasználni a mult haladó, jól bevált tapaszta­latát. A kapitalizálódás időszaká­tól kezdve a versenyek igen alkal­masnak bizonyultak az invidualis, törtető, agresszív egyéniségek ki­alakítására és sokszor ezt a célt is szolgálták. Viszont a közösségi ne­velésnek éppen az a feladata, hogy az egész közösséget aktivizálja és előbbre vigye. Ezt már a középkor nagy pedagógusa, Komensky is jól látta:... „az ifjúság nagyobb kö­zösségben nevelkedjék, mivel két­ségtelenül sikeresebb munka és kedv jár vele, ha egymástól kap­nak példát és ösztönzést. A legter mészetesebb dolog azt csinálni, amit a többiek csinálnak, menni, ahová a többiek mennek, követni az élenjárókat és vezetni a követ­kezőket". Persze ez a közösségi el­gondolás más, mint a szocialista közösség, viszont a mozgósító ha­tást szépen felismerte Komensky. A szocialista építés felhasználja, sőt igényli is a versenyeket, meg­adva ezek igazi és reális feltételeit. „A szocializmus nemcsak nem fojtja el a versenyt, — mondotta Lenin elvtárs —, ellenkezőleg, elő­ször teremti meg annak lehetősé­gét, hogy a versenyt valóban szé­les, valóban tömegméretekben al­kalmazzák, hogy valóban a dolgo­zók többségét vonják be az olyan munkába, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejleszthe­tik képességeiket, ahol megnyil­vánulhatnak azok a tehetségek, amelyek a népben, e frissen buzgó forrásban megvannak, és amelye­ket. a kapitalizmus ezer és ezer, millió és millió esetben eltiport, el­nyomott és elfojtott." Tehát a segítés és nem a szelekció a versenyek lényege. E/t a hozzászólók egyértelműen látták és kifejtették, viszont arra nem mutattak rá, hogy tegyük érde­keltté a verseny részt vevőit a baj­társi segítésben, ezt követelje meg tőlük a verseny-feltétel. A továb­biakban többen hivatkoztak a dol­gozók munka versenyeire, sőt Bőri elvtárs egyenesen hasznosnak tart­ja a hasonlóságot. Ez helyes is, de esak akkor, ha a verseny üzemi gyakorlatra, konkrét termelő mun­kára vonatkozik. Egyébként mecha­nikus utánzás. Itt világosan kell látni, hogy a munkaverseny főleg az alaphoz tartozik, ezt szilárdítja és a dolgozók ezen tevékenysége elvileg megalapozott. A tanítási folyamat pedig inkább a felépít­ményhez tartozik, tehát tükrözi az alapot és visszahat annak fejlődé­sére is. Viszont a tanulók, akik most sajátítják el az ismeretek és az alkalmazásra kerülő készsé­gek rendszerét, valamint jellemük és világnézetük sem eléggé hatá­rozott még, nem látják át mindig munkájuk társadalmi értékét, je­lentőségét, tehát a versenyek ilyen színvonala számukra magas. Másrészt így nem tudjuk méltá­nyolni a növendékek helyzetéből adódó specifikus vonásokat. Ez lé­nyeges kérdés, ugyanis értelmisé­günk munkaversenyei és felaján­lásai sokszor éppen azért helytele­nek, mert egyszerűen lemásolják — a különbségek figyelembevétele nélkül — a termelési munkaverse­nyeket. Ez a tanulók esetében még súlyosabb. Itt ugyanis az utánzás­hoz még az is hozzájárul, hogy sokszor a versenyeket bürokrati­kusán, kívülről viszik bele, kény­szerítik rá a tanulókra. Ezért ér­dektelen és passzív a tanuló. Eh­hez járul még az eredmények szá­zalékos értékelése is, ami a ki­sebb tanulóknál szintén helytelen. A tanulóknak érezni és látni kell az eredményt, egyszerűen és köz­vetlenül. Ezért igazuk volt az egy­szerű értékelés mellett szót emelt kartársaknak. Ezentúl a verseny az aktivizálás módszere, tehát ak­kor a legjobb és legeredménye­sebb, ha a tanulók önálló kezde­ményezése. Ezen a területen vi­szont fontos a helyes versenyszel­lem és a jó közösség kialakítása. 28. — Azt akarom én mondani, Tamás komám, hogy estére elgyere a felolvasásunkra. Gycvi Balogh bácsiéknál tart­juk. — István letette a » két kantát, s feszülten várt a válaszra. Sok szegény embert hivott már be az Egyletbe és be akarta vinni ezt is. Tamás legyintett: — Énbelőlem úgyse lesz pap, Pista komám. Szegény embernek nem való az a nagyTene tudomány. — Rosszul beszélsz, hallod. A munkás­nak ezntán okosabbnak kell lenni a papnál is, ha élni akar. — István keményen beszélt. Sapkáját a tarkójára lökte, homlokára lehul­lott egy hajcsomó. — Te már okosabb vagy? Nem nézem ki belőled — kötekedett Tamás. — A pap jobb gúnyában jár, a képe is simább a tiednél. — Annyival okosabb, — mondta István mosolyogva, mert értette a tréfát —, hogy a pap a túlvilágot magasztalja és azt hiszi, bevesszük a maszlagot. Én meg tudom, hogy hazudik. — Keményen legyintett, felmuta­tott az égre, aztán le a talajra, s barna szeme parázslott. — Ne félj, nem a menny­országról beszél a mi tanításunk, hanem er­ről a mi földünkről, amit a vagyonos osz­tályok, meg a papok bitorolnak. A szegény ember életéről és az igazságról. — Meghalt Mátyás, oda az igazság. — Tamás a talicskát nézte. „Különös legény vált ebből a Pistából" gondolta. „Együtt . gyerekeskedtünk, de akkor egész másmilyen Volt. Nincs más dolga, hát politizál". István várakozott, majd vállat vont. — Nem erőszak a disznótor — mondta és a kantáiért hajolt. — Azért szólok, mivel most ^iár te is városi ember akarsz lenni. Itt pe­dig, a környékben, nemigen van olyan eza­KOVACS MIHÁLY REGENYE ber. aki ne húzna a szocialistákhoz. Ezért szóltam. — Na hiszen jól is tetted. Alighanem át ls megyek. Meghallgatom, miféle írásokat olvastok. — Tamás gyorsan válaszolt, s a szava is megenyhült. — Kitelik ezekből a hosszú éjszakákból. Most meg gyerünk haza­felé, mert a tészta elázik a levesben. István keményen szoritotta meg a vörös legény reszelős kezét. S ez a kézfogás felol­vasztotta Tamásban azt a hideg idegenkedést, amit az imént érzett Kis Istvánnal szemben. Sötétedés után Tamás fejébe nyomta a sapkáját, vállára vetette virágos hímzésű fehér szürkankóját és átballagott Gyeviékhez. Kopogtatott, s belépett a szobába. Mint Gye­viéknél minden idegennek, először is a két ablak közti falra felakasztott, bozontos sza­kállú férfiarckép: Marx Károly képe tünt a szemébe. Az asztal mögül, a rőt fénnyel világító lámpa, meg a vizes kancsó mellől egy isme­rős, szőke fiú nevetett rá: Vincze Jancsi. A ház zúgott, de amíg az emberek végig­nézték az új vendéget, elcsendesült. A sok „jó estét"-ből kihallatszott Jancsi örvendező, dallamos beszéde: — Jó estét, Tamás bátyám! Hát még maga is eljött? — Látod — mondta kurtán, kis zavarral Tamás. Az villant az eszébe, hogy tán nem mind ilyen fiatal gyerekek a szocialisták? Jancsi mellett, bent a padon Gycvi Ba­log bácsi ült. Az asztal végén, fonott ülésű széken egy fakófejü, sárgakabátos ember. akit Tamás nem ismert: Énekes Bálint, az Egylet elnöke. Negye­diknek Kis István ült az asztalnál. A padokon, székeken és lócákon, meg az ágyak szélén, vegyesen ültek idő­sebb és fiatalabb emberek. Néhány asszony is volt köztük. Tamás kezelt mindenkivel. A szűrt rá­dobta a vaeok belső részén felhalmozott köd­mönökre. kabátokra, s loült a vacokra. Az emberek folytatták a beszélgetést. Vincze Jancsit, ezt a szőkehajú, huncut­képű, kedves fiút. Tamás Szilveszterkor látta utoljára. Ugyanaz volt, mint odakint a ta­nyán, mégis valamiféle varázslatos, érthetet­len változás volt a képén, valamilyen vonás, és ezt Tamás csodálta, kereste az eredőjét. Mi lehet az? Szeme rátapadt az ismert fiú­arcra, az emberek beszédét se figyelte. Jancsi, Vak Hegedűs fiatalabb bérese, a városi kubikosok között belekóstolt az új hit­vallás, a szocialista eszme és a politika ízébe. Januártól rendszeresen járt a szocialisták közé. Tiszta és mély lélekkel, türelmetlen szívvel kereste az elnyomottak igazságát és a szocialista újságokban, a könyvekben, a felolvasó estéken megtalálta azt. A mozga­lom és a könyvek betöltötték az életét. Hig­gadtabb, komolyabb lett a mozgása, a járása, belül pedig, a lelkében, a vérében, forrongott a tetterő. És most, a lámpa meleg világánál, arcát g'óriaként övezte a felfedezett igazság láthatatlan fénye, puha száját keményebbre rajzolta az értelem és akarat, kék szemében lángolt a hit. „Egészen megemberesedett" — gondolta róla Tamás. — „Ugy látom, a város megszívta egy kicsit. Nagyon fehér a képe". ífoiatatiuk! Ugyanis ha a tanulók kezdeménye® zik a versenyt, az feltétlenül ér­dekeltté válik számukra, és ő ma­guk gondoskodnak annak egyszerű és számukra legmegfelelőbb meg­szervezéséről. Természetesen itt a nevelő irányító és ellenőrző sze­repe rendkívül fontos, ez semmi­féle spontaneitásra nem lehet alka­lomnyújtás. Többen felvetették a kérdést, szükséges-e egyáltalán a verseny? Egy hozzászóló szerint, a szakmai­lag jól felkészült nevelőnek a za­vartalan órához „nincs szüksége formai segédeszközökre". Ez igaz, de csak a tanár szempontjából) Vájjon a tanulónak szüksége van-e az érdeklődésre, a megértésre? Kétségtelen. Viszont a formaliz­mustól valóban óvakodnunk kelti Ez mesterkélt, erőltetett és sok­szor többet árt, mint használ, mert érdektelenné, sőt unottá teszi az egész versenyt. Viszont helytelen lenne a verseny jelentőségének túlértékelése is. Ugyanis ez csak egy módszere az aktivizálásnak, il­letve az eredmény fokozásán ala­puló nevelésnek, tehát nem lehet egyetemleges és mindenható. A Nevelj Jobban-mozgalomban pél­dául sok jól megszervezett, „kiér­tékelt", grafikonnan lemért fegyel­mi versenynek rossz, széteső és fe­gyelmezetlen osztály volt az ered­ménye, mert csak a szervezésre, de nem a tartalomra, és nem a lé­nyegre irányult. Igen jelentős még a versenyeknél a perspektivitás el­vének a megvalósítása is. A ver­seny ne elszigetelt és mozaikszerű kampány legyen, — bár alsóbb fo­kon a túl hosszúak sem jók —, ha­nem mintegy előkészítője a követ­kező, nehezebb feladat megoldá­sának és a tanuló érezze is, alkal­massá vált erre. Lehal ne még foglalkozni a versenyek fajtáival, jellemző vo­násaival, feltételeivel, és az érté­kelés módjával stb. is, de ezek mindig a körülményekhez alkal­mazkodnak, ezért ezekből általá­nos szabályt mesterkélt lenne le­vonni. A versenyek fajtái közül talán a készségkialakítók (számta­ni, helyesírási) a legjobbak, ugyan­is a feltételek általában azonosak és az eredményt is jól le lehet ' mérni. Ezekre szükség van és hasz­nosak is. A jellemző vonásaikkal többen foglalkoztak, — ezekhez csak annyit, hogy a tanulóktól erő­feszítést igényeljenek és követel­jék meg a bajtársi segítségnyúj­tást. A feltételeknél és értékelés­nél az egyszerű, áttekinthető és az eredményeket folyamatosan le­mérő módszer a legjobb, amely a tanulók életkorának és érdeklődési körének általában megfelel. összegezve: az ankét és a vita igen értékes anyagot vetett fel és összefoglalóan — a hozzá­szólókkal egyetértve — megállapít­hatjuk, hogy a versenyek általá­ban helyesek, viszont alkalmazá­suk nagy körültekintést és meg­fontolást igényel. Megszervezésük nem történhet az üzemi munkaver­senyek egyszerű analógiájára, fel­tétlenül figyelembe kell venni o speciális különbségeket. A verseny természetes és egyszerű legyen, ép­pen ezért merev szabályokkal nem korlátozhatók. Küzdeni kell min­den formalizmus és mesterkéltség ellen. Tisztán kell látnunk, hogy a verseny csak egy módszer és nem, cél, tehát nem lehet általános, ha­nem az egyéb módszerekkel min­dig szerves összefüggésben alkal­mazzuk az anyag, illetve a feladat konkrét tartalmának megfelelően­A cél világos és egyértelmű legyen, az értékelés pedig a lehetőség ha­táráig reális. Vegyük figyelembe a tanulók egyéniségének formálását is, de a döntő szempont a közös­ség munkájának javítása és ered­ményeinek fokozása legyen. így a versenyek kialakítják azokat a jel­lemvonásokat és elősegítik azon ismeretanyag átvételét, melynek segítségével az iskolából kikerülve bátran és határozottan megállják tanulóink a társadalomban helyü­ket és meg tudják valósítani az üzemi munkaversenyek módszeré­nek felhasználásával a szocializ­mus építésének felelősségteljes munkát igénylő feladatait. Kiss Ferenc, a Pedagógiai Főiskola Neveléstudományi T-nszékének tanársegéde nélkülözhetetlen az agitációs

Next

/
Oldalképek
Tartalom